Csoóri Sándor

Mézes katasztrófa

Ez az esős nyár megkeseríti a méhek életét is. Dideregnek és éheznek. Kiröpülnének szálláshelyükről, de nincs hova. Csupa lucsok a határ, az erdő, a mezei virágok csészéje megtelik vízzel, és a drága virágpor ott úszkál a csészékben vagy valahol az egymás sarkában járó, kis özönvizek tetején, ahonnan lehetetlen összeszedni.

Persze mindig akad egy-egy bátor „zümmögő állampolgár”, akinek elege van az esőkből, az éhségből, és konok ösztönére hallgatva elindul egy kis elemózsiát szerezni.

Egy ilyen méhecske röppent be hozzám is három nappal ezelőtt. Minden levegőbeli tétovázás nélkül egyenesen az asztalomra szállt le. Mintha egy előzetes kémjelentésből olvasta volna, hogy körtét, őszibarackot mindig talál ott, sőt egy befőttesüvegben mézet is.

Háromszori körberepülés után az üveg „nyakára” ereszkedett le, egy szemmel alig látható mézcsepp útvonalára.

Hessentsem el, hogy ne kotnyeleskedjék nálam? Micsoda irigy, vadkapitalista erőszak volna ez! Hagytam, hadd csemegézzen. Annál is inkább, mivelhogy egy régi mongol útleírás elevenedett meg előttem. Azt olvastam ebben az útleírásban, hogy a végtelen, húst és csontot is megaszaló mongol pusztákon az úton lévő vándort övezi a legnagyobb, már-már vallásos tisztelet. Bárhol megjelenik egy ilyen ember, ő kapja a legfinomabb, a leglaktatóbb falatokat, a legelső korty friss vizet, és övé a legkényelmesebb fekvőhely is a jurtában, hiszen most ő a legkiszolgáltatottabb lény a földön, mert neki kellett valamilyen gond miatt elhagynia biztos otthonát.

Míg ezen a bölcs hagyományon gondolkodtam, az én kosztosom jóllakhatott, mert elégedetten röpült ki a mostoha nyárba.

Másnap tíz óra tájt újra megjelent. Harmadnap ismét. Továbbra is illedelmesen viselkedett, de láthatóan már bennfentesen. Ahelyett, hogy óvatosan körülröpülte volna az asztalt, egyenesen a mézesüveget célozta meg, s a kötelező ima nélkül elkezdett lakmározni. Olyan étvággyal szívta magába az üveg oldalán lecsurgó édességet, hogy magam is megkívántam egy darab vajas-mézes kenyeret.

A később bekövetkező dráma ezzel a közjátékkal kezdődött.

Az történt ugyanis, hogy miután megkentem a kenyeret, elfelejtettem visszacsavarni az üvegre a tetejét. A méz fedetlen maradt, mint egy tárva-nyitva hagyott édenkert.

Elképzelem a kísértés zuhantató pillanatát: jó, rendben van, tegnap is jutott valami, tegnapelőtt is, gondolja a méhecske, de ki tudja, holnap vagy holnapután jut-e? Most viszont itt van az aranykor! És, zsupsz, már veti is magát bele az üvegbe. Előbb repül egy kis kört odabent, s néhány pillanat múlva már leszáll a méz felszínére. Leszáll, és szívja magába a sárga gyönyörűséget, mint teve a vizet a sivatagi oázisban. Kábulatában nem veszi észre, hogy süllyed lefelé.

Amikor viszont észre tér, és szeretne elrepülni, már nem tud. Minél vadabbul kapálódzik, annál jobban belehempergőzik az „édeni ragacsba”.

A mocsár húzza le így az embert.

Szinte csak a feje búbja látszik ki a mézből.

Ekkor veszem észre a szerencsétlent.

Gyorsan benyúlok érte egy kávéskanállal, kiemelem, s odarakom az ablakdeszkára.

