Para

Hajdan nem tudtam a cellámból kimenni, nyitva lehetett. Az efféle tehetetlenség a középpont érzetével áltat, hangulattalan tehát. Most faktorális cellákkal bíbelődöm, ősz van. Csendben fekszik fűrész, fejsze, villámolni óhajtó sarló. Időmből ha telne, hevernék még a körtefa alatt, valamelyik megátalkodott felmenőm lószagú pokrócán, hallgatnám a törzs belvilágában fontoskodó zsizsikelést, mely estére menetszerűen fölaraszol a legszélső ágra, s áthull a bagoly fehér vakszemüvegén. Ám hangnak és színnek ez elsőbbeni útjáról letérve csak üres törzsben jár üresen a fűrész, már-már a középpont érzetével, kedvetlenül.

*

Készülhet villamos-gráf, ha van ülőhelyünk, ám se jegy, se b é r l e t.   B ü n t e s s e n e k   m e g,   k ö v e t e l t e m   v a l a h a,   e l á l l t a m   a z  ellenőrök útját. Jogom van a büntetéshez. Alapérzés. Te nem villamoson, botrányban utazol. Mondták. Ugyan! Ezek a villamos-gráf előkészületei. Aztán térdünkre fektetjük füzetünket, a ceruza hegyét a papírra helyezzük. Amint elindul a járat, gráfunk vonalat ír a lapra. A kusza rajz a végállomásra érve az útvonal képét adja. Nincs két ábra fedésben, vallják sokatmondó villamosgráf-jegyzeteim. Idő múltán kirajzolódik a viszonylat általános, összefoglaló képe. Szerencsés utak esetén nem mutat karambolt, tárgyilagos felülnézeti kép ez, mint a függelemben sokat próbált kormányzóságé, valósághűbb bármely várostérképnél. Másféle hűvösség árad belőle, mint a szabadság újabban, erőnek erejével meghódított, halállal bágyasztó komfortfokából. Mindezt az elragadtatástól el-elcsukló hangon vallottam be a két ellenőrnek, mert szürke, kikoplalt utcákat, sóvárgásba belefeketült, satnya bokrokat látok a világ kerekeken guruló teraszáról, és megnyugtató tudnom, tettem hozzá, hogy a műlovaglásban az oldalugrást eszkapádnak nevezik. Eszkapád. Cseng ez a szó, mint régi szokás élesre fenve.

*

Az útkaparó letűzte a kicsi, piros zászlót. Diót szedett. Volt lapátja is. Az út szélén murvakupacok. Miért vagy te útkaparó? Hatéves lehettem, ő öreg. Lapátolt kicsit, de nem a kátyúkba, hanem a bakhátakra, ő látta jobban, hol a gödör. Miért vagy te útkaparó. Nem kaparta tíz körömmel az utat. Feküdtünk az árokparton. Én is útkaparó leszek. Vagy órás. Mondtam neki. Azt felelte, hm. Őszes szakállú, magas ember volt, kényes, hosszú ujjai voltak és vastag aranygyűrűje. Nem szólt semmit, csak: hm, azt is az orrán át. Állt az úton, nézett a falu felé. Én mellette, s én is néztem. Aztán megfordultunk, s az útkanyart néztük. Én ötvenegyben születtem, mondtam az útkaparónak. Ő az orrán át: hm. Így beszélgettünk. Dolgozott egy keveset. És az útkanyart bámultuk megint, aztán megfordultunk, és a templomtornyot. Hm, mondta, a latinok, a latinok… És megettük a szalonnáját. Hazamegyek, mondtam neki. Hm, mondta körülbelül, vagy csak fújt egyet az orrán át, mintha szeleltetné.

