Szász László

Honorácior-sors – literátor-életforma

A POLGÁROSODÓ MAGYARORSZÁG TÖREDÉKKÉPEI ARANY JÁNOS NAGYKŐRÖSI LÍRÁJÁBAN

Arany János életműve – a történelem szemléletváltó időszakaiban különösen – rejt még és tár fel titkokat. Nemcsak azért, mert alkotói világát a tökéletesség igényével komponált, lezárt szerkezetű, közismert művein túl nagyszámú fragment, prózai dolgozat, sőt veretes prózában írt irodalmi levelezése teszi végtelenül nyitottá; de azért is, mert minden irodalmi korszak, stílusirányzat a maga esztétikai elveinek, ideologikumának igazolását, esetleg ellenpéldáját kereste benne. Töredékességében, megbicsaklásaiban és elhallgatásaiban, alkalmanként provinciálisnak ható költői megnyilatkozásaiban manapság talán azok az olvasók sejtik meg a teljességet, akik maguk is sérülékenyebben viselték a lélekbe s gondolkodásba behatoló diktatúra s a rákövetkező lassú konszolidáció torzításait a szellemi életben.

Szemléltetésül nem Aranytól, hanem legkedvesebb levelezőpartnerétől másolok ide egy részletet. Arany a leveleiben is igyekszik elhessegetni a külvilág zordon hatását, derűvel, humorral köríti személyes sérelmeit. Tompa Mihály helyzete súlyosabb volt, nehezebben is viselte: „… a csendőrség szigorúan meghagyta a falusi bírónak: hogy rám vigyázzon, nehogy kimenjek a faluból. Bizony megúntam az életemet is! a mellett az irodalomban is szerencsétlen vagyok; távol van tőlem gondolatban is valami olyat írni, melyet elmagyarázni lehessen, mégis vesztemre úgy történik” – írja hanvai fogságából Nagykőrösre 1853. november 25-én. Az „elmagyarázást” mi az utóbbi évtizedekben belemagyarázásnak, félreértelmezésnek vagy – áthallásnak neveztük. Tompa sorai mögött a mindenkori diktatúráknak az értelmiség elleni megfélemlítő módszerei sejlenek fel. Kétségtelen, nem alkotásra serkentő állapot.

*

A múlt századvég modern költői a robbanékony zsenieszményt állították szembe az ötvenes évek tudós, „földszintes” költőivel, mégis nyomasztóan tapasztalták Arany hatását. Arany iránti felemás lojalitásukban inkább a nemzedéki különbözés jegyei érvényesültek. Az életmű egészéből a vitára ingerlő mozzanatokat kutatták fel: „Azt a nézetet, hogy világköltőt csak nagy népek produkáljanak, a kisebbek poézisében pedig csak nemzetiességet keressünk, még a nagy Aranytól sem fogadhatom el. Az esztétika előtt nincsenek nagy és kis népek… Egyébiránt a tehetség saját egyéniségét képviseli egy nemzet irodalmában, a zseni pedig nemzete egyéniségét a világirodalomban” – így vitatkozik Reviczky Gyula a nyomasztó eszményképpel még Arany halála után is, 1885-ben.

Az időbeli távolság, a 20. század eleje változtatott azon a szemléleten, mely Aranyban elsősorban a plebejus, népi, népnemzeti vagy nemzeti költőt látta. Schöpflin Aladár és Komlós Aladár elemző, előd- és példakereső tanulmányai egyengették az utat egy olyan felfogás felé, mely szerint nem csupán szűkebb esztétikai-axiológiai megközelítésben „az első modern magyar költő Arany János”, de munkássága egészét tekintve is a polgárosodás, a kultúra városiasodásának mértékadó megérzékítője: „Arany Nagykőrösről kész urbánus lelkiséggel költözött Pestre, s nyomban a polgári-városi idegenségérzetnek… adott hangot, s ez kíséri majd pályája utolsó húsz esztendejében is.” Bori Imre jószerint egyetlen költeményre, Az örök zsidó címűre hivatkozva teszi fenti megállapítását.

A kérdés tehát az: miként zajlott le Nagykőrösön és még előbb az „urbanizálódásnak” ez a folyamata, és nyomon követhetők-e az alkotói korszakok műveiben? Az bizonyos, hogy Arany ötvenes évekbeli termésén nem a nyugat-európai értelemben vett polgárosult, nagyvárosi költő zaklatott lelkületét, bonyolultságát és ennek irodalmi kivetülését kell számon kérni, hanem a jellegzetesen kelet-európai és magyar – nehézkesebb – fejlődés szubjektív visszfényeit. Jóllehet a maga szerényen öntudatos módján, egy kései visszatekintéskor (a Kisebb költemények 1867-es kiadásának előszavában) e korszakának termését nem érzi alábbvalónak az átlag európainál: „Az idő, melyben e töredékek nagyobb része kelt, nem vala alkalmas hosszabb költői dolgozatokra. Nem másutt se, a nyugoti gazdagabb irodalmakban, hol az össze nem pontosulhatott költői erőt szintén apróságokban elforgácsolódva látjuk; annál kevésbé nálunk, az 1848 utáni leveretés időszakában, mely kivált a szerző lelkületére ólomsúllyal borult.” (Az én kiemelésem – Sz. L.)

