Kortárs

 

Ambrus Lajos

Fehérlófia hatvanasa

Álljon itt köszöntésül és stílszerűen, a Szerzőnek is, a számmisztikának is hódolva hatvan mondat a hatvanéves Kemenes Géfin Lászlóról. A „nyugati magyar irodalom” egyik fenegyerekéről. „Fehérlófiáról.” A költő-író-műfordítóról. A haragos esszéistáról. Az Arkánum szerkesztőjéről. Aki, regényfolyamából (Fehérlófia) tudható, P. Arthurként (is) csodálatos körülmények között látta meg a napvilágot – Arthurunk már a pólyában is enyhén szólva különleges nemi erővel rendelkezett. Hogy aztán ezerféle alakot öltő, nagy titkokat tudó figura váljék belőle. Hogy örök garabonciás, de közben egy értelmes-érzelmes-rigorózus szakférfiú is legyen. Hogy aztán mint romantikus-delejes figura köszönjön vissza, Fehérlófia, az elfelejtett pogány magyar és világkultúrából. Hogy elinduljon a vakvilágba, legyőzni ezt-azt, a rosszat persze, sárkányt-ellent-démonokat. A sötét hívásokat – meghódítani szép, izgató nőket, s aztán győztesen hazatérni. Beteljesíteni a parancsokat.

Kemenes Géfin László hatvanéves biográfiájának – és részben persze P. Arthurnak is a Fehérlófia-történetek végtelen ömlésű epico-lírico-tragico-pornografico enciklopédiájában – két, ebben a laudációban is érdekes irodalomtörténeti mozzanata van. Az egyik az, hogy Szerzőnk és hőse innen indul pályáján, a műben mániákusan vissza-visszatérő és ezerszer, a modern irodalmi szövegtől végképp váratlan, még tájnyelvi formában is megénekelt Kemenesaljáról („Ködös-csöpögős ádvent-illatú gyerekkort-idéző Kemenesalja”) – flamand eredetű famíliából. Alig láttam a modern prózában hasonló intenzitással megvalósított tájábrázolást és efféle emotív erőt, mint az emlegetett műben. A család persze jeles férfiakat is adott a honnak: orvosokat, színészeket, literátorokat és egy galamblelkű tudós-papot, Géfin Gyulát. Akit aztán épp az a kor állít félre, tilt be és le, ebrudal ki a tudományból, amelyből viszont a Szerző lép ki, s akinek kedves-megbocsátó alakja itt-ott fel is bukkan a Fehérlófia lapjain – képzelhetjük, amint a harsány költő-utód frivol hangú poétai műveit némi fejcsóválások kíséretében olvasgatja. (A biográfiákból kideríthető könnyen, hogy az újakat már szerencsére nem, különösen nem a Fehérlófia nyolcasát.) Géfin tehát a szükséges forradalmi múlttal ’56 végén vágott neki a líneának; friss érettségi a zsebben, diákkori szerelmével kéz a kézben, a forradalmi romantika! – mint oly sokan.

Szabadság? Szerelem? E kettő kellett neki – ez a második, látszólag lapos és látszólag a mű szempontjából érdektelen és közömbös megállapítás. De alig láttam a politikai-szellemi szabadságnak olyan következetesen intranzigens avantgardistáját a literatúrában, mint Géfin. Nem pamfletben, nem ökölrázásban, de a mű koherens elemeként – egyszerű, Kádár-ellenes dikciója miatt nem is jött itthon számításba ’89 előtt. Szerelem? Alig láttam a szerelem szabadságának olyan példátlanul elmélyült, a prüdériát-konvenciót-tradíciót stb. sutba lökő ábrázolását a magyar nyelvű irodalomban, mint az övét. „Nem lett volna szabad szabadosnak lennie” – írja költői fogadtatásáról a nemkülönben frivol hangú kritikus, Czigány Lóránt, és kajánul hozzáteszi: „szóljon már neki valaki, hogy hazai fogyasztásra egy-két pinát talán húzzon ki a verseiből, mert így nem viszi sokra, hisz pinából bőven van az országban, minek akkor importálni?” És hát ez is lett a legutóbbi botrányos-pornográfikus Fehérlófia nyolcasa (hardcore, szerelem, cirkusz) sorsa is: az agyonhallgatás.