Igen ám, de ezzel még nem mentettem meg. A méz foglya továbbra is. Lábra szeretne állni, de a féloldalára esik. Aztán meg hanyatt. Ahogy az embert mágneses aura veszi körül, úgy veszi őt is körül a méz. Mintha átlátszó, sárga kocsonyában reszketne.

Mit csináljak vele? Hagyjam kínlódni? Vagy húzzam le gyorsan a vécében? Kellett nekem ez a látogató! Az igazi baj az, hogy a szárnyai ragadtak össze. Gyűröttek, mint a fölmosórongyok.

Lám csak, milyen kiszámíthatatlan is ez az élet! Három nappal ezelőtt didergés valahol egy pudvás zugban, nincstelenség, nyomorúság. Aztán pedig egyik pillanatról a másikra paradicsomi bőség, dőzsölés nyakló nélkül, aranytrombiták szólnak mindenfelé, most viszont ez az undorító haláltusa.

Most légy okos, Domokos! — mondaná Bíró Ernő zámolyi tiszteletes úr, ha 1942-ben élnénk, de most 1997 júliusa van. Nem szól senki semmit. Vagy legalábbis nem hallani, hogy mondja.

Szívesen segítenék a pórul járt kis lénynek, s nemcsak filozófiai tanáccsal, hanem kézzel-lábbal is, ha tudnék, de nem tudok. Beavatkozásom végzetes is lehetne. Megkísérelhetném például letisztogatni a lábait, de ki tudja, ha hozzájuk érnék, nem zúznám-e össze őket az ujjaimmal.

Elsősegélynyújtó helyett továbbra is csak tanú lehetek: milyen szakaszai lesznek pompás haldoklásának.

Erről azonban egyelőre nincs szó. Az önfeladás helyett izeg-mozog a hátán. Csusszan ide-oda, kapálódzik a lábaival. S ezzel a riszálódással már egy egész centiméterrel arrébb vonszolta magát. És természetesen valamennyicske méztől is megszabadult. Csak hát a szárnyai! Azokat nem is látom. Valahol ott ráncoskodnak a háta alatt.

Megmaradhat-e egy méhecske szárnyak nélkül?

Még a mesében sem.

Mégis úgy tusázik, mint aki egy szárnyatlan létbe is beletörődne. Hirtelen Illyés Gyula Csak ne kelljen halálba menni című verse jut eszembe:

A vers minden sorát igazolja ez a hanyatt fekve folytatott élethalál-küzdelem. Tényszerűen és szimbolikusan is. Mindnyájan átéltünk már hasonló kétségbeesést. Persze rengetegen voltak, akik az ilyen küzdelembe bele is haltak.

Mi lesz ezzel az Isten bogarával? Néha úgy látszik, hogy föladja. De aztán rémülten újrakezdi a magamentést. Beindulnak a lábai, mintha motor mozgatná őket. A lábmozgástól, természetesen, ő is mozog. Már három centit is előrehaladt a hátán. Háton gyalogolva a semmi felé? Még nyelvileg is képtelenül hangzik, nemhogy el tudnám képzelni a valóságban.

De hát az életösztön!

A tizedik percben ugyan még mindig a hátán fekszik, de mint aki életveszélyben okosodik, már nemcsak a hátát csiszorálja, hanem a lábaival a fejéről kotorja le a mézet.

Szemmel láthatóan karcsúsodik. Öröklött tudás segíti, vagy ahogy az imént gondoltam – a halálközelség réme?

A huszadik percben az oldalára fordul. Fordul? Inkább esik, aztán úgy marad. Kimerültek talán az élettartalékai? Kár volna, amikor már a jobb szárnya is látszik. Igaz, továbbra is olyan, mint a fölmosórongy vagy a forró zsírban döglesztett salátalevél.

Rövid álhalál után ismét megmozdul, és a szárnyait próbálja bekapcsolni. Zümmögni kezd a láthatatlan kis dinamó, de a szárnyak engedetlenek.

