Kortárs

 

Domokos Mátyás

Németh László levelezéséből

E roppant terjedelmes, hat évtizeden átívelő levelezés első része – Németh László élete levelekben. 1914-1948 – a Szépirodalmi Könyvkiadó gondozásában, 1994-ben látott napvilágot. Az író Életmű-sorozatában, mert a levelek összegyűjtője és sajtó alá rendezője, Németh Ágnes, jegyzetírója, Grezsa Ferenc s a kiadó egyaránt úgy gondolták, hogy az életműkiadás a levelezés közreadásával válik teljessé, hiszen – ahogy a kiadvány utószavában Grezsa Ferenc hangsúlyozta – „a levél az író dokumentumprózájának éppoly jelentős és önálló műfaja, akár a napló vagy az önéletírás”. Az első kötet megjelenése után Németh Ágnes folytatta a levelek összegyűjtésének türelmet próbáló és lankadatlan szívósságot kívánó munkáját. Törekvését az tette szinte sziszifuszi vállalkozássá, hogy csakugyan szokatlanul terjedelmes anyag befogása volt a feladat: az első kötet 762 levelet tartalmaz, az 1988-ban a tatabányai Új Forrás kiadásában megjelent Levelek Magdához (Monostori Imre és Németh Magda munkája) 196 levelet, a Petőfi Irodalmi Múzeum által közreadott Egy barátság levelekben pedig, amely Gulyás Pál és Németh László levelezését tartalmazza (Gulyás Klára és Merva Mária munkája), 442 levelet ad közre, ezekkel együtt feltehetően legalább ötezer levelet foglal magában Németh László „dokumentumprózájának” ez a része. E tekintetben egyébként csupán becslésekre hagyatkozhatunk, mert a Németh Lászlónak írt levelek egy része az ostrom alatt tűnt el a Törökvészi úti házból, az ötvenes években pedig Németh László – levelezéséből is nyomon követhető – folytonos lakhelyváltozásai következtében kallódott el nagyon sok neki küldött levél. (De különböző okok miatt azoktól sem sikerült megszerezni minden levelet, akik címzettjei voltak Németh László leveleinek élete utolsó negyedszázadában.)

Az 1949-től 1974-ig összegyűlt s az Osiris Kiadónál megjelenésre váró anyag sem tartalmazza tehát a teljes levelezést, de a rendelkezésre álló több ezer levél mindenekelőtt arról tanúskodik, hogy a kortárs magyar irodalom jelentős alkotói közül senki sem gyakorolt olyan szerteágazó és maradandó hatást a társadalom olvasó rétegeire – határokon belül és kívül –, mint az az író, aki „a hiányzó nemzeti tudat megszövését” tekintette hivatásának, s ahogy Illés Endrének írt levelében fogalmazott (1962. szeptember 20-án), „ezt az újból elborult tudatot próbáltam én az elmúlt két-három évben az adott viszonyok közt, ahogy lehet, megint működtetni”. De nemcsak erről tanúskodnak ezek a levelek. Németh László az írás értelmét, nemes célját abban jelölte meg, hogy az író munkáival adjon „életreceptet” egy hitét vesztett kor jobb sorsra érdemes, kínlódó lelkeinek, s ez az ars poetica olvasói leveleiben olykor elemi erővel feltörő kívánsággal találkozott. Ez a magyarázata annak, hogy az alkotás gondjai, az irodalmi közélet, összeszövődve a kor hivatalos irodalompolitikai diktatúrájának az alkotás feltételeit is meghatározó kívánalmaival és kényszereivel, csak az egyik s nem is mindig a legizgalmasabb rétegét képezik a Galilei írója levelezésének. Nagy szerepet kap a családi levelezés, amely az író hétköznapi s nem könnyű életének folyásáról kínál „cinema verité”-felvételeket, továbbá a vásárhelyi évek során szerzett barátságok ápolása, végül az úgynevezett olvasói levelek, amelyekben életük legbensőbb gondjaira kérnek az ismeretlen feltárulkozók a tollával gyógyító orvostól gyakorlati útmutatást, erkölcsi megerősítést, egyszóval: életreceptet. Annak, aki elmerül e levelek tanulmányozásában, előbb-utóbb arra kell gondolnia, hogy valamiképpen az Égető Eszter levélregény-folytatását tartja a kezében, amelynek több száz kéztől származó szövegeiből feltárul az ötvenes–hatvanas évek – ilyen mélységben mindmáig megíratlan – magyar világa.

Az alább következő néhány levél legfeljebb csak jelezheti ennek a gyűjteménynek a jellegét és jelentőségét, de annyit biztosan megéreztethet, hogy a mindenkori magyar viszonyok között az ilyen levelezésgyűjteményeknek a politika-, irodalom- és általában: a mentalitástörténet, valamint a hétköznapoknak a múló időben történetivé váló szociológiája szempontjából szinte felbecsülhetetlen hitelű kútfő-értékük van, amelyeknek feltárása, hozzáférhetővé tétele és természetesen ismerete nélkül nem alkothatunk reális képet a közös múltról. Az „ismeretlen” történelem ugyanis aligha lehet tanítómestere a mindenkori életnek.