Tehát: szabadság–szerelem. E kettő. Persze az emigráns ambivalens szabadságélménye az övé, mint az ’56-os fiatal értelmiségiek nagy részéé – hosszú az út, amíg a népmesei figurából tojásfejű egyetemi professzor lesz a montreáli univerzitáson. Hogy aztán legvégül milyen tanár, én azt nem tudhatom, sose jártam a tengeren túl, így szemináriumain sem voltam vendég felolvasó, mert nem hívott. Azt azért nyugodtan leírhatom, hogy bizonyára jó, miként azt költő-tanítványa, a nemkülönben költői nevű Brian Szentes, kanadai magyar-csángó, magyarul már természetesen nem tudó fiú magyarázta nekem a hetyei udvaron, a Fehérlófia hazai megjelenése után, 1992-ben. Szabadság? Igen, kuktából kirobbanó gőz, az esztétikai szabadság „szele” csapott meg, amikor Géfin nevével legelőször igazából és emlékezetesen találkoztam – Ezra Pound nagyszerű magyarítását olvasva, valamikor a nyolcvanas évek legelején, a fekete fedelű Magyar Műhely-sorozatban. Nem tudom, milyen fordító, Pound érdekelt elsősorban, de bizonyára igen jó, mert később itthon is adtak ki Pound-cantókat, és bízvást jelenthetjük, hogy azóta is bottal üthetik Géfin nyomát. Szabadság? Poétikai szabadság Pound nyomán, Joyce nyomán, Eliot nyomán, Burroughs nyomán – a sasokkal könnyű repülni, mert van segítség, írja hosszú, költői pontosságú prózamondataiban. Szabadság? Igen, a szerelem nyelvi szabadságáé mindenképp – úgy is, ahogy Czigány megjegyzi, de úgy is, hogy a szerelem legfelszabadultabb, mégis pontos ábrázolását tőle lehet a legsikeresebben megtanulni. Mármint ha nagyon tanulni kéne valamit, hát én ezt is tanulmányoznám nála – bár az ebben való professzori jártasságát más is megjegyezte. Szabadság? Igen, a Modern szabadságáé. Nála nem a neoavantgárd, azon túllépett, vagy tán sosem volt igazán az, legalábbis nem a nálunk kanonizált szövegroncsoló vizuálitás formájában. De nem is a szövegkötő-elemző-rakosgató-idéző-decentráló-dekonstruáló stb. posztmoderné – bizonyára. Talán úgy lehetne értelmezni a Modern szabadságát, ahogyan barátaival és elv-társaival, Bakucz Józseffel (amíg korán el nem hunyt), András Sándorral és Vitéz Györggyel a fehér borítós Arkánum című folyóiratot csinálták-csinálják. Ott meg lehet nézni. Mindenesetre a neki legjobban megfelelő modernet a Pogány diaszpóra verseitől találja meg, és a Fehérlófia-könyvekben bontakozik ki a maga teljes pompájában. Igazi formába ekkor lendül. Még akkor is, ha szinte egész művét a kísérlet jellemzi. Kísérlet: műformákban. Aztán: mozaikszerkesztésben. Prózai és par excellence költői szövegek összevegyítésében. Szituációkban, nyelvekben, kultúrák egybejátszásában, álmok-víziók, létromlások rögzítésében, a szexualitás ábrázolásának és problematikájának egész univerzalitásában. Teoretikus traktátusokban, nyelvfilozófiai összegzésekben, ironikus-önironikus nyelvi formákban. Kemény, pontos leírásokban (hardcore), különös, meglepő szerepekben – legutóbb, természetesen, a női pszichében (Angela). Az eredményt a kritika váratlanul nem összegezte – annyit azért itt is jeleznénk, hogy a tanácstalanság és a kényelmetlen pokolraszállás művészi parancsának elszabotálása nem elfogadható mentség. A Fehérlófia könyveit természetesen lehet nem szeretni, ki nem állhatni, férfiasan megvetni, az egész művet töredékében szemlélni stb. – megkerülni azonban nem. Ez a visszahangtalanság és ez a méltánytalanság a legfőbb oka, hogy most, születésnapján sem kívánhatunk a Szerzőnek mást és fontosabbat, mint hogy „sorsírásából” ne váljon magánbeszéd, hogy világos legyen, kihez szól és kire hallgat, és persze azt, hogy a romantikus-delejes Fehérlófia végül győzedelmesen térjen haza, ide, ebbe a literatúrába.

 

vissza