Ez az ostoba csivitelés

Ez az ostoba csivitelés! Élünk –
mondják a madarak, s a puszta
megállapítás elég egy nyári napra.

Virágot veszünk mi is egy utcasarkon,
pompázunk bíbor rózsáink között,
de hajolj csak túl közel a bádogvödörhöz,

elhal fehér fogadon a nevetés,
a korall gyöngysor nyakadból lefut.
Mintha egy fuldokló szorította volna

csokrát melléhez utoljára.
A levelek hátán összeragadt pilla:
– hova lett koszorúm? – könnyezi.

 

Hatalmas tőgy

Hatalmas tőgy, emlékezés lüktető
tömlője, minden mozdulatra lövell
a gyászos sugár belőled.

Bombasztikus verés pengése fémedényen.
Ásványi só, halálos vitamin.
Frissen habzó, langyos, biztató ital,

hogy lerészegedem tőle. Talán ha jöttem
volna más ruhában? Lépem át
más időben istállónk küszöbét?

Talán ha kopogtatok: szabad?
És felelik: élni kell! De így:
Schwarze Milch és tisztátlan pohár.

 

Hallalim

Ez az én igazi kertem: hallalim,
szálim, viola, kikerics. Létező
és elképzelt virágok. Elszánás ellenséges

közegben, rideg viszonyok közt.
Az emlékezés gyöngycseppjeit ujjamra
emelem: sétálók mennek a hegyi utcán,

villognak a hosszú combok és hajak.
Bár mások ők, mint az egykoriak,
s az új szereplők belezavarodnak a régi

szerepbe, mégis: igyekeznek.
Az előadás szenvedélye újra elragad.
Álom, öledbe hullni! Öl, álmodba!