Az itt következő első levélnek van bizonyos irodalomtörténeti jelentősége, mert rávilágít annak a kritikai indulatnak a pszichológiájára is, amely József Attila és Németh László között egy dedikáció következtében alakult ki:

 

AZ AKADÉMIAI KÖNYVKIADÓNAK – NÉMETH LÁSZLÓ

(Hagyatékban talált fogalmazvány)

Budapest, 1956. július 6.

 

Az Új Magyar Múzeum számára kért cikkek közléséhez azzal a feltétellel járulok hozzá, hogy a cikkek alatt az én rövid jegyzetemet is közlik. A jegyzet szövege ez:

„József Attiláról szóló cikkem, illetőleg cikktöredékem közlési engedélyét joggal megtagadhatnám. 1944 előtt írt tanulmányaim jelentős részét gyakorlatilag megsemmisítették, indexre tették, bezúzták, a könyvtárakban nem adják ki. Mért kegyelmezzek meg ennek a két igen régi, igénytelen írásnak, amelyet már akkor is bántam, amikor még nem támadtak meg érte, tanulmányaim gyűjteményéből az egyiket kihagytam, a másikat megrövidítve vettem be, s amelynek egy-két kamaszos kitételét az utóbbi években többet idézték, mint mindazt, amit életemben írtam. De nem akarom munkásságom legtávolabbi zugát sem a napvilág elől elrejteni. A költői természet jellemzése, úgy emlékszem, jó; az a méltánytalanság (vagy inkább előre nem látás), amit az inaséveit töltő s a modorosság ellen harcát túlzásba vivő kritikus követ el az értékelésben a kibontakozástól még távolabbi költő ellen: eltörpül amellett, amit az értékeket nagyon is ismerő kritikusok, sőt irodalomtudósok követnek el nap nap után kiforrt, öreg írók, sőt halottak ellen.”

A Tanúban megjelent cikkrészlet alakját, célzásait nemigen értheti meg, aki nem tudja, hogy az válasz József Attila dedikációjára, amellyel a bírált verseskönyvet megküldte nekem. A dedikáció így hangzik: „Németh Lászlónak – Hamis tanúsághoz Igaz tanúlságul”. Ennek a József Attila-adaléknak a közreadásával – azonkívül, hogy a nyomdán át továbbított választ is megérteti – bizonyára sokaknak okozok őszinte örömet. A „hamis tanúság” a Tanú első két száma volt, amelyben Proust, Arany János, Aristophanes, A Nyugat elődei című tanulmányaim megjelentek.

Ha a jegyzet kissé hosszabbra nyúlt is, mint akartam, nem hiszem, hogy a kiadványt értéktelenebbé teszi. A cikkek közléséért honoráriumot nem kérek.

Őszinte tisztelettel:

Németh László

A szóban forgó kiadvány, az MTA gondozásában megjelenő Új Magyar Múzeum Irodalmi Dokumentumok Gyűjteménye 13. köteteként csak jó három évtizeddel később, 1987-ben látott napvilágot. (Kortársak József Attiláról I–III. Szerkesztette Bokor László, sajtó alá rendezte Tverdota György.) A kiadvány vonatkozó jegyzete alapján arra kell következtetni, hogy Németh László végül is egy nyilatkozatot juttatott el a szerkesztőhöz, amelynek a szövege a hagyatékban talált fogalmazványon alapszik, bizonyos eltérésekkel. A fogalmazvány azonban jóval teljesebb szöveg. A feltételezhető nyilatkozat szövege nem található a hagyatékban.

 

*

 

Az alábbi családi levél pedig abba enged bepillantást, hogy „annyi minden” (betegség, a magányos írói munka nehezen kiküzdött feltételeinek a megteremtése, az irodalmi élet és a politika szorításai stb.) mellett milyen tragikomikus hétköznapi gondok szakadtak még az író nyakába, amelyek ellen szintén meg kellett vívnia nem kis öniróniával ecsetelt szélmalomharcát:

 

NÉMETH LÁSZLÓNÉNAK – NÉMETH LÁSZLÓ

Budapest, 1956 júliusa

[Keltezés: a tartalom alapján.]

Kedves Csila!

Itt ülünk Juditnál, a két lány – Judit és Ágnes – meg a drámaírást bliccelő apa s mindnyájan neked írunk levelet. Laci délután indul, s vele küldjük el.

Én a vasalóért jöttem át – nem azért, amelyet Gigike eltört s azóta gondosan kerül, hanem a Juditéért, amelyet kölcsön viszek haza, hogy az asszony végre kivasalhassa a múlt héten mosott ingeimet.

Gondjaim két csoportra oszthatók: 1. A csöpögő WC, ahol a csöpögés sebessége állandóan nő; egy nagy befőttesüveg már 2–3 óra alatt telik meg, s ha elfeledkezem róla, elönti a víz a követ, úgyhogy éjjel is föl kell kelnem egyszer-kétszer, hol az üveget kiüríteni, hol a követ felmosni, nehogy átfolyjon a II. emeletre. Úgyhogy most már nemcsak Tihanyban van napórám, hanem itt vízórám is. Csak az a baj, hogy itt is folyton változik a kulcs, az egyre nagyobb üvegek egyre kevesebb időt jelentenek.

