Pomogáts Béla

Egy önmagát kereső régió

LEHETSÉGES-E KÖZÉP-EURÓPAI INTEGRÁCIÓ?

Közép-Európa és Köztes-Európa

Közép-Európa ma inkább irodalmi fogalom, mint gazdasági, politikai és lelki valóság: a fogalmat írók tartják életben, egy lengyel Miłosz, egy cseh Kundera, egy magyar Mészöly Miklós beszélnek arról, hogy a közép-európai régiónak – az általánosabb európai integráció keretében – magára kellene találnia, és el kellene indulnia a kölcsönös kiengesztelődés és összefogás felé. Közép-Európáról sok és sokféle meghatározást ismerhettünk meg az elmúlt években és évtizedekben. A legegyszerűbb és leginkább használható talán az, amellyel annak idején Németh László is élt, ő ugyanis a német és az orosz nagyhatalmak között élő kisnépek: lengyelek, csehek, szlovákok, osztrákok, magyarok, szlovének, horvátok, szerbek, makedónok, románok, bolgárok és albánok övezetét tekintette Közép-Európának vagy talán inkább Köztes-(„Zwischen”)-Európának.

A régió népei hagyományosan egymásra voltak utalva, és valójában csak akkor kaptak kontinentális történelmi szerepet, midőn integrálódni tudtak, vagyis meg tudták találni azt a hatalmi keretet, amely gazdasági és politikai integrációjuk formája és organizációs összefogója lehet, s védelmezni képes őket nagy hatalmú és általában terjeszkedő politikát folytató (nyugati és keleti) szomszédaiktól: a német és az orosz (keleti szláv) birodalomtól. Közép-Európa története ilyen módon úgy is leírható, mint a térség integrációs és dezintegrációs folyamatainak a története.

A régió integrációs törekvései

A közép-európai régió történelmileg mindig egy kettős mozgás erőterében élt. Történelmi érdekei következtében mindig integrációra törekedett, minthogy függetlenségének és fejlődésének a belső összefogás és együttműködés lehetett a biztos támasza, ugyanakkor ennek az integrációnak az eredményeit szüntelenül feldúlták a kívülről vagy belülről kikényszerített dezintegrációs folyamatok.

A regionális integráció több alkalommal is létrejött azóta, hogy a közép-európai népek nagyjából a Krisztus születése utáni első évezered végeztével beilleszkedtek a keresztény Európa népei közé. A középkorban ilyen integrációs keret volt a Magyar Királyság, amely dél és északkelet felé terjeszkedve a saját hatalma alatt tudta egyesíteni a régió nagy részét (sőt Nagy Lajos lengyel királysága idején szinte a teljes régiót!), illetve a Lengyel Királyság, amely a lengyel–litván unió után maga is a térség, sőt a kelet-európai övezet integratív hatalmává (és az akkori Európa legnagyobb területű királyságává) vált.

Mindkét integrációnak a délről, illetve keletről támadó katonai hatalmak vetettek véget: a magyarnak a török, a lengyelnek az orosz, s az első integrációs törekvés a 16. század elején (Mohács után), a második a 18. században (Lengyelország többszörös felosztásával) megbukott.

Ezt követve a 18. században felemelkedő dunai Habsburg Monarchia hozott létre a közép-európai régióban integrációs keretet. A Monarchia két történelmi alkalommal is kelet-délkelet felé orientálódott: a 18. század elején-közepén, midőn a spanyol örökösödési háború következtében kiszorult az atlanti térségből, és a 19. század közepétől, midőn mindinkább bizonyossá vált, hogy az egységesülő német birodalomnak nem Ausztria, hanem Poroszország lesz a vezető ereje. Az első keleti fordulatot Savoyai Jenő stratégiai tervei készítették elő, ezek szerint ugyanis a Habsburg-háznak nem nyugati, hanem keleti politikát kell folytania, és a visszavonuló török hatalom helyét kell elfoglalnia, mielőtt még az ugyancsak felemelkedő orosz birodalom balkáni pozíciókat szerez. A második fordulatot pedig a königgrätzi csatavesztés és következményeként az 1867-es osztrák–magyar kiegyezés idézte elő, midőn a Monarchia valóban elszánta magát arra, hogy a közép-európai régió megszervezésében és modernizációjában vállaljon küldetést.

