Vathy Zsuzsa

Szeretlek, Édua!

A férfin pufajka volt, szürke ing és farmernadrág. A haja, szakálla frissen mosott, csak a szeme volt véreres és a cipője piszkos. A táskája sem olyan volt, mint a hajléktalanoké, az a kukás, koszos műanyag szatyor, hanem cipzáras sporttáska, akár teniszütőt is lehetett volna benne tartani.

A férfi előrehajolt a padon, és azt mondta, Gabitól kapta a táskát, aki tegnap elhívta takarítani, adott neki ötszáz forintot, ezt a táskát, s még egy üveg bort is vett.

A lány úgy ült a hajléktalanok padján, a téren, mintha a Duna-korzón ülne. Az a szép, türkizzöld kosztüm volt rajta, amit háromféle kockás anyagból varrtak, a lábát előrenyújtotta, és kopogott a cipője sarkával az aszfalton.

Magát hogy is hívják?, kérdezte a férfi.

Édua.

A csavargó fölnevetett, aztán köhögött, aztán megint nevetett, megint köhögött, és amikor levegőhöz jutott, azt mondta: jó, akkor én Erzsinek szólítom.

És mondta tovább az életét… Hét végén apám hazajött, hozott hat Sport szeletet, mind a hatunknak egyet, és úgy végigvert bennünket, mint szódás a lovát. Anyánkat is. Miért, miért?! Mert részeg volt. Mikor végleg elment, hatéves voltam, nem sajnálta senki. Anyánk takarítónő volt, tisztán tartott bennünket, egyedül nevelt, és nem éheztünk. Nem mondom, iskola helyett egyszer a disznókat hajtottam ki, egyszer kukoricát törtünk, de mindig volt mit ennünk.

A férfi nem folytatta, fölugrott, mintha startpisztoly dördült volna el a füle mellett, és a buszmegállóhoz rohant. Égő cigarettát vett föl a földről, közben a busz elindult, éppen bevette az első kanyart.

Eldobta és fölszállt, mondta. A másik meg, a jólöltözött, elnyomta a busz oldalán, és zsebre rakta. – Slukkolt, újra slukkolt, és csak a harmadik után szólalt meg.

Mi is a maga foglalkozása… Erzsike?

Kérdezőbiztos vagyok, mondta zavartan a lány, majd magyarázatképpen: tudja, aki adatokat gyűjt, és tanulmányt ír belőle.

A férfi arcán leplezetlen csalódás látszott, ajajj, mondta, a tenyerébe támasztotta az arcát, és most egyáltalán nem nevetett. A lány pedig elpirult, egyszer azért, mert nem mondott igazat, nem kérdezőbiztos volt, hanem titkárnő egy angol–magyar cég igazgatója mellett; egyszer, mert hirtelen megérezte a szakadékot a magafajta civil ember és a mellette ülő férfi, azaz részvéte és kíváncsisága tárgya között. Egy ötvenest csúsztatott a férfi kezébe, az meg folytatta az élete mesélését, ami vagy igaz volt, vagy nem, vagy az övé volt, vagy nem az övé. Édua ezt nem tudhatta, még sohasem beszélt hajléktalanokkal, és csak huszonhat éves volt.

… Anyám beíratott cipésztanulónak, de semmi kedvem nem volt cipésznek lenni, kimaradtam. Följöttem Pestre, előbb konzervgyárban dolgoztam, aztán sörgyárban, aztán kőműves voltam az idősebbik bátyám mellett. Az idősebbik bátyám egyébként úgy halt meg, hogy leesett az állványról. A másik bátyám megfagyott a buszmegállóban… A marha Mohaival berúgtak, és a Mohai ott hagyta. Pedig erős fickó volt, valamikor birkózó, a bátyám sovány, alacsony ember, játszva elhozhatta volna, ha akarja, de ott hagyta.

