Rózsás János

Gulag-lexikon

ELHALLGATOTT ÉS ELFELEJTETT NEMZEDÉK

A XX. évszázad a szédületes technikai haladás, a tudományok forradalmi vívmányai mellett a pusztító világháborúk, véres forradalmak, testvérgyilkos polgárháborúk évszázada is volt. Sajnos, Földünk az évszázad végén, mind a mai napig, a szüntelen forrongás állapotában van. A lerombolt otthonok lakóinak, a menekülésre kényszerült, nélkülöző hontalanok millióinak gyötrelme az égre kiált. Az újkori népvándorlás hullámai parttalanul hömpölyögnek földrészről földrészre, a háborús tűzfészkek viharából a bizonytalanságba.

A magyar nemzet, miként a történelem homályába vesző múltjában, a Kárpát-medencében eddig eltöltött több mint 1100 esztendő során ugyancsak megszenvedte a történelem viharait. Ebben az évezredben, mint Európa védőpajzsa, önnön testével tartóztatta fel a keleti hódítók meg-megújuló ostromát. A földrész nyugati felében kialakult hatalmak meg hálából évszázadokon át gyarmati sorba igyekeztek taszítani messziről idevetődött népünket, szinte napjainkig.

A XX. századi magyar sorstragédiák pedig már szinte fel sem sorolhatóak, csak felvillantani lehet a főbb mérföldköveket: I. világháború, Trianon, II. világháború, holocaust, Párizs, 1956…

Ezen felsorolásból nem lenne szabad kifelejteni a szovjet kényszermunkatáborok fogalmát kifejező GULAG tényét sem.

Arról sem szabad megfeledkezni, hogy amikor 1944 őszétől kezdve a szovjet Vörös Hadsereg rabolva, pusztítva, vérben-könnyben letiporta hazánkat, újabb nagyarányú elhurcolások következtek. Egymás után hagyták el a jóvátételi kényszermunkára elhurcolt foglyokkal zsúfolt vonatszerelvények a Kárpát-medencét, de most már keleti irányba, hogy valahol a Szovjetunióban rakodják ki félholtra gyötört rakományukat: a magyar nép minden rendű-rangú és korú leányait és fiait, kényszermunkára hajszolva, mint leendő rabszolgákat.

A több százezer hadifogoly, a több mint százezer „malenki robotra” deportált magyar állampolgáron kívül csaknem százezer honfitársunkat ítélt el fasisztaként, ártatlanul, koncepciós perek során a szovjet hadsereg számos katonai törvényszéke. Egy részüket golyó általi halálra ítélték, és kivégezték, a többséget 10–25 évi kényszermunkában letöltendő szabadságvesztésre. Közülük alig néhány ezren tértek haza hírmondónak. Túlnyomó többségükben kínhalált szenvedtek az embertelen körülmények és bánásmód következtében Szibéria szén- és ércbányáiban, Kolima hírhedt aranybányáiban, erdőirtás és tőzegkitermelés közben, a szibériai építkezések, utak és vasutak építésének kegyetlen munkakörülményei között.

Szomorú azt tapasztalni, hogy milyen keveset tud a mai magyar társadalom arról a nemzedékről, mely életének virágában örökre eltűnt, jeltelen sírokban porlad az örök fagy birodalmában. A múltunkkal szelektáltan foglalkozó történelemtudomány, a tankönyvírók bűne az, hogy a felnövekvő nemzedékek nem tudnak arról a veszteségről, mely a magyar nemzet népeit érte, amikor a legalkotóképesebb korosztályt, a javakorban levőket tizedelték meg azért, hogy a nemzet gerincét megtörjék, és a megszállók vazallusai háborítatlanul kiszolgáltathassák az országot a bolsevista hatalom érdekeinek, a nemzet erkölcsi megrontásában és a magyar népgazdaság megsarcolásában.