*

Mi bajuk lehet a sógornőmmel. Hogy meghalt a bátyám, a sógornőmmel lakom, vágattam neki egy külön bejáratot, a szomszéd szobában él, többnyire sír, vagy a bútorokat tologatja, átrendezi a szobát. Mióta meghalt a bátyám, nemigen találkozom a sógornőmmel, zárkózottá vált, alig mozdul ki, látom néha az utcán, lehajtott fejjel megy s mindig az árnyékos oldalon, az árnyékos oldalon él, ami a lélekgyógyászok szerint is oktalanság. Néha levelet csúsztat be az ajtórésen, a leveleimet, zárkózottá vált. Úgy véljük, meghalt a bátyám. Egy ámokfutó végzett vele, így mondták, ámokfutó, s hogy így nevezték, lehetett rá okuk. Ez nem vigasz. Kerékpárküllővel, egy hegyesre köszörült küllővel szúrták le. Hátulról, a buszon. Mondják, az utolsó járaton, legalábbis akkor vették észre, az utolsó járaton történhetett, a küllő a bátyám szívén hatolt át, mondták a nyomozók. Előfordul az ilyesmi mostanában, mondták. Ez nem vigasz. Egyetlen mozdulattal taszíthatták a hátába, át az üléstámlán. Hátulról. Mit gondolunk, volt-e haragosa. Kérdezték a nyomozók, nálunk, a konyhában. Nem tudtunk mit felelni, sógornőm felállt a konyhaszékről, és lassú biccentésekkel verte,   c s a k   v e r t e   a   f e j é t   a   f a l b a,   m í g   ö s s z e   n e m   c s u k l o t t.   H a g  ytuk, a gyász magánügy. Volt-e haragosa, kérdezték tőlem a nyomozók. Nem értem, kinek, az ámokfutónak? Kérdeztem. Nem, felelték, hanem a bátyámnak. Nem emlékszem, mit válaszoltam, talán azt, hogy egy ámokfutó mindenkinek haragosa, nem? Nem egészen, mondták, nem egészen. És múltak az évek. Ez nem vigasz. Sógornőm tegnap egy névtelen levelet kapott, becsúsztatta az ajtó alatt. A levél tele volt tolakodó jólértesültséggel, és homályos célzást tartalmazott. Nem volt aláírva, névtelen levél volt. Nem értem, mi bajuk lehet a sógornőmmel, nem ártott ő senkinek. És az igazat megvallva, a bátyám még a születésem előtt meghalt. Így talán sógornőm sincs, ámbár megfontolandó, hiszen ezek mindig a legvédtelenebb ponton támadnak, s jól értenek a legrafináltabb álcázáshoz is.

*

Feltételekhez volt kötve, hogy kövek is legyenek. Legyenek kövek! Más szóval törvényekhez. Mint a szimbiózis: a törvény a nyakában a kő nyűgét cipelte, s olykor térdre hullt e valóság terhe alatt, mert a kő volt maga a törvény. Ez legenda csak, hát érthetetlen. Hol a bizonyosság? Porszemek süvöltenek az űrön át, nem a törvény aranypora hull az égből, suhogásuk a szférák akusztikája, szólnak az érzékenykedők. És a gravitáció kolonca. Öröme? Sírás itt még nem terem.

*

Érdemtelen volna a figyelemre? Ekkora bakancsok? És női lábakon? Itt, a tükörteremben, ahol a meditatív balett lányos mozgásterében vagyunk, az egyetlen térben, mely önmagán ha túlhatol… Ki merne az egyenes tartású forgásról beszélni. Emez pedig permutációt ad elő, mutogatná, hogy bakancsai, antantszíja és lefegyverzően üres pisztolytáskája ellenére ő viseli az emberlánya öt sebét. Keresi, de altestnyílásait találja csak, tánc ez is. Balett. Egyedül járja, azaz ketten, mert mai alakjában sincs helyén. Se kötél, se nikkelezett lánc nem köti össze őket. És semmiféle nyár.

*

Belereccsent a csontja. Úgy megdolgozták. Háta is beleroppant, úgy keresztre húzták, megnyúlt kínjában. Benne nyúladoztak apja szerszámai, szekercéje szétfolyt a forróságban, mint a viasz, az olvadt vas kijött a bőrén, ragyogott. És kilométerekre volt a bokája, ott recsegett a völgyben. Feje pedig az égben kóválygott, ájuldozott. Küldtél vagy elküldtél? Szakadozott az ina, mikor kihűlt egy enyhe szélben. Lebegett maradék gönce. Szája szélén tulajdon, rémült árnylelke ült, minden szenvedés barbár. A kezei is messze kerültek tőle, szakadozó tuskóember zöldgally-kezei voltak. Küldtél vagy elküldtél, Uram? Kihűlt egy könnyű szélben, önmaga görcse. Görcsöt szögeztek fagörcsre, fára fát görbe szöggel, hogy hasadt. Ítélkezni jönne vissza? A tett volt az ítélet.

*

A toronyugró megható története. Amint felbukkant, arcára szájat metszett a kés, s karjait egy rája szárnyszéléről nyeste le. A mélyben polip, vízisikló fészkelt a hasába. Belsőrészekül. Mert valamiképpen teremtve lettünk. A kés kifúrta a két orrlikat, szemeket metszett a homlok alá, így k é s z ü l t   a z   a r c.   A   k é s,   a   k é s.   M e l y   t e n m a g á n a k   m á s á t   m é g fából is kifaragja sáros csizma tisztogatásához vagy disznóbél pucolásához fokhagymás lében. Ahogy felbukkant a toronyugró a mélyből, idekint légszomj fogta el, mert lehetetlen a késnek, eme bonyolult gépezetnek minden tettét számba venni, csak a legjobbak tudják a zuhanás másodpercében sorra mímelni a rengeteg formát s e formák szíves adományait. Hiszen a vitrinben is, mely augusztusi naplementekor tengervizet idéz, a vitrinben a porcelán balerina ha élvetegen a papírvágó késre néz, fáb ó l   f a r a g o t t   k i r á l y f i r a   g o n d o l.   A h,   s z í v e m.   É s   s z i k e,   v o n ó- és oltókések nemei, cipészdikics, az anyagnak küllemet adó fémek tiszafa nyéllel, borókamarkolattal, nem lehet. S a bicska, melyet a toronyugró utánozott épp elégszer, noha meghatottságában nem nézett soha a vízre, férfias szemérmességében behunyt szemmel vetette magát a víztükör kései közé. Alapérzés. Az életben, e vásárban megjelenik olykor sószagúan, a késessátornál időz, neheztelő homlokráncolással vizsgálgatja a nyitott bicskák szárazra vetett alakzatát, mintha önnön sorsparódiáját látná leporellón. Tengerészsapkát visel, mert itt él, itt az aljba vetült, elsuhanó formák igézetében, melyek zöldes árnyékot vetnek összeszabdalt arcára.