A férfi – később azt mondta, Péternek hívják – ivott a műanyag flakonból, és a bortól, vagy inkább a történettől, vagy mind a kettőtől, a tekintete olyan lett, mint aki egy verekedés kellős közepéből szól ki: képzelje, másnap jöttek a rendőrök, és azt mondták az apámnak, akinek akkor már csak egy lába volt, a másikat levágták, Bagi bácsi, baj van, megfázott a fia. Mi az, hogy megfázott?, kérdezte az öreg. Megfázott és meghalt… Hát marhák ezek? Nem azt mondták, hogy megfagyott, hanem hogy megfázott és meghalt… Apám ordítani kezdett, a mankóját, a botját, ami a keze ügyébe esett, mind utánuk vágta. Megfázott… Idióták.

Édua torka egy pillanatra összeszorult, de csak egy pillanatra. Odébb húzódott, hogy süssön az arcára is a nap, legalább egy kicsit lesül, amíg itt beszélgetnek, ránézett a Péter nevű beszélgetőtársára, és meglepve látta, hogy a hajléktalan férfi haja úgy van megnyírva, mintha egy belvárosi fodrászüzletben nyírták volna.

Ki vágta le a haját?, kérdezte.

Anyám, mondta a férfi, és beletúrt a hajába. Amikor elmegyek hozzá – hetvennégy éves –, az első, hogy kimossa a ruháimat, levágja a hajam és a szakállam is.

Itt szünetet tartott a beszélgetésben, majd megint fölvett egy csikket a megállóból, de ez most fele akkora se volt, mint az előbbi. Két halott testvér, gondolta a lány, egy levágott lábú apa, nem, a fele sem lehet igaz.

És míg ezen töprengett, megérkeztek, valósággal rájuk zuhantak az ismerősök. Nagy hanggal jöttek, nevettek és kiabáltak, mint a mutatványosok egy jól sikerült előadás után. Péter rájuk mordult: mutatkozzatok be. Ő az a hölgy… Erzsike… akiről beszéltem.

Csak az alacsony, kerek arcú nyújtott kezet. Bandzsa volt, és alattomos a tekintete. Flórián vagyok, mondta, közben röhögött, mint aki maga sem hiszi, hogy Flóriánnak hívják. A hegyen lakunk, egy romos házban, mondta, van ott lábosunk, szabadtéri tűzhelyünk, odavisszük most Pétert is. – Elhallgatott, és még mindig fogta Édua kezét, mint aki nem akarja elengedni. Ő meg azt gondolta, mindjárt lehúzza a gyűrűmet, de a férfi nem húzta le.

A többiek nem törődtek a lánnyal. Körbeadtak egymásnak egy műanyag kannát, a pénzen vitatkoztak, hogy kinek mennyi jár az üvegekért. Csak egy szelíd, vékony csontú ember állt meg Édua előtt, jobbra-balra forgott, és kérte, hogy nézze meg valamennyi tetoválását. Huszonnégyezer tűszúrás, mondta, és imbolygott a lány előtt, mint aki nem a földön jár, és soha többet nem is akar földet érni. A másik három rángatta Pétert, köztünk a helyed, mondták, és ha megint nem jössz, megbánod. Aztán valaki káromkodott, a maradék bort szétlocsolta a járdán, azután ahogy jöttek, olyan hirtelen eltűntek. Péter megint talált a megállóban egy csikket, ezt most kerekre gyúrta, és óvatosan a zsebébe tette.

… Tizenhét éves volt a feleségem, amikor a Vidám Parkban megismerkedtünk, mondta. Kilencen voltak testvérek, heten közülük otthon laktak, az anyjukkal, apjukkal. Én is odamentem. És a féleszű anyósom, aki reggelire kilenc tojásból csinált valamennyiünknek rántottát, olyan büszke volt a szoba-konyhás lakására, hogy az már nem is normális. De amikor a feleségem megivott egy pohár tejet, kiabált vele, hogy máskor ne merje elinni senki elől; nekem meg azt mondta, dolgozzak a ház körül, és örüljek, amiért náluk lakhatok… Gondoltam, nekem ebből elég, fölültem a vonatra, és fölmentem a Nyugati pályaudvarra. Ott laktam a Nyugatiban. A rendőrök éjszakánként be-bevittek az őrszobára, ott jó meleg volt, gondoltam, végre kialszom magam, de kettőkor mindig fölkeltettek, hogy nem szálloda ez, menjek a fenébe.

