Kortárs

 

Kemsei István

Ovidius harmadik elkallódott levele

Megpróbál létezni adott tájában az ember,
    ép lényként valahogy, mindenek ellen akár,
s tenni a dolgát is, ravaszul kicselezve a sorsot,
    rászakadó rosszat, buzgón tűrve magányt,
nagyképű megalázást, kínban semmibevételt,
    s telnek napjai, nem szórakozás nélkül…

Véled: zord geta házában múlatva időmet,
    s fogva leánya farát, töltöm a számüzetést,
pálinkát szopogatva, a részegülésig elázva,
    hontalanul szabadon, dúdol szám geta dalt,
szarmata verssorokat makogok, gyakorolva a nyelvük,
    tépem kecske husát rossz fogaimmal, vagy
rágcsálok keserű gyökerekből főzeteket, vagy
    elnyúlok bűzös vadbőrön lustán…

Kérlek, félre ne érts: ezt könnyű volna elérnem
    náluk, hisz naivak, mint minden vad nép,
fárasztó sem volna talán, még eskü se kötne,
    egy-két ünnepüket kellene énekkel
kísérnem, dícsérnem harcaikat, sose meddő
    asszonyaikra az ég áldását kérnem…

Mindenhol ugyanazt kell tennünk, még ugyanúgy is
    nagyjából, romló, szánandó kedvvel,
Rómában, Pontusban, bárhova szór el a végzet,
    rabként, és szabados tétovaság közben:
mit kor kényszere diktál, hoznak korcs divatokkal
    forgandón a szelek, szőnek a morc párkák…
És ettől várhatnánk megmaradást, a további
    létért önbecsülést, eltengetve magunk
kóválygó idegenként útált, más levegőjű
    földön, ahol még egy kiskölyök is letegez,
boltosuk átver, népe lenéz, lovasuk letiporja
    kultúránk maradék, roncs foszlányait is?
Azt nem, azért… Letaposva se többet nyújtani annál,
    mint ami szükséges, ezt kitapasztaltam
hosszú évek alatt. Hányszor kellett megalázva
    kúsznom, gyötrődnöm, koncért esdeklő
testtartásban bűneimért vezekelnem olyannak,
    méltatlannak, kit semmire sem becsülök…

Inkább varjaival jeges Ister, árva bolyongás
    vízparton, csalitos, vad hullámtereken,
marva csalántól, tépve a rózsás tüskebokortól,
    elkorhadt uszadék, macskatetem mellett
elsüppedve büdös, ragacsos dágványba derékig,
    lábbelimet, kesztyűm vesztve iszap mélyén,
vagy mormolva saját, rossz mondataim havas esten,
    zúzos reggeleken, szinte reménytelenül…
Róma de messze van innen, s minden a számüzetettől,
    és mire lelnél ott…

 

vissza