Jól tudjuk, hogy ennek a küldetésnek – a térség integrációjának – az első világháborús vereség és a Monarchia feldarabolása vetett véget, csakúgy, mint annak a szűkebb körben kialakuló integrációs folyamatnak, amelynek a történelmi Magyarország volt a színtere. Az mindenesetre a békecsináló nagyhatalmak, mindenekelőtt az egész európai stratégiát a maga németellenes indulatainak kiszolgáltató francia kormánynak a felelőtlenségét és vakságát tanúsítja, hogy a közép-európai integrációról lemondva a térséget először a kisnemzetek vetélkedésének, majd ezt követve Hitlernek és Sztálinnak engedték át.

     Önkritikusan el kell mondanunk, hogy a közép-európai integráció vereségéért mi magyarok is felelősek vagyunk, pontosabban a dualista magyar politikai stratégia is felelős. 1867 körül ugyanis lehetőség lett volna arra, hogy a Monarchia államalkotó nemzetei közé a csehek és a horvátok is bekerüljenek, és a létrejövő tetralisztikus birodalom sokkal teherbíróbb lett volna, mint a pusztán osztrák és magyar érdekeket kifejező dualisztikus berendezkedés. Ebben az esetben a Monarchia lakosságának túlnyomó többsége, több mint kétharmada érdekelt lett volna a közös állam fenntartásában, amely természetes módon egészülhetett volna ki a mindenképpen feltámadásra váró Lengyelországgal, és létrehozhatta volna a legjobbak álmaiban mindig is megjelenő közép-európai föderációt. Mindez a történelmi magyar állam fennmaradására is jóval szerencsésebb helyzetet idézett volna elő.

Monarchia-nosztalgiák

A Monarchia, amelyet közvetlenül összeomlása előtt és után szinte minden politikai tényező és „történelemcsináló” hatalom valósággal történelmi képtelenségnek tekintett, és szinte mindenki: Karl Kraustól, Robert Musiltól és Miroslav Krležától T. G. Masarykig úgy látta, hogy bukásával megérdemelt végzete teljesedett be, lassanként a költői és politikai nosztalgiák mesebeli országa lett. Karel Čapek, aki pedig a csehszlovák állam alapítójának szűkebb szellemi környezetéhez tartozott, 1932-ben a fennállásának huszonötödik évfordulóját ünneplő budapesti Nyugatban adta közre A kétfejű sas nyomában című útirajzrészletét, és ebben arról beszélt, hogy a Habsburg Birodalom maradandó politikai és szellemi értékeket is létrehozott, midőn a különböző népek és kultúrák föderatív együttélésének megszervezésére tett hosszú időn keresztül eredményesnek látszó történelmi kísérletet. Legutóbb azután egy másik cseh író, az 1968 után emigrációba kényszerült Milan Kundera tűnődött el A Nyugat elrablása, avagy Közép-Európa tragédiája című elégikus esszéjében azon, hogy a politikai Közép-Európa lerombolása milyen fájdalmas következményeket zúdított a régió népeire.

A Habsburg Monarchia valóban az összeurópai politikai és kulturális színkép és az európai nagyhatalmi egyensúly meghatározó része volt, bukása kétségtelenül hatalmi vákuumot idézett elő abban a máskülönben is súlyos történelmi frusztrációkkal terhes övezetben, amelyben a német és a keleti szláv tömb közé szorult kisnemzetek: a nyugati és a déli szlávok, a magyarok és a románok élnek. Felszámolása a nyugati hatalmak (Anglia és Franciaország) egyik legnagyobb történelmi tévedése volt: a 18. és 19. századi brit politika ilyen katasztrofális baklövéseket sohasem követett volna el. Abból igazán a 20. század totalitárius diktatúrái húzták a hasznot, hogy a Monarchia mint európai nagyhatalmi tényező eltűnt: mindez igen nagy mértékben könnyítette meg a Közép-Európa bekebelezésére áhítozó totalitárius imperializmusok dolgát.