Mint volt Gulag-rab, minden igyekezetemmel és tevékenységemmel azon vagyok, hogy amíg élek, minél több volt sorstársam igaz történetét kutassam fel, és hiteles dokumentumok alapján felszínre hozzam a valóságot. Mert a szovjet állambiztonsági szervek páncélszekrényeiben őrzött periratok, vádiratok soha el nem követett gaztetteket, bűntényeket sorakoztatnak fel ellenünk. Igaz, a vádiratok hitelességét a nagy sokára megindított rehabilitációs eljárások is megkérdőjelezik, de akkor sem árt hangsúlyozni a mérhetetlen és elképzelhetetlen szenvedés, a tömeges kínhalál okaként szolgáló eljárások kegyetlenségét, cinizmusát, mely a terrorizmusra épülő bolsevista rendszer lényegét bizonyítja a most élő nemzedékek előtt is.

A személyiségi jog védelme, az adatvédelmi törvény hatálya miatt pontos névvel, adatokkal nem hozhatók nyilvánosságra a tények. De még így is jelentős az a lehetőség, ha egyes sorsok felvillantásával ábrázolni lehet az elhallgatott és elfelejtett, elfeledtetni szándékozott nemzedék tragédiáját.

L. J. (1908) – Köztisztviselő volt. Szülővárosában, munkából való hazatérésekor, 1947. november 5-én este a ház kapujában szólította meg egy magyar politikai nyomozó, hogy azonnal kövesse őt! Haladéktalanul átadta az ott várakozó szovjet katonai elhárítóknak. Letartóztatták, és miután több szovjet börtönt megjárt, hamis vádak alapján a Komi ASZSZK Belügyminisztériuma Fegyveres Erőinek katonai törvényszéke 1949. július 16-án tízévi kényszermunkára ítélte. Ezt az ítéletet az Urali Körzet Fegyveres Erőinek katonai törvényszéke 1949. augusztus 10-i hatállyal megerősítette. Vorkuta és Inta szénbányáiban töltötte a büntetését. 1955. március 25-én térhetett haza Magyarországra. A Szovjetunió Legfelsőbb Bírósága 1964. december 11-én az ítéletet hatályon kívül helyezte, az eljárást megszüntette, L. J.-t bűncselekmény hiányában rehabilitálta.

L. J. (1917) – Alföldi tanyán volt gazdálkodó. Saját szavai: „1944. december elején több szovjet katonaszökevény csavargott a környéken, rabolt és nőket becstelenített meg. Egy esetben, amikor a nők védelmére keltünk, az egyik katona tőrrel támadott ránk. Mi botokkal védekeztünk. F. M. társunk baltával leütötte, és a katona meghalt. A szovjet katonai törvényszék F. M.-et halálra ítélte, és kivégezték, én tíz évet, másik három társunk 5-5 évet kapott.” L. J. Pecsora és Vorkuta lágereiben raboskodott. 1955. szeptember 6-án térhetett haza. A Szovjetunió Legfelsőbb Bírósága 1968-ban bűncselekmény hiányában rehabilitálta.

L. Sz. I. (1920) – Ausztriában 1945 májusában, már a háború után, szovjet fogolytáborba terelték. Megjárta Kirovograd és Voronyezs hadifogolytáborait. Visszaemlékezése: „A voronyezsi hadifogolytáborban voltam. 1950-ben már érezhető volt, hogy már csak olyan személyek maradtunk a táborban, akik határvadász-, felderítő- vagy csendőralakulatoknál szolgáltak a Kárpátalján, vagy szovjet területen harcoltak. 1951 elején elkezdődött a belügyi szervek tevékenysége, vagyis az elítélésünk előkészítése. Engem 1951 márciusában tartóztattak le, és 1951 májusában százhuszadmagammal ítéltek el 25-25 évre. A vád: határvadász-alakulatnál szolgáltam Kárpátalja területén, és üldöztük a partizánokat. Soha egyetlen partizánt se láttam, mert a környékünkön partizántevékenység nem volt. Az ítélet annyira megdöbbentő volt, hogy bénultságunkban csak derülni tudtunk rajta. Az ítélethirdetés után a sztalingrádi volt fogolytáborba kerültünk, de már mint rabokkal bántak velünk.” – 1953. november 26-án térhetett haza Magyarországra.

