márvány keringők

A kertben eső játszik halk divertimentót
fákon bokrokon füstös füveken.
Az ablak csukva, a zene illat nélkül
festi alá egy színpad szobrait
márvány keringők szótlan pantomimjét.
A szobrokban is esik az eső
nyitott ablaknál történik az ősz
a jambusok szomorkás dallama
holott ez a divertimentó zöld még
füveket fürdet, dehogyis sarat ver
hacsak nem ezt a dehogyis-sarat.
Vénasszonyok nyara az asszonyom
se vén se nyár csak emlék
márványszobor lassan tovakering
a kert benn hiszen versben az eső
a vers pedig egy szoborban zuhog
míg eső játszik halk divertimentót
fákon bokrokon füstös füveken

 

Hagyományos

Hagyományos módon írok erről-arról,
tolvaj törökről, tolvaj magyarról.
Hát nincsen különbség? Ha megloptak, nincsen,
engem bizony olcsó vigasz ne derítsen:
„Legalább az enyém lopott meg, a betyár” –
„Persze hogy meglopott, kutyafejű tatár” –
Hitvány vagyok, hitvány, hitványnak születtem,
hitvány nótát dalolt egy hitvány fölöttem,
hitványra tanított hitványkodó anyám
és szeretni téged, hitvány betyár, az ám.
És a hitványságból már nem szabadulok,
hiába kérlelek jó embert vagy papot.
A hitvány is világ, világban születtem,
reménytelenségem is a világba vetettem,
hisz ide vetettem, hova is máshova,
itt csiszolt hitvánnyá az idők ráspolya.
Imigyen vallván meg tudásom, nem hitem,
hites bizonyságul
bőröm a vásárra hitványkodva viszem.

 

afrodité

afrodité a tengerből de te gyönyörűm
az anyád alfeléből csobbantál ide
és ki tudja mennyi szaros pelenka
agyafúrt ádáz bömbölés
könnyes-nyálas bamba dühroham után
serdültél deszkalapossá
sértődött zavart még hormonbuta
kölyökké aztán tovább ütődve a test
a lélek és a békén is őrjöngő emberek
mindenütt sebző labirintusában
nővé akire Botticelli is látva nézhetett
embert istenítő óráiban

nem bántani akarlak dicsérni akarom
az emberi rejtélyt a kozmikus csalást
benne-belőle tör rám minden valóság
mosolyba rezzenő ajkad és orrod
dühbe torzuló pompázata a bánat
lebegő lágysága bőröd hajnalán
az emberarc nem úgy szép mint a tulipán
láthatatlan mezőny ahol emlékeken edzett
erők táncára ébred egy csontra ezer arc

Botticellit akarom bántani a drágát
görög-reneszánsz vágyak őrületét
a furcsa kényszert pszichózis-űzötten oldani fel
a visszatérés biomorf pszichózisát
márvánnyá szublimálni a csontot
és csonttá a hús és lélek egyetlen pillanatát
mint távollétekből feszülő jelent
kioldani az időből a térben
aranyló emberek forgatagába
mint mást és máshogy-keletkezettet

az istenek így lettek embertelenek
emberi munkából így lett istentelen az ember
s te gyönyörűm így lettél űző űzetés
üzekedés fátylain át a láthatatlan
a kozmikus csalás amelyben hinni kell
ha mosolyra nyílik combod között az ég
vad mosolyra arcod térded tomporod
és lábujjaidból is a te hangod suttog
afrodité a tengerből de te gyönyörűm
vágyainkból csobbansz partjaimra már