Vitéz György

Egy atlantiszi király hagyatéka és a tanácstalan örökösök

Gyakran fantáziáltam arról, hogy tanulmányt írok Bakucz költészetének valamely vonásáról. Önképzőköri vagy akadémikus címet is képzeltem hozzá, például ilyesmit: A TENGER SZEREPE BAKUCZ JÓZSEF KÖLTÉSZETÉBEN, vagy: AZ ÓCEÁN METAFORÁJA B. J. KÉSEI SZÖVEGEIBEN, esetleg humorosan: TENGERRE, BAKUCZ. Csobánkán azonban (ez '94-ben történt) elromlott a magnetofon, s a hangszalagba rejtezett élő-halott Bakucz helyett nekem kellett elmondanom a Bostoni Elégiát. Kissé bizonytalan taps után egy fiatal íróból ez tört ki: Atlantiszi király volt ez a Bakucz, bazd meg! Honnan tudta, honnan tudhatta? S mit tudhatnának Atlantiszról Pannónia földjén, ahonnét a tenger évtízezredek előtt eltakarodott; mit a királyról, kinek kincse az elme hármas szarkofágjába zártan rejtezik – s tán megbocsátják, hogy laza gondolattársítással Attila koporsóját is berángattam a metaforába. Mert rejtélyről van szó; ez a titok valódi, s számunkra, akik ismertük a költőt, szinte megfejthetetlennek tűnik. A fiatal író felkiáltása után már tudtam, nem fogok akadémiai penzumot, tudós értekezést írni. Inkább arról szólnék, miért nem sikerült fölnyitni a hármas koporsót, miért vesztegel a király kincse a múzeum pincéjében, míg a régészek fejük csóválják (hogy még csűrös-csavarosabb legyen az a metafora).

A minapában, amint erre az írásra készülődtem, kicsit kárörvendve mutatta a mindent mutató tévé a legújabb Titanic-expedíció kudarcát. A legendás hajó egy tízméteres részlegét lélegzetelállító technikával fölszínre hozták a kilométeres mélységből. Hozta-vitte a csodadaru a halott hajó bordáját. Aztán egyszerre szakadt valami, s visszaragadta a roncsot a tenger. Fura képzettársítással az atlantiszi király kincsének képzeltem a roncsdarabot, s a költő özvegyét, a Magyar Műhely, az Arkánum, a Megalit szerkesztőit-kiadóit egy újabb metafora részeként tenger alatti expedíció csapataként ismertem föl. Elszánt csapat; nem engedik, hogy ismét elnyelje a kincset a mély, mely ezúttal a közöny allegóriája, a tanácstalan örökösöké.

Ez az írás az expedíciós különítmény első kérdésére szeretne válaszolni: miért olyan nehéz a föltárás, a felszínre hozás? S ennél a pontnál visszatérek a metaforák virtuális valóságából a költő szövegeinek valós vizsgálatához. Mert e sorokban rejtezik a költő, s kérdéseinkre végtére is csak ő adhat választ. Három szövegről lesz szó. Mindháromban szerepel a tenger; mindhárom másféle, de mindegyik prototipikusan bakuczi látomás, bakuczi dikció, s – miért ne vallanók be – mind távol esnek a magyar glóbusztól. Szokatlanok a honi fülnek; s a vízió is a Világfalu másik végéről mutatja az óceán délibábját. A Megalit első darabjának címe: Apolló és Anyolló. Az efféle leleményt Kabos- vagy Hofi-monológba érzi a magyar átlagfül, csak a rákövetkező bekezdés sejteti, nem viccről, a nyugati magyar költészetben gyakran blődlinek gyanított fordulatról van szó.

Ezt olvassuk a cím alatt:

Foglalkozása: deliró   meritész az összevisszaságban   ki itt
belépsz   hagyj fel minden erénnyel   ekrovissza a merbe   kid-

erült:   van rákja   a stellációk között hátrafelé rí   rág   el
írja nevemnek   rákot fogtam a levezővel a káronörvendő csón
akban   mindenáron vissza az alvóistenben   csónakoztam az al
vásásban   rákomorfikám van   morfikumom   mitosztogatásom má
som

