Kolozsvári Papp László

Stíluselemzés

A magyar írónak is lehetnek rossz napjai. Vannak tán jók is?, pillant a fejembe és a kéziratba szerzőtársam, aki sose ír ugyan, de majdnem mindent az ő szemével látok, van, aki kis zöld koboldnak vagy minek nevezte a magáét – Descartes!, na!, attól még láthatta ő zöldnek –, van, aki a feleségének és így tovább; lesz, aki Szent Istvánnak, s egy darab papírra lesz neki nyomtatva, egy 1-es és négy nulla társaságában… (Na de így nem haladunk!) Jön a főszerkesztőm, e lap főszerkesztője, mert több is van nekem, szíve égő katlan, kész Abigél, szemében baljós villámok cikáznak, s szól szelíden. Laci, te, hallod-e, jer ide… ülj meg itt az… izé… Szóval azt mondja, hogy jó, amit írtam szeptemberben, de még nem az igazi. S akkor ez az ember rácáfolva szelíd küllemére, a szomorú őszbe elhullámzó fehér hajára, csókra cakkos szájára – csak ahány gyerekét én ismerem! –, Laci, te, nem ezt szoktuk meg tőled! Mit szoktatok meg tőlem?, adom a hülyét (nem olyan nehéz, idesereglik, ami tovatűnt, a fej lehajlik és lecsüng a… de így nem haladunk!). Azt szoktuk meg tőled, hogy – s a főszerkesztő szemében sátáni fények, hangjában vérszomj, de folytatja szelíden –, hogy ha egyszer végigszántasz valamin, tesszük azt, a szolgáltatók önkiírószövetségén, vagy a kiszolgálók önszövetségén, vagy hogy is van, arra te visszatérsz, s felszántod őket keresztben is, és Marius vagy te Karthágó romjainál, és Nero az égő Róma fölött… vagy fordítva… Egy Visinszkij ne legyek ráadásul?, kérdem félénken. Mire ő: de igen, de igen! Nem tudja, hogy mit beszél, szegény jó főszerkesztő, most vettem meg az antikváriumban, igen, csak úgy!, A. J. (aj!) Visinszkij Perbeszédek (nem párbeszédek) című könyvét, kiadta volt a Szikra, 1953-ban, ötezer példányban, ez a példány átcsúszott a nagy megtisztulások meg-megújuló bio-centrifugázásain. Egyelőre még csak stílustanulmányokat folytatok, abból is csak a könnyűeket, mint törődött öregemberhez illik, s tanúsítom, még nyomára sem bukkantam olyan árnyalatnak világunkban, mint az A trockista–zinovjevista terrorista központ ügyében, a záró fejezetben olvasható: „Egytől egyig agyonlőni a veszett kutyákat!” Ehhez képest a főpolgármester sietős, türelmetlen odavetése: „Tessék tudomásul venni, hogy multikulturális országban élünk”, egy fityfiritty!, egy nem fújt, hanem szívott pánsíp, úgy is ad hangot, szörcsögőt, befelé, milyet adjon…?! Vesd össze e tavalyi mondatot azzal a minapival, hogy Demszky nem akar kínai negyedet Budapesten, nem monokultizás ez, kérem szeretettel?