A lány Péter kezére nézett, sötét volt a férfi keze, mintha nem is az övé lett volna, a hajlatoknál egészen fekete, csak a körmök félholdjai világítottak. Édua úgy érezte, ő most egy film nézője és szereplője egyszerre. Olyan dolgok történnek vele, amikről nem is álmodott, és hogy nagyon is jól tette, amit tett: hogy amikor a főnökétől négy nap ajándék szabadságot kapott, nem utazott haza, a szüleihez, ahogy eredetileg tervezte, hanem kijött ide a térre, ezek közé az emberek közé, ahova már régen szeretett volna kijönni. Mióta először megnézte magának a pénzt kérő asszony arcát, és utána a többiekét, s meglátta rajtuk azt az éhséget, az ijedtséget és ugyanakkor az egykedvűséget. Már régen kigondolta, hogy beszélgetni szeretne velük, csak nem volt benne biztos, hogy meg meri tenni. Furcsa, borzongató örömét csak fokozta, amikor arra lett figyelmes, hogy a szomszéd padon egy kopasz, rút öregember egy doboz cigarettát nyújtogat feléje, hunyorít és újra meg újra nyújtja felé a cigarettát.

… Na, képzelje el, de ez már egy évvel később volt, este átmegyünk a Nyugatiból a kocsmánkba, iszunk, beszélgetünk, egyszer csak hátranézek, ott áll a feleségem! Talán a rendőrök segítettek neki, hogy megtaláljon, talán valaki más. Azt mondja, gyere haza, Péter, ne csináld ezt. Legalább a gyerekünk miatt gyere haza… mert közben megszületett a fiunk… Ott, mindenki szeme láttára letérdelt előttem, és átölelte a lábam. Én meg kiszabadítom a lábam, és azt mondom: nézd, kisanyám, én a szörnyeteg, féleszű anyósommal úgysem tudok kijönni. Ne akard, hogy egyik éjszaka megfujtsam, menj szépen haza. Elment. A többiek, akikkel együtt ittam, azt kérdezik, ez volt a feleséged? Ez a szép nő? És te elküldted? Te piszok, te szemét, hogy lehet ilyent csinálni? Megittam fél liter vermutot, aztán elmentem a Nyugatiba, tűvé tettem érte a pályaudvart, de nem találtam sehol. Talán már visszament. Csak azt akartam neki mondani, hogy nem megyek vele haza, de nem akartam bántani, ne váljunk el haraggal. Hiába kerestem, nem volt sehol.

A férfi köpött egyet, ilyen vagyok, mondta, ilyen disznó alak. A múltkor keresett egy pasas, azt mondta, kétemeletes nyaralót épít, segítsek neki. Százasokat osztogatott a téren, hogy kerítsenek elő, én meg nem mentem el vele, hanem berúgtam. Ilyen piszok ember vagyok. Ha nincs kedvem fölkelni, nem kelek, ha nincs kedvem dolgozni, nem dolgozom.

A lány a toronyórára nézett, látta, hogy hat óra van. Gondolta, előrukkol a kérdésével. Azt kérdezte a csavargótól, mit gondol, mi lesz vele tíz év múlva.

A férfi fölkapta a fejét, rákiáltott Éduára: normális maga? Tíz év múlva én már nem élek. Ilyen életmód mellett nem lehet akármeddig élni. – Majd csendesebben hozzátette: egyik nap fölbukik az ember, és úgy marad.