Érdemes mindjárt a későbbi visszaemlékezés mellé illeszteni a versek keletkezése idején barátjának küldött levelét. Tompával ellentétben a valóság nyomasztó élményét nem csupán helyzete felpanaszolásával könnyíti, de keresi és megtalálja az élet pillanatnyi sivárságában a derűsebb mozzanatokat, jelesül az emberi kapcsolatok, a barátság örömét: „Teszem ezt önzésből, belső szükségből (ti. a levélírást); mert kell hogy magamat veled kienyelegjem. Az élet oly sivár, elöli a kedélyt; mi lenne, ha a barátság nem virágzanék, rejtekben, mint a nefelejcs?” (1853. november 22.) Talán jellemének ez a kettőssége segítette, hogy ép lélekkel és a magányban is alkotó termékenységgel vészelje át rideg nagykőrösi korszakát. A kimért, tartózkodó gimnáziumi professzorral, az eposzi kísérletek és irodalmi tanulmányok mértéktartó, tárgyilagos szerzőjével szemben áll a magánlevelek és kisebb költemények kitárulkozó lírikusa. Sokat emlegetett (látszólag) nehézkes, kevéssé rugalmas egyénisége valójában párhuzamosan alakul, művészete egyenletes lépéstartással együtt halad a korral, társadalommal.

*

Hogy a kreatív személyiség urbánus és értelmiségi jellemvonásait nem közvetlen környezete, hanem az intellekutális élményekből, tapasztalatokból, a felhalmozott tudásból kialakított gondolkodásmód és világkép határozza meg, azt már korai vallomásai, egyes versei is bizonyítják. Szülővárosát úgy szereti, ahogyan az egy Európára tekintő gondolkodótól elvárható: ragaszkodással, küszködve, a jobbítás szándékával, tehát szigorú kritikával. „A tisztváltozás igen nagy szemeket nyitott; az értelmiség itten a konzervativizmus mellett nyilatkozott… Én magam most is szabadelvű vagyok, de fájdalmasan hat rám érezni, hogy nincs e megyében elvrokonom” – írja még a Toldi előtt, huszonnyolc évesen, 1845. augusztus 1-jén, világlátott, de ugyancsak vidéken élő szellemi mecénásának, Szilágyi Istvánnak. Idejekorán leadott jelzés ez arról, hogy a „nemtelen” honorácior mindörökké elszigetelt, magányos lesz a mezővárosi provinciális nemesi értelmiség körében. Megjárta ugyan már 1843-ban Pestet, Bécsig is eljutott, ez azonban valószínűleg csak tovább erősítette benne a városi és művészélet utáni sóvárgást, amelyet a debreceni diákévek és a vándorszínészek társasága ébresztett benne. Egy életen keresztül dédelgeti és rejtegeti ezt az élmányt. Gyulai Pálnak címzett önéletrajzában, 1855-ben árulkodó szemérmességgel kéri, hogy a nyilvánosság előtt életének ez a szakasza ne váljék ismertté (előtte viszont bizalmas, tőle szokatlan terjengős magánemberi vallomást tesz); hasonló szerénységgel említi, zárójelben mintegy kiemelve, nagyvárosi élményeit: „1843 nyarán Pestre és Bécsbe tett rövid utam – hivatalos minőségben, szélesíté ugyan egy kissé látkörömet, de mint ide nem tartozó egészen kimaradhat.” (Az én kiemelésem – Sz. L.) Ezek után nem meglepő, hogy ugyanebben a levélben, harmadízben már, leplezetlenül vállalja – nem a sorsát, hanem elhivatottságát: „1848. folytán többször is (3 szor) megfordultam Pesten, s fényét megkezdém kívánni, mi természetesen elégületlenné tőn alacsony helyzetemmel…” (Arany János kiemelése) A forradalmi lelkesedés hevében is így írt Petőfinek: „Kedvem volna inkább Pesten vagy Pest közelében, mint Szalontán, az Isten és minden becsületes ember háta megett lakni.” (1848. augusztus 12.) Alkatának ugyanez a kettőssége, a ragaszkodás és elvágyódás, a szülővárost szeretve bíráló gesztus kényszerítette világra első nagyepikai alkotását, Az elveszett alkotmányt. „Városi élet minden tapasztalata nélkül, ez már a városi polgár érzékenységének első, kifinomult tünete, melyet bizonyára nem a paraszti szülők neveltek bele fiokba” – mondja erről az időszakáról Hatvany Lajos. A Toldi mindenesetre már olyan költőt mutat be, aki a rákényszerített honorácior-sorson igyekszik túllépni, és a tudatos értelmiségi álláspontjáról nevelői, példateremtő szándékkal formálja meg a népből jött tehetség kiemelkedési lehetőségeinek (még) optimista-idealista modelljét. (Később, lírájában és levelezésében, sokkal reálisabban és árnyaltabban fogalmazza meg a visszahúzó környezet miatt elkallódó tehetség problémáját.) Hogy mindjárt a Toldi után, 1847-ben, egyik első balladájában olyan témát pendítsen meg, amely az éppen csak városiasodó Magyarország – még alig észlelhető – új keletű torzulásainak, a társadalom egészének áttekintéséről és illúzióvesztéséről tanúskodik. Tudniillik a Szőke Panni egy olyan konfliktust ragad meg, amely a századvégi perdita-költészet, drámák és elbeszélések központi témájává terebélyesedik majd; egyben sejteti már Arany lelkületének jelzett kettősségét, a vidéki honorácior-státus és a városi közéletiség között toporgó életfilozófiáját. Szőke Panni tragédiájában a világvárost és a vidéket egyaránt kívülről-felülről (vagy éppen alulról?) vizsgáló szem érzékelhette a csírájában alighogy felvillanó társadalmi kérdést. Erdélyi János (1865-ös bírálatában) az „egyetemes költői érdekeket” kifejező költemények közé sorolja a Szőke Pannit, miközben értetlenül könnyed gesztussal elutasítja ennek gondolati tőszomszédságában A rab gólyát. Minden költőnek, aki túléli saját halálát, vannak korszakváltásoktól függetlenül, folyamatosan ragyogó költeményei; ilyenek Aranynak (szalontai korszakából) az Ősszel és a Letészem a lantot címűek, melyeket Erdélyi elrettentés végett állított szembe az említettel: „Ennyi saját fényű, mélységű, bár ellenkező véghatású versek után, nem tudom belátni, hogyan lett verssé A rab gólya, A méh románca, Házi uraság, A gyermek és szivárvány…”