A másik baj a ruháimmal van. Két ruha egy olyan úrnak, mint én vagyok, úgy látszik, mégsem elég – főként ha olyan előkelő helyekre jár, mint a Gül Baba étterem, ahol a pincér az új szürke ruháját leönti nem is egy, hanem rögtön négy csésze bablevessel. A tisztítóba kellene adni – de a vászonruhám olyan piszkos már, Tihanyban elpiszkolódott, hogy amíg ki nincs mosva, nem foszthatom meg magam a bablevespecsétektől. Az asszonyt rá akartam bírni, hogy kimossa, a válltömő kivételét is fölajánlottam neki, de azt mondja, hogy ő ilyet még nem mosott, a férje, úgy látszik, nem hord vászonruhát. Judit mosógépére is kacsingatok-célozgatok – de még az sem mosott ilyesmit. Úgyhogy ha te már mostál valaha férfiruhát, s Lacika lavórja elegendő erre a célra (az asszony szerint a mosdókagyló nem elég), akkor esetleg leutazom Tihanyba, hogy a szürke ruhám tisztítóba adhassam.

Ezen a két csekély bonyodalmon kívül minden jól megy. Judit jól néz ki, nem vesztette el a barnaságát, egy kicsit melegnek éreztem a száját, ahogy megcsókolt. Fölkelni nem engedem. A pénzek is kezdenek befolyni. Megjött a Petőfi Színház 2000-e; Illés Bandi jelezte, hogy 15 000-et utalnak a drámákra. A legjobb időben, mert már föl kellett volna utaznod, hogy a pénzemből adj egy kicsit az igénylők kielégítésére. Illés Bandi címet is kért a drámáknak. Történeti drámák: ez riasztó. Elég jót találtam: „Szerettem az igazságot”, idézőjelben, mert VII. Gergely mondása. Valóban mind a hét darab az igazságszerető ember tragédiája. Csak engedjék!

Sokat gondoltam a két nomádra: a kis Lacira és Csillára. Eddig már az új házban tanyáznak. Számolj be arról is, hogy vagytok ott. Laci elhozza a levelet. Csillát ne gyötörd azzal, hogy levelet íratsz vele nekem: inkább kanyaríts te egy lapot.

Én most legalább háromra valót írtam; a gyerekek dicsérnek is, hogy még mindig én vagyok a legrendesebb, ők már rég abbahagyták az írást.

Mindnyájatokat csókol, a tihanyi rezervátum lakóit köszönti:

Laci

 

Csodálatos dolog történt: amikor Judithoz megérkeztem, beállított Ágnes is, akinek mára a fő programja az volt, hogy Judit vasalóját átvigye nekem.

 

Csila – Németh László így szólította a feleségét. Laci délután indul – Németh Magda férje, Némethy László, aki azért utazott Sajkodra, hogy felügyelje az ottani építkezést. Lacika – Dörnyei Lacika, a kis unoka. A pénzemből adj egy kicsit. – A család pénzügyeit Németh Lászlóné intézte, ezért az ő nevén lévő betétekhez Németh László nem tudott hozzáférni. Csak engedjék! – Nem engedték. A történeti drámák tervezett gyűjteménye körül támadt bonyodalmak során Illés Endre, a Szépirodalmi Könyvkiadó irodalmi vezetője arra kérte Illyés Gyulát, hogy járjon közbe Andics Erzsébetnél Németh László könyvének engedélyezése érdekében. A tervezett cím hallatán azonban Andics Erzsébet ingerülten kifakadt: „Németh László nem szeretheti az igazságot!” (Illés Endre közlése, amit a kötet szerkesztőjének, e sorok írójának tett.)

 

*

 

A következő három levél: Gulyás Pál özvegyének szívszorító visszaemlékezése férje halálának körülményeire, továbbá Németh László és Fodor András levélváltása az ötvenes évek végének jellemző nemzedéki gondjairól, amelyből Németh László kritikusi éleslátása és a fiatalabb pályatárs nemzedékszervező buzgalma egyaránt kiviláglik, nem igényel különösebb kommentárt:

 

NÉMETH LÁSZLÓNAK – GULYÁS PÁLNÉ

 

Debrecen, 1958. május 8.

Kedves Laci!

Most kaptam a lapját, s gyorsan válaszolok, hogy a Pali halála évfordulója május 13-án van. (Temetése 18-án, áldozócsütörtökön volt. Magát vártuk.) Biztosan boldog lenne, hogy rágondol akkor. Ez hivatalos dátum. Maga érezte jól, mert 6-án lett rosszul, s elvesztette az eszméletét. Azon túl már csupán szentjánosbogárként csillant benne az élet.

A Maga utolsó lapját a fülébe olvastam, lassan, szótagolva. Értette-e vagy nem, az titok marad, mint annyi minden a halál körül. Harminckét betegtársával feküdt egy nagy, huzatos teremben, körülötte izgatott jövés-menés, háború előtti tébolyult rohanás. Kijjebb deportálás (Kardos Laci onnan írt egy lapot, hogy nincs oka a kétségbeesésre; élnek, egészségesek. Ha látná Palit, érezné az óriási fölényt). Kisebb termekben, különszobákban üldözött emberek kaptak menedéket. Én kétségbeestem, mert nem tudtam, hogy neki mindegy. Szörnyű helyzetben feküdt. A jobb orvosok a kaszárnyákba rohantak. Zoli összeszorított ököllel beszél most is arról, hogy egy fiatal medikus megállt az apja lábánál, s röhögve nézte a fecskendőt, a beteget, s rideg megjegyzéseket tett a hiábavalóság hiábavalóságáról.