*

Meghozta a csomagot. Beleizzadt. A társam hozza a másikat. Mondta. Ide? Kérdeztük. Mi nem rendeltünk önöktől semmit. Önöktől, egyedül állt ott zavartan. A kihordó, azaz futár. Pedig a cím a miénk, a mi egeket ostromlóan emeletes hivatalunké. A futár. Kecskeszakáll, rövidnadrág, trikó, tornacipő, fején kendő, hátul megkötve, mint a kalózoknak. Kimerült, elnyűtt fiatalember, c s a k   a   k e n d ő   j e l z i,   n e m   u n t e r m a n   ő.   S   h o g y   n i n c s   m é g   v é g e, koránt sincs vége. Vajon? Megjött a társa is a másik csomaggal. Összesúgtak, s íróasztalunk felé pislogtak, melynek két oldalán ültünk, egy-egy akaratos telefon mellett. Későn jöttek, szóltunk oda. Későn értünk ide, mondták, sok csomagot kivittünk már, későn értünk ide, bocsánat. Igazán örülnének, ha átvennénk. Így mondták, igazán örülnének. Így. Igen ám, de akik ezeket feltehetően megrendelték, az alsóbb emeleteken dolgoznak, már hazamentek, vetettük oda, üljenek le. Illedelmesen megköszönték, és leültek a fal mellé, olyan közel egymáshoz, amennyire csak lehetett. Majd felállt az egyik, kérem, szabadna-e kezet mosnunk, ha nem alkalmatlan. Mossanak csak, van ott szappan is. Aztán visszaültek a helyükre, a trikójukba törölgették a kezüket, még mindig lihegtek. Megcsördült az egyik telefon. Nyomban rá a másik is. Felvettük, aztán mosolyogva kagylót cseréltünk. Ezek ketten felálltak, mintha két újabb, tiszteletet érdemlő személy lépett volna az irodába, s kint várakoznának inkább. Intettünk, üljenek vissza, maradhatnak. És miért nem lifttel jöttek fel, kérdeztük. Sajnos, rossz a lift, felelték szégyenkezve. Nem rossz az, csak ha ti jöttök, gondoltuk, s összenéztünk. Ekkor legyintette meg orrunkat a cefrés izzadságszag. Azt hiszem, féltem. Kapkodva átvettük a csomagokat, aláírtuk a számlát, megköszönték, és már mentek is, le a lépcsőn, gyalog. Ötéves voltam, mikor egy másik faluba költöztünk. Játszottam az utcán, a többi gyerekkel. Becsődültünk az egyik házhoz, ott lakhatott valamelyik. Az öregasszony zsíros kenyeret adott mindegyiknek, volt ott egy kosár alma, azt is szétkapkodták. Álltam ott, nyújtottam a kezem a zsíros kenyérért. Az öregasszony szúrósan rám nézett. Vágott a késsel egy gerezd almát. Nesze, menj haza, mutasd meg anyádnak, mit kaptál. Eredj csak.

*

Az éjszaka és a hajnal közti vékony sávon, tudja, amikor föltámad a szél. Mintha napforduló volna, se itt, se ott. Hólucsok és parázs, könyökfájós félálom. Abban a pillanatban, melynek se allegóriája, se határhompjai. Bár fénytermészetű, csak árnyéka vetül ránk falakból, kövekből, fában terpeszkedő husángból. S ágyunk felett abból a tárgyilagos festészetből, mely az angyalt nagyobbnak ábrázolja a gyerekeknél, átkelve a hídon. Valahogy mégis az övé, ezé a pillanaté az elsőszülöttségi jog bármiféle naptári idő kezdetén, sőt az emlékiratokban, életrajzokban az auftakt ez a pillanat maga. Eztán következik, bár túl vagyunk rajta, zagyvál a lineáris szakértelem, menetrendekből merítve inspirációt. Igaz, ha fölkel majd a nap, osonunk le, kerülgetve a viperafészkeket, botladozunk le. Le a csónakhoz. A baltával beszakított oldalú csónakhoz.