A rab gólya tehát azok közé tartozik, amelyeket bizonyos korszakok újra felfedeznek. Első, szelíd megszólalása Arany sokrétű életművéből annak a gondolati ívnek, amely majd 1860-ban, Az örök zsidóban formailag is remekmívűen tetőzik. Ha egyéb semmi más, ez az – egymás mellé állítható – két költemény tagadása annak az irodalomtörténeti vádnak, miszerint Arany egyszerűen beletörődött, beletört a vidékiségbe, a provincializmusba.

Legszigorúbban talán Hatvany Lajos rótta fel ezt Aranynak, természetesen a nyugatosok urbánus, dekadens modern lírai teljesítménye felől visszapillantva. Szerinte Arany abban különbözik az önmaguk korlátlan kifejezéséig eljutott költőktől, hogy ő „a múlton rágódó környezetének hatása alól soha föl nem szabadult, s mindvégig abban a babonás tévhitben élt, hogy a reális élet legélesebb figyelésére termett képességein erőszakot kell elkövetnie, s a XIX. század rétegzett lelkű polgárának teremtő képzelmét kell a hősi múltba visszasüllyesztenie, ha ki akarja érdemelni a költő nevet…” Hatvanyék nemzedékének felfogása szerint a költő nem vonhatja ki magát közvetlen környezetének visszahúzó hatása alól; a Szalontához hasonló mezővárosokban Arany nem tehetett szert „a szorosan vett irodalmon kívül igazi megértésre: hol a cívisek közé híre sem hatolt el egy Beethoven nevű németnek…, s ahol szeme sohasem akadt fönn nemes vonalú épületen, szobron, s a színeknek vászonra lehelt csodáját sem ismerhette meg. Még tanár korában is, mikor Shakespeare-t fordítja, drámák jeleneteit ábrázoló émelyes német ábrákat ragaszt bele angol Shakespeare-jébe.” Groteszk replikának máris idézhetem – nem ugyan magasrendű esztétikumot sugárzó környezetét, hanem – a lelkében élő ízlésének és vágyainak megfogalmazását. Tompának említi 1852-ben: Kőrösön lakásának konyhája „tornáczból van ugyan rögtönözve, de azért elég kényelmes, bezárható hosszú galériát képez, ahol Raphael és Ticián (sic!) festvényei helyett casserolok, lábasok, fedők és vágódeszkák ékes rendben függenek.” (Az én kiemelésem – Sz. L.)

Igaz, nincs körülötte pezsgő szellemi élet Szalontán, a 19. század közepén azonban a magyar irodalom még nem intézményesen centralizált, hanem bizonyos személyiségek körül szerveződik, Arany pedig élete folyamán mindvégig európai gondolkodású levelezőpartnerekkel pótolta a hiányzó urbánus környezetet. Már Toldi-korszakában megtalálta a számára egyetlen járható utat a modern líra felé, mely a népiestől a nemzeti felé tart; számára a nemzeti – kifelé – a társadalom valamennyi problémájának lehetséges észlelését, befelé a lírai én megismerését és formába öntését jelenti. „Aestheticiai utam az  individualizálás elve, minek az ember csak a nevét tanulja meg az aestheticából, a többit maga csinálja. Én legalább azt hiszem. Az embernek magába kell szállani s onnan fejteni ki a mit tud. stb. stb.” (Levél Szilágyinak, 1847.) 20. századi költő vallomásaként is hangozhatna. Csakhogy Aranynak Szalontán, majd Kőrösön is a hivatalnok, a pedagógus (diktatúrákban e fogalomkörök egybemosódnak) álcája mögé kell rejtenie nagyon is modern, polgári, autonóm személyiségét. Ezt nevezi Csányi László Arany „megkettőzött világának”: „A Doppelgänger kettős szerepére gondolhatunk, de neki a rejtett és titkolt az igazi világa, ezt kell álcáznia a példamutató hivatali kötelességteljesítéssel…”

Az utókor sokáig elsősorban nagyepikája és balladái felől közelítette meg Arany alkotói egyéniségét; ezek a műfajok könnyebben idomíthatók a népi-nemzeti költőről kialakított képhez. Valójában a személyes hangú lírájában érhető tetten. Jóllehet Németh G. Béla mára bebizonyította, hogy epikáját is végigkíséri egy görcsösen szubjektív, éppenséggel a polgárosodást hiányoló téma, „az alulról jött talentum elkallódási veszélyének bemutatása”.

