Vathy Zsuzsa

Vendég

Nagynéni, unokanővér vagy második unokatestvér. Nehéz ebben a családban a rokonsági fokokat számon tartani, négy-öt-hat testvér mindenütt, és mekkora korkülönbség köztük!

Rokon, nő, abból a világból, ahol a rokonság kötelez. Számon tartják a házasságokat, az előmeneteleket, beszámolnak magukról, a gyerekeikről, unokáikról.

„Annácska most jött meg Kanadából, perfektül beszéli az angol nyelvet.

Gézukám, egyetlen jó fiam többet keres, mint a polgármester. Kitűnő könyvelője van, vigyáz rá, hogy rendben legyenek az elszámolásai. Tíz éve elváltak, de a legjobb apa.

Gabriellám igazi művész. Nem bajlódik varrással, stoppolással, ruhákat tervez.”

Ezt egy szuszra mondta el a pályaudvaron, a mozdony mellett. Míg beszélt, remegett a feje, sőt a felsőteste is, mintha egy kéz rázná belülről. Unokahúga (nagynénje?), aki vagy tizenöt évvel lehetett fiatalabb nála, elvette a bőröndjét, és arra gondolt, rokona mindjárt szétesik apró darabokra. Először a feje esik le, a nyaka, azután a két karja, végül szanaszét gurulnak a csontjai. Eltúlzott ijedséggel kérdezte magától: hogy megyek le vele a mozgólépcsőn?

Minden baj nélkül leértek. Aliz csak ahhoz ragaszkodott, hogy a korlátot bal kézzel foghassa, mert mióta az egyensúlyérzékével valami baj történt – fogalma sincs róla, mondta, hogy micsoda –, a teste „jobbra húz”.

Amíg a földalatti megérkezett, minden családtag sorra került. Aliz húga, aki újra férjhez ment, igaz, csak két hónapot éltek együtt Bercivel, de akkor is doktor Radics Bertalanné, nem kell tovább a gazember első férjének a nevét viselnie; a „drága jó édesapánk”, akinek kutyatermészete volt, Isten nyugosztalja, ha a szőnyegrojtokat nála fölrúgta valaki, annak ott többet nem volt maradása, de a lelke áldott jó volt; a minden anyánál csodálatosabb édesanya, aki a lányait már tizenhat évesen Ausztriába küldte nyelvet tanulni; s amikor a vonat lámpái feltűntek az alagútban, Aliz közel hajolt unokahúgához, az orra majdnem hozzáért az övéhez, és azt mondta: tavaly, amikor Tóni bátyánk meghalt, kitettem a fényképét az asztalra, és gyertyát gyújtottam, így kárpótoltam magamat, hogy nem jöhettem el a temetésére.

Amikor a szerelvény megérkezett, már nemcsak Aliz arca volt az unokahúg arca előtt, hanem a felsőteste is ránehezedett az övére. Ő a vállával egy kicsit odébb lökte, magában pedig azt gondolta: hiszen megmondta, hogy jobbra húz, nem tud egyenesen menni, csak mindig jobbra. Aliznak persze nem ezt mondta, hanem azt: ha akarod, holnap kimegyünk Tóni sírjához, a temetőbe.

Otthon a vendéget átadta a családjának, férje és a gyerekek beszélgettek vele, vagyis inkább hallgatták – közben Aliz kicsomagolt, kért két kispárnát, és azzal az egyensúlyát vesztett, vibráló mozgással föl-alá szaladgált a lakásban. Ő pedig megkönnyebbült, s amikor már egészen megnyugodott, szemrehányásokat tett magának. Ilyeneket: szégyelld magad, két évvel ezelőtt, amikor a gyerekkorát meséltetted el vele, mert kíváncsi voltál rá, egyáltalán nem volt terhedre, sőt csüngtél rajta, arra sem emlékszel, remegett-e már akkor is a feje, most, amikor neki van szüksége rád, legszívesebben megszöknél előle.

Három-négy napig maradnék, mondta Aliz, ha nem leszek a terhetekre.

Ebédeljünk. Ezt a család férfi tagja mondta, és a hangja a szokottnál egy kicsit türelmetlenebb volt.