A lány hirtelen úgy érezte, nemcsak a lába, a háta, a csontja is fázik. Mintha nem két órája, hanem két napja ülne itt, a hársfa alatt, ezen a padon, és hallgatná a Péter nevű férfi történeteit. Az előbbi sejtés, hogy jó volt idejönni, hogy dolga van itt, egyszerre ostobaságnak tűnt. Ez az alak hülyének néz engem, gondolta, és nyilván a többiek is. Még hogy a felesége a lábánál térdelt és sírt! Hitesse el, akivel akarja! Fölállt, újra egy ötvenest csúsztatott a férfi kezébe, elköszönt tőle, és úgy rohant el, mint aki az utolsó földalattit akarja elérni.

De másnap újra ott volt a téren. Igaz, hiába jött, a Péter nevű csavargó az aluljáróban, két kuka mögött aludt. Feje alatt egy koszos szatyor volt, a háta alatt, a földön valami ruhaféle, papírdoboz és szemét. Mikor Édua két óra múlva visszajött, a kukák mögött már egy másik ember feküdt, Péter nem volt sehol.

Édua azt számolta, hány nap van még a szabadságából. Kettő. Ez azt jelenti, ebben a két napban még el kell mennie fodrászhoz, az új kosztümjéhez vennie kell egy új cipőt, a nyakába egy gyöngyöt vagy láncot, esetleg egy kitűzőt is, valamit, amit még nem láttak rajta. A főnöke azt mondta, neki mindig úgy kell kinéznie, mintha nem a liftből, nem az utcáról, hanem az égből pottyant volna az irodába.

Nem ment haza, leült az egyik hársfa alá, leült, és remélte, melléül valaki, bárki, akivel beszélgethet. Elmondaná neki, hogy miért jár ide. Ő, a huszonhat éves titkárnő, aki kitűnően végezte a főiskolát, aki jól keres, annyit utazik, amennyit akar; és néha mégis furcsa érzése támad, olyasféle, hogy valami baj van a világgal, és ebben neki is része van. Lehet, hogy mégse azt csinálja, amit csinálnia kellene, lehet, hogy másképp, másutt és mást… De mit? Már az is segítene, ha tudná.

Azt vette észre, magában beszél. Jöttem fel a mozgólépcsőn, mondja képzeletbeli szomszédjának, egyszer csak ott állt mellettem egy asszony. Magas nyakú pulóver volt rajta, a fején angórasapka, az arca, mint egy éretlen szeder, a lába meg duzzadt és lila, két számmal nagyobb férficipő volt rajta. Elém tartotta a tenyerét, és motyogott valamit, nem lehetett érteni, mit. Egy húszast adtam neki.

Édua folytatta, mintha kíváncsi hallgatóság ülne körülötte.

Mi történik ezután? Egy hét múlva kiszállok ugyanitt, és megint ugyanazt az asszonyt látom, de nem egyedül, két csavargó áll mellette, vidáman beszélgetnek. Odajön hozzám az egyikük, kék szeme, szőke szakálla van, és azt mondja, hölgyem, harminc forint hiányzik ahhoz, hogy egy liter bort vegyünk, nem tudna kisegíteni bennünket? Visszaadjuk, mondta, és röhögött. A másik férfi, Péter is röhögött, csak az asszony nem… Én akkor összeszedtem a bátorságom, és azt mondtam, adok egy százast, de kísérjen el a hölgy – az agyagkatonaszerű nőre mutattam –, és mesélje el, hogy került ide… Elmondom én, csókolom, mondta a férfi, és a szakálla, a szeme, az arca újra mozgott a nevetéstől. Terike az élettársam, télen-nyáron itt alszunk a téren, lakásunk a nagyvilág. Egyszer kukázunk, egyszer kéregetünk, ha összejön hetven forint, eszünk egy levest a Pajtásban. Az éhséget egyébként ki lehet bírni, a szomjúságot nehezebben.