A Toldi megjelenése után – mintha A rab gólya törött szárnya alól – kibontakozó lírája lépten-nyomon árulkodik erről a kétarcúságról, az „álom – való”, a provinciális léthez alkalmazkodás és a pontosan ismert, de megvalósíthatatlan, szabad, polgári életforma közötti ingadozásról – amikor éppen nem a póriasan népies iránynak, a korán ráhárított közösségi kívánalmaknak igyekszik eleget tenni. Télben (1848) című versének utolsó versszaka arról tanúskodik, hogy nemcsak a klasszikus tájleíró verstípustól távolodik, de az allegóriától a modernebb szimbólumteremtés felé halad: a táj reális elemeit rávetíti a személyes énre, s az összefüggést ő maga fejti meg:

Ezt a bontakozó költői világot azonban durván megtöri a forradalom zűrzavara, és időlegesen – kötelességtudásból – valóban a vulgáris népiességbe nyomja vissza; néha efféle fintorokat mutat:

Alkalmanként azonban a valóság rémlátomása egészen más, szürrealisztikus képeket teremt:

Világos után a csalódás, keserűség időlegesen szarkazmusba csap át – amikor tudniillik rádöbben, hogy visszaéltek az eszmével, s a népiesség trivialitásba kezd átváltozni.

… Most is zúg a füle,
S nemzeti szín karikát hány a szeme bele.

(Furkó Tamás, 1850)

Első jelei ezek a hitvesztés–csalódás–józanodás állapotának. Úgy tűnik, szabadul az önként vállalt feladattól, a hamisan értelmezett, ponyván terjeszthető, népies versek gyártásától. Néhány év múlva így vall erről Tompának: „… én nem zengek többé a parasztoknak. Sok ember még ma is azt hiszi, azért ír valaki népi verset, hogy a parasztok gusztusát eltalálja.”

Útkeresés közben a romantika némileg közelyszerű, bár nála hiteles toposzainak segítségével keresi lehetséges más hangját:

El hát, a bizonytalanba!
Merre szél hajt és hab ingat:
Érzem, enyhül fájdalmam, ha
Szél és hullám karja ringat.

(Reményem, 1850)

Némiképp közhelyszerű vagy „elrugaszkodó” képek bukkannak fel A hajótöröttben, A gyermek és szivárványban, A dajka sírjában.

A forradalom utáni új helyzetben az eszmélkedésnek jellemző, bizonyos értelemben összefoglaló darabja a Gondolatok a béke-kongresszus felől, melyben mintha Petőfi világpolgári optimizmusának forradalom utáni, továbbgondolt negatív pandanját, palinódiáját hallanók, vagy a már ritkán megszólaló Vörösmatry himnikus-tragikus szárnyalásának „szelídített” folytatását. Az utolsó előtti versszak egy prózai „kiszólása” tanúskodik Arany gondolkodásmódjának említett kettősségéről:

Egyszóval a polgárodás
Fordul reánk csapásul.

Visszakísért, most már részmozzanataira bontva, a Szőke Panniban felvillantott aggodalom: tudniillik nem a „polgárodástól” fél, hanem a magyar parlagból szervetlenül, aránytalanul, erőszakosan kinövő kapitalizmus zűrzavarától. Meghökkentő, hogyan képes vidéki magányában érzékelni: az új rend nem számolja fel a keleties elmaradottságot, ellenben összekuszálja a hagyományos értékrendet:

Midőn a renyhe társaság
Bűzhödt állóvizében
Új bűnök milliárdjai
Vannak keletkezőben.

Lírai, vallomásos formát igényelne másik nagy fájdalma, a vidéki környezete által meg nem értett alkotó sorsa; rejtőzködő énje, a származásából fakadó gátlás azonban csak ritkán engedi kifakadni. (Lásd önéletrajzi levelét Gyulai Pálhoz, melyben nemesi származásáról érvel.) Ehelyett az epikai formába burkolt iróniához fordul. Szinte törvényszerű hát, hogy A falu bolondja (és a többi, hasonló témájú kísérlete) töredék maradt. Későbbi, prózai nyilatkozatából derül ki világosan a vers önéletrajzi célzata. „… A falu bolondja… azt akarta beszély alakban feltüntetni, mivé lesz a nép közt egy olyan költői természet, mely a mostoha körülményekből soha ki nem fejlődhetve, nyomtalanul vész el.” Egészen másutt s mintegy visszájára fordítva lopakodik be ebbéli keserűsége a lírai versbe, a Tisza Domokoshoz írt parainesisbe:

Áldjad a jó Istent, ki megálda téged,
Adván őreidül szerető szüléket,
Adván eszközöket, elhárítni pályád
– Annyi más futónak nehéz – akadályát.
Áldjad Istent, hanem óvakodj, amivel
Ő álda meg, saját érdemül róni fel.

(Domokosnapra, 1851)

Számunkra a sokat elemzett idézet didaktikai célzatánál fontosabb a kiemelt szó mögül kibukó fájdalom: a származásnak zseniális tehetséggel, fogcsikorgató szorgalommal sem leküzdhető hátránya.

