Bakonyi István

Lászlóffy Aladár: Longobárd korona

Felsőmagyarország, 1997

Az idén hatvanesztendős Lászlóffy Aladár az erdélyi s az egyetemes magyar irodalom sok műfajú szerzője. Lírai és epikus művei mellett egyre gyakrabban kerülnek ki keze alól esszék és tanulmányok. Persze a szépíró keze nyoma ott van ezen írásokban is. Nincs ez másképp a Longobárd korona cím alá gyűjtött több mint hetven mű esetében sem. Szellemes és gondolatokban gazdag könyv ez, és szerzője morális felelősségtudata sem kétséges.

Szépírót és morális felelősségtudatot említettem: az írások egyik legfőbb értéke, hogy nem tolakodnak önmaguk fölé. Mindegyik az, ami. Például érint a szerző filozófiai igazságokat is, de persze esze ágában sincs filozófiát írni. Érint történelmi sorskérdéseket, ám egyik műve sem történelmi tanulmány. Foglalkozik a lét számos összetevőjével, s közben nem téveszti szem elől, hogy az idegen vizeken evezés rejt némi kockázatot magában. Hiszen tudjuk: az esszé először is kísérlet. S Lászlóffy Aladár a legnemesebb értelemben vett kísérletet gyakorolja. Költőként, íróként, felelős gondolkodóként. Micsoda elegancia jellemzi például a Ballada a kapcsológombról című eszmefuttatását! Józanul, reálisan szól itt európai, történelmi, politikai kérdésekről – nem hallgatván el, de túl sem hangsúlyozván az erdélyi aspektust. Úgy kisebbségi író ő, hogy közben folyton önvizsgálatra, ha kell, gyötrő tükörbe nézésre unszol. „Bosznia Gazában van, a gazai övezet Elzászban, baszkföld Karabachban és Erdély Kurdisztánban. Madártávlatból mint az olimpiai karikák, fedik egymást ostobaságunk és zsenialitásunk körzetei. Így aztán könnyen felmerül a kérdés: vajon maga Európa Európában van-e?” – írja némi keserűséggel. Így érinti korunk egyik leghangosabb tendenciáját, az Európába igyekvést.

A fent már jelzett történelmi érzékenység s a vele párosuló tájékozottság egyébként végig jellemzi a Longobárd korona szerzőjét. Lászlóffy Aladár jól ismeri az emberi történetet, innen a kesernyés szemlélete. De hiszen aki ismeri, írhat-e mást, mint hogy Egymillió hiába eltelt esztendő? Meghökkentő cím, utána logikus levezetéssel. S ha már a címnél tartunk, említhetjük, hogy szellemes, játékos, ötletes megoldásokban nincs hiány. A nyelvi lelemények néhol groteszk hatást váltanak ki. (Karcolj, Malvin… jön a kanyar!, Nem én kilátok, Falóra, famagyar!, Végelzendülés stb.) E sajátosságok pedig átvezetnek egy másik műfajba. Annak ellenére ugyanis, hogy az alcím esszéket és tanulmányokat jelez, bizonyos írások kétségkívül inkább a publicisztikai irányokat veszik célba. Itt a műfaj legjobb hagyományait követi Lászlóffy; főleg a rövidebb terjedelmű írások sorolhatók ide, melyekben napjaink jelenségeire reagál, mindig szem előtt tartva a kiútkeresés szempontjait. S kiútra bizony nagy szükségünk van ebben a korban, amikor az esztelenségek divatja hullámzik végig. Bár éppen ő írja a Közmondás az idők mélyéből című publicisztikai jellegű művében: „Minden kornak megvolt a magához való esztelensége!” S ezt azzal fokozza, hogy minden népnek is… Ilyen és ehhez hasonló írásaiban bírálja finoman az integrációs törekvéseket, a néhol szánalmas Európába igyekvést („hisz ott vagyunk már réges-régen”), azokat a „korszerű” szlogeneket, melyek behálózzák mindennapjainkat. Az író józan távolságtartása sem idegen ettől a szemlélettől. A távolságtartás persze nem mindig jellemző. Ha fölháborító jelenségekre reagál, akkor kellőképpen vitriolossá válik a tolla. Például akkor, amikor szélsőséges román politikusok „állati butasága” vált ki belőle indulatot: „… ilyen nívójú lényekkel még a kannibáloknak is kockázatos volna alapszerződni” (Máskéntmocskolódók).