Sötétbordó, inkább fekete volt a nyelve, mint Csokonainak. Én tollal, teával kenegettem, hittem, hogy enyhülést okoz, hittem a csodában is. Remegtem érte, mikor alig betakarva, a betegkocsival rohant az altiszt vele az alagsorban. Szörnyű volt, ma is visszhangzik, ahogy a vas átjárókon nagyokat zökken a kocsi. Egy társa meghalt, s rémes volt hallani a Tebenned bíztunk-éneket, gondoltam, hátha azt hiszi Pali, hogy neki szól, hátha fájdalmat okoz az ének, amit úgy szeretett. Mit érzett, nem tudtam meg soha. Én mint az esztelen súgtam a fülébe a vigasztaló, nyugtató szavakat. Ti. mikor rosszul lett, kezdtek bénulni az arcizmai, félelmes, torz rángásokkal, erőltetve szólt hozzám: „Rozó, te egy életen át rengeteget szenvedtél mellettem, bocsáss meg nekem.” A könnyek egyre folytak végig az arcán, hiába bizonygattam, hogy én soha nem haragudtam rá.

Jó lett volna neki, s nekem is, ott maradni a kis szobájában, de ez a kegy nem adatott meg sem neki, sem nekem.

Film nem tud úgy peregni, ahogy azokon a napokon rohantak az események.

Törő, mentők, Klinika. Vérátömlesztés, de egyetlen orvos sem volt, az ápolónő a kulcsot nem találta, a közkórházba telefonáltak orvosért. (Vasárnap délelőtt.)

Mindennap reggeltől estig ültem a folyosó padjain, ha szabad volt, mellette, s nem bírtam felfogni a dolgokat.

Ilyen szörnyű, felejthetetlen napokat Maga is élt át egy kedves gyermek ágyánál, jobb környezetben. – Érzem ma is, úgy fáj ma is.

Boldog s irigylendő, aki tud felejteni! Vigasztalást a temető sem ad. Üres, hideg. Pedig olyan, ahogy akartam. Erdőrészlet. Borostyán, páfrány, egy-két nefelejcs.

A pad is elkészült elsején. Én csináltam meg, egy Bocskaiból hozott deszkából. Fűrészeltem négy akáclábat, négy keskeny, mély lyukat megástam, s megszegeztem a deszkát. A félkezű, nyugdíjas kapus bácsival megbeszéltem, hogy segít, de nem jött. Még örültem, hogy Palinak én csinálhattam meg.

A kérdésére válaszolva: a Krematórium működik. Még három sírhely van Pali mellett. Ha megtiszteli egyszer, valamikor Palit... Én ugyanis egy urnába kívánkozom.

A levélírást végigsírtam, most feladom, de még egy vallomással tartozom. – Személyesen akartam elmondani, de ki tudja, találkozunk-e az életben valaha! Hadd könnyítsek a lelkemen. A Pali két fiúunokáját én kereszteltettem meg, s Magát, Ellát írattam keresztszülőknek. Bocsássanak meg érte! Ma már nem merném kérdezés nélkül megtenni, de akkor nem éreztem olyan nagy bűnnek. Ha talán bántó lenne maguknak, kérem, bocsássanak meg a Pali nevében. Ellának is írok a napokban.

Sok szeretettel kívánok jó egészséget

Rozó

 

FODOR  ANDRÁSNAK – NÉMETH  LÁSZLÓ

 

Sajkod, 1961. június 10.

Kedves András!

Bizony jó ideje már, hogy verseskönyved a kedves, megtisztelő ajánlással itt van az asztalomon. De hát a versekről beszéltünk már – egy-két köszönő sorral meg nem akartam elintézni, már csak azért se, mert Ella beszámolt róla, hogy ott volt nálatok, s miket hallott és tapasztalt.

A gyerek, aki akkor készült a világba belesírni, azóta bizonyára megvan – s még mélyebb értelmet ad különben is szép harmóniájú házasságtoknak. Ami a nagyobb baj: ezzel is nő a felelősség, a robot, mely mint egy sarki tenger, befagyasztja a lírikus hajóját. Bizony nem mindenki olyan irtózatos munkabírású, mint Szabó Lőrinc volt, vagy talán én is fiatalkoromban, s mint hallom, mellőzések, általános és személyes kedvetlenség is segít ennek a folyamatnak.

Az ember elszorult szívvel nézi ennyi kiváló tehetség fellépését és vergődését: pedig évek óta látszik, hogy a ti nemzedéketekben hosszú időre dől el a magyar irodalom sorsa. Ahogy a köteted forgatom – én mégis úgy érzem, hogy ez az elakadás a te esetedben csak átmeneti lehet –, épp a magas intellektualitás az, amely még a lírában is a legnagyobb létfenntartó stimuláns. S ennek itt mindenhol ott van a nyoma. (Találomra ütöm föl az utolsó oldalt: „Lehúnyt szemem narancs-homályát fölkarcolják a sötétbe suhintó, vaslábú földi csillagok”.) Azonkívül te váltógazdaságra is képes vagy: írhatsz tanulmányt – hitem szerint drámát és regényt is –, ha minden húr lazul: kitűnően fordítasz. Csak ne add meg magad a rossz hangulatnak (mely a lustaság egyik orv-formája) – de az élet támasztotta túlzott követelményeknek sem.