Ironikus-népies hangvételével A falu bolondja – mindezek mellett – a Téli versben és a Vojtina leveleiben főtémaként jelentkező kritikához is kapcsolódik: egyszerre ítéli el a felhígított, ízléstelen, olcsó népieskedést meg a szépelgő almanach-lírát, szalonköltészetet. Egyébként a Vojtina levelei (1850) és a Vojtina ars poeticája (1861) A rab gólyához és Az örök zsidóhoz hasonló jelképes erővel fogja közre Arany nagykőrösi korszakát. Az egyik közvetlenül Kőrös előtt, a másik közvetlenül Kőrös után keletkezett, és a két furcsa műfajú „költemény” közötti stílusbeli különbség éppen azzal a változással egyenlő, amely egy évtizednyi idő alatt Arany eszmélkedésében bekövetkezett. A Vojtina levelei nem csupán a korabeli irodalmi élet szarkasztikus kritikája, nem pusztán a Petőfi-epigonok karikatúrája, de benne rejlik egy modern verstan csírája is. A Vojtina ars poeticája pedig egyenesen a 20. század fiktivitás-elmélete felé mutat. Gyanúm, hogy Arany mindazt tudta (s művelte), amit a szövegvilág-elmélet megalkotói sok kötetnyi terjedelemben magyaráztak:

Győzz meg, hogy ami látszik: az való:
Akkor neved költő lesz, nem csaló.

A két Vojtina-vers tehát életművének Nagykőrösön bekövetkező elmélyült, lassú átalakulását modellálja.

Nehezen válik meg szülővárosától, ahol – láttuk – a gyökerek, a szeretet marasztalja, a polgárosultabb létforma utáni vágy azonban hajtja:

Művész hazája széles e világ;
A hírnév országútját lakja ő.

(A költő hazája, 1851)

*

Bármennyire ódzkodik Arany a megrázó változástól, a költözéstől, a sors kezét kell látnunk abban, hogy Nagykőrösre került. Milyen volt hát az a környezet, amelynek Arany csaknem tíz évig hiteles képviselője, elszenvedője, bírálója és azt meghaladó egyénisége volt? Ipari koncentráció és mobilitás hiányában itt a lakosság nyolcvan-kilencven százalékát az őstelepesek alkották, az értelmiség aránya alig 3-4 százalék között mozgott. A változást, fejlődést tehát nem az iparosodás jelentette, hanem a mezőgazdaság terjeszkedése, a tanyarendszer kialakulása. Ez pedig beláthatatlan időkig meghatározta a fejlődés irányát, a valódi, urbánus típusú szellemi élet és kultúra kibontakozását.

Hosszú oldalakat lehetne idézni a Tompának, Lévaynak, Szász Károlynak vagy Gyulainak címzett levelekből, melyekben panaszaival Arany a várost is jellemzi. Csupán néhány példa: „Tovább két hónapnál alig láttam embert, családom tagjain kívül, semmi szórakozás, semmi mulatság a világon… iszonyú unalmak környékeztek…” (Tompához, 1853. november 22.); „Ez sem falu, sem város – mindeniknek csak rossz oldalát bírja… Én azt mondom, e 2 1/2 esztendő ölte meg az én kedélyemet.” (Tompához, 1854. május 8.); „Egyébként sivatag hely ez a Kőrös… Nem bántják ugyan az embert, de nem is törődnek vele. Alig járok valahova a városban… itt minden mulatságunk – a temető… Talán e körülmény okozza, hogy kedélyem ritkán derült.” (Szilágyi Istvánhoz, 1857. december 3.).

Ez hát a szubjektív, talán elfogult, az alkotó számára azonban abszolút igazság. A szociológiai vagy művelődéstörténeti felülnézet valamivel színesebb. Nagykőrös szerepét például a helység alapos ismerője, Szilágyi Sándor már a múlt században kétarcúságában írta le: „… a jó Alföld legprózaibb városa bizonyos tekintetben irodalmi központja volt a magyar múzsának.” A forradalom után ugyanis lassacskán változik az értelmiség társadalmi összetétele, minősége és szerepe. Ekkoriban kezd háttérbe szorulni a jórészt provinciális gondolkodású, tradicionális nemesi, tehát nem professzionális értelmiség, egyre inkább feltör és megtalálja helyét a társadalomban a honoráciorok rétege, amely már nem „nép”, de nem is él nemesi előjogokkal. Számukra egyetlen érték létezik: a szakszerűség, a hivatástudat. Ennek a – még nem koherens – csoportnak modellértékű és magasan kiemelkedő képviselője Arany János mint nagykőrösi professzor. Világot járt, magasan képzett tanártársai pedig olyan hatékony, a pesti központra is kisugárzó, összeforrott értelmiségi közösséget teremtenek körülötte, amely példátlan a korban; nélkülük elképzelhetetlen Arany országos szerepvállalása, gondolkodásának, nemzet- és irodalomszemléletének kiszélesedése.

Még bonyolultabbá teszi a képlet értelmezését a város gimnáziumának szigorú, puritán, kálvinista szellemi öröksége. Ez a hagyomány részben azt jelentette, hogy elszegényedett a népdal- és népzenekincs, megcsappantak a népszokások, hogy akadályozta a polgári individualizálódást, az egyéni fantázia nekirugaszkodásait. Másrészt viszont a forradalom utáni jellemromboló, gerincroppantó diktatúra idején segített megőrizni a nemzeti identitást és öntudatot, ami pedig éppen a magyar, nemzeti gyökerű polgárság és értelmiség kialakulásához nélkülözhetetlen volt. Bármennyire elszigeteltnek érzi is magát Arany a poros cívisvárosban, költészete és prózai-elméleti munkássága egyenletesen, különösebb erkölcsi zökkenők nélkül bontakozhat nagy formátumúvá; mert nyomasztó, sivár ugyan a közvetlen környezete, ám alapvetően nem idegen számára a protestáns magyar közeg. Kőrösön „csak” szenved, Pesten viszont majd meghasonlása kezdődik; amikor is (Arany monográfiaírója, Keresztury Dezső szerint) a „köznemesi érzületű rétegekben… megerősödött a városi-polgári-idegen elemek iránti gyanakvás, a vidéki embereknek a polgári reformeszmékkel kapcsolatos mindenkori ellenérzése”. Még nem érzékelhető a ’67 utáni konfliktus, melyet az okoz, hogy a protestáns értelmiségiek korábban országos számarányuknál nagyobb szerephez, jelentősebb funkciókhoz jutottak a művelődés és közélet irányításában. Miközben a változásokra érzékenyebb, modern, „urbánus” irodalom művelői már jobbára katolikus és zsidó származásúak.

