Kortárs

 

Filip Tamás

Átkelés, 1989. november 5.

Szinte állni látom, ahogy szemben
a sodrással, erejét megfeszítve
vonszolja magát és uszályait.
Hosszú percekig tart, míg eltakarja
az átkelőhajót, mely még kikötve áll
a túlsó oldalon, s amelyről nem is tudom,
akarom-e egyáltalán, hogy átjöjjön értem.

Ez kavicsos part, helyenként süppedős.
Viseltes ártéri fák és bokrok szegélyezik.
Lejjebb egy hajómaradvány:
esővízzel telt rozsdás fenéklemez.
Prufrock-szerűen sétálgatok, elmémet
képzelet-tüskék bökdösik.
Ruhám tiszta és nem hivalkodó.
Ha jól meggondoljuk, Oblomovból
is van bennem valami. Nyugtatom magam,
van még időm az indulásig.

Két részből összekapcsolt pontonhoz
köt ki majd a hajó. Nem szabad rálépni
kikötés előtt. A túlsó part ipari táj:
gyárak, raktárak kemény kontúrjai.
Egy tehervonat halad el. Magányos mozdony
követi. Az emberek végre gyülekeznek,
már nem vagyok egyedül. Valakit megszólítok,
azt mondja, óránként jön át, s a ki- s beszállás
után azonnal visszaindul a hajó.

Eltervezem, hogy megvárom és végignézem,
ami történni fog, de én nem szállok fel.
Mintha egy magam írta darabban
szerepelnék, s szerepem így volna
teljes, ezzel a visszafordulással.
De végül a vonzás volt erősebb.
De az meg én voltam egyáltalán, aki hajóra
szállt, hogy átkeljen a Dunán?

 

vissza