De erre még visszatérek, hogy keresztben is…

Mi a fenét szánthatnék keresztben azon, hogy írótársaim egy különösen rátermett csoportja – egytől egyig kiválóság a maga műfajában! – szervezetebbet alapított! Csodálhatom őket, melankolikusan, hiszen aki ismer, tudja, hogy inkább a méla bú (külön kérem), mint a merő epe jellemző rám. És a méla undor. Nem is értem… Inkább szeretet és megnyugvás tölt el. Hogy egy olyan elkövetkezendő időszakban, mely dús lesz megpróbáltatásokban s szegényes beteljesülésekben – szerelemiekben is, fiúk, lányok!, láttam a boldogságot én, a tőzsdén, nem lágy volt és szőke, hanem sovány, szinte még gyerek, arcán értelmen túli vad figyelem (épp fölíveltek a budapesti tőzsdén a lótüdő tudja, hogy mik!), és olyan kíméletlenség, hogy arról a rég kiveszett csőrfogú madár (átmenet a madár és hüllő között) kicsinyét és nagyját lehetne megmintázni… (Őket már nem kell tanítani Aj! Visinszkij elvtársnak, hogy anyád-apád eladása egy tál emelkedő részvényért rendszerünknek tetsző; miként tetsző volt eladni a sztálini gyermeknek apát-anyát a Gulagra; vagy Molotovnak Molotovnét, aki pedig külügyminiszter-feleség volt, nem ám csupán holmi jöttment anya! Vagy Kalinyinnénak az elítélése nyolc év lágerre az által a bíróság által, mely – na kinek? – magának Kalinyinnak van alárendelve, mint azt Kun Miklós újabb kéjes kutatásaiból megtudhatjuk.) Neki áll a beteljesülés!, a szerelmi! Nem ti vagytok hősei az új világnak és az új századnak! Mit szántsak én ezeken, főszerkesztő úr? Meg akarnak élni a szerencsétlenek a következő rövid érában is. Ez már önmagában is elég önkezi keresztbeszántás abban az egyetlen esetben, ha valaki lobogója a libidója, s azt képzeli, hogy ha azt lobogtatja, azzal létét lebegteti. Még egy l-betűvel kezdődő szó illik ide, összetett, ló-val kezdődik.

Elolvastam a bekezdést, több mondat nincs befejezve benne, egyet befejezek, hogy tanúbizonyságot tegyek ebbéli képességemről: hogy egy olyan korszakban, mely dús lesz megpróbáltatásokban és szegényes beteljesülésekben (na most jön a befejezés), legalább ők lesznek boldogok. Mondhatni, felpuhulnak, mint a tejbe szórt zabpehely. Hogy mindennek ára van, az bizony annak a szegény jobbágynak sem jutott eszébe, aki egy jobban átsült darabot kapott Dózsa Györgyből, de már oly rég ábrándozott egy kis friss pecsenyéről Csáky vajda nem konyhájáról híres tömlöcében, miközben az élőlények – mert kétségkívül azok! – ősi mozdulatával letörölte a szájáról a zsírt, s a sanyarú körülményeket feledve egy pillanatra, azt mondta, mintegy magának: na, ez jólesett! És vereshagymát kívánt, de azt nem adtak.

Mit povedáljak én még itt, lánglelkű főszerkesztőm?