A könyvnapra (vasárnap) felmentem; nemhogy dedikálni nem volt mit, de magam számára se tudtam vásárolni. Így most itt ülök a szégyenben – Ella a kiadó húsz kötetét szétküldte, s én fiatal és vásárhelyi, tehát igazi barátaimnak egyetlen kötetet se tudtam küldeni. Remélem, hogy különféle helyekre írt könyörgéseim tán felhajtanak még néhány példányt, s kimosom magam ebből a gyalázatból.

Szeretettel ölelem az egész kis családodat:

Németh László

 

FODOR  ANDRÁSTÓL – NÉMETH  LÁSZLÓNAK

 

Budapest, 1961. július 27.

Kedves Laci bátyám,

régóta adósodnak érzem magam, s most, hogy leveled után a könyveddel nem várt, érdemen fölül megtisztelő örömet szereztél nekem, bizalmad jóleső tudata már-már szégyenkezésként nehezedik bennem.

A baj ott kezdődött, hogy május közepén, amikor Ella nálunk járt, a Gandhi-köteteken kívül rólam bizonyosan nagyon rossz emléket vitt magával. Bocsánatot is kérek Tőle utólag, amiért olyan fásultnak, illúziótlannak látott, de csakugyan nagyon levert voltam. Előzőleg éjszakákon át 1500 sor daktiluson őröltem magam, a feleségem körüli helyzet is nagyon aggasztott. (A gyerek csak három hét múlva született meg!)

Ennek a rossz hangulatnak éreztem visszhangját leveledből; soraid féltő, biztató hangjából. Ha nem ismernél olyan jól, mint amennyire, most igyekeznék bizonygatni, hogy információid csak egyszeri depressziós állapotomra érvényesek… de az igazat megvallva nagyon is mélyen érintettek, s máig is foglalkoztatnak a terméketlen magaelhagyásra figyelmeztető szavaid. A kötetemet ért szokásos vagy szokásosnál lelkesebb reagálások közt ismét kiderült: Te vagy az, aki legfogékonyabban érzed, hol a jó és hol a rossz – hogy valami nincs rendjén nálam és társaimnál.

Megérdemelnéd, hogy valamiképp magyarázatot adjak balsejtelmeidre; éppen azért, mivel az idősebb nemzedékből az egyetlen vagy, aki csakugyan lelkiismeretesen szemmel tartottad az igazi tehetségek feltűnését, s akinek őszinte szívszorongást okoz mostani veszteglésünk.

Egyszer, tavaly ősszel már kezdtem erről szólni valamit, s azt hiszem, olyan is a téma, amit csak kibeszélni lehet, kiírni nem. Mégis szeretnék a magam nevében pár mentőérvet előrebocsátani.

Többször megfigyeltem, ha életemről, szellemi fejlődésemről beszélek valakinek – mindig barátságok történetét mondom. Nem ismerek még valakit, akinek a barátok olyan sokat jelentettek volna, mint nekem. – Akikkel egyetemista koromban, a szellemi, emberi vonzódások legfontosabb korszakában együtt indultam, s akikhez máig is igen közel állok: Kormos István, Lator László, Domokos Mátyás, Sárosi Bálint s egy Varga Hajdú nevű festő – valamennyien igen kiváló, eredeti tehetségek, a nemzedék legjobbjai... és nem jutottak túl a küszöbön... „Az ő bajuk”, mondhatnám, ha el tudtam volna szakadni tőlük, de képtelen vagyok belenyugodni elmaradásukba, s bármily furcsa, olykor szinte árulónak érzem magam, amiért én még törekszem, s őszerintük már régen nincs miért.

Amikor ötévi elfeledettség után 1954-ben költőként ismét előkerültem, lassankint odasodródtam Juhász, Nagy László, Simon, Csanádi Imre mellé. Azt mondhatnád, az előbbiek helyett bennük találtam meg a kívánatos vetélytársakat. – És most, ha végignézek magunkon, megint csak azt látom, hogy a társak megálltak, megkeseredtek. Juhász, akiben már egészen kórossá fajult a tehetetlenség, olymposzi gőggel legyint minden igyekvésre. – Simon Pista is tudna beszélni, hányszor piszkálják: mért nem vállal közösséget társaival a hallgatásban?!

Szimpatikusabbak s talán reményteljesebbek is az ifjabbak (Csoóriék), ők legalább írnak, mozognak; bár a számomra legértékesebb Hernádi Gyula ugyancsak kallódik.

Nem akarom ezzel a csődkrónikával saját magamról elterelni a figyelmet, de ugye megérted, a fönti helyzetkép (a sok egyéni kudarc, miknek az okát, estleges közös alapját fölösleges firtatnom) szélesebb körű irodalmi tevékenységre nem serkent.