Most pedig vegyünk mély lélegzetet, és dőljünk hátra székünkben. Bakucznak sikerült e hat sorban bemutatni költészetének legjellemzőbb vonásait: szürrealista szemlélet, nyelvi és képi dekonstrukció, idegen nyelv (ez esetben a francia) és a magyar nyelv szavainak összeötvözése (mely a keletkezett hibrid szót új értelmezési lehetőségekhez juttatja); valamint a köznapi szavak csonkítással, betű- és szótagváltoztatással vagy -betoldással elért hasonló célú átalakítása. (Ez, a Magyar Műhely és az Arkánum oldalairól ismert módszer még mindig a falnak kerget számos honi ítészt és olvasót.) Szokatlan a szemnek-fülnek a szaggatott kép és gondolatritmus, a néhol már a rap-monológokra emlékeztető szövegmegjelenítés is. Ehhez járul még az irónia, az akasztófahumor, egy csipetnyi abszurdizmus. S némi romantika is, mely az avantgárd csillaghullás-káprázata mögé rejtőzik.

„Foglalkozása: deliró”, mutatkozik be a szerző. A francia delire (latin: delirium) s a magyar író, sőt deli-író együtt lázálmas (látomásos, szürrealista) költőt sejtet, aki valamit meríteni (vagy kritizálni?) akar az „összevisszaságban” (ból?). (A szóban a mer és az ítész is benn foglaltatik.) A rákövetkező Dante-persziflázs egyben a figyelmeztetés exegézise is: eföldön van az összevisszaság, köröttünk, bennünk a pokol, ahol minden erénnyel föl kell hagyni. Közben a folyami rák (ecrevis) visszatér a tengerbe (a francia mer), s nem véletlen, hogy kettős jelentésű a szó, ha magyarul olvassuk. A költő mer valamit a tengerből, s ezzel mer valamit tenni. Nem meglepően, a szerző a betegséget és a csillagképet asszociálja a csak franciául említett rákhoz, sőt azonosul vele: „rákomorfikám van”, azaz rákhoz vagyok hasonló; ezért „hátrafelé rí”, azaz visszafelé ír. Valahol azonban elvét valamit a költő: „elirja nevemnek”, majd „rákot fogtam a levezővel” a káronörvendő csónakban, azaz Kharón alvilági ladikján. Bolyong a költő az alvilágban, mint Orfeusz, akit nem említ nevén, csak csavarosan utal rá: a költő nem akar vagy nem tud fölébredni. „Mindenáron vissza az alvóistenben” (értsd: [M]orfeusz karjaiban). Majd újabb utalás az oneirikus állapotra: „csónakoztam az alvásásban” (ásás, azaz kutatás, felszínre hozás, és vásás, azaz romlás a szó dekonstruált elemei. Morfikumom – menthetetlen rákbetegek kínját enyhítő szerre utal, s a szakaszt befejező két szó: mitosztogatásom másom egyrészt leírja, mit tesz (mit osztogat) a költő; hát mítoszt. A „másom” talán a költő kettősségére utal. Tükörkép vagy Doppelgänger – s az avantgárd technika mögül tán még E. T. A. Hoffmann is kileskelődik. S aki a pszichoanalitikus elemzésre hajlamos, az a regresszió témáját is föllelheti a mitikus álom-atmoszféra és a rákmozgás költői egymásra fényképezésében.

De lapozzunk tovább. A Judit Könyve, Ciklusok II utolsó darabjában teljesen más módszert alkalmaz a költő. Két egymásba ötvözött szövegre lelünk. Az első mélytengeri horgászkirándulás leírásának tűnik; megrendítő szerelmes vers a második. Íme, a szöveg (az aláhúzott rész a horgászélmény):

Éjszaka hirtelen felülök a dioráma közepén   kocsimba szál
lok és egyhuzamban lehajtok Carolinába   Astarte idejében
vagyunk   áldozatra kiszemelt férfi vagy szűz férfi   a pap
kezében az obszidian kés a hajnal első fénye   ne húzd fel
kérlek a redőnyt még nincs itt az időd meghalni a felhő
karcolók szemed íriszén az élet jeleivel párosulva ringat
óznak amint a tégelyben az áldozati étel lassan füstölög

még gyereked vitorlást enged a medence kerek vizére inkáb
b
kutyát fürösztesz amikor hajóra szállok a pörölycápák it
t állomásoznak a vízben és a hajóroncsok gyémánt zátonyai
között a repülőhal mutatványai közben reggelizem termoszb
ól a horgászbotok zsinórjai egyelőre petyhüdten csüngenek
amint berreg a kávédaráló és a konyha polcán a villanyóra
kubusának támasztva búcsúlevelem fehérlik   az olajos mozd
ulatlan tengeren fehér barázdát vág a diesel csavarja ike
r csavarja fájdalmam a vágy: kitudható de elviselhetetlen
és megbocsáthatatlan hogy szeretetem egyetlen hullámot se
m képes vetni agyad másfelé forduló felületén