Dezintegrációs folyamatok

A világpolitikában hosszú évtizedeken keresztül érvényesülő közhiedelem értelmében a soknemzetiségű Osztrák–Magyar Monarchia helyén az első világháború után – a Wilson amerikai elnök által megfogalmazott követelményeknek megfelelően – nemzeti államok jöttek létre. Ez a vélekedés tulajdonképpen tévedésen alapszik, minthogy a Monarchiát – Magyarország és Ausztria kivételével – igazából nem nemzeti államok, hanem újabb többnemzetiségű országok váltották fel. Csehszlovákiában a csehek és a szlovákok osztoztak az államnemzeti jogokon, mellettük a két világháború közötti időszakban igen nagy létszámú: több mint hárommilliós német és a jelenben is több mint hatszázezres magyar nemzeti kisebbség élt, illetve él. Jugoszlávia a déli szláv nemzetek föderációjaként alakult meg, ám ezek mellett területén csaknem kétmillió albán és több mint félmillió magyar helyezkedett el. De igazából Románia sem nemzeti állam, hiszen lakosságának legalább negyedrészét különféle nemzeti kisebbségek (magyarok, németek, cigányok, szerbek, ukránok, bolgárok, törökök) teszik ki.

Mindezeken felül teljesen csődöt mondtak azok az államjogi koncepciók, amelyek mind a trianoni, mind a párizsi békerendezés alkalmával mintegy megalapozták az utódállamokat. Csehszlovákiában megbukott az a Masaryk és Beneš által képviselt és erőszakolt „csehszlovákizmus”, amely abból a fikcióból indult ki, hogy a cseh és szlovák nemzet egy és ugyanaz. Jugoszláviában ugyancsak megbukott a „jugoszlávizmus” eszméje, minthogy többszörösen is kiderült, hogy jóllehet a szerbek és a horvátok nyelve (a cirill, illetve a latin írásmódtól eltekintve) szinte ugyanaz, kulturálisan és történelmileg igen erős különbségek, sőt ellentétek választják el őket egymástól. Ugyancsak teljesen külön nemzeti identitása van a szerb nyelvű, de mohamedán vallású, illetve kultúrájú boszniai muzulmán népcsoportnak, és ugyancsak külön nemzetet alkotnak a szlovénok és a makedónok.  Mindez messzemenően megmutatkozik az egykori jugoszláv államkeret felbomlásában és abban a véres etnikai konfliktusban, amely nemrégiben zajlott az európai nemzetek szeme előtt. A nyugat-európai külpolitika egyik megdöbbentő tapasztalata éppen az volt, hogy az általa egységesnek kezelt közép-európai szláv nemzeteket egymástól milyen áthidalhatalan szakadékok választják el.

A közép-európai régió azért egyelőre nem az egység, hanem a teljes bomlás irányába halad. Csehek és szlovákok, szerbek és horvátok, szerbek és muzulmánok perlekednek és harcolnak egymással. Ezeknek a nézeteltéréseknek és küzdelmeknek estek áldozatul azok az állami struktúrák, amelyeket az első világháborút lezáró békeszerződések hoztak létre, és a másodikat lezáró szerződések erősítettek meg. A szlovákok, a horvátok, a szlovének, a muzulmánok és a makedónok a maguk teljes mértékű nemzeti identitását kívánják kialakítani vagy helyreállítani, saját autonóm fejlődésüket akarják megalapozni. A „csehszlovákizmus” és a „jugoszlávizmus” a történelem muzeális fogalomtárába került, és újabb integrációra esetleg csupán a nemzeti autonómiák teljes körű kifejlődése után kerülhet sor.

Dezintegrációs tényezők

A kívánatos közép-európai integrációt történelmi értelemben mindig igen súlyos tehertételek nyomasztották. Ezek között első helyen kell említeni a 19. században kifejlődött és mindig véres konfliktusokkal, antidemokratikus törekvésekkel és öngyilkos intoleranciával együtt járó nacionalizmusokat. Ezek a nacionalizmusok minden esetben etatista államrezonra épülő nemzetállamokat kívántak létrehozni, és ez egy történelmi okok folytán kevert etnikumú térségben törvényszerűen nemzeti konfliktusokhoz vezetett: úgy egyetlen nemzetet sem lehetett egyesíteni, hogy a nemzeti főhatalom alá ne kellett volna más nyelvű, más identitású milliókat kényszeríteni.