Pedig nem adtam meg magam a tunyaságnak. Bizonygassam-e, mennyit küszködöm, próbálkozom, mennyi tartószálat szövök, fonok egymáshoz méltó emberek köré, de a folyamatos, önálló irodalmi munkához nincs bennem elég lendület, kitartás. – Mégis, mivel más megoldást nem tudok az életre, mint hogy időnként írni szükséges, bízom benne, hogy kikeveredem majd a csávából. Köszönöm, amiért te is segítesz hinni abban, hogy nincs minden elveszve.

A családi körülmények változásától nem aggódom különösebben. Feleségem, a rossz előjelek ellenére, derekasan szült; szinte fél óra alatt. Amikor az orvosok megkérdezték tőle: „Ugye, nem is volt olyan borzasztó?”, nagy megrökönyödésre azt felelte: „Nem, egészen jó volt!” Dávid, a fiú is formás, kedves, könnyen kezelhető gyerek. Az ő és a mi érdekünkben megfogadtuk, hogy nem fogjuk körülötte forgatni a világot. – Ők most már lent vannak Fonyódon. A jövő héten én is megyek utánuk háromheti szabadságra. Közben szeretnélek Téged is meglátogatni Sajkodon. Vajon augusztus közepe táján ott leszel-e? Megkérlek, írjál egy lapot F. A. Fonyódfürdő, Hunyadi u. 13. címre: alkalmas volna-e odamenetelem s milyen napokon? Nem szeretnélek zavarni, de nagyon hiányzik már a Veled való huzamosabb együttlét.

Hiányodért a Sajkodi esték kárpótolt. Még az előző (saját szerzésű) példányból olvastam végig. A kötet nagyobbik részét ugyan ismertem, a régieket és újakat (Bevezető egy Sz. L.-esten, A jó tanár, Hódmezővásárhely) egyaránt azzal a fölcsigázott érdeklődéssel, sajátos szellemi izgalommal olvastam, mint ahogy annak idején A minőség forradalma tanulmányait.

Még egyszer nagyon köszönöm figyelmedet, hogy dedikálva is megküldted nekem a könyvet.

A személyes találkozás reményében, meleg szeretettel küldöm köszöntésemet, Feleségednek kézcsókomat:

Fodor Bandi

 

Tüskés Tibor hónapokkal ezelőtt megkeresett levélben. A levelet visszakapta Pestről... aztán írt újra (talán másfél-két hónapja). – Vajon megkaptad-e írását? – Talán valami nem stimmelt a címzés körül?

 

A Brazíliába szakadt volt osztálytárs levele egyszerre nevetésre ingerlő és elborzasztó megnyilvánulása annak a megátalkodott gondolkodásmódnak, amelyet még a második világháborús nagy történelmi kataklizma se tudott megrendíteni vagy legalább arra ráébreszteni, hogy az oly szükséges és a népi írók által is képviselt társadalmi reformok elmaradása miatt megsejtsék saját történelmi felelősségüket. Ez a levél is tanúsítja, hogy Németh Lászlót „körkörös” támadások érték: a hivatalos irodalompolitika jó ideig „főellenséget” látott – és támadott  – benne; a másfajta szemellenzőjét levetkőzni képtelen magyar sültreakció pedig „árulónak” tekintette:

 

KŐRÖSSY MIHÁLY – NÉMETH LÁSZLÓNAK

Juqutuquera, Victoria (E. S.) Brasil, 1961. december 29.

Kedves Németh László dr!

Olvastam a Sajkodi estéket. Bármennyire rejtegeted is, köntörfalazod a mondanivalót jobbról is, balról is, mégiscsak komcsi könyv ez. És nem is eredeti. Összevissza lopkodtad tételeidet innen is, onnan is. Majd olvasd kritikámat a Dél-amerikai Magyar Hírlapban. Mi is olvasunk francia és orosz könyveket is, ha nem is Budapesten élünk. Jobb lett volna, ha továbbra is hallgattál volna. Bölcs maradtál volna, ha hallgatni tudtál volna (Si philosophus...)

Sajnos, ezzel végleg árulója lettél minden magyarnak. Ti, népi írók (Veres, Darvas, Féja, Kovács, Jankovich, Németh stb.) csak epigonok voltatok és maradtatok. Nem tudtatok kinőni az urasági trágyadombon, mert hitvány magok voltatok. Falusi orvos maradtál te mindvégig, ha volt is egy Iszonyod. Nem látsz az orrodnál tovább, és gyáva kukac vagy gondolataidból illő következtetést húzni. Elkened a dolgokat, hogy jó fiúnak lássál a lakatoslegények, napszámosok, zsidókölkök társadalmában. Eredetinek akarsz látszani, különcnek, hogy senki se értsen meg, még te sem önmagadat, s ugyanakkor csak ideák tolvaja vagy hentesek szolgálatában.

Mondják ugye most otthon: Laci! Ez derék dolog volt! Még nem egészen jó, de majd lesz még valaki belőled. (Mód Aladár: Kortárs)

Mi szégyenkezünk miattad: Árulója népednek, a magyar kultúrának és nemzeti öntudatnak.

Megvetéssel köszönt volt osztálytársad

Kőrössy Mihály

 

Mód Aladár: Kortárs – utalás Mód Aladár A „Sajkódi esték”-ről című cikkére. (In: Kortárs, 1961. nov.)

 

*

 

A következő levél névtelen segélykiáltás: bizonyos értelemben szélsőséges példa, de rendkívül jellemző arra a szívós bizalomra, amely a Németh László-írások nyomán támadt a társadalom minden rétegében:

 

NÉVTELEN OLVASÓTÓL

Pécs, 1962. június 20.