Egyszerre csak nem az kezd érdekelni, hogy a méhecske túléli-e a „mézes katasztrófát”, hanem az, hogy hogyan éli túl, vagy ha nem, hogyan hal bele. A módszer. A találékonyság. A túlélési technika. Hiszen ha abból indulok ki, hogy a Természet, a Föld végső soron okosabb, mint az ember, nem hagyhatom ki ebből a metafizikai tényből, hogy a Természet okosságából minden élőlénynek kapnia kellett valami részesedést. Valamit, ami az ő sajátos létét leginkább befolyásolja, meghatározza, és a csoda magasságába emeli.

Már eddig is bámulója voltam az életösztön zsenialitásának. És a jelenség folytatódik. Még mindig nem mozdulnak a szárnyak? Akkor a lábakkal kezdjünk valamit. De most már nem rúgkapálni és cimbalmozni kell a levegőben, hanem a szárnyakra tapadt ragadmányt apasztani ügyesen. Tíz-tizenkét kotró mozdulat, és a gyűrődések kezdenek kisimulni. Bármilyen hihetetlen is, kudarcos helyzetéből talpra áll. És a jobb szárny megtisztítása után elkezdi tisztítani a balt is. Olyan gondosan, mint egy motorszerelő. Mint egy műszerész. Aztán arrébb vánszorog. Miért? Azért, hogy minél több méztől szabadulhasson meg. Követhető logika. A logika nyomán azt tudom csak elgondolni, hogy az ősöktől kapott „génjei” súgják neki a teendőket. Az előbb még a vízszintes ablakdeszkán vonszolta magát, s mehetett volna tovább is azon, de a meredek ablakfán indult fölfelé. Igen, fölfelé. És minél magasabbra jut, annál több méz „csurog” le róla. Már egészen fönt araszol, amikor hátsó lábával összeragadt bal szárnyát kezdi csutakolni. Méghozzá sikeresen.

Állok csak, és ámulok egyfolytában: ki biztatja ezt a szerencsétlenül járt, tékozló fiúra emlékeztető csöppnyi lényt, hogy a hanyatt fektető reménytelenség csapdájában se fogadja el a jó halált, az édes megsemmisülést?

Elég ehhez saját maga?

Elég az élni akarása, amely nem is csupán az ő ügye, hanem ezé a konok és akaratos univerzumé?

Két szék között

Lázadás? Ellenállás? Szembeszegülés? Kóstolgatom e z e k e t   a   s z a v a k a t   ú j r a:   v a n-e   m é g  ízük, erejük? Életem első felében volt. Néha csípős, lángoló, mint a cseresznyepaprikának; máskor meg fanyar, akár a vadkörtének. A hatvanas, a hetvenes években nem kellett mást tennie az embernek, mint fölállni ártatlanul egy irodalmi esten, és két versmagyarázat között elmondani, hogy a politikai és az irodalmi hatalom úgy viseli el s úgy tűri meg csak az írókat, hogy minden kényesebb szó mellé odaállít egy cenzort vagy egy besúgót, mert saját, 56-os tapasztalatából is tudja: a forradalmak nem az utcán kezdődnek el, szobordöntéssel és a Rádió megrohamozásával, hanem a nyelvben. Legtöbbször azzal, hogy bizonyos személyek és csoportok visszaadják a szavak eredeti jelentését.

Az ilyen, irodalmi estéken elhangzó kijelentések aprócska fölkelésnek minősültek mindig. Hírük, mint a helyi lázadásoké, másnap már ott sistergett az Illetékesek fülében. Sistergett? Dobolt, zakatolt, bosszúért kiáltott.

A büntetés soha nem maradt el. Leggyakrabban alkalmazott formája az volt az ilyen bünetetésnek, hogy a meghívó házigazda fegyelmit kapott vagy súlyos figyelmeztetést, a „bűnös” vendéget pedig kitiltották az irodalmi est színhelyéről: a könyvtárból, a művelődési házból, sőt a városból is. Rossz kedvvel emlékezem: engem néhány „lázító” megjegyzésemért évekre kitiltottak Magyarország tíz megyéjéből.