Nagykőrösről Aranynak hiteles és kritikai rálátása van a formálódó pesti és az országos irodalmi életre. Társadalmi helyzeténél fogva túllép a honorácior-státus keretein, fokozatosan felölti és vállalja az öntudatos polgár és az értelmiségi szerepét. Elsősorban a maga fensőbb értékeit sokra tartó, professzionális értelmiségi méltóságérzését s nem csupán a megalázottság vallomását kell ma kiolvasnunk ez időbeli leveleiből. „Ez előnye a születésnek kipótolhatatlan, s én sokszor vágytam már, ha csak annyi tengert is látni, mint a Korhány egyik mocsárja, vagy a geszti tó a kertben… hiába! Pusztán születtem és pusztán lakom – s ezzel kell megérnem… Az én Kis-Kocsordom Szalonta és Nagy-Kocsordom Kőrös, aztán panaszkodjanak, hogy a magyar költő nem bír oly széles világnézettel, mint például Byron. Ki az oka? Ki hibája?…”

Ha a nyugatosok nem mindannyian s nem feltétel nélkül fogadják el a maguk „urbánus” elődjének, azért felismerik Aranyban a rejtőzködő polgárírót: „Az ilyen osztályon kívüliek szokták képviselni egy társadalmi elrendezkedés állandóságában a változások csíráit… Az ilyenek rajzanak ki a földműves népből városi emberekké s… belépnek a kultúra nagy közösségébe” – mondja róla Schöpflin 1917-ben.

Szalontáról a korát meghaladó – autodidakta – műveltséggel érkezett, és máris az országos szerepvállalásra készül. Igaz, a reá kiosztott és önként vállalt szerep élete végéig az irodalomra, részben a művelődési élet bizonyos spektrumaira szűkül, de mindenképpen a korabeli liberális polgári értékrend mércéjével mérhető, semmiképp sem illeszkedik a feudalisztikus, elmaradott, nemesi Magyarország táblabíróvilágába. Az ötvenes években Arany János, Erdélyi János, Gyulai Pál, Tompa Mihály, Eötvös József, Kemény Zsigmond, Jókai Mór tevékenységével irodalmunknak egy olyan sokszínű, gazdag, mégis homogénnek tekinthető klasszikus korszaka bontakozik ki, és tetőződik majd a hatvanas években, amelyhez hasonló csak a Nyugat körül jelenik meg ismét, a 20. században.

Hogy a szellem embereként egyáltalán nem vállalja a nagykőrösi cívispolgárok életét, fölötte áll a hétköznapoknak, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy egyetlen konkrétan kőrösi témájú költeményt sem írt. A közismert három, környezete által inspirált darab (A tetétleni halmon, A vén gulyás, A vén gulyás temetése) inkább abba a folyamatba illeszkedik, amely szemléletének alakulását jellemzi: a magyar történelem heroikus mozzanatainak összefüggő, epikus megragadása. Ez pedig az európai polgárosodásnak ahhoz az irányához tartozik, amely a nemzeti történelem és népi kultúra tényszerű feltárását, tudatosítását tűzte ki célul. A hun eposz itt keletkezett töredékei, a Hunyadi-mondakör balladái, a nemzeti versidomról és a népköltészetről írott, valamint az összehasonlító irodalomtörténeti tanulmányai, kutatásai – mind ennek a táguló világképnek a bizonyságai. Irodalmi közhelykincsünkhöz tartozik, hogy Arany kőrösi éveinek legértékesebb termékei a balladák. De ugyanannyira igaz, hogy lírai költészete is rendkívül sokhúrúvá válik, a könnyed, népdalszerű formáktól a nagy ívű gondolati költeményekig terjed; egyértelműen felismerszik a polgári szemléletű alkotó. Alkalmanként egy-egy árulkodó – de az egészbe szervesen illeszkedő – kép erejéig villan fel a versben. A Mint egy alélt vándor, mely kétségtelenül magán viseli Arany Dante-stúdiumainak nyomát („Mint egy alélt vándor, midőn fele útján / Csüggeteg szemmel néz hátra, majd előre”), cáfolata ama gyakori vádnak, miszerint szubjektív líráját tökéletlenné, nehézkessé teszik a póriasan gyalogló ősi, magyaros versidomok meg hosszadalmas hasonlatai. Ebben a nagyon őszinte, kitárulkozó költeményben egyszer csak ez a tömör metafora bukkan fel:

A „gyalogló” ritmus és „földszintes” formák mögött néhol szürrealisztikus, szimbolisztikus képek bujkálnak, s mint korábban láttuk, az ütemhangsúlyos versidom megtévesztő is lehet. A forma ilyetén sokrétű jelentésbeli telítettsége teszi, hogy hitelessé válik a honorácior-mezt is észrevétlenül levető, teremtő egyéniség örökös elégedetlensége:

A századvég némiképp túlfűtött, zaklatottabb lelkű személyiségének lesz ez az erkölcsi paradoxona. Ady több versében, többféleképpen kibontott Élet-metaforája sem tömörebb, nem is kifejezőbb; inkább mesterségesen felizzítottnak hat Aranyé mellett: „Élet, Élet, Élet, / Mindig növekvő menedékek, / Tudom én jól, hogy vétek, / Mégis olyan jó / Szárnyalni felétek.”

