Czére Béla

Wass Albert: Kard és kasza

MENTOR KIADÓ, 1996

Tavaly év végén jelent meg Erdélyben, idén került be a magyarországi könyvterjesztésbe a nyugati magyar próza egyik legnagyobb formátumú mesterének, Wass Albertnek a regénye, a Kard és kasza. A kétkötetes, monumentális mű a Mezőség s azon belül a bölényesi (vasas-szentgotthárdi) és miklósdombi (cegei) Erőss, valójában persze Wass család több mint 900 évet átfogó története. A regény eredetileg 1974 és 1976 között jelent meg az Amerikai Magyar Szépmíves Céh kiadásában, ennek a fontos irodalmi műhelynek Wass Albert volt az alapítója. Az Erdélyi Szépmíves Céh köréhez tartozó Wass Albert már 1945 előtt is számos regényt publikált, legismertebb művéért, a Farkasveremért Baumgarten-díjat kapott, de markáns prózaírói tehetsége mégis a kényszerű emigrációban teljesedett ki: ’45 és ’51 között Nyugat-Németországban, majd Floridában, ahol 1952-től talált új hazára. Ebben a recenzióban nincs arra lehetőség, hogy a jelenleg 89 éves, már jó ideje hazatérni szándékozó író életművét ismertessem. Annyit mégis előrebocsátanék erről a hosszú életpályáról, hogy Wass Albert korszerű realizmusa a hatalmas élményanyag művészi kezelését illetően a képzelet és valóság határait egybemosó, a realitás fölött lebegő, a mitikus-babonás népi világban játszódó Tamási Áron-i novellisztikával, Nyírő József líraiságával és ugyanakkor a szikárabb, elemzőbb, intellektuálisabb erdélyi prózaíró-vonulattal, Kós Károly, Tabéry Géza, Molter Károly regényeivel egyaránt szoros rokonságot mutat. Wass Albert életműve a mindig érzéki anyagból kinőtt realizmus megújulni képes vitalitását bizonyítja. Csak a rendszerváltozás óta Magyarországon megjelent vagy a hazai irodalom vérkeringésébe Kanadából, Erdélyből bekerült regényeit említem meg: a floridai „újhazában” játszódó, de gyökereivel a 48–49-es szabadságharcba ereszkedő, szinte kalandregényszerűen pergő kisregényt, a Halálos köd – Holtember Partjánt (1990), az 1940-es bécsi döntés időszakát megjelenítő dokumentumművet (Jönnek!) és az Adjátok vissza a hegyeimet! című regényt (1992), amely a két világháború közötti erdélyi magyarság küzdelmét és elkeseredett utóvédharcát mutatja be döbbenetes drámai erővel; a mitikus-mesei elemekkel, varázslásokkal szövődő nagyregényt, a Funtinelli boszorkányt (1993) s az 1944-es erdélyi összeomlást meditatív módszerrel ábrázoló, a 20-as, 30-as évek transzszilvániai valóságával értelmező Ember az országút szélén (1993) című regényt.

A Kard és kasza különleges, rendhagyó vállalkozás a magyar prózairodalomban. Az első kötet, a Krónikás írás 1050-től 1917-ig dolgozza fel a bölényesi és miklósdombi Erőss család történetét, úgy, hogy a mezőségi családregény, az erdélyi föld megtartásáért vívott küzdelem krónikája – épp ezért – gyakorta érintkezik a magyar történelem sorsfordulataival. De nem mindig, hiszen Wass Albert krónikájának irányát az életet jelentő termőföld és az ember kapcsolata határozza meg, s így az Erőss család történetének csomópontjaival szőtt és a meghatározó egyéniségei köré komponált regény cselekménye csak akkor esik egybe a magyar história sorsfordulataival, korszakváltásaival, ha ezek a drámai változások az erdélyi föld és a mezőségi ember viszonylatában is jelentkeznek. A Kard és kasza második kötete, a Szemtanúság az első világháború kitörésétől ível egyetlen család három nemzedékének rajzán át az 1970-es évek végéig: más írói módszerrel, a transzszilvanizmus és a nacionalizmus, a ráció és a szenvedély, a rezignált önfeladás és a bölcs túlélés, a jövőnek utat nyitó okos kompromisszumkeresés és a megalkuvás nélküli harc pólusai között hatalmas erdélyi társadalmi képet festve. Míg a Kard és kasza első kötete, a Krónikás írás a kolozsvári Erdélyi Múzeum levéltári anyagából, a Wass család dokumentációjából, Szolnok-Doboka Vármegye Monographiájából és a marosvásárhelyi Teleki Téka gazdag anyagából kelti életre a mezőségi történelmet s annak szereplőit, a második kötetben, a Szemtanúságban részben önmaga, szülei és nagyszülei biográfiáját oltja bele a regény vérbő anyagába, persze úgy, hogy ugyanakkor ő, az író – a valós élettörténetével – kívül is legyen a cselekményen, és így szabadon formálhassa azt.