Tessék kipróbálni – ezt Péter mondta –, ne egyen mást egész nap, csak egy almát, esetleg egy felet. Azután megvillant a szeme, és azt kérdezte: jól hallottam, százast mondott a hölgy? És tényleg meglesz, vagy csak ígérte? Aztán megint nevetés jött rájuk, a két férfi valamit súgott egymásnak, és a szőkeszakállas, aki akár egy amerikai film csavargószereplője is lehetett volna, híres sztár persze, azt kérdezte: érdekli még valami az életünkből? Igen, mondtam én. – Egymás szájából kapkodták a mondatokat. – A barátom erdész, én technikus vagyok, mondta Péter. A szőke: az élettársamnak, Terikének három gyereke meghalt autóbalesetben – Péterre mutatott –, az ő apjának levágták a lábát, én pedig, kedves hölgyem, tizenhárom évet ültem börtönben.

Terinek adtam a százast, mondta Édua a galamboknak, a buszra váróknak, a lődörgő csavargóknak, a földalattiból kitóduló embereknek, szóval a térnek; és még láttam, hogy ő engedelmesen odanyújtja az élettársának, az lök egyet rajta, nem durván, de azért jó nagyot, erre Teri leül az egyik oszlop elé, fölhúzza a térdét, és kéregető tenyerét a járókelők felé tartja.

Édua szeretett volna tovább beszélni, és ha bárki odaül mellé, akit sose látott, fogalma sincs róla, kicsoda, még jobban örül neki, mint akármelyik ismerősnek, de nem jött senki se.

Másnap megint nem talált a téren senkit, három ismerősét mintha a föld nyelte volna el. Leült a padra, a buszmegállóba, nézte, mekkora csikkeket dobálnak el az emberek. Várt. Mellette fiatal szerelmesek lovaglóülésben csókolóztak, vadul, mintha verekednének. A füvön két férfi hanyatt feküdt, beszélgettek, egy öregasszony, akinek széles és barna volt az arca, mint a filmekben a néger emberjogi harcosoknak, piros napernyőt tartott a feje fölé. Egy idősebb férfi a lányokat bámulta, közben két kezével a lába közét dörzsölte, először lassabban, aztán gyorsan, végül megvonaglott az arca, és hátrahajtott fejjel lihegte, hogy „élvezek”. Egyre több részeg tántorgott elő, meglocsolták az arcukat a vízköpőnél, egy kisfiú pedig, akit frissen nyírtak meg, előre-hátra húzogatta az ujjait a kopasz fején.

Édua nagyon egyedül érezte magát. Szerette volna, ha valaki odamegy hozzá, legalább a kopasz kisgyerek; ő játszana vele, mondjuk ugróiskolát, és elmagyarázná neki, miért tűnt el és hogy nő majd ki megint a haja.

Sokkal később elsétált előtte egy magas, vékony fiatalember. Ismerős volt az arca, mintha találkoztak volna már, a tekintete nagyon komoly, szinte szúrós, mégis csupa figyelem vagy inkább szeretet, és őt hosszan, mindenről megfelejtkezve nézte. Édua ugyanígy nézett rá vissza, majd hirtelen mind a ketten elkapták egymásról a tekintetüket.

Pedig ha a fiatal férfi leül mellé, a lány szívesen elmondja neki: hogy önti el egyszerre az undor, a szeretet és az ijedség, amikor itt, a téren a részegeket, a csavargókat, a rossz szagú, mosdatlan férfiakat, nőket meglátja; milyen ősemberi vonzalom tör ki rajta, állati összetartozás, hordaösztön… és hogy mégis milyen homályos az egész. Hogy közben magányos és idegen is közöttük, hogy mielőtt beszélgetni kezdene velük, kétszer körbejárja a teret, eközben bátorságot gyűjt.