Arany költészetének ez az a vallomásos-kitárulkozó vonulata, amelyet Szegedy-Maszák Mihály drámai monológnak tekint, és kifogásolja: „Arany ezzel az előremutató tendenciával is mutat párhuzamosságot… Mindazonáltal Arany a drámai monológ maradéktalan megvalósításához sohasem ér el.” Majd megállapítja, hogy például „A pusztai fűz szolilokvium marad, mert a tárgy a beszélő én, kinek figyelme mindig befelé és nem kifelé irányul.” A pusztai fűzet a Mint egy alélt vándor…, Visszatekintés, Hiú sóvárgás, Árkádia-féle, Vágy, A lejtőn, Az örök zsidó társaságában ajánlatos olvasni, akkor pedig kiderül, hogy a költő – tudatosan vagy akaratlanul – megformázza a maga álorcáit is; mögéjük húzódva kitűnően látja és iróniával szemléli az ország polgárosodásának visszatetsző megnyilvánulásait. Az Árkádia-féle gunyoros-játékos formája például annyira szokatlan volt a maga idején, hogy üzenetét – a szándékosan feltöredezett sorok, az öniróniát nyomatékosító enjambement-ok miatt – Erdélyi János sem értette meg:

Én sem volnék, ami vagyok,
Verselő,
Magyarosan: kapa-kasza-
kerülő.

 A pusztai fűz elemzése kapcsán Újhelyi Mária végigvezeti irodalmunkban „a kiszáradó, haldokló fa jelkép-értékű megjelenését és fejlődését. Arany „egész verset kitöltő allegóriává szélesíti a megátkozott, fonnyadó és mégis életre kárhoztatott fa képét, amely mindennél jobban érzékelteti Arany lelkiállapotát, a lelki és fizikai halál közötti vergődését”. Valóban, sokkal több ez a vers, mint a „beszélő-én” befelé nézése. Allegóriánál is több, mert a fűzfa környezetének leírása olyan kompozíciót valósít meg, amelyben a képi elemek logikailag-analógiásan, nem metaforikusan kapcsolódnak egymáshoz, és amelyben a fa klasszikus közhelyformáján élesebben világít át a költő tekintete, mint amennyi a tájból látszik.

Ki ültetett engem sivatag pusztába
Örökös botrányul a csavargó szélnek?
Ki ásta gyökerim égető buckába,
Hogy ne virulhassak, hanem mégis éljek?

A lágy természeti képek és egy rejtettebb, összefüggő motívumsor („ifjú napjaim”, „csillogó gyöngyek”, „bókoltam”, „forró ölelésén”, „hímes lepke” stb.) mentén haladva akár bukolikus idillként is értelmezhető. A „prűd” Arany, aki soha, még menyasszonyához sem írt szerelmes verset, majdnem „leplezetlenül” tár fel erotikus vágyakat. A „hófehér szépség” és „piros szemérem” kétségtelenül a szerelem legősibb szimbólumait érzékíti:

Karcsú leányzó járt fürdeni vizemben,
Hófehér szépséggel, piros szeméremben;
Karom nyujtám neki, óva lesegítém,
Szűzi szép alakját zöld lombbal körítém;
Gondosan takartam,
Hogy senki ne lássa, féltve beárnyaltam.

Ily módon egész sor konnotációja lehetséges a vers végén visszatérő konkrét jelen képének:

Állok most egyedül sivár pusztaságon…

Először jelenik meg itt a magyar puszta a lélek sivárságának, a társadalmi elmaradottságnak jelképeként – a későbbi szimbolizmus költői eszköztára felé mutatva. Reviczky Gyula rokon motívummal „felesel” Aranynak, halála után: látszólag továbbgondolja-fejleszti a sivár pusztába telepített fa, az oda nem illő pálma sorsát.

Új tavaszkor ákác, fűzfa zöldellt;
A kiszáradt fácska soha többet;
Mert akinek délszak a hazája,
Hideg földön meg nem él a pálma.

(Pálma a Hortobágyon)

Egy tömbből faragott képiségének sugallata miatt ezt a verset Ady még tömörebb és indulatosabb szimbólumteremtő előzményének is tekintik. Érdekes módon Arany költeménye és Ady A magyar Ugaron ciklusa között több rokonságot érzek, mint Ady és Reviczky között. Olvassuk össze A pusztai fűz idézett bevezető sorait Adyval:

És Arany versének zárósorai:

A pusztai fűz típusú versei nem különülnek el élesen epikus költészetétől. Ezért foghatjuk föl akár allegóriának is, szolilokviumnak is. Balladáiban, de még eposzi töredékeiben is időnként „kiszól” a cselekményből; vélhetjük ezt a lírai én megnyilatkozásainak, a stílus szintjén azonban a szabad átképzeléses előadásmód versepikai különlegességének, amely a századvég modern magyar prózájának, főként Mikszáth elbeszéléseinek egyik ismérve lesz.