Uram!

Olvastam az Iszonyt. Aligha tudom elmondani, mit éreztem. Ennek hatására írok most Önnek arról, amiről soha senkinek nem beszéltem húsz szörnyű év alatt, amely jobban megterhelt, mint amennyit ember elbírhat, és amelynek végén egy élet teljes csődjéhez, lelki egyensúlyom végleges felborulásához jutottam el. Segítsen: Ön ismeri az emberi lélek és az emberi társadalom legsötétebb részleteit, amelyekről közönséges emberek beszélni sem tudnak durvaság vagy álfelháborodás nélkül.

Arról akarok írni, amit az emberek homoszexualitásnak neveznek. Most, hogy leírtam ezt a szót, nem tudom legyőzni félelmemet, hogy Ön is a megszokott közönyt vagy éppen undort érzi. Hiszen mindenki a legsötétebb erkölcsi fertőt látja ebben. De ha mégis… ha túl tudja tenni magát az előítéleteken… Írnom kell!

Azt hiszem, meg kell próbálnom tárgyilagosnak lenni. De attól félek, hogy elvész ezzel a meggyőződés, a meggyőzőerő soraimból, amelyre pedig mindent feltettem. Ön az utolsó lehetőség, akihez fordulhatok. Hiszen csak nem mehetek egy elnyűtt, túlterhelt idegorvoshoz, aki kisebb-nagyobb idegbajokkal küszködik, becsületesen, pontosan naplót vezet pácienseiről, és előírásosan adagolja nekik a gyógyszereket. De meg erre nincs is gyógyszer, mint már hivatalosan is elismerik. Előkelő közönnyel napirendre térnek hát felette. Orvostudományon kívüli probléma, társadalmi jelenség, amelyet tudomásul kell venni, minthogy letagadni nem lehet. De el kell tekinteni felette hűvös nyugalommal, vagy ha elkerülhetetlen, csak utalni rá mint egyes emberek gusztustalan szokásaira, eltévelyedésére.

De ezek az emberek élnek, keservesen kínlódnak, és végül – itt a látszat ellenére nem akarok hatásvadász lenni – annak rendje-módja szerint belehalnak.

Saját kezükkel kell végrehajtaniuk magukon a társadalom ostobáinak és közönségeseinek ítéletét. Tovább jutnak el a kínlódásban, mint a rákos beteg, aki szétroncsolt teste ellenére is kapaszkodik az életbe, ha kissé szűnnek kínjai. Ezek egészséges testtel, de mindenről lemondva választják a halált. Legalább három öngyilkosságról van tudomásom az utóbbi évekből, és számos, az öngyilkosság felé sodródó, értékes, tehetséges emberről.

Pedig szörnyű nehéz meghalni, ha látjuk körülöttünk a szép, egészséges embereket, és tudjuk, hogy bennünk sincs semmi, ami kizárná, hogy ugyanilyen szerencsések legyünk. Csak környezetünk zár el a boldogságtól, mert nem azon az úton keressük, mint ők.

Azt mondják, az albínó verebet néha halálra marják társai. Bennünket tulajdonképpen nem marnak, hiszen még a törvényes szankciókat is jelentősen enyhítették. De megkapjuk minden percben elkerülhetetlenül a finom lökéseket, hol egy gúnyos mosollyal kísért aljas célzást, hol egy nem fogadott köszönést, amelyek szinte nem is látszanak, mégis, „segítenek” előre az úton.

Ha pedig a minden emberi kapcsolatból kiszakadt, hallgatólagosan kiközösített ember ellenségessé válik mindennel szemben, elveszti szellemi teljesítőképességét, ez kiváló alkalom, hogy mint elzüllöttet és használhatatlant formálisan is kiküszöböljék, eltávolítsák, átadják sorsának.

Igaz lenne, hogy erkölcsi nyomorékok vagy reménytelenül romlott emberek panaszkodnának megérdemelt sorsuk ellen? Hát a szellemiekben is „napfényes” Hellasz egykori gyermekei, a maguk kultúráját magasra fejlesztett malájok, a büszke arabok mind erkölcsi nyomorékok? Hogy természetellenes jelenségről van szó, amely ellentétben áll a szaporodás törvényével? Hát a túltenyésztett, magvatlan kultúrnövények is kiirtandók-e? Csak az adhat az emberiség számára értéket, aki az állati mintájú szaporodás szolgálatában áll? Hány Oscar Wilde példája lesz eléggé meggyőző?

Attól tartok, hogy ezek az egyhangú jeremiádák elveszik az érdeklődését, még mielőtt elmondhatnám, mit is akarok kérni. Mégis így hagyom ezt a levelet, hátha mégis van ereje az igazságnak, a meggyőződésnek.

Segítsen! Talán még a magam érdekében is, de a tíz- vagy százezrek érdekében is. Óvatos becslések szerint a népesség 5–10 %-át érinti ez a kérdés. Félmillió ember egyedül Magyarországon, aki számára a legkedvezőbb kilátás, hogy egy elrontott, örömtelen élet árán elkerülhetik a megvetést, eltitkolhatják „szégyenüket”.