Vessem össze ezt a névsort a Charta aláíróival? Hadd lám, kik a legéberebb érdekvédők! Nincs sok értelme, csak a deklasszálódást tapinthatjuk érzéketlen érzőidegen. Annak volt lángja, ennek lángosa is alig. A Chartán, mindjárt a B-nél ott látjuk Bokros Lajos közgazdászt, későbbi bankprivatizátort, úgyhogy az megérte… Mi eshet le ezeknek?, tűnődünk jámboran s igaz szeretettel. Ennél érdekesebb az, hogy olvasgatva a Charta napilap-történetét (fele sem igaz), mit pillantunk meg Kis Jánosnak, a Megvalósultak-e a demokratikus ellenzék céljai? című előadásáról szóló tudósítás mellett? Azt, hogy „Morvai engedély nélkül nyitott üzletközpontot” (1993. november 9.). S miközben az ember olvassa újfent a Charta ’91 tizenhét pontját – s elgondolkozik azon a Pol Poton, aki most váratlanul előkerült, s akinek maói alapvetése két alapot vetett meg, a mi nagyszerű Kis Jánosunkét és a kétmillió kambodzsai lakos meggyilkolását, kb. ugyanabban a történelmi időpillanatban, beszélik, hogy a maói fogantatású Pol Pot sírdogált egy kicsit, látván élete és műve romba dőlését, s hallván, hogy az egyetlen és legfontosabb élet, az övé kerül a végén még veszélybe, na azt tán mégsem! hát hol élünk, a dzsungelben?! –, miközben tehát ezen morfondírozik az ember – visszatérek még rá, drága főszerkesztőm, tehetek én róla, hogy elmém csak úgy fő, és habzik a mondandótól –, fölkajlik a kérdés: mi a fenét követett volt el már akkor is, megint Morvai Ferenc? Hiszen a fényképen: Kazán és Szerelvény Áruház, egy teljesen épeszűnek látszó Morvai mutatja az utat. Jó, jó, vannak a kazánoknak romantikus, barguzini vadhajtásai, de hogy ez miért akadályozta meg a vállalkozót abban, hogy engedélyt kérjen egy akkora áruház megnyitásához…? Nem tudhatjuk! Nyilván az ő kárán tanult Demján Sándor, aki a sokkal nagyobb Pólus Center megnyitásához megkérte az engedélyt, s nyilván meg is kapta Kis János kormányzó pártjától. Vajon ezzel megvalósultak, vagy vajon ezzel valósultak meg a demokratikus ellenzék céljai…? Nem tudhatjuk. Némi támpontot tán az ad, hogy Kis János a célokról kifejti, miszerint „jó néhány területen visszalépést tapasztalt a rendszerváltás óta eltelt időben. Ilyennek ítéli a sajtószabadság kérdését…” Vagyis a rendszerváltozás után nem olyan szabad a sajtó, mint a rendszerváltozás előtt, Kádár János életében…? Nem tudhatjuk!… Mi ezekhez a titáni küzdelmekhez képest a magát önmagában jobban érző írószövetség toprongyos bohóctréfája, drága főszerkesztő úr? Mondhatni, pete és ondósejt egymásra találása egy olyan méhben, melynek nincs kijárata. Nem mintha onnan bárki is kijárni akarna. Bejutni nehéz.

Én értem, amit írtam, de belátom, hogy zavaros. A dolog önmagában az. Nem én leszek az, aki rendbe teszi nekik. A zavar (személyiség-, lelki, pénz- és a többi) rendbetevése a zavar elárulása. Hát vagyok én még egy Zavar, kérdezné a Zavar, ha rendbe tesznek? Idéznék egy szép passzust Visinszkij elvtárstól, bizonyságául annak, hogy zavar tekintetében is miként romlunk mi, kései fiai e századnak. Hogyaszongya: „Zinovjev vádlott, ön maga mondja, hogy Bakajevet a bűncselekmények nyomainak eltüntetésének céljából jelölték ki az OGPU elnöki tisztségére. Miért nevezi akkor ezt Verne-történetnek? Ön hibás védekezési módot választott. (Nincs megnyugtatóbb, mint amikor maga a Szovjetunió főügyésze mutat rá az ember védekezési hibáira.) Zinovjev és Kamenyev azt mondják, hogy ez fantázia, keleti mese, de engedjék meg: Bogdannak, Zinovjev titkárának meggyilkolása vajon micsoda? Mese? Zinovjev erre semmit se tudott mondani. (Erre, Zinovjev helyében, én is csak hallgattam volna.) Rejngold azonban leleplezte ezt a gyilkosságot, Pikel pedig alátámasztotta a leleplezést. (Még hogy nem volt jogrend a SZU-ban, 1936-ban, hogy miket össze nem beszél ez a Szolzsenyicin is, a Gulag-ban.) Zinovjev Bogdant mint terrorcselekmények végrehajtására alkalmas személyt jelölte meg Bakajevnek. Ezt Rejngold állítja, Pikel megerősíti, Bakajev pedig kapálózik ellene és meglapul (ha ezt egyszerre teszi, valóságos virtuóz! De a legszebb): Rejngold és Pikel bebizonyították, hogy Bogdan »öngyilkossága« tulajdonképpen gyilkosság volt. Bakajev hajtotta végre az »Egyesült Központ« utasítása alapján! Te habozol végrehajtani a mi »Egyesült Trockista–Zinovjevista Központ«-unk feladatát? Akkor megölünk, vagy öld meg saját magadat – mondta Bakajev Bogdannak, és Bogdan nem tudott ellenállni a kényszernek.”