L. A. (1896) – A magyar hadsereg alezredese volt. 1947. március 17-én este otthonából hamis üzenettel az utcára csalták. Magyarul tökéletesen beszélő személyek tartóztatták le. Mint később kiderült, szovjet szolgálatban álltak. Az első éjszakán egy disznóólban tartották, és másnap Balatonalmádiba szállították. Onnan 1947. április 8-án kivitték az ausztriai Baden bei Wienbe. Saját visszaemlékezése: „Baden bei Wienben 1947. július 24-én álltunk a hadbíróság előtt. Meglehetősen rövid tárgyalás után a bíróság elnöke felolvasta az ítéletet. Ez a felolvasás 8–10 percig tartott. A bíró olyan gyorsan olvasott, hogy semmit sem értettem belőle. A tolmács viszont az egész ítéletből csak annyit fordított, hogy a bíróság a fogházbüntetéstől eltekintett, és bennünket 25–25 esztendei jóvátételi munkára ítélt. Az ítélet ellen fellebbezési lehetőség nincsen…” – Azután Sopronkőhidára szállították, és 1947. augusztus végén deportálták a Szovjetunióba. A sarkköri Abesz, Pecsora, Velszk és Sangaj lágereiben sínylődött. Fogsága elején az egyik csuklóját fegyelmezés címén eltörték. A szibériai lágerekből 1955. november 25-én térhetett haza. Rehabilitációs kérelmét a Szovjetunió Legfelsőbb Ügyészsége 1972. december 18-án elutasította, mert szerinte „a vádirat anyagából megállapítást nyert, hogy 1947-ben önt megalapozottan ítélték el”. L. A. ezt az elutasítást nem sokkal élte túl.

L. J. J. (1921) – MÁV vasúti tiszt volt. Visszaemlékezése: „1947 tavaszán Ausztriában voltam látogatóban a nagynénémnél. Hazafelé jövet, a magyar határ közelében 1947 májusában a katonák elfogtak. Néhány emigrálni szándékozó személlyel együtt felvittek Budapestre, a Katonapolitikai Osztályhoz. Ott nem találtak velem kapcsolatban semmit, és átadtak az Andrássy út alatt lévő Államvédelmi Hivatalnak. Itt aztán többhetes elbeszélgetés után egy körülbelül nyolcoldalas jegyzőkönyvet kellett aláírnom, amit hosszas, hathatós rábeszélés után alá is írtam, mert nem akartam se nyomorék, se hülye maradni. Egyébként, hogy a jegyzőkönyvben mi volt, csak körülbelül sejtettem, mert letakarva kellett aláírnom. Ezek után átadtak a szovjet katonai szerveknek, akik 4–5 hét után kivittek Baden bei Wienbe. Itt hat hónapos, kihallgatásokkal tarkított tartózkodás után, 1948 tavaszán tömeges elítélés szenvedő alanya lettem. Körülbelül száz embert intéztek így el, futószalagon, 25 éveket osztogatva. Engem kémkedés gyanújával ítéltek el. Innen a neunkircheni női börtönbe vittek, majd bevagonírozás után a Szovjetunióba deportáltak…” – A szibériai lágerekben töltött évek után 1955. november 29-én térhetett haza. Rehabilitációs kérelmét 1967-ben visszautasították, de ügyének újabb felülvizsgálata után az Oroszországi Föderáció Legfőbb Katonai Ügyészsége 1996. május 24-én, mint politikai megtorlás áldozatát, bűncselekmény hiányában rehabilitálta.