A nemzeti egység jelszavát hangoztató nacionalizmusok miatt a föderalizmus eszméje és a méltányos kiegyezés politikája mindig elbukott. Végül mindennek a következményei elsősorban bennünket, magyarokat sújtottak: a történelmi Magyarország romjain berendezkedő utódállamok ugyan nem váltak nemzeti államokká (minthogy az államalkotó nemzet egyetlen országban sem töltötte ki a megszerzett területet, sőt Románia kivételével mindenütt kisebbséget alkotott), a magyarság nemzeti egysége viszont elveszett, és minden harmadik magyar idegen és vele szemben ellenséges kormányzatok uralma alá kényszerült.

Van azonban a „köztes-európai” régiónak egy másik, jóval nagyobb történelmi múltra visszavezethető dezintegrációs tényezője is. Ezt az a történelmi és civilizációs törésvonal szabja meg, amely a térségen észak–dél irányban végigvonul. Ettől a törésvonaltól nyugatra a nyugati kereszténység, kultúra és mentalitás, keletre a keleti kereszténység, kultúra és mentalitás rendezkedett be. A régió két felének alapvető eltérése az ember alkotta „második természet” világában is tanulmányozható: az észtországi Tallinnban és az erdélyi Brassóban találjuk meg az utolsó gótikus templomokat, Lembergben az európai barokk legkeletibb emlékeit – mindezektől keletre, dékeletre pedig a bizánci ortodox kultúra emlékműveit.

A törésvonalnak természetesen nemcsak művészettörténeti, hanem mentalitástörténeti következményei is vannak. A nyugati társadalmak erősen tagoltak: az arisztokrácia, a nemesség, polgárság, az értelmiség, a parasztság és a munkásság mindenütt kialakította a maga szervezeteit, intézményeit, és ezeknek a szervezeteknek az értelmét az autonómia gondolata jelölte meg. A nyugati ember mindig független személyiségnek tekintette magát, illetve arra törekedett, hogy ilyen legyen. A keleti társadalmak kevésbé tagoltak, egy viszonylag vékony uralkodó réteg alatt a kiszolgáltatott köznép igen széles körű sokasága helyezkedik el, és a keleti ember nem szabad személyiség, hanem alattvaló. Következésképp más a nyugati és más a keleti politikai kultúra. Ez még a kommunista diktatúrák körülményei között is kitapintható volt: a lengyelek, a csehek, a magyarok helyzete egészen más volt, mint a Ceauşescu totális rémuralmának kiszolgáltatott romániai polgároké.

A közép-európai nacionalizmusok és a „klasszikus” közép-európai törésvonal következményei okozták, hogy a kommunizmus bukása után rendre megbuktak a mesterségesen létrehozott és kikényszerített regionális integrációk is. A csehszlovák és a jugoszláv állam szétesésére gondolok. Csehszlovákiában a nacionalizmus feszítőereje működött, az egykori Jugoszláviában ezenkívül még a civilizációs törésvonal is konfliktusokat okozott: a szerbek és horvátok, szerbek és szlovének között. Sőt éppen a civilizációs törésvonal okozhatta azt, hogy a jugoszláv integráció nem békés körülmények között bomlott fel (mint a csehszlovák), hanem egy totális és vérengző háború közepette, olyan pokoli eseményeket produkálva, amelyekre egyáltalán nem voltak felkészülve a századvégi, fél évszázada viszonylag békésen élő európai nemzetek.

Nemzeti stratégia és integrációs politika

A közép-európai integrációnak ilyen módon komoly nehézségei vannak, az integrációs készség – mindenekelőtt a nagyobb európai keretben – mégis mindenütt kimutatható. Az általános európai keretekben való elhelyezkedésnek természetesen együtt kell járnia a regionális megbékélés és együttműködés szándékával, egymással konfliktusban álló országok ugyanis aligha helyezkedhetnek el a kontinentális integrációban: a nyugati világ nehezen fogadja be azokat a nemzeteket, amelyek egymás között képtelenek rendezni hagyományos ellentéteiket.