Bizony, keserűek, bár nem lehangolóak ezek az írások. A szerző láthatóan jól tudja „kezelni” a 89–90 utáni társadalmi változásokat, a kelet–nyugati problematikát, a nemzetiségi kérdést. Nem esik hasra a ránk tört szabadság tényétől, erőteljesen bírálja például a Nyugat-majmolást. Lászlóffy Aladárban kialakultak az egészséges védekező reflexek, a közép-európai írói magatartás ismert, bár nem kizárólagos jellemzői. Ebben nyilvánvalóan fontos szerepet játszik erdélyisége, e sajátos miliő és kultúrkör. A kötetcímadó Longobárd koronának is ez az alappillére. A másik a honfoglalás, az 1100 esztendő. E pillérek között gondolatmenetei lényegében a megmaradás körül gyűrűznek.

„Infomániás a kor, csak az igazat nem lehet mégse megmondani neki” – olvassuk egy találó és szellemes bíráló mondatát. Mégpedig azért nem, sugallja Lászlóffy, mert elveszett az egyértelműség, a suttogva terjesztett politikai viccek kora. S azt is sugallja, hogy az irodalomnak – ha nem is XIX. századi értelemben, de – ma is megvan a súlya, fontossága. Ezt természetesen azokból az írásokból látjuk, melyek részben irodalmi tárgyúak (Berzsenyit hallgatva, Az érvényes emlékezet, Márai vándor-Rodostói, Túszevangélium Bajor Andor szerint stb.). Berzsenyi példáján alapvető irodalomtörténeti igazságot mond ki, nevezetesen azt, hogy a magyar irodalom két fő vonulata (a köz- és magánéleti) megfér egy életművön belül is, s nem kell feltétlenül kijátszanunk egymás ellen. Hasonlókat mondhatunk a Mikszáth Kálmán 150. születésnapjára írott tanulmányról, melyben szerencsésen ötvözi az irodalomtörténet igazságait a saját nézeteivel. „Mikszáth, a derű író-királya az Arany János-féle közérdekű szinten próbálja megkaparintani a figyelmet. És ha ez végül is sikerül, a magyar elbeszélés-művészet egyik stílusrekordja győz egyszer s mindenkorra.” A meg-megingó epikaeszmény egyik támaszának látja, akinek népszerűsége változatlan. S Mikszáth annak az irodalomnak fontos alkotója, amely századunkban is szinte a „mindenes” szerepét kellett hogy eljátssza. Nem ragadtatja el magát szerzőnk itt sem, másutt sem, szól például a beteges önsajnálat ellen, ám hangoztatja a magyarság valós sérelmeit is. „Középutas” nézete szerint ne legyünk „ébredő magyarok”, de „elalvó, elszundikáló, elaltatható magyarok” se.

Néhol a kellemetlen tények kimondását csúcsosító, nimbuszdöntögető, keményen gondolkodó, tehát racionális, másutt szenvedélyesen érvelő, szűkebb közösségért küzdő, tehát erőteljesen érzelmi töltetű írói magatartás terméke a Longobárd korona. „Engedni annak a bődületnek, hogy minden jóra fordul.” Ez az utolsó mondat, jól tükrözvén Lászlóffy Aladár egészséges szellemiségét, mely akár példa is lehet ebben a túlnyomórészt pesszimista, panaszkodós világban.