Zalán Tibor

Papírváros

Egy lassúdad regény újabb fejezete

Azt már nem, hogyan jutott le hogyan, le, oda
A lejutás kifejezés természetesen nem a lebuj fizikai megközelítésének a módozatára vonatkozik, sokkal inkább az életformát célozza meg, és mégis, mindez abban az időben történt, amikor végre olyan anyagi helyzetbe került, amikor szinte mindent megengedhetett volna magának, amit addig nem, történetesen a legdrágább kurváktól a legelegánsabb éttermekig, történetesen, sőt együtt a kettőt, a legnagyobb pesti nőket vihette volna a legelegánsabb budai vendéglőkbe, sőt előre, szállodai szobákba kérhette volna ezeket a legdrágább madarakat, és a legdrágább ételeket szolgálták volna fel körítésül hozzájuk, na persze, megtette ezt is néhanap, megtette régebben, és keserű volt tőle a szája íze, nem, szó sem volt itt az ilyenkor elvárható demokratikus érzelmekről, a tömegben élők helyzetét és főleg véleményét ő magasról szarta le, egyszerűen nem szerette az emberszagot, sőt, kimondottan undorodott az emberszagtól, mert azt emberektől, emberekből származónak tartotta, sajátlagos emberi terméknek összefoglalólag, történt például, hogy egy zseniálisnak tetsző színházi előadásról – volt persze a díszletek tervezéséhez némi köze, különben miért megy az ember színházba, ha nem önmagát viszontlátni – azért kellett kijönnie, mert a mellette ülők valamelyike levedzett, vagy a híres rendező, vagy az akkor még éppen csak fölfelé kapaszkodó jelmeztervező, ezt így mondta később, olyan sűrű, olyan ásványi szaga volt annak a valamelyik embernek, vagy éppen olyan emberszaga annak az ásványnak, hogy nyilván már nem légneműen áradt a szag, hanem szétfolyt, és elárasztotta a termet, emelkedett, és fuldoklásra kényszerítette a közelben ülőket, és neki talán túl alacsonyan volt a feje, menekült a szag és az ember elől, üres tereket akart, és az üres terek hatalmas levegőmennyiségével tölteni meg a tüdejét, kétségbeesetten ugrott fel, bukdácsolt át a méltatlankodó szakmai és kritikusi térdeken, a büfébe tántorgott, ahol pár perccel később a falhoz vágott egy ásványvízzel töltött poharat, amit sör helyett lökött elé a túlfestett, ráncos kis öregasszony, na ne izélj már, baszd meg, én nem szeretem a balhét, morgott a valaha jobb időket megélt aszott teremtés, miután előkandikált háttéri kötögetéséből a pohárrobbanás hangjára, felidegesíteni azért nem hagyta magát az elé táruló látványtól – jelesen egy poharát a falhoz vágó megvadult nézőpolgár –, na, húzódj ide a sarokba, megkapod a sörödet, ha annyira odavagy érte, tudod jól, hogy előadás alatt nem lehet szeszt forgalmaznunk, na, fogd és idd, azután húzz el a picsába, fiacskám, ne nonkonformizáld ezt a kellemes színházi atmoszférát, és tényleg elébe nyomott egy üveg jéghideg sört, hát így, létformájává mégsem vált a drága és választékos élet, mint látható, lépten-nyomon felugatott benne a prolimadár, így hívta magát, vagy talán csak az attitűdöt azokban a ritka percekben, amikor szeretetben volt önmagával, na, az a valaki, aki nem is igazán proli, csak elhanyagolt létállapot-termék, inkább csak palimadár, azt a látszatot keltve, mintha valami magasabb erkölcsiség itatná át a döntést, a döntést, hogy nem enged gyökereket a felső tízezer eljegyezte világban, nos, ő éppen ebben az időben, a csúcs közelében, az ő nagyonközelükben érzett leküzdhetetlen vágyat arra, hogy a szomszédban üzemelő Két Korsóba leszokjon, mert a Két Korsó oly mértékben volt koszos és elhanyagolt, hogy már-már kéjes borzongás fogta el, amikor először belépett, majd később is, valahányszor, és kért egy korsó sört –  az első kettőből kérte az egyiket, akkor még rapszodikusan, a maga kedvére, nem szükségből, passzióból csupán

ﾍ ﾍ ﾍ

A havas eső lágyan lengedezett az ablakból kiszűrődő savanykás fényben, és hosszú, zsíros fing tekergőzött a Két Korsó söntéspultja fölött, szerfölött rossz emésztésről, leginkább gyümölcs és tömény ital, pálinka, legfeljebb vodka keveredéséről árulkodott, hatalmas és feldolgozhatatlan élmény volt a kocsma ilyen fokú elgázosítása, mert szimatolva felvetették rózsaszín orrlyukukat még a törzsvendégek is, pedig az öreg patkányok már hozzászoktak az évek során az összes hasonló megpróbáltatáshoz, most mégis gyanakodva méregették egymást, még nem fogalmazódott meg, de már körvonalazódott a bennük derengő gyanú, hogy valakit irgalmatlanul pofán vágnak, egyszóval állt a levegő, és a levegőben az elviselhetetlen szagú szellentmény, amikor belépett, belépett, és a kabátjáról lerázta a havat, úgy képzelte el, hogy a kabátját elborította a hó, pedig csak néhány elolvadt pihenyom pettyezte a zöld szövetet, ezért inkább őrültnek vagy még inkább rühesnek tűnhetett fel a helybeliek szemében, komótosan lerázta a nem létező havat, lassított mozdulatokkal a pulthoz lépett, úgy tűnt, lábujjhegyen jár, mert cipőtalpa nem hagyott koppanásokat maga után, arcán nem látszódott a joggal elvárható meglepődés, úgy ment, mint aki véletlenül sem érzékeli, hogy az orrát iszonyatosan csavarja a hatalmas fingszag, a pult fölött odahajolt a nagy mellű csaposasszonyhoz, egészen közel hozzá, hogy érezze az asszony nehéz verejtékszagát, már majdnem befészkelte orrát a két rettenetes emlő közötti csatakos völgybe, a nő pedig rémülettel vegyes szédülettel tűrte a nem mindennapos közeledést, így maradtak egy darabig, fényképezkedésnyi ideig talán, majd enyhe mosollyal a bajusza alatt azt dörmögte, suttogta, lehelte a mellek közé, hogy mindösszesen egy jéghideg korsó sört akar, egy korsót az olcsóbbikból, ami kőbányai világost jelenthetett, majd derűsen visszahúzódott, az asszony rázott egyet nem mindennapos felsőtestén, arcán alábbhagyott a pirosság, már csak az ezüstösen alágördülő verejtékcseppek árulkodtak iménti fölhevüléséről, a férfi állát most a pult hideg bádoglemezén támasztotta meg, a szentségit, de fingszag van itt, asszonyom, pedig ma hullócsillagos az ég, légüres térben beszélt, senkit sem szólítva meg, anélkül szólalt meg, hogy körülnézett volna, és az álló levegő ettől a pillanattól még inkább megállt, mert innentől irányt kapott az általános elégedetlenség a rettenetes bűz miatt, néhányan már emelkedtek is, hogy beverjék az ismeretlen tolakodó pofáját, de bizonytalanság is lehetett bennük, mert egymásra pislogtak, a másikat várták, az első pofon senkinek nem akaródzott, csak az első pofon hiányzott, a többi azután már megszámlálhatatlanul következett volna abból az elsőből, az idegen férfi pedig, kihasználva a többiek elbizonytalanodását, váratlanul megfordult, és angyali mosollyal a következő szózatot intézte a kocsma népes vendégseregéhez:

Barátaim, ami elő van írva számunkra a sors könyvében, azon változtatni vajmi kevés lehetőségünk van, mi több, erőnk meg egyáltalán nincs. Imigyen, bele kell törődnünk abba, ami számunkra rendeltetett, jelesen, hogy itt rettenetes fingszagot okozott valamely megtévelyedett kartársunk. E bűz megállítására, megfékezésére, enyhítésére avagy megsemmisítésére nincs földi fölhatalmazottságunk. E fingszag itt fog terjengeni mindaddig, amíg rá nem lelünk az okra, ami miatt e penetrancia megjelent, és életünket innentől kezdve tönkretenni látszik, s kellő alázattal és gondossággal a nyilvánvalóan elkövetett hibát ki nem javítjuk. Mivel sorsszerűnek látszik e rettenetes bűzcsík megjelenése, ahogyan az üstökösök is meghatározott ezredévente jelennek meg égboltozatunkon, nem definiálhatjuk senki aszociális tevékenységének végtermékeként, így az őt kieresztő társunk felmentődik a kollektívában elkövetett rusnyálkodás vétsége alól.