Folytatja hát Arany Szalontán megkezdett kétfrontos harcát: „… dorongot fogni azok ellen, akik a Petőfi nevéhez fűződő… »létező irodalmi forradalom« hagyatékát szórták sárba… A másik fronton a kelmei népieskedéssel együtt az igazi népi irányt is lekicsinylők ellen fordult, akik az almanach-líra, »Bajzáék« hagyományait igyekeztek fölújítani, azt a selyp-műveltségfitogtatást, amelyet nem tettek igazán európaivá az ottani divatok…” – írja frappánsan Keresztury. Ennek a költői polémiának termékei Nagykőrösön a Poétai recept (1853), A sárkány (1853), legjellemzőbb módon pedig az Írjak? Ne írjak? című szatírája 1856-ból, abból az időszakból, amikor (Németh László szállóigévé lett kifejezésével) „költőből literátorrá” válik. Ekkoriban írja Tompának, hitében, elveiben és a művészet szerepében kételkedve: „… majd ezentúl prózát írok… Nyelvészeti és aesthetico-litteraturai dolgokat morzsolgatok. Így barátom: kinek lova nincsen, az járjon gyalog.”

Ha eltekintenénk az életrajzi dokumentumoktól (levelezésétől), ez az egyetlen – jellemző módon befejezetlen – verse is igazolná: Arany naprakészen tudott reagálni az irodalmi centrum eseményeire. Levelezése és szerkesztői, kiadói kapcsolattartása azt jelzi, hogy az átmeneti, forrongó korszakban a vidék és a centrum közti összekötő szerepét vállalta; az írók egy része nyomasztó elszigeteltségben, vidéken élt, a meghatározó tendenciák azonban mégiscsak Pesten összpontosultak. A központosítás az irodalom túltermelési válságát hozta létre. Ez jelenti Arany számára (versében) az alapvető dilemmát: „Nem írni vétek; írni kész harag…”

A centralizáció és a polgárosodás új olvasótábort, mégpedig igen heterogén olvasóközönséget formált, melynek ízlését lőrével is ki lehetett elégíteni. Akkor hát van-e joga visszavonulni a tehetségnek?

Hogyan? nem írni most? letenni tollamat,
Midőn, ha nem csordúl, csöppen egy kis kamat?
Midőn az olvasó már-már olvasni kezd…

Szembe kell néznie az új helyzettel, melyben a műalkotás is árucikké vált; véget ért az a romantikában tetőzött csodálatos kor, amikor az irodalom szentség, a művészet szentély volt. A költemény második szegmentuma – iróniával, de beletörődéssel – a kapitalista üzleti élet gazdag szókészletét vonultatja fel: „lendül a könyvipar”; „az üzlet új”; „A cikk olcsó ugyan, de kél, bár szemetes”; „Oly könnyen termelünk…, / Mint a kosárkötő”; „… a házalást a Múzsa megszoká”; „készlet”; „kereskedés”; „Virágillat helyen… a lucri odor”; „Üzér, ügyész, hajhász, csőd, firma, company” stb. stb.

A harmadik szegmentumnak – témánk szempontjából – legárulkodóbb sora: „Ocsmány ökölharc az irodalom!” – azt igazolja tudniillik, hogy Arany nem maradiságból, „népnemzeti” elfogultságok miatt ódzkodik a polgárosodástól, a rohanó nagyvárosi életformától, hanem mert szeretné megőrizni az alkotó – egyetlen korszakban sem időszerűtlen – erkölcsi függetlenségét. Nosztalgiával, keserű iróniával el is búcsúzik a hagyományos, magasztos szereptől:

„Vitatkozás az elmét növeli”,
Kocódni kissé, ez is emberi.
S az író, hogyha másnál emberebb,
Bizonyos pontig jól áll a szerep;
Míg tárogatva zeng a csatadal,
Lovagkesztyűben foly a viadal,
S borítja bár az arcot vas lemez,
Hisszük, nemes vonásokat fedez.

*

Már-már úgy tűnik, összeáll a nagykőrösi költő portréja; alkotói egyéniségét a honorácior–literátor–értelmiségi–polgár egymásra épülő szerepei formálják sokszínűvé.

És akkor felbukkan a kőrösi évekből egy jószerint ismeretlen Arany János, aki nem az „ihlet percét” várja, és nem a katedrán áll, hanem – igen profán módon – a konyhaasztal mellett ül: a prózaíró.

Valódi elbeszélést talán kettőt ha írt, egészen fiatalon; ismerjük néhány novellafordítását. Nem jelentős művek.

És mégis, ott pang a korszak legjobb prózai epikája, a szemünk előtt van, de nem láthatjuk: Arany nagykőrösi levelezése. A Tompához, Lévay Józsefhez, Gyulai Pálhoz, Szász Károlyhoz írt levelek minden egyes darabja megkomponált kis remekmű, egymás után olvasva pedig nagy lélegzetű korrajz; az egykorú világ számtalan ága-boga feltűnik, aláhull, vissza-visszatér; ahogyan mindezt a versek álcái-pózai mögül kilépő, megnyíló alkotó látja: Jókai nyelvi pompájával, Eötvös szociális érzékenységével és ábrázolástechnikájával, Gyulai Pál stílusbeli könnyedségével, néhol Kemény zordon tragikumával, és mindezt átfogóan: Arany szelíd derűjével vagy élces humorával, iróniával s öniróniával.

Felfedezéséhez csupán egy huszadik század végi szerkesztő kézre, szemre volna szükség. A tizenkilencedik századi költőben megteremteni a modern prózaírót.