Ez csak világos beszéd! Maga Bodgan mondta Rejngoldnak, miután nem tudott ellenállni a kényszernek, és öngyilkos lett!

Stílustanulmánynak a magamfajta szakadt magyar írónak több is a soknál mára.

Ahogy ez a Rejngold (= Színarany) levezeti! Aranyat ér az ilyen ember! Az ilyen levezet mindent, s ha egyedül nem megy, segít neki Pikel (= Csákányos), örül az ember lelke, amint elképzeli a Színarany Csákányos buzgalmát! Amiképpen a Mao elvtárs tanaiból is napvilágosan következett kétmillió embernek a lemészárlása, s ahol nem következett, besegítettek a megfelelő színarany csákányosok!

Na de térjünk át a tévedhetetlenség szférikus terére. A világjelenségekre! Mert miért van igaza mindig egy amerikai elnöknek, teszem azt? Mert a világ legtájékozottabb embere; ennek csupán képességei szabnak határt, ám annak, hogy ilyen határ szabva nincs, semmi se szabhat határt!… Pol Pot felbukkanása engem valóban visszalőtt az alapvonalra, mint rongylabdát holmi kajla kamaszláb. S arról, hogy a délszláv háború bűnöseit szeretnék előállítani, s valamiért nem megy nekik, egyre gyakrabban jut eszembe, hány kemény parola fényképét lehetne kiállítani tömeggyilkosokról, illetve tiszteletben visszavonult vagy még tevékenykedő politikusokról. Bűzös diktátorok, elvi alapokon álló tömeggyilkosok felé sietnek a keblemre, gyermek! mozdulatával amerikai és francia elnökök, szovjet főtitkár, s ettől lefelé a sor végtelenedik. Ezt a szabályt, vagy inkább azt, hogy az emberi faj ezt így leosztja magának, s bele is törődik, az ember már nem is rezignáltan, hanem úgy fogadja el, mint az elhessenthető legyet. Visszaszáll, de addig is…

Meghitt érzés lehet az üst fekáliában párolódó Sztálinnak a demokrácia nagyjaival való fényképezkedésében gyönyörködnie. A román Haza Tölgye és Gondolkodás Dunája, na és az Agrárforradalom Hőse egész könyvsorozatot szentelt az elnökökkel, miniszterelnökökkel, királyokkal való találkozásainak, alig fért el Kolozsváron, a Fő téri könyvesbolt kirakatában… Ekkora haszonelvű cinizmus láttán, ami sorsunkat – jobb Teremtés híján – irányítja, vajon miért prédikálja itt bárki is, hogy nekünk nem a NATO-ban a helyünk? Komolyan mondom! Ha valamit komolyan megbuherált Horn Gyula, akkor ez az volt. Kihathat akár a következő kétezer évre, s a magas labdát nem is az alkalom adja. Lehet, hogy végül is ez marad nekünk ebből a évszázadból…? Ennek a szárazságig racionális embernek a fáradhatatlansága, ahogy ezeket a nagy lágy tulkokat – a nyugati kormányfőket – sorra rávette, hogy meghívjanak oda bennünket. Sajnos, elég nyilvánvaló volt, hogy magától az Antall-típusú polgári terjengősségtől nem fog menni a dolog. Azt is mondogatta Antall József, szegény feje, hogy a Nyugat vagy megsegíti, de gyorsan, a térséget, vagy nagyon ráfizet – miután mi már ráfizettünk volt –; ördöge van, mi már ráfizetünk… Nem lett volna ez másképpen a NATO-val sem, mint azt Jeszenszky Géza pártválasztásban is megmutatkozó politikai érzéke is példázza. Nyerő ez az ember!, kiáltjuk, ha elnézzük őt az aggmenházi négyesben (+ Szabó, Szabad, Katona – szegény Pusztai Erzsébet maga a megtestesült politikai paradoxon: egy ilyen vesztő szempár egy ilyen nyerő nevetéssel egy arcon!), föltéve, ha a kiírás az, ki zergül fel gyorsabban a Gerlahfalvi-csúcsra.