M. J. (1921) – Földműves volt. Mint közkatonát a háború végének zűrzavarában a „Bakony-brigád”-nak nevezett katonai alakulathoz osztották be. Sorsára így emlékezett vissza: „Székesfehérvár eleste után alakulatunk feloszlott. Mint a többiek, én is hazamentem. Átment rajtunk a front, megnősültem, és otthon dolgoztam a gazdaságban. 1945. április végén éppen tavaszi árpát vetettem a határban, amikor a lakásomnál megjelent egy teherautó, és rajta egy raj szovjet katona. Szerb tolmács volt velük. A határból beszólítottak a házba. Megkérdezték: – Volt a Bakony-brigádban? – Igen. – Akkor jöjjön velünk! – A feleségem élelmet akart csomagolni. – Nem kell – mondták. – Pár nap múlva visszajön! (Ebből lett aztán majdnem kilenc esztendő.) Baden bei Wienbe, Fortenauba, Mödlingbe, utána a romániai Constantába vittek. Közben éjjelenként folytak a kihallgatások, ütés-verés és rugdosás. Élelem: egy marék búza, ahogy a cséplőgépről lejött, üres vízben megfőzve. A Szovjet Hadsereg Déli Csoportjának katonai törvényszéke Constantában 1945. július 16-án ítélt el 20 évi kényszermunkára. Tiltakoztam, hogy engem a nemzetközi jog értelmében nem ítélhetnek el, hiszen nem öltem, nem gyilkoltam. – Igen, tudjuk, de mi azt csinálunk, amit akarunk – mondta a kapitány a tolmács útján. – Védőt kér-e? – kérdezték. – Honnét? Magyarországról? – Nem, a szovjet katonák közül. – Köszönöm, akkor nem kérek!…” – Az odesszai és harkovi börtön után következtek a munkatáborok: Verhnyij-Potok, Mezsok, Arhangelszk, Kotlasz, Abesz, Pecsora. 1953. november 26-án térhetett haza. A Szovjetunió Legfelsőbb Bírósága 1980. december 18-án bűncselekmény hiányában rehabilitálta.

M. L. (1928) – 1946 májusában rálőtt egy szovjet katonára. Ezért 1946. július 3-án a szülőfalujából elhurcolta a szovjet katonai elhárítás. A Szovjet Hadsereg katonai törvényszéke Budapesten 1946 augusztusában 10 évi kényszermunkára ítélte. A lembergi börtönbe került, majd Uhta és Vorkuta lágereibe. Lágeri közjáték, visszaemlékezése szerint: „1949 októberében káderozták a rabokat. Én is sorra kerültem. Egy fiatal, kiborotvált tarkójú, kölnitől bűzlő tiszt és egy ruszin tolmács volt jelen. Figyelmeztettek az igazmondásra, és megkezdődött a kérdések sorozata: – Volt-e tagja valamely fasiszta pártnak? – Nem. – Biztos? – Igen – Nilos, Nilas? – Nem, nem voltam nyilas. – Levante? – Igen, levente az voltam. – Erre a tiszt két ököllel verte az asztalt, éktelen haragra gerjedve. – Mit hazudsz összevissza, amikor figyelmeztettelek az igazmondásra! – Tiltakoztam a gyanúsítás ellen, hiszen a levente az ifjúsági és nem fasiszta szervezet volt. Ezzel a kijelentésemmel nagyon elmérgesítettem a helyzetemet. Ezután a tízéves büntetésem változatlanul hagyása mellett a 8-as pont mellé az 1. a és 14-es pontot is hozzátették (a terrorizmus vádja mellé került a hazaárulás és a szabotázs pontja is), és mint súlyos bűnöst a vorkutai szénbányákba vittek.” – 1953. november 26-án térhetett haza Magyarországra. A bűnügyi nyilvántartásból 1965-ben törölték.

