Egy genfi áruházban

(Ildikónak)

Nehogy elfelejtsük – mint majdan Zsófi, te voltál
akkor „már harmadik éve itthon a létezésben”
s régi barátságban macskákkal a Vérmező partján –
nem tudhattad s nem tudtuk mi sem, hogy ott fények
virágzásában, a cukorkaszínű Trabant autók
elégedett pöfékelése mélyén, a dunavízszagú, roppant
város pincéiben nemrég – nemrég ahelyett, hogy
orgonacsokorral ballagtak volna, az érettségi láz
kamasz hevével arcukon azok a fiúk, lányok: nemrég
sortűz elé, akasztófához vonszolták őket –
húszegynéhány évesek lettek volna, mint kislány-édesanyád,
aki akkor – nehogy elfelejtsük – éppen egy genfi
áruház tündér emeletén: a tó fényeinek huzatában és
szelíd mozgólépcső vízimalom-zsongásában kuporgott
a gyermekosztályon, a maguktól nyílt ajtószárnyak
előtt szégyenlősen félbemaradt mozdulattal – keze
a levegőben – azután csak rajzolt, megszeppent, mohó
igyekezettel vázolta föl a ruhák formáit, hullámok
lejtését bennük, fazont, pöttyöket, buzgó maslit és
fodrok virágait; nyugalmas revüjét a finomságnak –
a gyermek-méltóság áhítata röptette ceruzáját, hogy
otthon majd, sötétült napok nyugtán a konfekció-árva
szoknyácskák, ingek sorához: kifakadó mosolyként
varrjon neked újat ejtőernyő-selyem maradékából, varrjon
ünnepi holmit is lelkünk rongyaiból.

 

Schubertiada

Miközben zenéltek s nevettek, nem szóltak
szomorúságról, szólt brácsa, zongora, ének:
szétszórta Schubert mind, amije volt, hiszen
ifjú, nincs dolga megmaradással. De mikor
a Garam-parti kastély pókhálós alagsorában
a vihogó, lihegő szobalány hasára borult, ott
a szenvedély égi méltósága csillant a nyálban.
Bár paróka födte el pattanásai nyomorúságát,
bár por volt már rég, mikor még mindig hallgattak
padlásodúkban rekedt dallamai. Porból és
szemétből az indulat nemessége támadt, dagadt
ujjaiból a dal, miközben szemüveggel az orrán
aludt éjjel. Alig sejtve, hogy Metternich
műgyűjtő és (mint Aczél elvtárs) a művészetek támogatója.
Persze Sztálin is rajongott Beethovenért, s jelen volt
az általa megölt barátok gyászünnepélyein –
Schubert azonban a Lisztesgödör nevű kocsmában
ivott a süket Mester emlékére – soha méltóbb rekviemet!
Billentése melegét rozzant zongorák hordták magukban,
mint vérbajos lányok ujjbegye emlékét és dudorászó
némaságát. Vigaszul zenélt, és ebbe a zenébe érdemes volt
belehalni. A szépséget ha befogadhatnánk még
a pusztulásba! – érdemes volna, érdemes megint.
Csak hát, nem tudom, méltók vagyunk-e rá.