A szózat elzengése után visszafordult a pulthoz, minden további magyarázat nélkül kortyolgatta a sörét, hátát mutatva az elképedt embereknek, akik mégsem verhették le hátulról a szemétkedő alakot, a kocsmai etikett az ilyesmit ugyanis a legszigorúbban tiltja, a hátulról leverést, s az igazat megvallva, minden kétséget kizáróan rendelkezett a szónokok és látnokok karizmájával, összevissza beszélt ugyan, de amit mondott, abban számukra nem megláthatóan, de mindenképpen érezhetőn rendszer húzódott meg, gondolatmenet véres vonalát vélték fölfedezni, és abban is bizonyosak lehettek, hogy a szíve is a helyén van, kocsmában ugyanis nem szoktak hátat fordítani a frissen érkezettek az őslakosoknak, ráadásul úgy, hogy előtte összevissza pofáznak, mert itt pofonok még vétlenség esetén is könnyen csattannak el, összesen azzal a tancélzattal, hogy a dolgok és a szerepek pontosan a helyükre kerüljenek a megzavarodott csaposasszony pedig a megzavarodott csaposasszony pedig már a második korsó sört tolta meggypiros képpel, hullámzó keblekkel a vendége elé, s ez is gondolkodóba ejtette a hely töltelékeit, mitől jött zavarba az asszonka, aki pedig már hallott egyet s mást csapbéli tevékenysége során, sőt, még cifrábbakat is, ahogy az sem volt titok az állandó vendégek között, hogy némely alkalmakkor, s hogy ezek az alkalmak mikor és miért következtek el, megint nem tudta senki, az asszonka, aki magánosan pergette otthon a naptára lapjait, arra is hajlandó volt, hogy a tehetősebb vagy csinosabb vendégekkel zárás után elinduljon szerény, ám annál ígéretesebb hajléka felé, ott folytatni az elszaladt idő miatt félbemaradt beszélgetést, az asszonka pedig oda-odapislantott a jött emberre, nem találta szépnek, csúnyának se nagyon, setétes haja őszbe vegyült már, arca kissé széles, de nem bántóan bumfordi, szája fölött bánatos, lefelé csorgó bajuszt hordott, képe borostás és színében kissé beteges, sok napot az idén se láthatott ez a kép, szemei, melyek most is a két melle közötti titokzatos, kék völgybe lecsorduló ezüst verejtékcsíkot figyelték, élénkek, de gunyorosak, az ilyen szemektől félni kell, mert egészen biztosan gonosz emberéi, s ami külön megragadta már a belépésekor, szemöldökének találkozásánál mély ránc húzódott meg, azt a látszatot keltve, hogy tulajdonosa folyamatosan haragszik valakire, még akkor is, ha szája mosolyra rándul, termetre amúgy nem volt hitvány, de nem is tehetős, olyan méretes, már amit a bő, nadrágon kívül vetett fehér paraszting engedni láttatott belőle, és az asszonka, aki már nagyon-nagyon régen nem élte át azt az érzést, hogy az ő verejtékszagáért valaki belehajol a mellébe, immár végképp nem tudta, hányadán álljon ezzel az emberrel, csak annyi fogalmazódott meg benne, hogy el kéne mennie innen, mert ha marad, hosszú életet nem jósolhat neki senki, parázslik körülötte, mögötte a kocsma, s maradás esetén még akkor jár a legjobban, ha agyonverik, mert ahogyan a felhevült bikák az asztaloktól feléje néznek, élve maradva többszörös nyomorékként tengetheti le hátralévő napjait, mert hogy kezét-lábát kitörik, az már bizonyosnak látszott, kezdődött is a mozgolódás, az asszonyok, mert voltak ők is szép számmal az asztaloknál, megkísérelték visszatartani fölhorgadt uraikat, szeretőiket, a tüzelő és sértett kanokat, de azoknak csak olaj volt a tűzre a megfeszülő izomra tapadó finom kéz, nem gát, de megerősítés, itt rendet kell tenni, vetítődött az agy hátsó vásznára, győznie kell az igazságnak, az igazság pedig, melynek lakhelyét csak kevesen sejthették a jelen lévők közül, számukra az volt, hogy ebben az ő kocsmájukban jöttment ember ne pofázzék, ne meresztgesse az ő pincérnőjükre a szemeit, ne szagolgasson be a ruhája alá, ne prédikáljon, s főleg ne kérje ki magának, hogy fingszag van, ha az van, hát az van, égett valamennyi férfiban alaktalanul a megszégyenítettség, de leginkább a vadászterületükre behatolás keltette lelkükben a legtöbb feszültséget és indulatot, így nem kellett sokáig várni, hogy valaki felálljon, sőt, az is tudható volt előre, hogy a kocsma legnagyobb verekedője, egy tagbaszakadt, lapos orrú veszélyes fickó emelkedik fel elsőnek az asztalától, azt rebesgették róla, hogy valamikor bokszolt, sőt, maga Papp Laci foglalkozott vele, csak aztán elitta az eszét és tehetségét, meg valami aranycsempészés is volt, summa summarum, lejutott, estéket szemezett végig az asszonkával, pontosabban csak ő leste minden mozdulatát, az meg eltartotta magát tőle, így hát neki számlázódott a legnagyobb sérelme ennek az embernek a betoppanásával, bizonytalan léptekkel indult meg a söntéspult felé, látszott rajta, komor bika járásán is, hogy nem abban az órában kezdte meg az ivászatot, elhaladt a rexasztal mellett, mire azok elcsendesedtek, és befejezték a golyók lökdösését, érdekes, hogy ez a nem kevés intelligenciát követelő játék milyen népszerű a kocsmákban, talán azt igazolva, hogy a részeg emberek természetes adománya az intelligencia, ami azonban ebben a pillanatban nem volt a csapszék felé tántorgó lapos orrú emberre jellemző, mert tekintetéből köd gomolygott és csillagtalan, fekete éj, egy-két bámészkodót elsodort útja közben sötét imbolygásával, hé te, dadogta gyűlölködve már messziről a háttal ülő férfinak, hé te, ismételte meg, de az nem fordult meg még erre sem, eleresztette a füle mellett a részeg számára egyértelműnek tetsző megszólítást, hé te, ismételte meg harmadszor, a felháborodástól immár dörgősre kieresztett hangon a verekedni készülő bokszoló, de ezzel együtt is hatástalan maradt a belépője, mert az újonnan jött ember még mindig nem volt hajlandó megfordulni, pedig látta a bajt, látta az asszonka szemében a rémületet, a könyörgést, hallani vélte, hogy azt pihegi, menjen el, az ég szerelmére, ember, menjen el, az üvegekkel bőségesen megrakott polc tükörkockáiban pedig látta a közeledő óriást, de nem zavarta, állát ismét a söntéspult nedves bádoghidegébe támasztotta, mint aki várja az első ütést, de még nem az következett, az erős kéz egyelőre megragadta a vállát, s próbálta maga felé fordítani, de benne volt annyi erő, hogy ne