Csak nem miattam főztetek? Én egy pohár tejen is ellennék, egy szelet kenyéren, micsoda munkát okoztam nektek! Jaj, szegény fejem, nem kellett volna előre írni, csak csendben, váratlanul megérkezni. Miattam semmit, de semmit...!

Hagyták, hadd beszéljen. Ő beszélt: majd elmosogatok, össze is söprök, és ha van varrnivalótok, készítsétek elő, mindent megjavítok.

Szoktál pihenni délután?, kérdezte álszent kedvességgel az unokahúg.

Szoktam. A beteg gerinc, a törött csigolyák, a magas vérnyomás, a remegés... Néhány óra mozgás után mindig le kell feküdnöm.

Megkönnyebbülve előrukkoltak, hogy nekik úgyis el kell menniük – egy réges-régi megbeszélést emlegettek –, érezze addig is jól magát náluk, estére megjönnek.

Aliz szeme könnyes lett, azt mondta, olyan jók hozzá, mintha a gyerekei volnának, ő biztosan jól fogja érezni magát, ha megengedik, egy-két telefont elintéz addig, és a pénzt odateszi a telefon mellé.

Kikísérte őket, az előszobában odahajolt az unokahúgához, és halkan azt kérdezte tőle: festeted a hajad? Mondd meg nyugodtan, nem árulom el senkinek. Nyáron kiszőkül, mondta ő. Alizon látszott, hogy nem hiszi el, és mást is szívesen kérdezne. Szorosan az unokahúga mögé állt, a fejét egészen közel vitte az övéhez, aztán mégis meggondolta magát.

Ezt csinálták mindig, mondta az unokahúg a liftben a férjének, legszívesebben a hasadba, szádba, vesédbe néztek volna, hogy lássanak mindent és számon tartsanak.

Férje olyasfélét mondott, ne legyen szigorú, mire észreveszi az ember, elfogynak mellőle a rokonai, legyen barátságosabb hozzá.

Este ragyogott a konyha, minden pohár eltörölve, az asztal megterítve dupla tányérokkal, dupla poharakkal, és virág, szalvéta, gyertya, mintha díszvacsorához készülnének.

Míg nem voltatok itthon, fontos dolgokat intéztem el, mondta ragyogó arccal Aliz. – Ercikém – ez a férfinak szólt –, téged ketten kerestek, fölírtam a nevüket – a férfi elé tett egy füzetet –, és utasítottam őket, hogy este kilenckor hívjanak újra. Ki vagyok én?, kérdezték. Még sose beszéltek velem. Egy nagynéni, mondtam, és fölvilágosítottam őket a családfánkról. Nemrég pedig itt volt két férfi, a festő és a segédje.

És?, kérdezték ők kíváncsian.

Az idősebbikkel volt egy kis vitám: ő azt mondta, ahol beázott a konyha, ott vakolni kell. Téved, uram, mondtam, letakarítja a felázott réteget, és semmi vakolás. Tíz évig kárbecsléssel foglalkoztam az ingatlankezelő vállalatnál, elhiheti, értek hozzá. Azt pedig akár ne is mondjam, hogy ha hét végén dolgoznak, és nem adnak számlát, tőlünk is kevesebbet kell kérniük.

Aliz aprókat sikkantott, és előre-hátra hajlongott a nevetéstől. – Tudjátok, mennyire alkudtam le? Nyolcezerre!

Ők zavartan magyarázták, hogy a festő egyik barátjuk ismerőse, nem alkudtak volna, ha rajtuk múlik, de...

Ha megengeditek, szakította félbe őket Aliz, amíg vacsoráztok, megnézem a Sakálok városát, minden tévésorozatot megnézek, mivel is tölteném ki ezt a szegény, nyomorult életemet.

Megágyazott magának a televízió elé, egy puha párnát tett a feje alá, egy keményet a dereka alá, mozdulatlanul nézte a filmet, és úgy feküdt ott, mint akit épp most toltak ki a műtőből.

Rögtön elalszom, ha könyvet veszek a kezembe – mondta röstelkedve, amikor a film véget ért –, csak a beszélgetés vagy a televízió tart ébren.

