Kortárs

 

Szekér Endre

Vekerdi László: A sorskérdések árnyékában

ÚJ FORRÁS, 1997

„S most újra nézem, / nézem csak a képét. / Homloka égövét. Alatta / elfértünk volna mennyien! / S kérdem veletek együtt: / amíg élt, / megérdemeltük-e?” – írta a közelmúltban váratlanul elhunyt Fodor András Németh László emlékére. Ez a versidézet többszörösen is időszerű: például 1974-ben Fodor András szervezte meg a találkozást Sajkodon Németh Lászlóval – mint Vekerdi László idézi egyik beszélgetésüket. S a fáradt, beteg Németh Lászlóban – Illyés Gyula hatására – még érződött valami régi fényességéből, varázsából, szelleméből. „S aztán vidáman bandukoltunk a hold nélküli és tücsökzenétől hangos estében, egyikünk se arra gondolt, hogy lám, búcsúztunk, utoljára jártunk itt. A haldokló fejedelem az élet – az élők – mérhetetlen szépségét hagyta reánk örökül” – vallotta Vekerdi László.

A Németh László világát más és más nézőpontból megközelítő Vekerdi-tanulmányok természetesen többször visszatérnek az irodalmunkban korszakos jelentőségű Tanú-időszakhoz, Németh László folyóirat-tettéhez, merész vállalkozásához: „Hajótöröttek vagyunk, akik a csillagokat nézzük, s a partot keressük, abban a hitben, hogy van part s a csillagok vezetnek.” Németh László vállalkozása, európaihorizont-keresése, akkor és ma is sugárzó szavai elgondolkoztatják Vekerdit: igen, a Tanúval elkezdődött az író hosszú szélmalomharca, a magyar sorskérdések felvetése, a reform, a mozgalom fontosságának érzékeltetése. Remények és keserűségek között hányódik az író a trianonos-háborús világban, nemzeti sorsunk tragikumát érezve Szophoklész Aiaszához hasonlítja magát, akit, mint Vekerdi mondja: „azzal büntettek az istenek, hogy vakságában birkanyáj ellen küzdjön, s feleszmélve belehaljon szégyenébe. Csakhogy az Aiasz-sors lehet elkerülhetetlen, a konokság lehet quijotei.” S talán nem véletlen, hogy Vekerdi tanulmánykötetének végére helyezi a Hajótöröttek vagyunk, akik… című írását, mintegy keretbe foglalva a Németh László-életműről írt kötetet. A különbség az, hogy Vekerdi a kötet elején lévő, Tanúval kapcsolatos írása inkább a folyóirat konkrét adatait tartalmazza, míg a kötet végi vallomásos erejével inkább az esszé műfajában szól hozzánk. S ez utóbbi írásban élvezhetjük igazán Vekerdi László – mesterét, Németh Lászlót követő – sziporkázóan szellemes, ezerfelé tekintő esszéstílusát. Látszólag messziről indul, Garnier-t és a borfogyasztást idézve, de azonnal rátér a manapság sokat emlegetett témára, Európa és Magyarország viszonyára, Németh Lászlóra hivatkozva, majd napjaink időszerű közéleti jelenségei kerülnek szóba, az „alagút vége”, a válság, a munkanélküliség, a privatizáció, a Világbank, a Valutaalap. Madách Civilizátora, Ilf és Petrov „hősei”, Buda Ferenc Túlélés című verse, a lengyel Kapuscziński szavai után természetesen visszakanyarodik Németh Lászlóhoz, a Tanú bevezetőjéhez, a „hajótöröttek vagyunk” mindnyájunkat érintő megállapításához. Mert az igazi Vekerdi-előadás vagy esszé hirtelen váltásai, múlt és jelen természetes összefonódása, a Németh László-életmű elmélyült elemzése mindig vagy gyakran a mához kapcsolódik, nekünk szól, minket szeretne – mint valamilyen újfajta Tanú-olvasókat – felrázni, éreztetni a „hajótöröttségünket”, „tájékozatlanságunkat”. Vekerdi tudja, hogy mi is, mint Fabrizio del Dongo a waterlooi ütközet kavargásában, áttekinthetetlen forgatagban tántorgunk, eltévedünk, partot vagy csillagot alig látva. Annál, hogy az ún. „joghézagokról”, a „puha” vagy a „kemény” diktatúra lényegéről írjon, talán fontosabb és jellemzőbb a Sienában, a Palazzo Publicóban lévő Lorenzetti-freskó a Jó és a Rossz kormányzás allegóriájáról: „A kormánynak ezen a képen nyoma sincs. Láthatatlan. De ott van, a kép minden porcikájában érződik a jelenléte; Lorenzetti a munka, a maga  jól rendezett és vidám összevisszaságában folyó sokféle munka remek ábrázolásával demonstrálja a jelenlétét és jótékony hatalmát” – állapítja meg Vekerdi László. S nekünk, olvasóknak, hallgatóknak érdemes ezen a nyomon elindulva gondolkodni.