M. I. (1905) – A polgári életben tisztviselő volt. Visszaemlékezése: „A háború utolsó hónapjaiban mint tartalékos főhadnagy a hadtest irodáján dolgoztam, és így estem 1945. május 12-én szovjet fogságba. A voronyezsi hadifogolytáborban 1950. március 4-én letartóztattak. A vizsgálóbíró azon igyekezett, hogy bevalljam: állítólag én lázítottam a helyi lakosságot a szovjet rendszer ellen. Természetesen én ilyesmit nem tettem, így nem volt mit bevallanom. Ennek ellenére szigorúan elítéltek anélkül, hogy tudtam volna, mivel vádolnak…” – Golubovka, Sztalingrád, Sahti, Revola, Hrompik lágereiben kezdte meg 25 éves büntetését. 1955. november 20-án adták át a magyar igazságügyi szerveknek. A Szovjetunió Legfelsőbb Bírósága 1992-ben bűncselekmény hiányában rehabilitálta.

Dr. M. J. (1914) – Városi bírósági ügyész volt. 1946 márciusában tartóztatták le. A sógornője így emlékezett vissza a történtekre: „Két rendőr ment érte a vendéglőbe, ahol ebédelt. Azt mondták: »X. Y. rendőrtiszt várja önt az irodájában.« Amikor megkérdezte a rendőrtisztet: »Mit óhajt tőlem?« – az nem szólt semmit, csak az ajtó mögé mutatott, ahol két szovjet katona ácsorgott készenlétben. Sógorom az ablakhoz ugrott, és lekiáltott a barátjának: »Elvisznek az oroszok!« A barátja haladéktalanul értesítette apósomékat.” – A Szovjet Hadsereg katonai törvényszéke Baden bei Wienben 25 évi kényszermunkára ítélte. A sógornő további visszaemlékezése: „1946. augusztus végéig semmi hírt nem kapott felőle a család. Estefelé a vasutasok egy fehér vászondarabkára írt levelet hoztak az apósomnak azzal, hogy a sínek között találták. Abban azt írta a sógorom, hogy elítélték és viszik ki az országból. Sok személyt sorolt fel, kérte a családokat értesíteni…” – A szibériai kényszermunkatáborokban töltött évek után 1955. november 25-én térhetett haza Magyarországra.

M. J. (1913) – Kisiparos volt. Visszaemlékezése: „1945. január végén az esti órákban bejött hozzánk egy szovjet katona, és felszólított, hogy menjek vele. Apámnak, aki jól értett oroszul, azt mondta, hogy egy-két órán belül visszajöhetek, csak tanúként akarnak kihallgatni. A szovjet katonai elhárítás Pozsonyban 1945. február 2-án hivatalosan is letartóztatott. 1945. április 20-án bevagoníroztak, és elvittek Kisinyovba, ahol egy évet töltöttem el a városi börtönben. 1946 májusában közölték velem, hogy a moszkvai Különleges Bizottság, az OSZO az 1945. szeptember 24-i határozatával tízévi szabadságvesztésre ítélt azzal az indokkal, hogy antikommunista agitációt fejtettem ki ismerőseim körében. Rövidesen elvittek Vologda-Kotlasz vidékére, az őserdőbe vasútépítésre. 1949-ben Vorkutára kerültem, a 6-os szénbányába, ahol mint vájár dolgoztam 1953 májusáig.” – 1953. november 26-án térhetett haza. A BM Nyíregyházi Kormánybiztosságának igazolványa szerint mint „volt hadifoglyot” bocsátották szabadon. A Szovjetunió Legfelsőbb Bírósága 1975. október 17-én bűncselekmény hiányában rehabilitálta.