Ma lázadhatna-e az ember hasonló daccal és elszántsággal? Betyárkodhatna-e a szó régi értelmében? Nem válna-e izgága pojácává a szabadszájú demokráciában? A tegnapi pokol ugyan elmúlt, a mai, a holnapi most alakul, s nem tudjuk még: mi lesz belőle. Csak azt tudjuk, hogy ezt az újabbat kínos paradoxonok alakítják.

Ilyen kétértelmű, meghasonlásos vonása ennek a most formálódó demokráciának, hogy egyszerre bujtogat lázadásra, és egyszerre veszi el tőle a kedvünket. Amikor, türelmünket veszítve, legszívesebben kirakatokat és kiszemelt koponyákat zúznánk be, vagy az intézményes fosztogatás állami hivatalait pakolnánk ki az utcára, mindig megszólal egy hang az eszményi Parlament felől, hogy: polgártársak, nyugalom, párbeszéd, alku. Hogy ne most, ne itt, hanem majd a szavazófülkében!

Olyan ez, mint a tudatosan késleltetett perverzió. Mint az ígérgető romantika. A demokrácia romantikája!

De tételezzük föl, hogy ha lázadna is az ember, ki ellen vagy mi ellen lázadhatna? Az Isten ellen? A politika ellen? A szovjet irányítás helyébe lépő amerikai befolyás ellen? Parlamenti képviselőink ellen, akiket végeredményben mi, szent választók bíztunk meg, hogy rendelkezzenek velünk? Vagy essünk neki a falánk vagyonszerzőknek, akiknek pártok adtak esélyt a törvényes szabad rabláshoz? Jó, essünk, de hogyan? Mire egyenként nyakon csíphetnénk őket, már csak hűlt helyét találnánk a beszédes bizonyítékoknak. Netán tüntessünk, és rohamozzuk meg legártalmasabb ellenfelünket: a butaságot? Csakhogy melyiket? A jó magyar – tocsogós és fűszeres – butaságokat? Azokat, amelyeknek történelmi fedezetük is van, kurucos és labancos? Vagy azokat, amelyeket fölényes, nyegle idegenszerű akarat kényszerít ránk újra meg újra?

A kérdőjelek itt zümmögnek, itt örvénylenek a fejünk körül, de nem tudunk velük semmit se kezdeni. Értelmiségi állampolgárként azt éljük át, hogy a demokráciában lázadni lehetetlen, s ugyanakkor azt is, hogy a lázadás jogáról, sőt szükségességéről lemondanunk legalább ennyire lehetetlen.

Két szék között a pad alá estünk? Két lehetőség között a semmibe? Igen, oda! Puhába? Nem! A semmi nem puha soha. Kényelmetlen és kemény, mint a hajléktalanok ágya.

*

A kérdés az, hogy elfogadható-e – akár csak ideiglenesen is – a két szék közötti hely. Elfogadható-e a folytonos belátásokra és önfegyelemre alapozott élet? Ilyen keserves türelmet legföljebb csak vallások követelhetnének meg az embertől. A demokrácia – főként kezdeti, suta időszakában – semmiképp. Már csak az értékek egyenrangúsága miatt sem. Hiszen a lázadás ugyanúgy a régi görögöktől megtermékenyült európai gondolkodás következménye, mint a demokrácia. De míg ez utóbbi a gyakorlati igazságok és tapasztalatok ésszerűségére alapozza egész rendszerét, a lázadás inkább erkölcsi és metafizikai eredetű. Az emberben lassan fölhalmozódó igazságérzet és szabadságakarat nagy erejű kilobbanása. Végső céljában mindig közösségi indíttatású és emelkedett. Megjegyezhetjük még azt is, hogy a lázadás szenvedélyéből egyaránt hiányzik az önzés és a vicik-vacak ügyek felkarolásának a mámora. A lázadó épp a lázadás révén lép túl individualizmusán, ahogy ezt a Látnok leveleiben az örökös nyugtalanságban élő Rimbaud is kifejezi: „Én – az mindig valaki más.” Mindezt összegezve: az emberi létezés egyik törvénye: a lázadás szembe találja magát a társadalmi létezés egyik legkifinomultabb adottságával: a demokráciával.