Azután elmesélte a filmet: egy szobrászról szólt, akit egy szerencsés kimenetelű autóbaleset ért, és a megszólalásig hasonlított az ő Géza fiához. Egyébként az én egyetlen jó fiam is szobrászkodott, mondta, tizennégy évesen a helyi újság interjút is készített vele, ahogy írták, „a kis művésszel”, azután az élet elsodorta ettől a pályától. De nem kétséges, a tehetség a család vénájában van, Géza kisebbik lánya, Évike verseket ír.

Egy dossziéból – nyugdíjemelési kérelmek voltak benne polgármesternek, köztársasági elnöknek – elővette a verseket, először felolvasta ő, azután ragaszkodott hozzá, hogy az unokahúg és a férje is, külön-külön elolvassák. Ugye, szépek?, kérdezte. Hiába, a művészi véna, ez a nagyot akarás, a tehetség az egész családban benne van. – Később fényképeket néztek, és a válaszleveleket hallgatták meg a kérelmekre.

Éjfélkor az unokahúg már csak kettesben volt a nagynénivel. Ijedten érezte, hogy gyűlik benne a türelmetlenség, az indulat, valami haragféle, és nagyon kell vigyáznia, nehogy kiszabaduljon belőle.

Aliz úgy beszél, gondolta, mintha minden mondatot egy mosogatódézsából venne elő. Nyilván azt gondolja: az emberiség minden tudása egy nagy, közös edénybe van belehányva, és ha valaki mondani akar valamit, csak hátranyúl, és kiveszi a világméretű vájlingból azt, amire szüksége van.

Aludj jól, mondta zaklatottan, te is, drágám – Aliz csókot intett neki –, és álmodj tündéri szépeket!

Éjszaka a fiatalabb rokon azt álmodta: autó elé lökte a nagynénjét. Éppen a nehéz életéről mesélt: a főiskolát, mondta, csak elkezdte, de a háború miatt sose tudta befejezni, sebesülteket ápolt, azután férjhez ment – egy katonatiszthez, természetesen –, de a férjét két évvel később már elbocsátották, lefokozták, a lakásukat elvették, helyette a város végén kaptak egy szoba-konyhát. Ő télen-nyáron az udvaron mosott, fagyban teregette a ruhákat, és amikor a gyerekeket fölnevelték, a férje fogta magát, és elment. – Álmában Aliz itt szünetet tartott, bevett egy rózsaszín tablettát „a szívére”, majd folytatta. – Akkor ő megmutatta, hogy egyedül is megáll a lábán, meg is állt, többek között egy professzor titkárnője is volt, de sajnos, hamar megjöttek a betegségek, mellé a nyomorultul kevés nyugdíj, ha a gyerekei nem segítenék, éhen halna, vagy koldulnia kellene.

Mikor idáig jutott, az unokahúg ahelyett, hogy – legalább álmában – átérezte volna, milyen komisz a világ, és hetven évbe milyen képtelenül sok megpróbáltatás fér bele, mert álmában is eltöprenghet az efféléken az ember, hátranézett, s látta, hogy az álombeli úton – szép olasz táj volt, kétoldalt píneák, pálmák és fiatal fenyők – egy elegáns autó jön a hátuk mögött. Nem sebesen, de azért nem is lassan. S amikor nagynénje rádőlt, vagy inkább teljes súlyával ránehezedett, ő villámgyorsan a sötétzöld autó elé lökte. Az autó nikkel sárhányója elkapta Aliz szoknyáját, és néhány cigánykerékkel fölröpítette. Nem látta, hová, csak sejtette, hogy egyenesen föl, az égbe.

Mikor fölébredt, még hallotta Aliz álombeli, panaszos hangját, és ébren is látta az autót, sötétzöld Peugeot volt, rendszámtábláján a görög ábécé első és utolsó betűje.

A három nap alatt, amíg Aliz náluk volt, az unokahúgnak az álom többször is eszébe jutott, s alig bírta megállni, hogy el ne mesélje neki.

Utolsó nap, ahogy megígérte, elmentek a temetőbe, Tóni bátyjuk sírjához. A temető csendes volt, nagy, sárga levelek hullottak a fákról.

A testvérem megengedte, mondta Aliz – és kíváncsian nézelődött jobbra-balra –, ha meghalok, odamehetek az ő kriptájukba, de előbb el kell hamvasztatnom magamat. Most barátkozom a gondolattal.