Astarte idejében élünk   férfit fiatal hím kardhalat fogok
ma áldozni az istennőnek a véres napnyugtában vérző teny
érrel   utolsó felvillanása neonkék csíkjai fényében amíg
asztalodon a Belső Vár térképét rakod ki ezeregyedik vált
ozatában   a konyhában olvasatlanul hever a levél növényi
szemete   természeti selejt akár az irántad való érzéseim
amik elfutnak idegrendszered pályái között az érzéstelen
sejtanyag közegében   észleletlen kométa elliptikus útján
a ciklikus visszatérés kárhozatába

kifut a zsinór   kezemben íjként hajlik a bot zeng az ors
ó megroppan a gerinc amint a harciszéken kifeszül a hát
am a kínpadon   próféták idejében élünk a rettenetes min
t a Szép kezdete   örök küzdelmünk az Angyallal   a Nagy H
allal   a filozófia világrekord zsákmányával a Semmivel

Az első szöveg nem ró különösebb terhet az olvasóra, csupán az indító sor hökkent: azt hiszem, első ízben minősítette a magyar író életkeretét, környezetét diorámának. A nem lineáris szerkezetű, mitológiai (sőt magánmitológiai) fordulatokkal teli érzelmi kitárulkozás (második szöveg) azonban már nehezebben emészthető. A két szöveg ölelkezése pedig bonyolult, lehangoló kicsengésű művet hoz létre.

A horgászélménynek nincs magyar megfelelője. Nincs tonhal vagy marlinhorgászat a Dunán, Balatonon, sőt a magyar turisták számára könnyebben hozzáférhető tengereken sem. (A szöveg egyébként két különböző horgászmetódust fényképez egymásra: együtt említi a hajóroncsok körüli fenékhorgászatot [százméteres mélységről van szó] és a felszínen ragadozó óriáshalak gyors vontatású csalival való horogra csalogatását. Erre való a „harci szék”, a „fighting chair”, melybe a horgászt bekötözik, nehogy a két-háromszáz kilós marlin berángassa a vízbe.)

A rendhagyó szerelmes versben ismét sajátos világába kalauzol Bakucz, ahol tér és idő viszonylata eltorzul, mint a szofisztikált rémfilmekben: a szövegből nem bizonyosodik be, ki a beszélő, ki a megszólított, ki az áldozár és ki az áldozat. Férfi és nő egyszerre hétköznapi pol­gá­rok (a férfi horgászni indul, a nő kutyát mos, berreg a kávédaráló), de várjunk csak: Astarte idejében élünk!, a háziasszony tulajdonképpen istennő, s a férfi vagy kiszemelt áldozat, vagy az áldozati állat előkerítője, az Astarte-kultusz papja. A „búcsúlevél” említése pedig azt sejteti, hogy a horgászkaland esetleg menekülés a félelmetes istennő színe elől. Azonban azt hiszem, nem túlzunk, ha azt állítjuk, Astarte (vagy Istár) kultusza s az egész mezopotámiai mitológia főleg csak a sumeristák és az összehasonlító vallástörténészek előtt ismeretes a honban. Astarte főistennő volt a korai Babilonban, később a termékenység és a hadiszekerek istennője lett, végül Baál isten feleségévé fokozták le. Tudomásom szerint nem követelt szűz férfi áldozatot, s Bakucz esetleg a Baálnak bemutatott áldozatokra gondolt, vagy érzéseit kifejezendő megfejelte az Istár-mítoszt. (Béládi Miklós Amerikában jártában tréfásan szemére vetette Bakucz­nak, miért nem a magyarok számára jobban hozzáférhető görög-római-keresztény mitológiákból meríti allúzióit.) Az istennő kegyetlen közömbössége modifikálja a horgásztörténetet: a költő-horgász áldozatul ajánlja föl a zsákmányt: a kék marlin teste bűvös, irizáló fénnyel villan föl halála pillanatában. Bakuczot megrendítette ez a látvány; gyakran beszélt róla, mintha utolsó éveinek alkotólázát érezte volna efféle fölvillanásnak.