Már csak egy nap van a szabadságomból, mondta Édua a napernyős öregasszonynak, a buszra váró lányoknak, és amikor fölállt, mintha először látná, megbámulta az Országház két bástyaszerű tornyát, a fehér, napsütötte falakat, a kicsi, lobogó zászlót, és azzal a határozott érzéssel, hogy valakinek a féltő tekintete most is a hátára szegeződik – hol találkozhattak? reggel a fogaskerekűn? vagy inkább az irodában? –, elindult a metró üvegkalickája felé.

Pénteken, utolsó nap, a buszmegálló melletti padon ott találta Teri élettársát, aki olyan volt, mint egy csavargót alakító színész, és aki erdésznek mondta magát.

Meghalt Teri, mondta, és kék-vörös szeméből potyogni kezdtek a könnyek. Hogy halt volna, dadogta Édua, két napja még itt volt.

Feküdtem a padon – a férfi a tér túlsó oldalára mutatott –, részeg voltam. Úgy éjfél felé elküldtem Terit még egy üveg borért. – A férfi fölsírt, piszkos tenyerébe temette az arcát: – Akkor láttam utoljára. – Ne sírjon, mondta ijedten Édua, de erre a férfi újra fölsírt. – Azt mondják, elesett, megütötte a fejét, és mire bevitték a kórházba, meghalt.

Látta valaki?, kérdezte Édua.

A férfi bizonytalan mozdulatot tett. Látta… azt hiszem. – A keze neki is sötét színű volt, mint minden kukázónak, körmeit fekete szarukoszorúk vették körül. Úgy kulcsolta össze a kezét, mintha imádkozna. Sokáig hallgatott, azután újra sírni kezdett, valami hurkáról beszélt, amit a kukában talált és Terivel együtt akart megenni, közben a könnyei a földre potyogtak, és az arca egyre vörösebb lett, míg végre előkerültek a társai, és elkezdtek vele kiabálni, hogy hagyja abba, és ha annyira izgatja, hol van Teri, menjen be a rendőrségre vagy a mentőkhöz, kérdezze meg, mi történt vele.

A szakállas a sírás és beszéd határán még egyszer fölcsuklott, és azt mondta: ő volt az igazi feleségem…! együtt voltunk jóban-rosszban…! ő volt a mindenem…!

Valaki felröhögött, talán a tetoválthátú, azt motyogta, persze hogy a mindene volt, hiszen minden pénzét elvette, aztán megint megilletődve hallgattak valamennyien.

Ekkor a földalattiból, vagy a buszból, vagy ki tudja, honnét, odaesett eléjük egy nő. A jobb keze gipszben volt, fekete, hosszú ruhája, mellén a fényes ezüst betéttel, mintha egy előkelő szálloda pincérnőjéé lett volna. Fehér kis táskát tartott a karján, és a gipsze rojtjai feketélltek a kosztól.

Gyufát kért a cigarettájához, de nem tudott megállni senki előtt, előre-hátra imbolygott. A hosszú haja és a lába is piszkos volt, és úgy tartotta a kezében a cigarettát, mintha egy inasnak nyújtaná, gyújtsa már meg.

Ezen a téren csak a galambok normálisak, mondta, és hajszál híján ráesett a szakállasra. Mikor látta, hogy a férfi sír, azt mondta, egyik nap úgyis fölbukik az ember, és a földön marad, minek ezzel foglalkozni. Jobbra sasszézott, balra, és amikor hátradobta a haját, arcán, vadmacskatekintetében szörnyű sebek, lelkének még szörnyűbb sebhelyei fénylettek föl.

Tanárnő is lehettem volna, mondta, és megpróbált kiegyenesedni, légikisasszony vagy idegenvezető. És nagy házat vezettem, a férjemtől kétszáz ember sorsa függött.

Egy járókelő elé támolygott, adj már egy gyufát, mondta, én főiskolára is jártam, tanárnőt akart belőlem az anyám, de a férfi továbbment, nem adott. A csavargók sem adtak.