tudja ezt megtenni, így a részegnek kellett szembekerülnie vele, ezt azonban csak akkor tudta volna megtenni, ha behatol a söntéspult szemközti oldalára, amit az asszonka haragosan villogó tekintetét látva meg sem kísérelt, üggyel-bajjal hát felkapaszkodott ő is egy magas székre, így hajolt be a férfi arca elé, ehhez fejét neki is a pult ragacsába kellett hajtania, bárki avatatlan szemlélő azt gondolhatta volna, két gondterhelt barát beszélget bensőségesen sör melletti részegségében, egy darabig fixírozta a másikat, de mert az még így sem nézett rá, megragadta a haját, maga felé fordította az arcát, és belekiabált, itt senki sem szokott fingani, nyilván te fingottál, csirkefogó, azzal diadalmasan el is engedte áldozata üstökét, aki rögtön előző, szomorkás pózába helyezkedett vissza, s látszólag ismét az asszonka domborzatának elmélyült tanulmányozásába fogott, de ez nyilvánvaló álság lehetett a részéről, noha a domborművek valóban számot tarthattak bármely ínyenc permanens érdeklődésére akár Odesszában azon a télen nem esett a hó, akkor legalábbis nem, amikor ott járt, az is lehet, Odesszában soha nem esik a hó, bár ez elképzelhetetlen, ismervén a várost, amelynek kis utcái ugyancsak hóhullásosak a romantikus járókelők számára, idegen városban a holdfény is havazás, a Patyomkin-lépcsőn szerelmespárok és kimenős matrózok imbolyogtak, usankába bujtatott fejek és szőkésen előlobogó szilaj tincsek, a kikötőben hatalmas felderítőhajók parkoltak becsukott radargombákkal, távolabb, egy elkerített tengerrészben komor tengeralattjárók várakoztak sorsukra és a bevetésükre, sötét hátukat, szögletes púpjukat szemérmetlenül megmutogatva a bámészkodó civileknek, mindez meglehetősen békésnek tűnhetett fel, annak ellenére, hogy a halálnak ezek a gépei szörnyű rombolást tudtak volna véghezvinni egy bolond pillanatban, mondjuk, ha parancsot kapnak rá, hogy kezdjék el lőni a saját városukat, iszonyatos tűzerejük lehet ezeknek a halálköpőknek, ilyen parancs persze nincs, tűnődött a lépcsősor tetején ülve, bár parancs az parancs, melyet valakinek ki kell adnia, és valakinek teljesítenie kell, s ez alól általában csak akkor van kibúvó, ha a két végpont közé egy harmadik vagy több harmadik szorul, ilyenkor beszélünk megfontolásról vagy halálról, és akkor sok vért látott, mert arra emlékezett, hogy egy katonatársa sorozatot engedett a tulajdon fejébe, őrök között lépkedett a szemüveges, pattanásos kis fickó, egyszerre csak gondolt egyet, lekapta az egyik őrszem válláról a géppisztolyt, elvigyorodott, egy szemvillanás alatt kibiztosította a fegyvert, s mielőtt bárki meg tudta volna akadályozni, homlokához rántotta a csövét, és meghúzta a ravaszt, agya, vére szertefröcskölt a lépcsőn, falra ragadtak a szétvágódott agyvelőkocsonya-darabkák, a parancsnoki épületben fölfelé indulók még napokkal később is találtak koponyacsontokat a különféle szegletekben, a rapcsos műkő pedig minden felmosás ellenére még hetekig makacsul őrizte a foltot, a fiatal élet szétlocsolt nagy sötét foltját, véremlékét, akkortájt éppen ezzel a fiúval barátkozott, depisek voltak mindketten, de azért tervezgettek, leszerelésük után együtt akartak nekivágni a szeleknek és az utaknak, nevető szájú lányokat álmodtak felszedni a Balaton partján, együttest alapítani és híressé válni, vagy ahogy annak idején Guevara, nekimenni valami dzsungelnek, hogy ketten robbantsák ki az igazi világforradalmat, akkor persze még nem tudhatták, hogy az általuk oly szeretett és félistenként tisztelt Che félig balek, félig pedig üzletember volt, aki a kubai kábítószeres utakat kellett volna megtisztítsa néhány emberével Fidel Castróék biznisze számára, forradalom, lófasz, lófasz-forradalom, persze más idők voltak azok a vérrel terjengősek, feküdt a vaságy kényelmetlen, szúrós pokrócán, fejét a gyomrához leszorítva, s arra gondolt, hogy a srác már tudja, milyen az ólom íze az agyban, ő már megzabálta az első és utolsó ólmot, s ez neki még hátravan, az már tudja, milyen, ha fejlövést kap az embert, milyen, ha belehal a fejsérülésébe, és nagyon kezdte irigyelni a parancsnoki épület valamelyik szobájában mereven fekvő kis hullát, mert neki megadatott valami, amit ő nem biztos, hogy át fog élni valaha is, s ez a fegyver általi elveszés, ami férfias és magával ragadó, az oroszok hangoskodva kerülgették a lépcső közepén ücsörgő fickót, kedélyesen legyintettek rá, csak egy bolond külföldi, az oroszokban mindig megvolt ez a derűs lenézés a külföldiekkel szemben, ugyanakkor egyfajta kisebbrendűségi érzés is keveredett a túl jól sikeredett rálegyintésekbe, a sapkánkkal verünk agyon benneteket,
ha elindulunk rátok, mondta Vitya, az egyetemista, amikor egyszer részegen összevitatkoztak valamin, arcát a szája sarkától a szemöldökéig hatalmas vörös forradás csúfította el, ez az első pillanattól fogva félelmetessé és kiszámíthatatlanná tette a nagydarab fickót, akit amúgy kenyérre lehetett kenni, de nyilván csak amúgy, mert volt benne valami ravasz és fenyegető, az asztalon halszeletek és vastag üvegben szamohon, így mondta, h-val, tiszta szeszre emlékeztető, legalább hetvenfokos ukrán pálinka, az anyjától hozta a hét végén, úgy bizony, testvér, erősködött az ukrán-orosz, de ő akkor már nem nagyon törődött a részeggel, a szomorú lányt nézte, aki a sarokban gubbasztott, ötvenhat kilós (később egy utcai mérlegre állítva lemérte, hány kilót kell emelgetnie szeretkezés közben), szőke, nagy szemű, franciás alkatú lány volt, állítólag van ilyen, hogy franciás alkat, nagyon fiatal, és Jelenának hívták, természetesen a szomorúsága keltette fel az érdeklődését, Vitya azonban, a vágott arcú ukrán-orosz mind erőszakosabban hadonászott hatalmas késével a levegőben, melynek a végén egy fél hal lengedezett hervadtan, Jelena Sznyegirova, Havas Ilona, ízlelgette a szájában később a lány nevét, hetekkel később, amikor már ott állt az induló vonat ablakában, a lány lent sírt a peronon, este volt, a délutánt még nála töltötte, húsában még nem hűlhetett ki az utolsó ölelése, (osztány na vszegdá!) maradj itt örökre, (moj számíj horoscsij muzs) én legjobb férfim, olvasta