Az integrációs készség mindazonáltal eléggé eltérő módon van jelen a különböző közép-európai országokban. Vannak országok (és kormányok), amelyek esetében egyértelmű integrációs készség tapasztalható: ilyen Lengyelország, Magyarország, Horvátország és Szlovénia. E négy ország identitásképéhez szorosan hozzátartozik a közép-európaiság tudata, nemzeti stratégiájukat is a közép-európai (és európai) integrálódás jegyében alakították ki.

Kissé más a helyzet Csehország és Ausztria esetében. A csehek saját nemzeti (és történelmi) önazonosságukat újabban nem közép-, hanem nyugat-európai nemzetként határozzák meg, arra hivatkozva, hogy Prága nyugatabbra esik, mint Bécs, és nem Pozsonnyal, Budapesttel, Krakkóval áll szoros kapcsolatban, hanem Münchennel és Lipcsével. Ausztria lakóinak nagy része pedig ugyancsak újabban némi bizonytalanságot tanúsít az egykori kommunista országok európai integrációjával szemben, és az ország keleti határát európai határvonalként értelmezi, csakúgy, mint korábban, a Nyugat és Kelet politikai szembenállása idején. Mégis remélni lehet, hogy Csehország is, Ausztria is felismeri a maga közép-európai hivatását, és ahogy a múltban, a közeli jövőben is a régió gazdasági, politikai és kulturális megszervezésében, valamint európai integrációjának támogatásában vállal szerepet.

Megint más azoknak az országoknak az integrációs készsége és hatékonysága, amelyek még nem szakítottak teljesen a kommunista korszak etatista és diktatórikus örökségével, és csak fél szívvel orientálódnak nyugati irányba, miközben fenntartják a Kelet felé történő tájékozódást is. Szlovákiára, Szerbiára, Romániára és Bulgáriára, általában a Balkánra gondolok. Igaz, ezekben az országokban is növekedett az európai integrációs készség, mindenekelőtt Romániában, ahol a legutóbbi választásokon alulmaradtak a posztkommunista-nacionalista pártok, és a hatalomra került kormányzat elkötelezte magát az integráció mellett. De a szlovák, a szerb és a bolgár ellenzék körében is igen erősek az integrációs politika hadállásai, erősek azok a politikai modernizációs törekvések, amelyek az integráció bázisát alkotják.

Végül is a közép-európai régióban az utóbbi két-három esztendő során erősödtek az integrációs politikai stratégiák: ennek jele az is, hogy ismét meggyengültek az egykori kommunista pártok utódszervezetei, gyengülni látszik a nacionalista etatizmus, és több helyen is azok a középpártok erősödnek, amelyek szakítani kívánnak a diktatórikus korszak politikai kultúrájának hagyományaival, és a közép-európai (európai) integrációban látják az egyedül eredményesnek tetsző, új nemzeti stratégiát.

Az integráció hajszálgyökerei

A közép-európai integráció ügyének bármily csekély előrehaladása a régió minden népe és országa számára nyereséget jelent. Csakhogy az integrációs folyamatok kormányszintű előkészítésének és irányításának ügye a kilencvenes évek kezdetéhez képest, sajnálatosan, elakadni látszik. A nemrég még oly ígéretes közép-európai együttműködés (Pentagonale, Hexagonale), illetve a „visegrádi hármak” ügye nem mutatott előrehaladást, sőt a délszláv konfliktusok és a csehszlovák állam felbomlása következtében inkább visszaesést. Igen sok oka és magyarázata lehet annak, hogy a most szabaddá vált vagy éppen független államisághoz jutó nemzetek miért választják az integrációs politika helyett a nemzetállami politikát és az etnokratikus megoldásokat. Az mindenképpen megfigyelhető, hogy a „felülről” vezérelt, kormányszintű és az európai egyesülés követelményeihez igazított integrációs folyamatok egyelőre vesztegelnek, és az igen veszedelmes dezintegráció kérlelhetetlenül halad előre.