A félreértések elkerülése végett ki kell jelenteni, hogy Vekerdi László Németh László-esszéiben a szerteágazó gondolatmenetek ellenére nem tűnik el, nem halványodik el a sajkodi mester. Hiszen éppen az esszéíró áll igen közel a Németh László-i életműhöz, magatartáshoz. Vekerdinél is és Némethnél is a fizikai világképnek meghatározó jelentősége van: „ő is úgy vélte, hogy a kvantumelmélet sűríti valamiképpen a század kvintesszenciáját; még a közgazdaságtan vagy a politika sem boldogulhat nélküle.” S mily közel vannak a tanárok megítélésében, a politika megkérdőjelezésében, abban, hogy a véleményalkotás függetlensége és feltétlen szabadsága létfontosságú volt számukra a minőségelvben stb.! Az értelmiség hivatása, a Kisebbségben, a Debreceni káté, a Ha most lennék fiatal és más Németh László-írások is újra meg újra elvezetnek a szabad gondolkozás és cselekvés kérdéseihez, végső soron a magyarság sorskérdéseihez. A Bocskai-kerti tapasztalatok, a minőségkép kapcsán jegyzi meg Vekerdi László: „Itt nincs többé szükség metaforára, a minőség itt egyszerűen az örömmel, hozzáértéssel, szépen végzett munka attribútuma, természetes jutalma… De van egy nagyon szigorú feltétele: másként, mint szabadon, el sem képzelhető. Szabad emberként pedig csak az tud élni, aki – s méghozzá nemcsak elméletben – hajlandó elismerni és garantálni a többi ember szabadságát.” Németh László világában a tanár is „szabad ember” szeretne lenni, tantárgyakat összevonni, másképpen tanítani, európai fényeket lopva be a hódmezővásárhelyi iskolába.