le a szájáról, pergett a könnye, nagy kendő volt a fején, igazi orosz téli kendő, végigterült a fehér kelme a vállán, a hátán is, madárka, most öregnek látszott és megszomorodottnak, szegény kis madárka, kék a lába, törött a szárnya, jaj, de gyöngén állt ott az ormótlan hálókocsi ablaka előtt, most akkor megint iszunk, ordította a vágottarcú, vizespoharakból itták a szamohont, amely annyira erős volt, hogy nem bírta a nyelvük, ezért a fenékig kiivott poharak után nyomban haldarabokat kaptak a szájukba az italozók, ilyenkor némán rágtak, és a verejtéküket törölgették, legalább hatan ültek az asztal körül, ismeretlen, furcsa tekintetű, bizarr öltözetű oroszok, valamennyi seftelt valamivel, általában farmerrel, női bugyikkal, nőkkel, fűvel, nyugati szappannal, valamennyi teli volt pénzzel, és kurvára unta, hogy Európa még messzire van, és nem mondta meg nekik, hogy Európa onnan is messzire van, ahonnan ő érkezett, csak bólogatott részeg egykedvűséggel, és itta egyik pohár után a másikat, tetszik, mi, tetszik neked a mi Lénánk, fészkelődött Vitya közelebb hozzá, arcában érezte a másik nehéz pálinka- és hagymaszagát, két véres, részeg szem táncolt bele a horizontjába, bólogatott, hát persze, hát persze, erre a vágott arcú ukrán-orosz a fejével átintett a lánynak, aki nyomban felkelt, s mintha előre megbeszélték volna, táncolni hívta őt, na, menj, bátyuska, ne félj tőle, vigyorgott a sebhelyes, nem lepődött meg azon, hogy a lány kérte fel, errefelé ebben nincs semmi különleges, hiszen azokon a házibulikon is, ahol megfordult, leggyakrabban lányok kértek fel lányokat, s ezt ő azzal magyarázta, hogy a háború után, amikor rettenetes férfihiány lehetett az országban, kialakult egyfajta szégyen- és erotikamentes kétneműség az orosz nőkben, nehezen állt fel, ráadásul valaki hátulról röhögve meglökte, rázuhant a lányra, aki jámboran tartotta meg zuhanó részegségét, nem lépett, csak beletámaszkodott partnere forróságába, egy darabig ebben a különös összekapaszkodottságban imbolyogtak, érezte, hogy kívánja a másikat, a nyakába tolta az orrát, fiatal testszag és még valami tartózkodóan finom illat áradt föl orrán át a szemébe, jó kölnit használ a lány, hunyta le a szemét, így ismét nem vehette észre, hogy a vágottarcú újra int a lánynak, immár a kezével mutat az ajtó felé, arca kemény, és nyoma sincs rajta az előbbi gyermekes részegségnek, gyere, suttogja a fülébe, s ő hagyja magát kivezetni a folyosóra, sötét, zegzugos lépcsőházban mennek, azután benyitnak egy ajtón, ott két ember ül, rakosgatnak, talán pénzt számolnak a koszos asztalon, a lány mond nekik valamit, amit ő nem ért, mire gyorsan és mentegetőzve elpucolnak, kulcsra zárja utánuk az ajtót, s a félig összecsuklott sráchoz megy, átöleli, és végigdől vele az ágyon, kék szeme van, ujjong fel benne a ráismerés, kék, kék, kék ég, égkék, részegen és mohón csókolja a lány meleg és jó illatú, vastag száját, keze türelmetlenül markol bele a mellébe, a hasába, meglepődik, hogy amaz hagyja, de csak egy pillanatig tart a meglepetése, már a hátát fogdossa felhevülten, ő pedig húzza a részeg fiú kezét az öléhez, tenyerét betolja a bugyija alá, részegségében is csodálkozik ezen és fél ettől, még nem volt dolga így nővel, ott a keze a lány szőrös szeméremdombján, de nem tudja, mit kell ilyenkor tennie, érzi, hogy süllyed és forog a másik elviselhetetlenül fülledt és verejtékes sötétségében, a lány magába vezeti az egyik ujját, ettől megijed, meleg és nyirkos, nedvesek már a szőrök is, érzi a tenyerében a ragacsos nedvességet, ez most nem jó, bárgyún nyitja ki a szemét és néz az arcába, de a keze már bent van, és ettől boldogság és riadalom verődik össze az agyában, köd, forgás, amaz eltolja az arcát, kapkodás  a lélekben, most a saját ágyékánál érzi meg a lány kezét, becsúszik a félig lehúzott farmer nyílásán a keskeny, hűvös tenyér, ujjai kitapogatják, majd szégyentelenül megragadják veszettül ágaskodó férfiasságát, szorítja a faszomat, és ez nagyon jó, hasonlót persze már tapasztalt, de csak nadrágon keresztül, így jobb, a tenyér bőrének a finomsága az más, más melegben lennie, a másik meleg tenyerében lüktetni, a lány húzza magára, ő durván lerántja a melltartóját, de érezhetően örömet szerez a másiknak a hirtelen mozdulattal, föltárulnak a fehér mellek ágaskodó vörös bimbóikkal, most gyöngéden odahúzza a fejét, és hagyja, hadd csókolja őket, az pedig, mint aki az eszét veszítette, csókolja-harapdálja, tépi-szaggatja, most a lány, minden ködön és forgáson keresztül, pontosan megérzi, odailleszti magához, bele a pinájába, harsan a fölismerés benne, most belemegyek, benne leszek egy pinában, és óriásit lök, amekkorát csak bír, és benne van, a lány feljajdul, nem érdekli, ha fáj neki, ő okozza a fájást, s ez a fontos, érzi, hogy bent van, meleg, sötét, forró, nedves és szoros ragyogás veszi körül, egy darabig mozdulatlan gőggel áll ott benn, őbenne, a lány önkéntelenül kezdene bele a himbálódzó mozgásba, de nem veszi át a ritmusát, nagyokat lök rajta, részeg tudata azt súgja, úgy a férfias, ha hatalmasan beveri neki, szét fogom baszni, a lány hátrafeszíti a fejét, hangosan liheg és kiabál, és neki is egyre jobb, egyre melegebb, mintha viszketne, de nem tudja megvakarni, mert benn van, belül, egy igazi nőben igazán, és mintha növekedne is a vesszeje és feszítené szét a másik testét, már alig fér el benne, de csak egy pillanat még, és döbbenten érzi, hogy kezdi elveszíteni a merevségét, hiába lökdösi mind nekikeseredettebben, egyre csak hitványul, zsugorodik, majd egy újabb nagy lökés után lankadtan és szánalmasan ki is csúszik, a lány nevet és átöleli, ő pedig megrettenve menekül a vállába, menedéket keres a mellén, hasába fúrja az arcát, nem akarja, hogy amaz lássa a könnyeit, pontosan nem tudja, mi történt, hogy miért lankadt le ilyen szánalmasan, csak csuklik a sírástól, akár egy kisfiú, akit meglestek pisilés közben, biztosan impotens vagyok, a kurva anyámat, az vagyok, impotens, szakad ki belőle a kétségbeesés, és míg fekszik a kimerült, boldogan mosolygó lány meleg hasába temetkezve, eldönti, hogy meg fogja