Kortárs

 

Utassy József

Idill

Kontyhullató ősz van,
vénasszonyok nyara.
Vakítsd meg tüzedet
csősz, és ballagj haza!

Látod: jön az úton,
lobog, ragyog, dúdol
az én szerelmesem:

kell hát kicsi kunyhód,
kell, hogy rá az újhold
süssön sejtelmesen.

Áldjon az ég, öreg!
Ó, szoknyahullató
hatalmas szerelem!
Meghalok nélküled.

 

A házak arca

V e c s é s i  S á n d o r n a k 

Te,
ki a házak arcát kémleled,
tornácra kiülteted az időt:

nagyárnyú férfit,
nagyálmú nőt.
Órád,
a fakó oszlopsor ketyeg,
méri mogorván a mérhetetlent.

Hallgat hosszan a két öreg,
hallgat:

közöttük csillagközi már
a csend.

Vakul,
befalazódik az ablak.

 

Isten faggatása

Úristen, hát hol élek én?!
Valóban ez a föld a hazám?
Mért nem ölel akkor magához
úgy igazán?

Uram, te láttad apámat!
Agyamon derengés fut át:
valahol Minszkben kaparták el,
mint a kutyát.

Fiam szélfútt zsendülő ág.
Örök barbár: letörted őt.
Hizlalod vele a rédicsi
köztemetőt.

Számomra mit eszeltél ki?!
Miféle döghalált, Uram?
Bűzlök, de mégis téged szánlak
szomorúan.

Mert nincs esély, Uramisten,
föltámadásra nincs esély!
Gyere, ültess föl térdeidre,
s hazudj, mesélj.

 

vissza