A Németh László-művek alapos elemzéssel, a szakirodalom tökéletes ismeretében (azzal egyetértve vagy attól eltérve) kerülnek elénk Vekerdi László könyvében. Az Égető Eszter „burkát”, zárt fejezetekbe szerkesztését vagy a „csomorkányi” világ és a nagyvilág együttes ábrázolását, a „csomorkányizmus” sajátosságait éppúgy feldolgozza a kötet szerzője, mint a XX. századi magyar regény három mondatfajtáját. Németh László tömör mondatai: a legkisebb terjedelemben legtöbbet mondók. Vekerdi hozzáteszi, hogy különös és fontos szerepük van a vesszőknek, kettőspontoknak, zárójeleknek. „Ha más nem, ez a nyelv egyedül kijelölné Németh László helyét a magyar próza két XX. századi mestere – Krúdy és Móricz – mellett.” Magyar Agamemnón és Elektra címmel ír az Irgalomról, a „görög” vonások mellett a tolsztoji realizmusra utal. Vekerdi fontos megállapításokat tesz az ún. „pozitív hősökről”, pl. Kertész Ágnest „embertelenül tökéletesnek” nevezi. S félreérthetetlenül a „magyar regényírás csúcsának” tekinti az Irgalomot. Viharokra emelt nyárderű című tanulmánya az Iszony, az Égető Eszter és az Irgalom trilógiáját vizsgálja. A regény műfaja és „üzenete” kapcsán Dantéra hivatkozik, aki magából csinált pártot. Itt Lampedusa, ott Proust, majd mások hasonlóságaira, párhuzamosságaira utal. Másutt meg az Égető Eszter hősnője mintha egy XX. századi Árva Bethlen Kata lenne. Középponti fontosságú Vekerdi számára Galilei alakja, hiszen pl. a Németh László Társaság szegedi ülésén elmondott feledhetetlen előadása-tanulmánya számos fontos jegyzettel gazdagodva veti fel a kérdést, hogy eretnek vagy udvaronc volt-e Galilei. Hivatkozik Németh László egyik levelére, amelyben a Galilein „elkövetett gyalázatnak, erőszaktételnek tekintette az esküt”. Természetesen sokféle művet (pl. a San Remó-i naplót), arculatot (a gondolkozó Németh Lászlót), kapcsolatot (Bartókkal, Pilinszkyvel), műfajt (lásd: A kísérletező ember) ábrázol egy-egy esszében a szerző.

Vekerdi László hihetetlenül gazdag természettudományos, tudománytörténeti és irodalomtörténeti munkásságának része a Németh László-kutatás. 1970-ben megjelent Németh László-monográfiája az Arcok és vallomások sorozatban döntő jelentőségű volt több szempontból is. Ma már csupán irodalomtörténeti tény, de akkor – jelentős irodalmi és politikai tett volt. Vekerdi László így fejezte be könyvét: „Az író azonban eltörte  varázspálcáját – a Csapda finom s bonyolult metaforája talán ezt a mozdulatot rejti –, s mosolyogva és talányosan visszahúzódott – a jövőbe.”

Most, 1997-ben e Vekerdi László-kötet a Németh Lászlóról szóló tanulmányirodalom gyűjtőlencséje. A tudós irodalomtörténész alaposan figyel a Németh Lászlóról szóló monográfiákra és tanulmányokra (pl. Grezsa Ferencére, Sándor Ivánéra, Monostori Imréére, Domokos Mátyáséra és másokéra). Számára Németh László életműve nem önmagában, hanem irodalmi és személyes kapcsolatrendszerében (pl. Illyés Gyula, Gulyás Pál, Pilinszky János stb.) vagy a világirodalommal összefüggésben (Proust, Lampedusa, Thomas Mann, Tolsztoj stb.) nyeri el hiteles arculatát. A Németh László-levelezés is sok mindent éreztet az író és a kor kapcsolatáról. Vekerdi kiemeli pl. Némethnek 1947-ben, Kerényi Károlynak, Svájcba írt keserű sorait: „Bizony nagyon jó volna kinn, veletek. Mint tíz éve, Hérodotoszról és Hölderlinről beszélni – egy kicsit széttekinteni, visszahonosodni az emberiségbe.” De eközben Vekerdi László is a sorskérdésekkel küszködő Németh László alakját emeli a kötetcímbe, a sajkodi certosáét, aki mindig „nemzetnevelő programban” gondolkozott, Kertész Ágnesben „nemzet-ragasztó erőt” látott, holott mind nyugtalanabbul tekinthetett maga köré. Miben hihetett ekkor már? Mint Vekerdi László megjegyzi, Németh a hatvanas évek végén szívesen idézte Pilinszky János neki ajánlott sorait: „Ama kései, tékozló remény, / az utolsó, már nem a földet lakja, / mint viharokra emelt nyárderű / felköltözik a halálos magasba.”

 

vissza