ölni magát az asszonka sejti, hogy neki kéne itt rendet tennie, de nem szólalna meg az istennek se, tudja, csak rontana a helyzeten, ha kinyitná a száját, erőt vesz magán, és megpróbál kívül maradni az eseményeken, visszahúzódik a legtávolabbi sarokba az üvegei közé, és a sehová sem nézést vállalja, a bokszoló imbolygó ültében egyfolytában tölti magába a sört, a másik meg továbbra is csak a melleit bámulja, feltűnően és vállaltan ostobán, gunyoros tekintetében nem látszik sem félelem, sem kihívás, még csak beletörődés se, mintha minden jó lenne így, vagy éppenséggel így lenne igazán jó, mintha nem lenne torkához szorítva az a nem is annyira képzeletbeli kés, mintha nem készülnének apró darabokra törni a csontjait a körülötte várakozó, feszülten figyelő vadak, minek van ez még mindig itt, áll belé a kétségbeesés, ha már nem is iszik, elmehetne, motyogja maga elé, de nem megy, állát a pult nedves bádogpereméhez szorítja, és bámulja őt, én voltam az, kérem,
tépi ketté a kocsma megsűrűsödött csöndjét egy öreg hang, mindenki a váratlan irányba fordul, a magát a pulthoz támasztott fickó kivételével, aki változatlanul a saját szomorúságával és az asszonka bájaival foglalkozik, én voltam, na, ismétli meg az öreg, gyönge kis sziluettje ott imbolyog az utcai ablak előtt, mindenki ismeri, egyike az állandóan itt kártyázó részegeseknek, inas, borotválatlan kis öreg, most meg dacosan bámul körbe, és senki sem érti, mit akar, mit mond, miért avatkozik bele a történésekbe, de makacsul csak áll tovább, kihívóan méregetve a nála többnyire nagyobb és fiatalabb férfiakat, ebben a kihívásban van persze félelem is, annak a félelme, aki nem szokott felállni, és nem szokott belekiabálni a baljós csendbe, pedig a kis öreg akár kiabálhatna is, mert bár nem látszik, valójában kemény legény, ő megjárta mindkét világháborút, volt vöröskatona és fogoly a fehérterror alatt, átélt néhány ölést és megöletést, csak az első mellébe volt nehéz belevágni a bajonettet, legyintget néha, a torkát elvágni az más, abból rögtön fröcskölt a vér, megvan az eredmény, réved vissza a szerb frontra, ahol egy Huszelin Rancsics nevű fickóval voltak sokáig sorstársak, mindketten tisztiszolgák, különös alak volt ez a Huszelin Rancsics, szép, magas, fekete férfi, török vagy albán vagy más talán, mindenesetre belevaló legény, annyi szent, akivel minden balhét el lehetett vinni, ő javasolta például az emberünknek, aki akkor még szintén délceg fiatal legényke volt, hogy a szájában vigye fel a hadnagynak a reggeli kávéját, az elöljárót ugyanis az első emeleten kvártélyozták be, Brod mellett vagyunk ez idő tájt, a hegyekben, a konyha pedig az alagsorban találódott, reggelenként azután, ha az ember álmosan viszi felfelé a lépcsőn tányérkán egyensúlyozva az aprócska csésze kávét, óhatatlanul kilöttyen abból valamennyi, általában a teteje, barnára festve az alátétet, amiért a tiszt ordít és fenyítést emleget valahány alkalommal, nos, a Huszelin Rancsics gondolta ki, hogy emberünk a konyhából kilépve a csészéből szippantsa föl a szájába a kávét, tartsa meg benne, amíg fölér, s a hadnagy ajtaja előtt eressze vissza a fekete löttyöt a csészébe, s lám, nincs az alátéten kilöttyenés, lesz dicséret, akárki meglássa, fontos azonban, hogy véletlenül se nyeljen ez idő alatt, mert akkor vége a kávénak és az akciónak is, dobogó szívvel próbálta ki, persze, miért ne próbálta volna meg, önnön bátorságába és szemtelenségébe beleszédülve lépett az első ilyen alkalommal a hadnagy szobájába, aki azonnal az alátétet vette szigorú vizsgálat alá, forgatta, megtapogatta, nem nedves-e valahol, de nem talált gyanús jelet, erre már széles mosolyra szaladt szét a szája, derék, nyugtázta fennhangon is, derék, édes fiam, látod, meg tudod te ezt csinálni, amikor odafigyelsz, nos, ha ilyen igyekvő leszel továbbra is, és nem lesz folt, gondoskodom az előléptetésedről, és ettől kezdve természetesen minden reggel a szájában vitte fel az ajtajáig a kávét, és hamarosan a csillagjai is gyarapodtak a váll-lapján, nyugalo_ ilyenkor a legjobb a tisztiszolgáknak, semmi dolguk, egész nap ténferegnek, udvarolgatnak a helybeli asszonyoknak, mert egy tisztiszolga mégsem egyszerű proli baka, annak az udvarlását másként fogadják a nők, és főleg elfogadják, aztán a törékeny idill szerencsétlenül ért véget azzal, hogy egyik délután a Huszelin Rancsicsot két órára kikötötték, a procedúra úgy zajlott, hogy előbb derékig lemeztelenítették, a kezét hátracsavarták és szorosan összekötötték, majd egy hosszabb kötelet dobtak át az udvari fa magos ágán, erre húzták fel a hátrakötött kezénél fogva a Huszelin Rancsicsot úgy, hogy a lába nem érte már a földet, lógott, himbálódzott furcsán hátraficamodott kézzel a szerencsétlen, egy ideig ordított a rettenetes fájdalomtól, majd annak rendje és módja szerint elájult, ekkor parancsra vödör hideg vizet loccsantottak rá, s ismét megéledt és ordított, amíg újra el nem ájult, erre megint jött a vödör hideg víz, ez így ment egy darabig, azután váratlanul elfáradt és elcsendesedett, nem lehetett tudni, ébren van-e, vagy ájultan lóg a kötélen, ez volt számára mégis a legrosszabb talán, mert verejtékben ázó testét megszállták a legyek, dagadtra marták-csípték a szerencsétlent, nem kímélve a száját, fülét, szemét sem, körülötte settenkedő szánakozó társai alig ismertek rá a rettenetesen nagyra és alaktalanra földagadt, eltorzult arcban a férfi megnyerő, örökké ravasz és vidám vonásaira, a két óra elteltével valaki újabb parancsra levágta, krumpliszsákként zuhant a földre, nyekkent és kiáltásszerűen nagyot nyögött, de nem tért magához, hátravitték az istállóba, lemosdatták, arcára nedves, ecetes rongyot tettek, felsőtestét ugyanilyen lében fürdetett törülközőkbe csavarták, és sok erős pálinkát töltöttek makacsul összeszorított fogai között a szájába, igyekeztek, életre kellett hozniuk, hiszen este már ismét neki kellett a tisztnek a vacsorát szervíroznia, közben az is kitudódott, hogy valami helybeli menyecske és bizonyos elkésés van a büntetés mögött, azt beszélték, a Huszelin Rancsics addig hancúrozott egy itt összeszedett