És szavamra – maga legyen a bírám, főszerkesztő úr, ahogyan a régi rómaiak mondták: Ticius judex esto! Magyarul: Az Essónál tankolunk, Tibcsi! –, az ember beleremeg, hogy még az olyan kiváló újságíró és lapszerkesztő is, amilyen Bencsik András, ezt a marhaságot tódítja: „A NATO-ba is úgy vettek be, mint egy lelencet. Még azt se kérdezhettük meg, hogy ha már ennyire biztonságba kerültünk, s mellesleg a délszláv háborúnak is vége (?), ugyan mikor mennek el innen az ideiglenesen hazánkban állomásozó hős szovjet… akarom mondani amerikai csapatok. (Együk meg vacsorára a házőrző kutyát!) Azt se kérdezhettük meg, hogy tulajdonképpen ki ellen védi tagjait a NATO? (És Angliát is régen intettük már óva!) Ki az a rettentő ellenség, aki ellen egész Európának fegyverkeznie kell? És mindez mennyibe kerül?”

Ó, istenem! Kedvem volna annyival elintézni, hogy ekkora szamárságot, na de ekkorát!, ha nem Bencsik úr írja le a július hó legnagyobb poénját – a sárgaságig irigylem érte –, így jellemezvén a Giczy–Isépy viszonyt: „… a tyúkszem egy merész elhatározással kizárja magából a prófétát. Jónás sántikálhat tovább, a tyúkszem balra el.” A helyzet azóta tornyosult, de megfigyelését itt érdemes abbahagyni. A megállapítás tovább-fiatornyosíthatatlan.

S akkor eme szellemes ember ilyet ír a NATO-tagságról, csak mert nem akarja megdicsérni Horn Gyulát. Uraim, van azért mégiscsak egy közös magyar haza. S lám, meg lehetett találni, amikor a Szahara-szárazságig racionális miniszterelnököt megdicsérik a lapban, mert kiegyezett egy ezer éve katolikus (főleg az) ország fő egyházával, sőt elment Rómába is. Igazán észre kell azért venni, hogy a fekélyeket sorra kiszúrogatja a kormányfő, a tisztulás, a gyógyulás, hegedés, keveset mondok, évtizedekig fog még tartani. Számomra, sajnos, post mortem.

Nekem tényleg gondot okoz, hogy különben okos emberek néha miért buták hirtelen. A Chirac-szindróma? Úgy tetszett, hogy a volt francia elnökjelöltnek megmondták az atomlobbiban: nézze, Jakab úr, magából mi itt elnököt csinálunk, de akkor stande pityere felrobbant itt nekünk vagy hét atombombát, egyszersmind menten átveri a parlamenten az újabb sorozathoz való zsozsót! Értem én azt, de mit mondjak a nagyvilágnak, önmagában már az is elég lólábi, hogy Francia Polinézia, szűkebben a Tuamotu-szigetek, még szűkebben a Marquises-szigetek élővilágának pusztulását, legszűkebben: teljes kiveszését épp egy francia, Cousteau kapitány kürtöli világgá… Nézze, Jakab úr, csak mert maga rokonszenves nekünk, ’sze francia köztársasági elnökjelölt van itt annyi, mint a szemét, adunk egy tanácsot: mondja azt a világnak, hogy Franciaország nem engedi megtépázni a Gloire!-t, amúgy a francia flotta képes megfékezni a Zöldeknek Új-Zélandról a térségbe behatoló kisebb hajóját? (S hogy földrajzi műveltségünkből elég legyen, Jacques Chirac így válaszolt a francia atomlobbinak, felcsillanó szemmel: Ó, igen! Képes!…) Én elhiszem, drága Bencsik úr, hogy a lapnak is dohányra van szüksége, nem csupán Chiracnak a választási sikerhez, de valahogy intelligensebben kell intézni a dolgot. Ám lehet, hogy kegyednek tényleg az a meggyőződése, hogy a NATO, az nekünk púp a hátunkra ebben a nagy és tartós békében. Na, erre az esetre van a Magyar nemes-szindróma.