Mondom, hogy csak a galambok normálisak ezen a téren, nézett Éduára a nő, majd fölemelte a két karját, vadmacskaszemét behunyta, és összes sebét megint kitakarta az arcán. Körbe-körbeforgott, és azt ismételgette: én csak a szeretetet szeretem. A szeretetet, értitek? És hogy választ erre sem kapott, begipszelt karjával a másik padhoz, aztán megint egy másikhoz tántorgott. A nőket is szeretem, mondta, de jobb szeretem a férfiakat. Visszanézett Éduára: de a legjobban a szeretetet szeretem. Érted, ugye? – Ezután elvágódott, és úgy maradt, hason fekve a füvön.

Éduának letelt az ajándék szabadsága, már csak a hétvége volt hátra. Szombaton kivasalta az enciánkék kosztümjét, vett egy divatos táskát, és elhatározta, mielőtt visszatér a megszokott életébe, az utolsó estét otthon tölti. Vesz egy üveg vodkát… vagy inkább pálinkát… nem, mégis inkább vodkát… lefekszik az ágyába, mintha a téren feküdne egy hársfa alatt, megissza a fél liter vodkát, és elbúcsúzik új ismerőseitől. Közben majd forog fölötte az ég a csillagokkal, forog egész addigi élete, és ő kívülről, egy idegen szemével nézi saját magát és másokat is, és talán megért valamit a világból, amit eddig nem tudott… Mert például belőle is lehetett volna koldus, börtöntöltelék, anya, aki intézetbe adja a négy gyerekét, és mégse lett. Vagy Péterből és barátaiból is lehetett volna erdész, cipész, technikus, de nem lett… Miért?… És amikor végigálmodta, vagy inkább végigtántorogta összes lehetséges emberlényét, és a többiekét is, talán-talán átlép majd egy ismeretlen tájra, ahol még nem járt.

Megvette a vodkát, aztán mégsem itta meg. Ki sem nyitotta.

Vasárnap délután kiment a térre, és kivitte magával az üveget is. Arra gondolt, megmondja valamelyiknek a csavargó ismerősei közül, például Péternek: amiért ő akkor kel fel, amikor akar, akkor dolgozik, ha kedve tartja, ne gondolja magát különbnek a többi embernél; nincs oka lenézni azokat, akik házat építenek, gyereket nevelnek, reggel elmennek munkába, este hazamennek, és harminc-negyven éven át mindig ugyanazt csinálják.

A Péter nevű férfi a padon feküdt, feje alatt a kő mint párna, két kezét a mellére tette. Gyerekek fogócskáztak körülötte, de ő meg sem rezzent. Édua hosszan nézte az alvó férfit – társa nem messze tőle, behunyt szemmel feküdt a füvön –, azután sarkon fordult. Nem a földalattihoz indult, hanem az ellenkező oldalra, a buszmegálló felé. Átment az úttesten, és a járdán, mint akit odacövekeltek, vagy mint akivel káprázat játszik, megállt. A járdára szép, szabályos, fehér betűkkel ez volt fölírva: SZERETLEK, ÉDUA!

A lányt, mintha a tér fölé, a hársfák fölé röpítették volna. A magas, vékony férfi jutott eszébe, aki olyan hosszan nézte, a szempár, amelyet korábban sose látott, mégis régóta magán érzett. Igen, valaki azt üzeni neki, hogy szereti. Valaki gondol rá, vár rá.

Körbejárta a fehér festékkel írt betűket, saját nevét, még egyszer elolvasta, közben a szíve riadtan vert, és ugyanakkor ujjongó örömöt is érzett.

Igen, én vagyok, gondolta. Nekem szól. Valaki engem szólít.

Édua elindult a térről, majd hirtelen megállt és visszanézett. A téren, a bokrok alatt már négy-öt hajléktalan aludt, fejük mellett üres papírpoharak voltak, a bokrok mellett piros lábú galambok.

Édua futni kezdett. Nem nézett vissza, szaladt a buszmegálló felé.