M. I. (1919) – A polgári életben mezőgazdasági cseléd volt. Mint közkatona 1945. április elsején esett szovjet fogságba. Armavirban, majd Szocsiban dolgozott építkezési munkákon. A szocsi hadifogolytáborban 1947 júniusában az állambiztonsági szervek több fogolytársával együtt letartóztatták. Azzal vádolták, hogy az építkezési munkáknál szabotálták a műszaki előírásokat. (Az építkezés során az őket felügyelő, tiszti rangban lévő „mérnök” olyan utasítást adott egy főfal megépítésénél, ami statikailag szakszerűtlen és veszélyes volt. A magyar foglyok, köztük építészmérnökök, kinevették az őrnagyot, és az bosszúból, szabotázs vádjával feljelentette őket.) A szovjet katonai törvényszék Krasznodarban 1948 júniusában 25 évi szabadságvesztésre ítélte. Sztalingrád lágereiben töltötte büntetését, és 1953. november 26-án térhetett haza. A Szovjetunió Legfelsőbb Bírósága 1989-ben bűncselekmény hiányában rehabilitálta.

M. P. (1921) – Egy alföldi község lakója volt, és története a következő: „Egy szovjet katonaszökevény 1944 végén ott garázdálkodott a környéken. Sok kellemetlenséget okozott a község és a tanyák lakóinak. 1944 decemberében egyszer megjelent a mi házunknál is. A feleségemet akarta megerőszakolni. Éppen akkor értem haza. Dulakodás közben sikerült elvenni a fegyverét. Miközben igyekezett visszaszerezni, a fegyver elsült, és őt halálra sebezte. Titokban elástam. 1945 nyarán valaki elárult, feljelentett. Szovjet katonák július 2-án letartóztattak. Szovjet katonai bíróság Budapesten 1945 szeptemberében terrorizmus vádjával golyó általi halálra ítélt. Aztán lejátszották velem a kivégzés körülményeit, de aztán papírt, ceruzát adtak a kezembe, hogy írjam meg a kegyelmi kérvényt. Idegileg nagyon össze voltam törve, de mégis azt írtam, hogy ne végezzenek ki, igyekszem helyrehozni a hibámat. 32 napig vártam, hogy agyonlőnek-e vagy sem. Akkor közölték velem, hogy büntetésemet tízévi kényszermunkára változtatták át…” A harkovi börtön után Pecsora, majd Uhta lágereibe került. 1954-ben szabadult. Uhtában élt száműzetésben 1962 decemberéig. Hazatérési kérelmének intézése sokáig húzódott. A feleségének nyilatkoznia kellett, hogy befogadja-e házába, és szükség esetén gondoskodik-e az eltartásáról. Végre 1963 februárjában hazatérhetett Magyarországra.

Dr. M. J. (1915) – Banktisztviselő, tartalékos zászlós volt. Visszaemlékezése: „1947. május 15-én tértem haza Ausztriából, ahol szabályosan kért és kapott útlevéllel tartózkodtam a nagyszüleimnél, az angol zónában. Hazafelé az útlevelemet Hegyeshalomnál elvették, és közölték, hogy a lakhelyemen jelentkezzem a rendőrségen. Ez május 16-án meg is történt. Onnan már nem engedtek el, és az időközben odaérkező szovjet tiszt átkísért a GPU Vilma királyné úti börtönébe, ahol 1947 október elejéig voltam. Számtalan kihallgatás után Sopronkőhidára vittek. Ott 1947. november 29-én a Szovjet Hadsereg katonai törvényszéke 25 évi szabadságvesztésre ítélt, azzal vádolva, hogy az angolok hírszerzéssel bíztak meg. Ezt senki sem tudta bizonyítani, nem volt bűntársam, és nem találtak tanút sem ellenem. A lembergi börtön gyűjtőfogházába szállítottak. Ott tífuszba estem, s majd egy év után, 1948 késő őszén deportáltak a vorkutai körzethez tartozó Intára, majd Rudnyik Kozsimba, ahol 1952-ig, az üzemi balesetemig szénbányában dolgoztam. 1954-ben a mordoviai Javaszra szállítottak, és onnan jöhettem haza 1955 novemberében… A magyar igazságügyi szervek a jászberényi börtönben újabb vizsgálatot indítottak velem szemben, és csak 1956. június 2-án szabadulhattam.” – A Szovjetunió Legfelsőbb Bírósága 1959. november 28-án bűncselekmény hiányában rehabilitálta.