Az első Buzát – a Szent Lászlótól nemességet kapott Erőss család őse – 1050-ben telepedett le a Mezőségben, vagy ahogy akkoriban még nevezték, a Tóvidéken. A tavak, nádasok, mocsarak, szelíd dombok és ősbozótos erdők szűz és kietlen vidéke, az ember által még alig érintett táj szépsége mindig érzéki, anyagszerű poézissel csillámlik Wass Albert regényének lapjain. De ez a kietlen szépségű táj két kultúra, vallás, a keleti pusztákról hozott ősi istenhit és a nyugati kereszténység kemény harcának terepe is, s a pusztai birodalom népének katonai demokráciája, egyenlőségeszménye, a földet művelő ember természetes, igazságos birtoklásigénye ütközik itt bele kegyetlen erővel a királytól származó vagy a katolikus papság által szentesített feudális földtörvénybe. A Tóvidékkel „szomszédos” kolozsi barátok gyepűjénél ugyanis 1050-ben – s még vagy fél századig – véget ér a királyi-egyházi törvénykezés hatalma: „Átkozott föld, melyen csikasznál, bölénynél s mindennemű vízi szárnyasok rettentő sokadalmánál meg egynémely pogány bujkálkodónál egyéb nem lakik” – panaszkodik a papok krónikása. A Koppány horka jórészt kiirtott törzséből származó Buzát – szüleit is megölték Szent István német lovagjai – Aba Sámuel hadaival bekalandozta Itáliát, s aztán férfiereje teljében húzódott ki a régi magyar élet még megmaradt gyepűjére, hogy ott az állattartó, kazár törzsből származó szomszédaival szemben a földet művelve az élet magját, a búzát elvesse.

Természetközeli, egyszerű, dolgos, emberséges és igazságos világot bújtat ekkor még a Tóhát. Ha nem lenne erre groteszk a kifejezés, mai szóval azt mondanánk: valódi demokráciát. „A nap, a hold és a csillagok, az ég és a föld, a vizek, szelek, fák és füvek Öregistene” vigyáz a Tóhátban megbúvó magyari népre, amely a maga által elfoglalt birtokot elkerítve, a szomszédját tisztelve békében és harmóniában él önmagával, istenével és a földdel. Az élettárs sírig tartó kapcsolatot jelent: Buzát mindig a látómezején őrzi Virág arcát, akkor is, ha tőle távol vadászik éppen, s amikor meghal, Virág élete egy nap alatt hervad el, s követi a közös sírba urát, anélkül, hogy biológiai létébe önkezével beavatkozna. S ahogy telnek az évtizedek, a keresztény Isten arca homályos tükör lesz: benne a régit már nem, az újat pedig még csak elmosódva látja a mezőségi ember.

A magyarság nagy korszakváltását, a kereszténységre, a feudális államalapításra való áttérést soha nem elmélkedve, hanem a tóvidéki életanyag kemény metszeteivel bemutatva Wass Albert minden magyar írónál pontosabban ábrázol, talán csak Móricz, Kodolányi vésték ki ugyanilyen hitelesen – hegeli kifejezéssel – a „tézisnek”, a régi hitvilágnak, törvénynek nekifeszülő „antitézist”, amelyből hosszú ideig nem lesz bizony „szintézis”. S amikor később, vagy 150 esztendő múlva kezd végre kirajzolódni a mezőségi ember előtt ez a szintézis, akkor az írói ábrázolásnak a rendkívüli pontossága, hajlékonysága megmutatja az értékek kiürülésének folyamatát is a megváltozott világban, a szépség fonákját, amely azonban még mindig hordoz annyi értéket így, a könyörtelen idő által lecsupaszítva is, hogy segítségével meg lehet próbálni összerakni végre eredményesen, másképp a régi és az új mozaikjait.