Segítenie kell meggyőzni az embereket: nem undorító betegségről, erkölcsi posványról, helyrehozhatatlan züllöttségről van szó, hanem éppen olyan emberi, köznapi jelenségről, mintha valakinek nem a saját felesége, hanem a szomszédasszony tetszik meg, és ennek megfelelően cselekszik, a társadalmi felfogás ellenére is. Ha bármelyik ellen mégis szükség lenne védekezésre, ez nem a „szabálysértők” fizikai-erkölcsi kiirtása, hanem legfeljebb az, amit a törvények amúgy is megadnak.

Ha érdemesnek tartja figyelmére ezt a kérdést, ill. levelemet – amely, belátom, eléggé szokatlan gesztus, de kétségbeejtő helyzetem kényszerít ennek az utolsó lehetőségnek a megragadására –, készséggel rendelkezésére bocsátom szerény ismereteimet a problémáról. Csak arra kérem, írjon pár soros „postán maradó” értesítést a pécsi főpostára, ahol július közepéig keresni fogom. Remélem, megérti ennek a gyermetegnek tűnő eljárásnak indokait.

Végül elnézését kérem, hogy levelemmel igénybe vettem idejét.

Tisztelettel:

 Olvasója

 

*

 

Végül egy tanulságos hangulatjelentésből a nemzeti tudat állapotát mérhetjük fel a kádári Magyarországon:

 

GAJDOS ATTILA – NÉMETH LÁSZLÓNAK

Kolozsvár, 1965. november 5.

Kedves Uram!

Már ez is furcsa, hogy csak öt éve ismertem meg Önt, 24 éves koromban. Akkor hallottam először a nevét! Azóta kitartóan foglalkoztat. – S mégis miért jutottam el csak Siófokig október 11-én, ahonnan már egyórai út Tihany és Sajkod? Kolozsvárról Bp.-ig, innen Siófokig könnyen elértem, ott megálltam. Akkor azt hittem, azért, mert mire odaérnék, sötét lesz, és sötétben nehéz megkapni egy házat, s zavarni is kényelmetlen ilyenkor valakit. Rosszul szerveztem meg, gondoltam. (Eleinte azt hittem, Pesten fogom megtalálni.)

A du. öt órai hajó indulása előtt találkoztam egy lánnyal, s ezzel hétkor visszatértem Pestre. Nem akart jönni, de amikor mondtam, hogy fizetem a gyorsot, ezt válaszolta: „Nem is tudom, mit csináljak”, és jött. Rendes lány volt, csókolni se tudott. 19 éves, s amikor mondtam neki, „szóljon a nagymamájának, akinél Siófokon megszállt, hogy visszatér Pestre”, ezt válaszolta: „Akkor nem engedne el”, s jött. Azt kérdezte: „ugye, megveszem neki ezt a szép, fekete táskát”. „Persze”, mondtam, „de előbb eszünk.” Addig ettünk, míg tudtam, hogy bezárnak a boltok. Közben megkérdezte, hol van Kolozsvár és Erdély; válaszomra megjegyezte, hogy aránylag jól beszélek magyarul, de azért nem várja el, hogy olvasni is tudjak, ezért ő olvasott fel egy lapból, mert ő középiskolába járt, s jelenleg valamilyen geodéziai intézetben dolgozik Pesten.

Csak akkor kezdtem halványan megérteni, miért éreztem magam annyira erőtlennek, hogy a Balaton mentén, Siófok felé, már azt sem tudtam, hogy tulajdonképpen miért is megyek Önhöz, mit akarok Öntől. Tökéletesen üresnek éreztem a fejem, minden kifutott belőle, amit kérdezni kívántam, de furcsa módon nem úgy, hogy ne tudtam volna rá visszaemlékezni. Amikor ezt megpróbáltam, szépen jövögettek is elő, de súlyukat vesztve, jelentéktelen és értelmetlen dolgokként kerengtek felettem. Egész Pest azt sugallta: a kérdéseim senkit sem érdekelnek, mindenki azt latolgatja, mennyit keresne, mondjuk, Svédországban, s Aquincum alatt egy pincében az ásatások egyik vezetőjének látszó valaki csodálkozik, hogy megért engem. – Sajnos, én se találtam túl sokat, ami a rég megálmodott városban érdekelt volna. Talán Aquincum, amit rómaiságában véltem kedves ismerősömnek, s megállva a Szépművészeti Múzeum múmiái mellett is otthon éreztem magam. Ennyire eltávolodtunk volna egymástól, hogy én Kolozsvárra vagy Körösfőre vágytam?

Azt hiszem, kérdéseim nagyrészt ekörül nyüzsögtek volna, de sajnos, az volt erre a néhány napra időzített benyomásom, hogy minek. Pedig biztosan sok mindent megértettem volna.

Elnézést ezért a sajátos beállításért, de részemre így volt igaz, s talán egy kicsit Önt is érdekelni fogja, miért fordultam vissza a cél előtt, pedig elsősorban ezért utaztam.

Csak itthon vettem észre, hogy úgy jártam, mint a délre utazó, aki haszontalan kacatként dobálja el meleg holmiját, visszatérve aztán megfagy. Első ízben érzem tartalommal levőnek ezt a két szót.

Őszinte tisztelettel

Gajdos Attila

 

vissza