M. Gy. (1915) – Építészmérnök volt. Így kezdődött, a saját szavaival elbeszélve: „1948. október 7-re virradó éjjel 2 órakor csengettek a lakásomon. Az ajtónyitásra két ÁVÓ-s tiszt lépett be. Megbilincseltek, majd házkutatást tartottak, de semmit sem találtak. Bevittek az Andrássy út 60-ba. Ott a lépcsőn lerúgtak, és a pincében egy zárkába löktek. A kihallgatás úgy kezdődött, hogy felszólítottak: mondjak el mindent! Amikor megkérdeztem: mi az a minden? – nekem estek, és gumibottal ájulásig vertek. Néhány nap múlva átadtak a szovjet MVD államvédelmi szerveinek. A Vilma királyné úton vallattak tovább, és nem létező külföldi kapcsolataim iránt érdeklődtek, fenyegető módon. 1948. december elsején Baden bei Wienbe szállítottak, és ott a 28 990. Szovjet Katonai Alakulat haditörvényszéke 1949. február 18-án, terrorizmus vádjával 25 évi, javító-nevelő munkatáborban letöltendő szabadságvesztésre ítélt…” – A Szovjetunióba deportálták, és Inta, Tajset, Nyevelszkaja, Bratszk, valamint Szverdlovszk lágereiben töltötte a büntetését. 1955. november 20-án adták át a magyar igazságügyi szerveknek. További kihallgatások után a jászberényi börtönből 1956 áprilisában szabadult. Az 52 065. tábori postaszámú Szovjet Katonai Alakulat haditörvényszéke 1989. január 5-én bűncselekmény hiányában rehabilitálta.

M. L. (1927) – Kereskedőtanuló volt. A magyar Államvédelmi Hatóság 1948. augusztus 23-án letartóztatta. Az első kihallgatások után átadták a szovjet katonai bíróságnak. A Szovjet Hadsereg katonai törvényszéke Baden bei Wienben 1949. március 4-én 25 évi, javító-nevelő munkatáborban letöltendő szabadságvesztésre ítélte. Vorkuta szénbányáiban raboskodott. A magyar igazságügyi szerveknek 1955. november 20-án adták át. A jászberényi börtön után Budapestre szállították, és onnan szabadult végre 1956. szeptember 25-én.

N. I. (1925) – Özvegyének visszaemlékezése: „1944 karácsonyán reggel puskakövés nélkül bevonult a falunkba a szovjet megszálló hadsereg. 1945. január 9-én egy tehergépkocsi szovjet katona jött a községbe. A falu fiataljainak, köztük a férjemnek is azt mondták, hogy öltözzenek fel melegen, hozzanak magukkal háromnapi élelmet, mert mennek az országútra havat hányni. Este beszállították őket a járási központba, a Hangya szövetkezet pincéjébe. Az épületben működött a szovjet katonai bíróság. A pincébe velük együtt zárták a fronton garázdálkodó szovjet katonákat is. Ott tartották őket, és január 15-én közölték velük, hogy le vannak tartóztatva. A kihallgatáson nem értették, miről van szó. 1945. március 20-án sorra elítélték őket. Az 53. Szovjet Hadsereg katonai törvényszéke a férjemet 15 évi kényszermunkára ítélte, ismeretlen vádak alapján. Utána az ugyancsak elítélt szovjet katonákkal együtt bevagonírozták, és kivitték a Szovjetunióba…” – A kisinyovi, odesszai, harkovi börtön után megjárta Karaganda, Burma, Jenyiszej, Kanszk, Tajset, Bratszk, Angarszk, Vihorevka és Szverdlovszk munkatáborait. 1955. november 19-én adták át a magyar hatóságoknak, és december 16-án mehetett haza szülőfalujába. A Szovjetunió Legfelsőbb Bírósága 1983. augusztus 31-én bűncselekmény hiányában rehabilitálta.