asszonnyal, míg lekéste az ebédidőt, tisztje pedig, aki türelmes és következetes ember volt, csak várakozott, csak várakozott, azután, amikor a legény jó tízperces késéssel és az ebéddel megérkezett, már nem fogadta el a felvitt ételt, egykedvűen csak annyit mondott a vele készenlétben várakozó legényeknek, kikötni ezt a gazembert két órára, és amikor beesteledett, és mindketten lehordták a vacsoraedényeket, és mindkét tiszt megvált tőlük reggelig, ami azt jelentette, hogy feltöltekeztek itallal, és megérkeztek hozzájuk a számukra szervírozott asszonynépek, a Huszelin Rancsiccsal elindultak fel a hegyre, nem tudta, hová, de mert a barátja kérte, elkísérte titkos útjára, fürgén és biztos léptekkel haladtak a rengetegnek tetsző sötét erdőben, legalább fél órája mehettek, amikor végre pár házból álló településhez értek, az egyik ablaknál megálltak, a Huszelin Rancsics csendben megkocogtatta az üveget, egyszer, kétszer, végre egy fekete hajú, vékony arcú asszony kinézett bentről, csak egy villanás, s már el is tűnt, de szinte azon nyomban kinyílt a bejárati ajtó, csak a Huszelin Rancsics ment be hozzá, egyedül, ő távolabb ült le egy sziklára, és a csillagokat számolgatta, meg arra gondolt, ha hazaérkezik, neki is lesz majd kedvese, ilyen fekete hajú, vékony arcú talán, akinek az ablakán csak kopogtat, s az rögtön be is engedi, irigységet érzett, milyen jó lehet a társának ott bent, a meleg asszonyágyban, úgy igen, úgy el lehet felejteni a kikötést is, remek fickó ez, délután még félholtan hever az istállóban, most meg szerb asszonnyal cicázik odabent, csak azt nem értette, miért hozta őt is magával, jó idő eltelt már, amikor ismét résnyire nyílt az ajtó, és kiintegetett rajta a Huszelin Rancsics fekete keze, hívta, menjen be, amit ő nem értett meg igazán, egy újabb miért, akarattalanul engedelmeskedett a hívásnak, a félhomályban szegényes szoba tárult elé, mintha mindent kézzel faragtak, fabrikáltak volna, az asztalon petróleumlámpa pislogott, a földön rongyok széthányva, a falon képkivágatok, naptárképek, csak később vette észre az iménti nőt, a durva ácsolású ágyon feküdt a sarokban meztelenül, kísérteties mozdulatlanságban, arcát állati rémület torzította el, ő erre kérdőn nézett a másikra, baszd meg, mordult rá türelmetlenül a Huszelin Rancsics, ennek már úgyis mindegy, baszd meg te is, de ő képtelen volt megmozdulni, nézte a nő kiszolgáltatott aranyló meztelenségét, kerek, mellyes, faros kis asszony volt, kemény húsú, rengő mellű, amikor észrevette, hogy a fiú milyen vágyakozva bámul széttárt combjai közé, a számára még ismeretlen feketeségbe, könyörögve és hívogatón tárta feléje a karját, cédán, mint a kurvák, és kiszolgáltatottan, mint aki az életéért nyújtózik, ő pedig már végképp semmit sem értett, félelmet érzett és szörnyen zavarban volt, megrettent a nőtől, a beavatódás lehetőségétől, makacsul rázta a fejét, nem, nem kell, nem akarom, pedig szörnyen megkívánta az ágyon fekvő aranyasszonyt, aki valamit hadart a maga ismeretlen nyelvén, amit megint csak nem értett, annyi volt világos mindössze a számára, hogy nagyon izgatott, és nagyon fél valamitől ez az asszony,  de az ő szerepe mi ebben a játékban, erőltette az agyát, szép nő, jó vele, vigyorgott botladozó nyelvvel a Huszelin Rancsics, csak ekkor vette észre, hogy üres üveg áll az asztalon, olyan,  amilyenben pálinkát szoktak a helybeliek tartani, ez részeg, villant át az agyán, de a gondolkodás helyét gomolyogva elfoglalták a roppant erős érzetek, a női meztelenség felkavaró látványa, a kívánás, melytől szinte a ruhája is összerázkódott, nem, mondta mégis gyáván, nem lennék képes rá, kár, nevetett túl hangosan a Huszelin Rancsics, előrehajolt, és kettőt villant a keze, mindkétszer a duzzadt mellek közé szúrt, a nő még dobálódott egy darabig, szájából véres nyál bugyborékolt elő, fröcskölt a vére, rá a bajonettet szorító kézre, a fehér vászonnal letakart ágyra, rossz szúrás volt, állapította meg magában, mindkétszer elvétette a szívét, a szívét nem akartam, magyarázta a Huszelin Rancsics, mintha csak elértette volna a gondolatát, a szíve az enyém, csak az enyém, és véres kézfejével megtörölte a homlokát, többé nem fogok elkésni miatta, bólogatott maga elé elégedetten, én figyelmeztettem, hogy megölöm, ha elkések miatta, na, most megöltem, s szórakozottan paskolta nehéz, véres kezével a halott asszony combját, némán ültek fölötte egy ideig, azután kiparancsolta a szobából, nyilván el akar búcsúzni tőle, gondolta, ismét kint üldögélt a sziklán, megpróbálta megkeresni az időközben elfordult csillagképeket, szegény kis féreg, járt az eszében az asszony, talán még most is élne, ha lett volna bátorsága befeküdni a combjai közé, lám, az ő gyávasága siettette a halálát, milyen kár érte, szép asszony volt, kerek és feszes, az isten is szerelemre teremtette, zajt hallott, hátranézett, s azt látta, lángokban áll mögötte a ház, futás, vetette oda neki az árnyként felbukkanó és az erdő feketeségében azonnal el is tűnő Huszelin Rancsics, rohantak lélekszakadva, ő vakon a másik zörgése után, mert látni nem látott semmit, végtelen ideig rohantak az örök éjszakában, azután valahogy csak reggel lett, ott álltak megint a konyhában, a Huszelin Rancsics meg ő, már épp készült a szájába venni a kávét, amikor a másik cinkos mosollyal intett, hogy kövesse, ment utána, bár ez most nem volt az ínyére, be a Huszelin Rancsics sötét hálókamrájába, egy dobozkát vett elő, megsimogatta, gyöngéden elmosolyodott, a szíve, itt van benne, elhoztam a szívét, és elétolta a kicsiny lőszeresdobozt, akarod, hogy megmutassam, még akkor délelőtt érte jöttek, és soha többé nem látta senki a századból a Huszelin Rancsicsot, én voltam, én fingtam, tette hozzá önérzetesen a kis öreg, eloszlatva a maradék gyanút a mondandója körül, s hogy kellő hangsúlyt adjon a szavainak, komótosan behörbölte a maradék sörét, száját megtörölte az inge ujjában, s úgy maradt, virtuskodóan állva, mintha önmaga korai emlékművét mintázná meg, a kocsma lakói láthatóan nem voltak felkészülve erre a fordulatra, nyomban a teljes tanácstalanság lett úrrá rajtuk a