A két szöveget néhány kulcsszó köti össze: a csavarja szó kettős értelme, majd a kínpadon fenyegetően társítja a harci széket az istennő rendelte megkínoztatással. Astarte ideje végül a próféták idejévé válik (akik tűzzel-vassal irtották az Astarte-kultuszt), s a szöveg befejezése vízió: küzdelem az Angyallal, a nagy Hallal, s tanulságul odabiggyeszti a „filozófia zsákmányát”: a Semmit. Ady villan eszünkbe s Hemingway öreg halásza. Vallomásos líra ez, a poszt­­­modern hűvösséggel ellentétes, s manapság ezt sem könnyű befogadni. S még ezt is hoz­zá­te­hetjük: „Pontatlanok ezek a szürrealisták”, szerette idézni Bakucz a neoklasszicista költőnőt – s igaz: gyakorlatlan fülnek-szemnek „pontatlan” ez a bakuczi fogalmazás: hermetikus, és mégis: minden lehetőség felé kinyíló költői Gesamtkunst. (Vajon miért gondolok ismét Adyra?) A Nagy Hallal való harc pedig átvezet harmadik válogatásunkhoz. A költő utolsó szövegeiből való. Morfondírozik Bakucz, majd kimondja egészen. Egész egyszerűen.

Melville a tengeren
                        volt
                        otthon
– ez egy jó gondolat
mondom –
                      és erre nincs magyar-
                                                   ázat
mert minden magyarázat olcsó
                            és az emberek mint az órák
                                                    csak késnek
                                                    meg sietnek
aki Melville akar lenni
tengerre kell annak menni

Melville-t természetesen ismerik itthon, bár az amerikai tanszékeken kívül inkább ifjúsági irodalomnak tekintik tengerésztörténeteit, beleértve mesterművét, a Moby Dicket. Bakucz többször járt New Bedfordban, a XIX. századi bálnavadászok egyik híres kikötőjében. Innen hajózott ki Melville is; saját élményei ösztönözték a Moby Dick megírására.

Aki Melville akar lenni tengerre kell annak menni – ne következtessünk e lapidáris két sorból arra, hogy Bakucz afféle tengeri dudásnak nézte Melville-t, aki az óceán poklában tanulta meg a bálnavadászat mesterségét. Nem. Melville az ember és természet, Jó és Gonosz küzdelméről elmélkedett, tán éppen akkor, amikor a fedélzetet mosta, s arról, hogy illik bele mindez a nagy Világrendbe. Melville még hitt valamiféle rendben. Bakucz már szkeptikusabb: és erre nincs magyar-ázat. Kettős értelmű dekonstruált sor: nem magyarázható, magyar sincs, akihez a költő szólhatna – s mindezt el kell fogadni –, tán mert az emberek (perc-emberkék?) olyanok, mint az órák?

Persze nem tudjuk, otthon volt-e Melville a tengeren. Tán ő se szerette a siető-késő emberek szárazföldi áradatát. Azt sem tudjuk, Melville akart-e lenni Bakucz. Én azt gyanítom, inkább Bakucz akart lenni, s fizikai életében teljességgel még ez sem sikerült neki. De abból, amit itt elmond nekünk, úgy tűnik, mintha már csak a tengeren vélt volna otthonra-hazára találni, hogy áldozatként, mint a kék marlin, még egyszer fölvillanhasson az Istennő tiszteletére.

S mit kezdjenek mindezzel az örökösök? Egy ifjúsági sci-fi filmtörténet jut eszembe: Megtalálják Atlantisz kincsét – s könyvekre, irattekercsekre lelnek a díszes-pántos ládák mélyén. „Tudás volt Atlantisz kincse” – intonálja az ősz tudós, az expedíció vezetője. Igen, többet kell (és érdemes) tudni, mint azelőtt. Hisz az Internet korában már igaz az, amit annak idején csak a mozgalmi dalban harsoghattunk: kinyílt előttem a világ. Bakucz előtt már régebben kinyílt ez a világ, a külső-belső térkép eksztatikus megismerésre váró világa. S Határ Győzőt para­fraze­ál­va: magyarul írt, s magyarnak, bárha nem magyarországiul. Idő és türelem kell hozzá, hogy becserkésszük ezt az életművet. Remélem, megszívlelik az örökösök ezt a szelíd javaslatot.

(Elhangzott 1996. október 18-án az Írószövetség székházában, a Bakucz-emléknap bevezető előadásaként.)