Kezdjük hatásosan: meghal Jelcin. Orosz államfőként senki sem erős, de lehet szép. Gondoljunk csak vissza az állítólag erős cárokra, akiket meggyilkoltak. Van olyan is, akit nem? Jelcin sem erős, de… hogyan is fejezhetnénk ki magunkat: olyan kusza, ingatag, képtelen boltív-csonkok metszéspontjában elhelyezkedett-beszorult (faragatlan) kő, ami ha kiesik, összedől az egész szar. Gyűjtőnevén a FÁK. A folyamat modellezhetetlen, a legkevesebb, hogy megindulhat egy olyan spontán népvándorlás keletről nyugatra – polgárháborús nyomás, menekülés éhínség elől és a többi –, aminek Magyarország nem tud ellenállni. (Nem véletlenül emlékeztetnek az olyan hű de intelligens emberek is – mint Friderikusz Sándor jellemezte volt –, amilyen Csepeli György, a népvándorlás esélyeire, balekoknak jellemezve a fehér amerikaiakat a törvénytelenül beözönlő mexikóiakkal szemben.) És eddig még egy csöpp drága magyar vér nem sok, annyi se folyt; épp csak elszivárog, ki merre lát, a föld egyszerű fia pedig visszaolvad a szlávságba, megtanulja újra a faekét, egy nemzedék alatt el is felejti, a kései leszármazottak régészei a nem mesterségesen zsugorított fejformáról fogják azonosítani – ennek első tüneteit már napjainkban, kimagaslóan 1994-ben megadta a drága magyar nép.

Na de folyjon vér! Tán nem túlzás Petőfit idézni, ha Mečiar Vladimír irántunk tanúsított érzelmeit óhajtjuk jellemezni: úgy utál minket, mint a kukoricagölődint. Hogy Horn Gyula tárgyal vele a megbékélésről, az hanta! Kell neki mennie Ótátrafüredre, Győrbe, ő a miniszterelnök. Éppolyan tehetetlen (és racionális), mint én. És egyre apróbb morzsákra darálja le a jó Vladimírt a világpiacon. Mert ha a NATO-tagságot legfőbb jónak tekintjük, s ő annak tekintette, akkor a sztrapacska receptjével is összefüggésbe hozott alapszerződéssel nagyon átvágta a mi jó Vladimírunkat… A nyugati melákoknak az a papír kellett, hát megkapták, most Győr kellett, azt is megkapták. Csak a vége-sajtértekezleten kellett egy kicsit ejnyebejnyézni. Hogy a vízlépcsőt Magyarországon nem lehet átverni, az halálbiztos! Elég nagy baj már az is, hogy a Mária Valéria hídban a végén még megegyeznek, s akkor megépül az egyik legszebb magyar város szívébe és tüdejébe egy vasszipka, amin át ember, ház, műemlék megkapja hét ország minden kipufogógázát. Érdekes, hogy Dél-Buda tiltakozik az autópálya ellen, az álmos, jó levegőjű Esztergom pedig vágyakozva föl-fölsóhajt a levegő- és hallásgyilkos híd után. Nem lehetne azt a múlt századi helyzetet szolgáló hidat – a testvériség jelképe! – a várost elkerülő körgyűrűre telepíteni?

A románok imádnak minket!