Akadnak, akik nemcsak tudomásul veszik ezt, de egy egészen új gondolatrendszert is ráépítenek. Közéjük tartozik az amerikai politikafilozófus, Francis Fukuyama, aki A történelem vége című, világméretű vitát kirobbantó tanulmányában azt bizonygatja, hogy a nyolcvanas–kilencvenes évek fordulóján nemcsak a Szovjet Birodalom bomlott föl, s nemcsak a fenyegető hidegháború fejeződött be, hanem velük összefüggésben az emberiség ideológiai fejlődésének legutolsó szakasza is. Természetes, hogy Fukuyama nem cövekeli le gondolatait ennél a tetszetős és vakmerő megállapításnál, magyarázatokat is fűz hozzá. A filozófus Hegelre hivatkozva kijelenti, hogy az eszmék, az ideológiák az anyagi világban mindig történelmi események formájában nyilvánultak meg, de miután a lassan egyetemessé váló demokrácia és fogyasztói kultúra elterjedése enyhíti, sőt megszüntetheti az emberi világ vérbe, háborúkba, szenvedésekbe torkolló létgondjait, a történelem eddig ismétlődő konfliktusai előbb eljelentéktelenednek, utána pedig kihunynak.

Igazi győzelemre hangolt, amerikai észjárás: van megoldás mindenre. A jelszó: jólét és demokrácia. Mindkettő világméretekben! Világszabadság? Világjólét?

Mi más ez, mint a Fukuyama által szélnek eresztett ideológiák helyébe lépő újabb, amerikai fogantatású ideológia, amelynek az a lényege, hogy a Földön megjelenő ember több millió éves küszködése után végre eléri: ha eddig csak egy darab krumplit kapott a sorstól, holnaptól kezdve ötöt kap, a világon elterjedő demokrácia esélyével pedig egyenlő jogokat.

Nem tagadhatjuk: egyoldalú, szép, materialista mese – boldog véggel. Illenék örvendeznünk és bólogatnunk, de nem sikerül. Talán mert a mese menete idegen nekünk, hiszen mi semmi tökéletesben nem reménykedhetünk, csak olyasmiben, amit fél szemükkel a tragédiák is folyton néznek.

Ha Fukuyama vagy bárki más még egyszer elábrándozik a Nagy Témáról, „a történelem végéről”, ajánljuk figyelmébe Ádám és Éva történetét a Bibliából. A kezdetek kezdetét. Talán kiderül, hogy amíg fügéről és datolyáról van szó, a testi szükségletek kielégítéséről, az édenkert remek hely. De amikor a testen túli világ éhsége is megjelenik az emberpárban, beléjük hatol a végtelenség, és vége csak akkor lesz bárminek: kínlódásnak, félelemnek, történelemnek, lázadásoknak, halálnak, ha egyszer mindennek vége lesz.

Forgácsok a földön

Az idén megint a vénasszonyok nyara volt a legkellemesebb. A tavasz pattanásos volt és zárkózott, mint egy kamasz fiú, a nyár pedig hisztérikus, akár a változókorukba lépő, boldogtalan nők. Október első napjaiban járunk, és még mindig ingben lazáskodhat az ember, s veszedelem nélkül napozhat a dombtetőn. Az erdők sárgulnak ugyan, de nem a Napból lepotyogó lángdarabkáktól, hanem valamilyen áttetsző szellemiségtől.

Különös ősz előtti ez a fényesség. Mintha a természet értelmezhető visszfénye volna.