Az első, drámai jelzés a Tóvidék számára a kunok betörése Szent László korában. A kunok végigtarolják a Tóvidéket is, megölik Buzát egyik fiát, Gyekét, az öreg Buzát többi fia pedig leöli a gyilkost és Gyeke elhurcolt s most már a kunokkal együtt mulatozó asszonyát, Ildikót is. Kegyetlen, ősi törvény ez a Mezőségbe is betört farkasvilágban. S nem véletlen, hogy ekkor találkozik a Tóvidék érintetlen, „pogány” törvényű élete és a királyi Magyarország léte. Szent Lászlót és seregét az egyik Buzát fiú leleménye és ereje menti meg a magyar hadra a hegyről bölénycsordát zúdítani akaró kunoktól, a megsemmisüléstől, ettől kezdve a Buzátok sorsa egybefonódik Magyarország sorsával, történelmével.

Keserű találkozást jelent ez kezdetben a Mezőség népére nézve. Mikor 1126-ban, II. István uralkodásának idején Erőss Miklós királyi adománylevéllel birtokba veszi Bölényest és Miklósdombot, akkor a földet hosszú ideje művelő rokonainak jogait semmibe veszi, az új birtokát véres erőszakkal foglalja el. A Tóvidék népe nem érti, hogy válhatnak a szabad magyarokból jobbágyok, miként lehetséges az, hogy a föld már nem azé, aki mindig is megművelte. Aki nem tud királyi, egyházi birtoklevelet szerezni, vagyis nem tudja jogilag szentesíteni azt, ami az övé volt mindig, az könyörtelenül lesüllyed a szolgasorba. Ordas világ ez, amelybe legfeljebb a kunok betörésének emléke, az állam-, vármegye-, hadseregszervezés kényszerének hallgatólagos elismerése visz be némi megértést az új világ iránt. Úgy tűnik, mégis, a Szent Korona tana feloldhatatlan konfliktusba kerül az emberléptékű világ törvényeivel, hiszen a Szent Korona-eszme szerint minden föld a koronáé, tehát a király tetszés szerint osztogathatja vagy veheti el. Wass Albert ábrázolásának pontossága épp abban rejlik, hogy írói rokonszenvével védi az ősit, az igazságosabbat, de világosan érzékelteti azt a határt, amelyet átlépve a hajdan még oly tiszta igazságok is eltorzulnak, kiürülnek, hamissá válnak, a történelmi igazság mérlege megbillen, az új históriai erőtér új erkölcsi törvényeket kényszerít ki. Egyértelművé válik ez akkor, amikor Erőss Miklós fia, Vid az ősi törvények szerint élő Omboz nemzetségből vesz magának feleséget, az időt több dimenzióban látó, varázsos szépségű „pogány” Mikoltot, s új asszonyát Mikolt bátyjai erőszakkal elszakítják tőle, megkínozva a húgukat is. Az ősi törvény itt az ember ellen fordul, annál is inkább, mert Vid a Szent István-i korszak utáni valódi szintézisteremtő egyéniség a Mezőségben: ő érti és értékeli a régi értékeket is, Mikolt bátyjain nem áll bosszút, s a két világ kibékülése, egymáshoz illeszkedése a Tóvidéken azt eredményezi, hogy most már együtt, közösen képesek fellépni az ellen, ami a sebtében-erőszakosan végrehajtott Szent István-i korszakváltás nyomán, az új eszme szennyes uszadékaként, az idegen lovagok vérgőzös hadával a magyarságra zúdult.

Még senki sem kísérelte meg Wass Alberten kívül így, több évszázados folyamatában ábrázolni a románság erdélyi térnyerését. A 17. század legelején Basta olyan kegyetlen mészárlást végzett a túlnyomórészt protestáns Erdélyben, amilyenre a tatárjárás óta nem volt példa. A Mezőség lakosságának csak a harmada maradt meg. Ekkor telepítenek be románokat nagy tömegben a Mezőségbe. Wass Albert rezignált iróniával szól az igénytelen és alázatos románokról, akiknek asszonyai már ekkor – vegyes házasságok esetén – a pópához sietnek titokban anyakönyvezésre, nehogy a görögkeleti templom falán látott „bunkós farkú, csóré ördögök” kergessék őket a „másvilágon”. A pópák leleményessége már a 17. századi Mezőségben is elképesztő, de a Horia–Closca-féle, 1784-es magyarirtásig senki sem figyel fel igazán az aggasztó jelekre. S mindez megismétlődik 1848–49-ben, az első világháború végén, a vasgárdista időszakban s 1944–45-ben.