bejelentést követően, izgatottan kezdték volna tárgyalni, akkor most mi is a teendő, de egy újabb nem várt esemény borította fel a már-már megtalálni vélt egyensúlyt, a pultot állával támasztó fickó ugyanis lassan megfordult, lassan lecsúszott a valaha bárokban szolgált magas székről, lassan és szertartásos komolysággal – félig kiivott korsóját maga elé tartva – a kis öreghez vonult, előbb csak a kezét ragadta meg, s szorongatta valószínűtlenül sokáig, azután meg is ölelte, arcát két oldalról háromszor megcsókolta, hát akkor te vagy a kiválasztott, bátyuska, ölelte ismét a csókok után magához, ti asszonyok és leányok, vendégeljétek meg a kiválasztottat, nézett körbe az asszonyokon és lányokon, ti pedig, férfiak, serrel és minden neki tetszővel köszöntsétek e jeles férfiút, intett szemtelen vidámsággal a dolgára várakozó kivégzőosztagnak beillő férfitársaság felé, s jó példával járván elöl, a maga félsörét nyomban a kis öregbe erőltette, de nem mozdult senki, hogy a példáját kövessék, sőt, egy jól öltözött fiatalember idegesen felállt, és azt kérdezte, honnan ez a nagy magabiztosság itt a kiválasztottság kérdésében, mert… sajnos azonban nem volt ideje kifejteni a véleményét, a bokszoló ugyanis – később sem megmagyarázható indíttatásból – részegségét megszégyenítő gyorsasággal felállt (elmondható lenne, az est igazi csodája mégiscsak ez a felállás volt), nem kisebb intenzitással az illetőhöz nyomult, útközben egyszer sem tévesztve el az irányt, nem sodorva le semmit az asztalokról, nem döntve fel senkit a rexezők közül, megragadta a gallérjánál fogva, és kipenderítette a nyitott ajtón át az utcára, majd megfordult, visszaballagott a helyére a pulthoz, és csak annyit mondott a döbbenettől elkerekült szemű asszonkának: egyszer meg kellett neki is érkeznie a lépcsőkön mégiscsak tél volt, mert a tenger felől érkező szél gyilkosan borotválta a homlokát, átsütött a csonton és agyáig fölcsapódott, ilyen időben voltak Maríjával színházban, azaz mégsem volt teljesen ilyen, mert a hideg mellé az eső is esett, Bulgakov-darabot néztek meg, az előadásból már csak arra emlékezett, hogy sokat műhavazott szegény Puskin fejére, míg végre sikerült agyonlövetnie magát a színpadon, élesebb emlék, szünetben kaviáros szendvicset majszoltak a lánnyal, Maríjá zongoraművésznek készült, hosszú, érzékeny ujjai voltak, futamosak, a lelkében állandóan szólt a zene, még oroszabb lelke volt, mint az oroszoknak, pedig ukrán volt ő is, mint a vágott arcú Vitalij, persze nem ismerték egymást, honnan ismerték volna, Maríjába egy állófogadáson botlott, pontosabban a lány őbelé, különös figurák voltak ott, mindenki zabált és hangoskodott, leginkább egy Szimonov nevű költő maradt meg benne, aki ősz volt és öreg, és tátott szájjal, csámcsogva ette a virslit, a kísérete pedig ájult tisztelettel figyelte – és nyilván jegyezte – a mester szavait, azt mondták, ő írta a Várj reám s én megjövök kezdetű verset, de nem ismerte, tehát a bejelentés nem okozott számára túl nagy érzelmi kavarodást, miért kellett volna pont ezt a lehetetlen című verset ismernie, ráadásul magányos volt és idegen, leginkább talán éhes, el-elcsippentett egy-egy apróbb falatkát a pincérek fürge tálcájáról, de a jóllakás lehetőségétől, látván az összeverődött társaság szilaj étvágyát, egyre messzebbre került, ezért radikális lépésre szánta el magát, megállított egy fiatalabb felszolgálót, és felszólította, hagyja ott neki az egész tálcát, majd ő magamagát kiszolgálja, merthogy éhes, a pincér természetesen megrémült ettől a forradalmi, egyben parazita ötlettől, s főleg a tálcáját a kezéből kirángatni akaró elvadult fickótól, szégyenlősen vallotta be, neki nem lehet a kezéből kiadni a tálcáját, rendben van, hadonászott a szerencsétlen orra előtt még ingerültebben, akkor álljon itt mellettem, amíg azt nem mondom, hogy elmehet, azzal leült egy ablakmélyedésbe, kibújt a cipőjéből, zoknis lábait maga alá húzta, és a tréfa ízére közben ráérző – bár az is lehet, valamelyik homályos sarokból a mindent látóktól és figyelőktől bátorító jelet kapott – pincér hathatós segítségével nekilátott az immár komolyabbnak ígérkező vacsora eltüntetéséhez, a hosszú barna hajú, fekete nagyestélyibe öltözött lány ekkor állt meg mellettük, egy darabig nézte a burleszkbe illő jelenetet, azután finnyásan elhúzta a száját, s mint aki menni készül, lassan maga elé rakta az egyik lábát, anélkül azonban, hogy egy centit is elmozdult volna előző helyzetéből, mire a férfi rászólt, rossz oroszsággal és elég durván, hocses eszty szo mnoj? (akarsz enni velem?), s ez a szemtelenség úgy felháborította, hogy innentől kezdve képtelen volt megtenni az első igazi lépést, maradt, s ellentámadásba lendült, gúnyosan levett egy sajttal töltött virslit a tálcáról, lassított mozdulattal a szájába tolta, rágott kettőt-hármat, mint a reklámban a manökenek, és kényeskedve azt csicseregte, já hocsu pity sto nyibugy (inni akarok valamit), de a gúnyos mondattal nem a várt hatást érte el, mert a pincér lóhalálában hozta a behűtött pezsgőt, ráadásul egy egész üveggel kettőjüknek, nem volt visszaút, az utazás elkezdődött, érezte meg zsigereiben a lány, Maríjának hívnak, nyújtotta megadóan és békét keresően a kezét a férfi felé, aki két markába zárta a keskeny, finom kézfejet, majd egyenként vizsgálta meg, becézte titkos simogatással a hosszú ujjakat, és legnagyobb megrökönyödésére csak annyit nyögött ki végül, u menyá nyet imenyi (nekem nincs nevem), neve pedig mindenkinek van, erősködött megharagudva a lány, de én nem vagyok mindenki, fogadjunk, hogy ezt egy rossz amerikai filmből lested el, bosszankodott Maríjá, lehet, de akkor sem tudsz mit kezdeni azzal, hogy nincs nevem, hogyan szólítsalak, ha meg kell szólítanom téged, ha majd kell, hívj a szerelmednek, és amikor Maríjá végre szerelmemnek szólította, akkor éjjel, színház után, olyan érzés fogta el, mint aki megérkezett, elernyedt a lelke, hagyta, hogy szétömöljék párnán, lepedőn, szőnyegen, az odesszai ég összes feltúrt kárpitján, majdnem egy hónapig finom idegenekként jártak egymás mellett, költészetről, építészetről, természetesen