Egészen addig a nem oly távoli időpontig, amíg Constantinescu és móc miniszterelnöke bele nem bukik a halaszthatatlan reformokba, s még jó, ha nem a kapukirúgás meredekségével ívelő Nagy Románia Párt kerül hatalomra, amúgy Csurka István (Csupi) programjával, miszerint nincs nekünk szükségünk senkire, húzzuk meg magunkat itt a csendben, éljünk túrón, ordán, zöldhagymán, találjuk fel újra a szekeret, az ökörnek még sosem pukkadt ki a kereke… Később tán hozzászántunk egy lopott barázdát a hazához!… Ha a nép, az istenadta, elégedetlenkedik, ott van neki martalékul a magyarság, még egy Kárpátok Géniusza negyedszázad, elszigetelődésben, s úgy feleszi, hogy morzsája sem marad. A régi erdélyi városok pedig maguktól is a fejére omlanak a maradóknak, nem kell ahhoz politika, elég hozzá a korai feudalizmus meghittsége… Ám akárhogy lesz is, a szélsőséges, fundamentalista román politika visszatérte – az Ilisescu-éra hozzá képest fonnyadt bajadérok bájtánca – fölöttébb valószínű. Kivéve azt az esetet, ha sikerül idejében elhitetni a földig butított néppel, hogy ha Romániát nem vájják ki az elszigetelődésből, úgy esnek a semmibe, országostul, mindenestül, mint (legyek már megint művelt csak úgy?) a Tunguz-meteor, mely az orosz tajgában égett volt el egy szempillantás alatt. És ott feszíti, sütögeti őket alulról a keleti parazsas serpenyő is. Miközben tehát némely magyari urak a ki támadna meg minket?! hülyeségét papolják, minden különösebb tájékozódás nélkül is nyilvánvaló, hogy körülöttünk irgalmatlan versenyfutás folyik, hogy az esemény (például Constantinescu bukása) következik-é be, vagy az eseményt kivédő folyamat kattan-e be.

Jelcin halála, Vladimír szerelme és Nagy-Románia ábrándja már három, említsük meg még érintőlegesen a második világháború óta legvéresebb – az iráni–irakin messze túltevő, nem egymásra jó messziről lődözgető – délszláv háborút. Olyan nincs, hogy ott háború legyen, azok a népek ott szétválaszthatatlanok, nyilatkozta volt a legnagyobb magyar író, Konrád György is, kibicnek semmi sem drága, reméljük, hogy az Egyetemes Naftalin kiveszi a molyt a német szövetből. Még mindig nem Szaniszló Ferencre hallgatunk, akinek a lenyűgöző filmjét a délszláv háborúról, etnikai tisztogatásokról, évszázadok óta – a barátság és testvériség mellett – halmozódó gyűlölségről, fegyverről és vérimádatról sikerült úgy eldugni a Duna tévén, éjszaka, hogy visszhangtalanul szóródott a magyar semmibe: Ugyan, ki támadna meg bennünket!, Nevetséges! De ha már Szaniszló nem olyan könnyen előhúzható, legalább Kőbányai Jánosnak az élete kockáztatásával megírt könyvét kéne elővenni Szarajevóról a magukat oly fenenagy biztonságba érzőknek.

Hogy ez mennyibe kerül nekünk?… És az mennyibe kerülne nekünk, ha az itt felsorolt négy-öt történelmi mozzanatból – de a variációk száma végtelen, s egyik rosszabb, mint a másik – akár csak kettő egyszerre következnék be, s kezdené gerjeszteni egymást valamiféle huntingtoni katasztrófaelmélet szabálytalan spirálja mentén? Azt a cechet nem tudnánk kifizetni, rámenne a nemzeti létezésünk, ezt – nem lesz kevés – még csak-csak kiperkáljuk valahogy. S ha már Huntington és az ő katasztrófaelmélete! (Lásd még: Kortárs, 1996/7, Barackszínű lányok.) A Római Birodalom nyilván nem ok nélküli kettéválása óta húzódik Európán át egy kulturális törésvonal, s helyét jóformán nem változtatta kétezer éve. Arról a sávról van szó, amit ma Balkánnak nevezünk, s amibe – Kompország mivoltunkat köszönhetjük neki – mi is beletartozunk. Ez folytatódik északkeletnek, ahol a balti morzsalék-államok, a négyszer felosztott Lengyelország, rövidre fogva a sirámot: a szakadatlan háborúk világítanak baljósan.