A Kard és kasza második kötete, a Szemtanúság a szenvedés krónikája, a megalázott, megerőszakolt erdélyi föld regénye. És a védekezés, a túlélés regénye. A 17–18. századi közönynek és anyagiasságnak, majd a kiegyezés utáni időszak kellően meg nem emésztett, át nem gondolt szabadelvűségének talajából nőttek ki azok a dilemmák, amelyekkel a magyar politika igazán sohasem nézett szembe. A Szemtanúság három Erőss generációjából a nagyapa, Béla gróf sorsa példázza leginkább a kor teremtő szellemét és egyben elképesztő politikai vakságát is. A megyei főispán, képviselő Erőss Béla vasutat építtet, amely Dést, Szamosújvárt kapcsolja be az ország vérkeringésébe, ugyanakkor ez a gyakorlatias teremtő szellem, 1918 után a román kormány önkénye által összezsugorított mezőzáhi birtok megmentője csak liberális közhelyeket képes hangoztatni a történelmi Magyarország végóráiban. Az ő rovására írandó, hogy a bölényesi kastélyban látogatást tevő szegény rokon, a jegyző Erőss Dániel hiába fedi fel a járási román szervezkedés dokumentálható tényét 1917-ben, a főispán ahhoz a román származású főszolgabíróhoz utasítja, akit ő neveztetett ki, s aki az összeesküvés egyik feje, Erőss gróf többi „jó emberével”, a bölényesi birtok intézőjével és a helybeli pópával együtt. S ahol a pópa házában már régóta ott lapult az új községtábla, amelyen Bleniscu állt Bölényes helyett.

Azt lehet mondani, hogy nem a polgári radikálisba áthajló szabadelvű magyar politikán múlt, hogy a pópa házában dugdosott térkép – Nagy-Románia – nem tudott a Tiszáig terjedő valósággá válni, hiszen a nemzet önvédelmi reflexei kialudtak ebben az időben. A Szemtanúság főhőse, a gimnáziumi éveit Kolozsvárott 1919-ben megkezdő Erőss Miklós előtt nem volt a megváltozott történelmi helyzetben példa, életmodell: apja, a szintén összezsugorított bölényesi birtok ura az idegi eredetű szívbajába menekül a megpróbáltatások elől. Erőss Miklós számára döbbenetes élmény a kolozsvári érettségi, amelyen a román tanügyi bizottság tagjai megbuktatják azért, mert nem hajlandó kimondani azt, amit várnak tőle: Nagy-Romániában a magyarok idegenek. A fiatal diák tudatában ekkor érlelődik meg az elhatározás, amelyből a transzszilvanizmus termékeny és hajlékony eszmeisége s módszertana nő ki: megtanulni a román nyelvet, megismerni szokásaikat, törvényeiket, s mindezt az erdélyi magyarság javára fordítani. Bukarestben végez agráregyetemet, Elena királyné elit gárdaezredébe vonul be katonának: az erdélyi magyar arisztokrácia egy része árulónak tartja őt, pedig a román fővárosban szerzett ismeretségével megmenti a magyar népművészet érdekében szervezett bonchidai jótékonysági mulatságot, megvédi és továbbszervezi az összehangolt termelésre és közös értékesítésre alapított Erdélyi Gazdasági Egyesületet, képviselőként, a Magyar Párt színeiben harcol a Mezőségért, s az 1940-es bécsi döntés után a legnehezebb sorsot választja: a Romániához tartozó Záhon marad. Erőss Miklós gyakorlatias életfilozófiája a lehetőségek művészete a történelem által determinált lét szorításában, de Wass Albert pontos ábrázolása – mint a nagyregény egészében – itt is jelzi azokat a határokat, amelyeken túl a transzszilvanista életvitel bölcsessége és hasznossága már beleütközik a megváltozott valóságba, a vasgárdisták és az Antonescu-rezsim iszonyatos terrorjába. 1940 után az Erőss Miklós-i életút járhatatlanná válik a soviniszta gyűlölködés poklában. Vajon létezik-e egyáltalán megoldás az erdélyi magyarság számára? Az orosz hadifogságból hazatért Erőss Miklóst 1956-ban letartóztatják és megvakítják a románok. A vak ember húsz esztendő múlva fogalmazza meg ezt az egész életével megszenvedett választ. A magyarságnak vissza kell térnie az összetartozás, az egymás iránti megbocsátás és önzetlenség ősi törvényéhez, hiszen ezt a népet csak a sorsközösség átérzése tartotta meg évezredeken át, és tette erőssé a keleti pusztákon és a Kárpát-medencében. Egyszerű igazság ez, s csak körül kell nézni a szomszédos népek háza táján: ezt az ősi, megtartó törvényt ők nem felejtették el.