legfőképpen zenéről beszélgettek, a lányt meglepte a tájékozottsága a modern zenékben, s ő örült, hogy imponálni tud neki, szó sem volt közöttük kimondott szerelemről, kért vagy felajánlott testiségről, már az első este egykedvűen bevallotta neki Jelena létezését (Jelenának is Maríjá felbukkanását, némiképp ködösebben, köhécselve), és a lány finom női ösztönnel megérezte, a legjobb, ha meglebegteti kicsit a dolgot, néha kézen fogva jártak az utcán, koncerteken ültek egymáshoz bújva, mozikban, színházakban keresték az alkalmat, hogy a másik leheletét érezzék a nyakukon, arcukon, mégsem lépték túl azt a bizonyos határt, a Bulgakov-darab után azonban valami megtörtént, nem is megtörtént, inkább bekövetkezett, ő a ruhatárban felejtette az esernyőjét, és nevetve indultak vissza érte, amikor váratlanul zuhogni kezdett az eső, pillanatok alatt bőrig áztak, a színház pedig, természetesen, már bezárt, álltak egymással szemben, ronggyá ázva, csatakosan, és nevettek, nevettek, majd összenéztek, és mindketten ijedten ébredtek fel, véget ért a történet első fele, itt ért pontosan véget, az addig visszafojtott összes vágy és elhallgatás egyszerre tört elő belőlük, vadul csókolták, harapták, marták egymást, botrányos karolásban kóvályogtak el a lány lakásáig, még be sem csukódott mögöttük az ajtó, már egymáson, egymásban voltak, boldogtalan szomjúsággal és szenvedéllyel ölelkeztek, szaggatták a másik ruháját, húsát, szívét, s amikor nem tudtak már többet ölelni, Maríjá odaült a zongorához, Chopint játszott, halkan és szomorúan, őt pedig lenyűgözte a látvány, derengő meztelen lánytest hajladozik a zongora fekete hangjai között, fölötte a sötétítő függöny mély bíbora parázslott, akárha egy barokk festményhez lenne berendezve a jelenet, hosszú haja leomlott egész a fenék szétdomborodásáig, anakronisztikusan szép és harmonikus volt a látvány, szédülés fogta el, háta mögé tömte az összes párnát, hogy ülni tudjon, de nem tudott, végigdőlt az ágyon, köhögőroham tört rá, légszomjtól görcsösen rángatózott a teste, a lány riadtan hagyta abba a zongorázást, és hozzáröppent, ölébe vonta a fejét, de orrát csiklandozták a hosszú, göndör szeméremszőrök, ráadásul a lányból kiáradó erős és agresszív szagban felismerte saját belélövellt anyagának a bűzét, hazugság minden művészet, dadogta logikátlanul, magára kapta a ruháit, és búcsú nélkül kirohant a szélbe, az esőbe, az utcán öltözködött, és gyalog botorkált el a szállásáig, fröcsköltek a taxik és a nagy Volgák, menjetek a picsába a kibaszott világító vörös csillagaitokkal, dühöngött, mert mindenhol a szemébe ötlöttek a korszak parázsló jelképei, végre elérte a kaput, csak hosszadalmas próbálkozások után sikerült kinyitnia, ebből érezte, hogy berúghatott akár, ez a Szimonov, ahogy tátott szájjal zabálja a virslit, hogy ez mekkora egy fasz, méltatlankodott, aztán belebotlott, az ajtaja előtt ott kuporgott Jelena, kékre fagyva, akár egy kupac koldusasszony, ugye, máskor nem mész el hozzá, emelte felé könyörögve a kezét, legszívesebben leköpte volna a szerencsétlent, vagy belerúgott volna, talán meg is tette, később egyáltalán nem emlékezett erre, a váratlan fordulattól összeszedte magát, elsőre beletalált a zárba, s az állapotából kitelő teátrális mozdulattal tárta ki az ajtót a lány előtt, eredj, fürödj meg, mordult rá, ugye nem mész el többé hozzá, ígérd meg, megígérem, engedte, hogy a lány megragadja a kezét, és ragadós csókokkal borítsa, nem megyek el, mert holnap elutazom, a lány, komor arcától és feltámadt szomorúságától megriadva, szorosan és kétségbeesetten ölelte, még mindig reszketett a hidegtől, szomjasan itta magába a másikból áradó részeg melegséget, túlforróságot, arcát odanyomta az övéhez, mennyi időre utazol el, kérdezte reszelős hangon, na vszegdá (örökre), mondta nyugodtan, na ja, útra kelünk, megyünk az őszbe, mondta egy idegen nyelven, majd lányostól, zongorástól végigvágódott az ökörvérszínű szőnyegen rám másként esik a fény magyarázta a bokszolónak, aki gyulladt szemekkel bólogatott, láthatóan egyetlen szó sem hatolt el már a tudatáig, nem tudta, hol van és ki beszél hozzá, csak a korsójáig látott el, azt járatta aritmikusan a bádog és a szája között, körülöttük a kocsma idillikus képet mutatott, nagy szeretet munkált a részeg alom melegében, az asztalok képviselői sorban a kis öreghez járultak, sört vagy fröccsöt vittek neki, ő pedig, a kiválasztottak méltóságával, nem válogatott az italokban, nem bírált, hanem jutalmazott azzal, hogy mindent elfogadott és mindent megivott becsülettel, ha úgy adódott, egy-két kedves szót is mondott némelyiknek, hogy majd közbenjár a gyermekük gyógyulásáért, imádkozik, hogy sikerüljön új lakáshoz jutniuk, s a jutalmazottak hálás áhítattal hallgatták, jóllehet nem volt gyerekük, vagy eszük ágában sem volt új lakás után kepeszkedni, de tisztában voltak vele, a kiválasztottaknak is megvannak a kötelező terminus technicusai, némely asszonyokat még a kocsma hangos tetszésnyilvánítása közepette meg is csöcsörészett, a férjek szeme láttára, akik vagy vakbuzgalomból, vagy béketűrésből szemet hunytak a dolog felett, úgyis öreg már, veszélytelen, hadd legyen jó neki is, lassan be kéne zárnia, kezdek álmosodni, mondta az asszonkának éjfél táján, aki ellenségesen vicsorította felé a fogát, ha álmos, akkor miért nem megy haza, de az az állát ismét a pult bádogához támasztotta, nem válaszolt, ellenben újra csak a mellei tanulmányozásába fogott, a bokszoló hangosan hortyogott a vállán, a kiválasztott hasonlóképp, félúton fönnakadva az asztala és a széke között, de kibasztál velem, ember, vakkantott fel néha álmában, ha nem viszel el, meg fogok fagyni valamelyik villanyoszlop tövében, nézett az asszonka szemébe, és ha én nem lennék, kérdezett vissza az vékonyan, derengő gyanúval, a fene sem tud kiigazodni ezen az emberen, a férfi nem válaszolt, de érte nyúlt, tenyerébe vette az arcát, sokáig nézte a sokat szenvedett, valaha szép vonásokat, majd félig nyitott szájába suttogta bele, mintha madár etetne fiókát, ha nem lennél, abba én most biztosan belehalnék, ezt azért tudjad, kis bolondom