Hogy megvéd-e a NATO ezek ellen? Nem! Önmagát védi meg. Ezért kell tagnak lenni. Az egyetlen esély, hogy nem támadják meg – benne minket sem –, mert olyan erős. S akkor immár a körülöttünk elterülő, Trianonba vivő államok instanciáznak felvételért, kétezer éve először tolva beljebb bennünket a biztonsági zónába, s abba a meglepő érzetbe, hogy ez egyszer nekünk dolgozik az idő. Én is tudok és el tudok képzelni rosszabb forgatókönyveket.

Hogy ma sem voltam önfeledten boldog…? Pedig hát… tényleg ez az egyetlen magyar mozzanat, aminek örvendhetek. Hogy tán nemzedékem, mely túlélésben excellált – gyengébbje elhullt a súlyos posvány alatt –, ezúttal is szerencsés lesz, már ami a csupasz életben maradást illeti? Hogy a hegy épp nem oda fog omolni, ahol ő áll? Eddig ebben jó volt. Talán ezért érti meg, s van – lett – benne némi kis megengedés az utóbbi három és fél év politikájával szemben. Itt tényleg rászakadt a falura, a patakra a fél hegy, s aki járt már Svájcban – aki pedig nem, az képről –, tudhatja, hogy az efféle tájalakulások milyen romantikus, bukolikus zugot hoznak majd létre, a reá települő, rajta egypár száz évig elkapirgálgató civilizációval szimbiózisban. Jómagam, aki főleg pásztor-ábrándokat szeretnék írni, sok pucér pásztorlánnyal, nem efféle szöges-szúrós ábrázolásokat, nem vagyok olyan kimondottan boldog, látván füstölögni a környéket – tűzvész is van, veres kakas, meg amit népnemzetiül még akartok –, fuldokolni a majdan bukolikus táj utolsó írástudóit… Ez persze nem gátolja meg az embert, hogy ne mulatozzék a veszett helyezkedésen, annak a néhány bánatos barlangrajznoknak az egymás torka szorongatása láttán…

A nemzedék, benne e sorok írója, jóvátehetetlenül individualista lenne, beszéljen bármit is? A nevelés és ellennevelés, minek értelmében az ember nem tudván kikapcsolni a zörej forrását – bombasztikusan: a szocializmus építését –, kiszűrte magát a zörejből…? S ez az egyetlen, maradék, hasznosítható képessége kicsit olyanná teszi, mint a mesterségesen előállított torzót, akinek kiskorában nyakába láncolták a lábát, s most nemzetiszínű vagy hupikék bugyogóban (na, innen kezdve mindegy az!) mutogatja magát a panoptikumban, s büszkén odaszól spirituszban kiállított pályatársához: én legalább még tudok mozogni, úgy vigyázz, mert leiszom rólad a szeszt! Az ám, szolgáltató írószövetséget alapító lányok, fiúk! Lehet, hogy már csak a szélsőséges individualizmus kamatoztatható érték bennünk?…

És ilyenkor már közmondásos humorérzékünk is elhagy…?

Azért nem! El kell árulnom, hogy miközben keresem a nyílt sebben megforgatható rozsdás tőr szavakat és képeket – ilyen ez is –, fel-felröhögnék egy-egy leleten, ha nem volnék egyedül a lakásban. Ha pedig itt volna a feleségem, a drága, akkor pláne hallgatnék, mert még bejönne, s megkérdezné: mi a baj már megint, hogy itt röhécselsz magadban?

Mire én azt válaszolnám: nevetve vigad a magyar!

Minél is érthetetlenebb paradoxont nem is mondhatnék azoknak, akik – nem kérdeztek, de beszél az ember anélkül is, főleg anélkül – meghívtak a NATO-ba. Tessék csak elképzelni ezt a mondatot angolul. Franciául: Les hongrois s’amusent en rian. Mit tódítanak ezek a magyarok, ezek a különös emberek (= kommunisták!) már megint?, tűnődnének el, s csak néznék a Szajna vizét, amint folyik, hogy aztán érett megfontolás után, óvatosan elinduljanak az Igazságügyi Palota felé, melyet elmeispotálynak is használtak a középkorban.

Budapest, 1997. augusztus 16–28.