Lehetnek és léteznek azonban az integrációs politikának „alulról” kezdeményezett, spontán módon szerveződő, csendesebb változatai és módszerei, és ezek a politikai módszerek szinte észrevétlenül, mégis kétségtelenül teret kaptak a mögöttünk lévő esztendőkben, és talán még nagyobb teret fognak kapni a közeli jövőben. Az egymással szomszédos „alrégiók”: például a Nyugat-Dunántúl (Vas és Zala megye) és Stájerország, a Délnyugat-Dunántúl (Zala megye) és Szlovénia, a Felső-Tisza-vidék és Kassa, valamint Beregszász környéke máris igen előnyös és eredményes gazdasági és kulturális kapcsolatban állanak egymással. Ennek az együttműködésnek igen nagy múltbeli előtörténete és hagyománya van, hiszen a Dunántúl és az osztrák tartományok vagy éppen a Felső-Tisza-vidék és az abaúji, ungi, beregi vidék gazdaságilag korábban is jól kiegészítették egymást, és az így létrejövő gazdasági együttműködésre épültek rá a kulturális, sőt személyes (családi) kapcsolatok.

Az első világháború után mindig éles választóvonalat képező és szinte mitikus szerepet betöltő politikai határok fölött ezek a hagyományos területi, gazdasági, kulturális és személyes összeköttetések kezdenek ismét érvényesülni. A regionális kapcsolatoknak bizonyos mértékig kiépültek az intézményes keretei is: korábban az Alpok–Adria Munkaközösség, újabban a Tisza–Kárpátok-együttműködés vagy éppen a Dunántúl délnyugati megyéinek együttműködése Szlovéniával (amelyet a már épülő vasúti összeköttetés is fejleszteni fog). Ezeket az intézményi kereteket kellene okos kormánypolitikával támogatni és találékony regionális együttműködéssel, „népi diplomáciával” még jobban megalapozni, kiteljesíteni.

Ezeket a regionális együttműködéseket, sajnos, törékennyé teszi az a „nemzetállami” politika, amely törvényszerűen mindig a gazdasági autarkiát részesíti előnyben az érdekek összehangolásával és az alkotó együttműködéssel szemben. Korábban inkább Bukarest, mostanában inkább Belgrád és Pozsony „nemzetállamot” építő, etnocentrikus politikája természetesen nem kedvez az „alulról” szerveződő regionális integrációknak sem, de úgy tetszik, minden politikai ideológiánál és erőszakosan érvényesített államrezonnál vannak tartósabb és eredményesebb szükségszerűségek, folyamatok. Így a regionális integrációnak is vannak nehezen elszakítható „hajszálgyökerei”, amelyek a legkisebb enyhülés esetén is újra megtalálják egymást.

Ilyenek azok a gazdasági érdekek, amelyeket jobban lehet érvényesíteni a regionális együttműködés keretei között, és remélhetőleg azok a kulturális kapcsolatok, amelyek a politikától függetlenül vagy éppen a politika ellenére erősítik a regionális összeköttetéseket. Az oly kívánatos közép-európai együttműködés most elsősorban a politika „alatt” (azaz a gazdasági folyamatokban) és a politika „felett” (azaz a kulturális kapcsolatok körében) fejlődhet tovább.

A Kárpát-medence, mi több, Közép-Európa és egész Európa ilyen kisebb-nagyobb gazdasági és kulturális régiókból épül fel, és ezeknek a régióknak a változatos együttműködése alapozza meg a kontinentális együttműködést, az összeurópai egységesülési folyamatokat. Az imént említettekhez hasonló regionális rokonság található például az észak- és dél-tiroli övezet között (amelyek korábban szintén egyetlen közigazgatási egységet alkottak) vagy a keleti lengyel és a nyugati ukrán, a belorusz, a baltikumi vidékek között. Alighanem a szellemnek és a hagyománynak ez a színes és gazdag regionális mozaikja alkotja Európa lelkét. Régiók Európája? Beszéltek, beszéltünk arról, hogy Európa államok, országok, nemzetek és kultúrák együttese, miért ne lehetne a tradicionális gazdasági és kulturális régiók hazája is? Hiszen ha ezeket a régiókat s e régiók hosszú évszázadok során kialakult történeti karakterét megőrzi a változó időnek, igazából legjobb önmagát – kultúrájának belső gazdagságát és tradicionális szellemét – őrzi meg.