Nézd, ez itt az olimpikonok síremléke, mondta az unokahúg, mert Aliz megkérte, hogy minden híres ember sírjára hívja föl a figyelmét, s magában borzongva arra gondolt: elektromos tűz fog végezni vele... Ezer-kétezer fokon ég majd el, mint a lepke a tűzben!

Aliz elolvasta a halott olimpikonok neveit, közben aprókat sikkantott. A Feri! Tudod, ő táncoltatott a keszthelyi gazdászbálban. Jaj, a Mihály! Ő tanította a főiskolán a lányoknak a tornát. És Aladár! Micsoda fess ember volt. Drága, drága Aladár!

Sírt egy kicsit, aztán belekapaszkodott a húgába. Kérlek, mondta, menjünk lassabban, a szívem nem kap elég leegőt. Rádőlt a rokonára, nem kicsit, nagyon, és tolta jobbra, majd megint jobbra.

Aztán ott álltak Tóni bátyjuk sírjánál. Tóni pap volt, „imádkozás közben vette magához az Úr”. Aliz rádőlt a szürke márványra, sírva fakadt, csókolgatni kezdte. „Jaj, istenem, jaj, istenem, bárcsak én feküdnék itt helyette!”

Tudtam, hogy ezt fogja mondani, gondolta az unokahúg, és elhúzta Alizt a sírtól. Aztán azt kérdezte: jó ember volt Tóni? Aliz rosszallóan nézett a rokonára: a mi családunkban csak jó emberek vannak, mondta.

Hallgatott, aztán megint a hamvasztásról beszélt, hogy csak akkor történhet meg, ha a fia és a lánya is beleegyezik; aztán azt mondta, hiába, az élet olyan, mint a hinta, egyszer fenn, egyszer lenn. Ezen egy kicsit elmélázott, majd a gondolatait azzal összegezte: az élet, sajnos, sokat ígér, de többnyire keveset ad.

Az unokahúg maga sem tudta, miért, ekkor a zaklatottság olyan fokára jutott, hogy már semmit sem bánt, csak történjen valami. A szavak, minden szó, ami Aliz szájából elhangzott, mintha abból a bizonyos dézsából lettek volna kiemelve – most már azt is látta, hogy valamilyen lé is van benne, valószínűleg zsíros mosogatólé –, s ha feszülten figyelt, csobbanásokat is hallott, a kibukkanó szavak csobbanását; közben Aliz leheletét szüntelenül a nyakán érezte, s az arca olyan közel volt az övéhez, hogy ha feléje fordul, összeakad az orruk.

Most hátulról, nem gyorsan, de nem is lassan, egy autó közeledett. Zöldesfe-kete, szép Peugeot volt.

Az unokahúgnak eszébe jutott az álma.

Álmomban... gondolta, amikor az autó elsuhant mellettük... csak úgy...  odalöktem.

Boldog vagyok, mondogatta Aliz, boldog vagyok. Köszönöm, hogy elhoztál, újjászülettem, megnyugodtam ebben a szép temetőben. És a kijáratnál várakozó sötétzöld Peugeot-ra: szép, de Gézukámnak ennél szebb van. Nagyobb is és drágább is. Hiába, ha az üzleti érzék és a művészi véna összetalálkozik!

Az unokahúg nem tudott mit mondani. Ment, de mégis mintha feküdt volna, egy kiütött ökölvívó a szorítóban.

Vacsora után betették Alizt az autóba, és elindultak vele a barátnőhöz, akinél két-három napot tölt majd, amennyit „a jó ízlés megenged”.

Milyen szép a Lánchíd, sikkantott aprókat Aliz, mikor az Alagútból kijöttek, főiskolás koromban háború volt, persze hogy nem láttam kivilágítva. Néhányszor még fölkiáltott, mellére szorította a kezét, és az örömtől mintha a feje remegése is megállt volna.

Amikor a barátnő háza elé értek, kétszer-háromszor elismételte: köszönöm nektek, kedveseim, köszönöm, hogy megmutattátok a kivilágított Budapestet, a mi gyönyörű városunkat! Azután kiszállt az autóból, eltűnt a kapu alatt, közben a háta mögött, a csendben halk csobbanások hallatszottak.