A hetvenéves Illyés arcán láttam egyszer hasonló visszfényt, átszellemültséget, amikor tihanyi kertjében Babitsot idézte föl váratlanul – nekem? magának? – egy emléke kapcsán. Babitsot, azaz: Mihályt, ahogy a szekszárdi szőlőhegyen áll, szélfújásban, az otthoni táj domborulatai fölé magasulva. Kicsit már szikár Jónásként, aki ha a Nagy Cethalra gondol is, nem azt látja maga előtt, amelyik egyszer elnyelte, hanem amelyik majd ezután fogja elnyelni népek, nemzetek tajtékzása közben, ő azonban mégis úgy áll ott, mint aki minden idő és minden történet fölött áll.

Illyés távolba néző arcán késői, szeptember végi fény és késői győzelem tudata suhant át párban.

Vajon hova tűnt ez a faleveleken, erdőkön, történelmen átvilágító szellem és érzékenység közülünk?

*

Nagy önfegyelemmel hallgatok egy velemkorú férfit. Egy tegnapi, bukott politikust. Szidja a maiakat: a kormányon lévőket és az ellenzéket egyaránt. Értelmes vádbeszéde közben eszébe sem jut, hogy ő nem kívülálló. Hiszen a maiak sutaságát, gyakori gyöngeségét, sőt züllöttségét az ő megalkuvásai és züllöttsége is előkészítette. Ahogy a háború a hideglelős békét.

Legalább egyetlen mondatban ítélné el magát: önzését, hiszékenységét, tapadását a pártállami hatalomhoz! Át se villan rajta. Úgy beszél, mintha a múlt teljesen elmúlt volna, s olyan messziről pislákolna csak, mint Ulászló kora.

Nézem összeszűkölő és kitáguló szemét, s közben arra kell gondolnom, hogy az embernek nemcsak észbelileg, de erkölcsileg is lehetnek komoly korlátai.

*

Ha a szomszédos országokban élő, vergődő magyarokkal beszélgetünk újabb és újabb megpróbáltatásaikról, arra kell rádöbbennem, hogy nekik: a kisebbségeknek és az ártatlanabbaknak nem elég a helytállás tízparancsolata. Nem elég a puszta ellenállásé. Valójában lángelméknek kéne lenniük. Tudni mindent, megoldani még az abszurdumokat is. A többségnek, a birtokon belülieknek erre nincs szükségük. Nekik elég csak tagadniuk.

*

Amit félig-meddig tudunk csak, akaratunk ellenére is igaztalanná tehet minket. Kétszeresen is kiszolgáltatottá. A tudás tehát nemcsak hatalom, ahogy Bacon állítja, hanem erkölcs is.

*

Kínos tárgyilagosságra törekedve azt bizonygatja egy kolozsvári román értelmiségi, hogy az erdélyi magyarságnak a jövőben valóban szüksége lenne egy önálló egyetemre, de a Babeş-Bolyai szétválasztása most veszélyes és tragikus volna. Elhűlök a logika ilyen látványos kisiklatásától. Nem az összeolvasztásuk volt inkább tragikus? Ha tetszik: szó szerint is, hiszen négy egyetemi tanár halt bele az erőszakos egyesítésbe.

*

Gandhi közelébe Németh László vezetett el, Nehruéba Malraux. Két európai író két indiai politikuséba. Persze nyilvánvaló, hogy Németh Lászlót és Malraux-t sem a politika izgatta elsősorban, hanem az európai gondolkodástól, módszerektől eltérő kultúra válasza a létre, az európai machiavellizmust visszautasító történelmi személyiségek erkölcsi hatalma.

Németh előbb a második világháború előestéjén, később pedig a már minket is sanyargató kommunista diktatúra idején emlegeti Gandhit, időszerű bátorítással kimondva róla, hogy ő volt az, aki ki merte hívni a hatalmat, de nem a hatalom fegyvereivel.

Malraux önéletrajzi írásában ábrázolja nagy rokonszenvvel Gandhi utódját: Nehrut. A történelmi, a politikai, a kultúrtörténeti, a tapasztalati, a mélylélektani színekkel megfestett portrét Malraux egy mellékesnek tűnő Nehru-vallomással keretezi. India miniszterelnöke ezt mondja utolsó találkozásukon az írónak: „Minél inkább öregszem, annál inkább jellemükből ítélem meg az embereket, nem pedig eszméik alapján…”

Azt mondják: kevés választási lehetőségünk van az életben. Nehru ajánlatát egyre érdemesebb lesz a kevés között is számon tartanunk.

*

Egy japán író, Misima még valamikor a hetvenes években nyilvános harakirit követett el, tiltakozásul a japánok eltömegesedése és amerikanizálódása ellen. Az író nem őrült volt, hanem hagyományféltő. Nem a halál ügynöke, hanem az életé.

Gesztusa, akkor, megrendített és megszégyenített: semminek éreztem magamat hozzá képest.

S mi történt azóta?

Tízévenként ha egyszer-egyszer eszembe jut ez a megváltásra emlékeztető esemény. S már szégyenkezni se igen tudok.

*

Álmomban vizsgáznom kellett. Méghozzá filozófiából. Egy alacsony, szemüveges, kanadai egyenruhás nő vizsgáztatott. Azt kérdezte tőlem becsukott szemmel: az ember mért mosolyog inkább egy kiskutyára, mint egy szilvamagra? Jó kérdés, gondoltam magamban, de te, kedves, lecsukott szemű tanár néni, egy véreb vagy – és dühösen fölébredtem.

*

Ha valaki korunk lényegéről faggatna, nehezen kezdenék bele egy vérmes monológba. Bizonyára csak dadogni tudnék, gondolatról gondolatra, ellentmondásról ellentmondásra. Elsőül talán azzal a meghasonlásos helyzetünkkel kezdeném, hogy mi, huszadik századi emberek sokkal több hírrel vértezzük föl magunkat, mint tapasztalattal.

Rögtön egy példát is mondanék: az egykori falukutatóknak porban, sárban kellett caplatniuk ahhoz, hogy megismerjék a falu életét. Részt venni disznótorokban, temetéseken, ülni hosszan a kukoricát morzsoló parasztok között, a pöfögő kása vagy a száradó csizmakapca gőzében. Ma, ahogy újságírós felszínességgel mondják, az egész világ egy nagy falu lett, s házhoz jön minden élmény. Nem kell dagasztani a sarat, szemtől szemben ülni a nyomorúságos életű parasztasszonnyal, akinek ott veszett el az ura a Don-kanyarban, s akitől tizenhét évvel később úgy vették el a földet, mintha csak két tojást vettek volna el.

*

Fekete Gyula író barátom Püskiéktől hív telefonon, hogy mit szólnék hozzá, ha összetrombitálnának egy újabb szárszói találkozót. Már csak becsületből is helyeselnem kéne, hiszen makulátlan, nemzetféltő szándék szülte a gondolatot. Dörmögök, fanyalgok, akadékoskodom. Lesoványodott érveim helyett egyetlen ellenálló mondattal kellene szembefordulnom a nemes, de bukásra ítélt illúzióval: újabb szárszói találkozót már csak akkor szabad szervezni, ha olyan felelős szellemi és irodalmi élet izzik mögötte, mint amilyen a két háború közt kialakult. S itt most nemcsak a résztvevőkre gondolok: Németh Lászlóra, Kodolányira, Veres Péterre, Erdei Ferencre, Gombos Gyulára, Féjára, Szabédire, hanem mindazokra, akik a találkozó előtti években, évtizedekben íróként, történészként vagy zenészként magasfeszültségű szellemmel és csodával telítették meg életünket. Itt kellene fölsorolnom Adyt, Móriczot, Babitsot, Kosztolányit, Bartókot, Kodályt, Szekfű Gyulát, József Attilát, Fülep Lajost, Illyést, Márait, Szerb Antalt, Tamásit, Sárközit, Szabó Lőrincet s mindazokat, akiknek életművét minden ellentmondásával együtt is igazolta az idő.