Papp Tibor

Egy levél ürügyén

Véletlenül került a kezembe, nem kerestem, már rég nem tudtam róla, de mintha be lett volna programozva, mintha eleve így rendeltetett volna el e levél sorsa, akkor merült fel dossziékkal duzzasztott iszaptavak mélyéről, amikor tudatalattimban már készülőben volt valami halálának 6. évfordulójára.

A levelet 1985-ben írta, nem sokkal azután, hogy kies házában, a New Yorktól 150-200 kilométernyire púpos macskaként lapító, könyvekkel és egzotikus tárgyakkal sáncolt birodalmában néhány napot együtt töltöttünk a technika igézetében (táltosként száguldó sportkocsijában láttam először, és élveztem a rendőrségi radart előre jelző készüléket) és a költészet vagy inkább az irodalom metavilágmindenségében. Beszélgetésünk a végtelenbe nyúlott, az tartott ébren, állva, ülve (nyitott szemmel) bennünket, hogy az éppen elhangzókhoz még mindenképpen hozzá akartuk tenni a magunkét. Jóska ilyen volt. Mellette mindenki ilyenné vált, még Béládi Miklós is, aki a napi munkaidőt meghaladó kávéházi beszélgetés végén szinte élvezettel törülte izzadó homlokát egy sarki kávéház teraszán Párizsban. Bakucz világában a költészet volt a valóság. Úgy forgatta gondolatait, olyan világításba helyezte a hálójába fogott elméleteket, hogy a valóságot jelentő költészetnek a megismerhetőségét ezek révén is tágítsa, szélesítse, limeseit odébb tolja. Nem úgy ismerlek, írja 1985-ös levelében, mint akit valami totálisan önreferenciás, szolipszisztikus megnyilatkozási mód érdekel csak, hanem úgy, mint „akit az átlagosnál messze több tudatosított szál fűz a létezéshez, a világhoz. Itt természetesen nem az irodalomnak azt az önreferenciás jellegét támadom, amiben magam is hiszek, vagyis hogy úgynevezett szakmai és művi milyenségeit csakis saját maga textualitása és a nyelv felől, tehát énreferenciálisan lehet közelíteni – hanem a posztstrukturalizmus teljes reprezentációellenességét. Vagyis, hogy a szöveg semmi másra, csak szövegiségre referálhat, mert ma azon a határon mozgunk a mesterséges intelligencia kutatásai, valamint bizonyos mikrobiológiai kutatások folyamán, hogy lehet pl., miszerint rá fogunk jönni, hogy mondjuk a nyelvi binaritás alapjai biológiailag programozottak, s ki tudja, esetleg még a probabilisztikai alapelvekről is kiderülhet, hogy azok sem pusztán emberi absztrakciók – bár úgy használjuk őket –, hanem »benne voltak a kártyákban«, benne voltak a programban. Olyasmire gondolok, hogy pl. Watson és Crick előtt tudományos körökben teljesen idealistának tartották volna, aki eredendő »immanenciák«-ról beszél, ha valaki velünk született programozottságról beszélt volna akármilyen értelemben, és nem kizárólag az environmentre való reakciókról.”

Watson és Crick volt a gyutacs, a detonátor. Egészen biztos, hogy tőle, Bakucz Józseftől hallottam róluk, talán valamelyik Műhely-találkozón. Tíz évvel ezelőtt írott levelében nem találtam sem a kontextusra, sem az időpontra vonatkozó utalást, de meg voltam győződve, hogy valahol, valamikor ő keltette hírük. Végül a Magyar Műhely 50. számában  találtam meg, amit kerestem, vagyis néhány sort arról, hogy az 1976-os, negyedik Magyar Műhely-találkozón „a (…) megnyitás után az első előadást Bakucz József New Yorkban élő költő tartotta, A nyelv előtti nyelv címmel”. A találkozó Marly-le-Roi-ban, a francia Nemzeti Népnevelő Intézet (Insti­tut National d’Education Populaire) főúri parkkal övezett konferenciatelepén, Párizs közelében zajlott le.

Emlékezetem vászonfoszlányain az eladdig homályos képek mozogni kezdtek. Alakok jelentek meg az ebédlő asztalai körül, az általunk szaletlinek nevezett ideiglenes klubház falának dőlve erdélyiek vitatkoztak egymás között, a füvön pettyes szoknyás fiatalasszo­nyok üldögéltek, és a szaletli ajtajában, elegánsan, talpig fehérben cigarettázva várta Bakucz Jóska a szeánsz kezdetét. Láttam azt is, ahogy bement, helyet foglalt az előadót megillető asztalnál… s a hangja is hallatszott a fülemben. Ezek után már csak a kíváncsiság irányított a mindenféle hanganyagot őrző kazettáimhoz: kísértett a hangja, a megfontoltan kimondott szavak. Meg­találtam. 1976. július 1-jén, délután háromkor kezdődő előadásának hangfelvétele valamilyen csodának köszönhetően megmaradt.

Előadása, mely „egy nagyobb könyv egyik fejezetéből” való, tudtommal soha nem jelent meg – remélem, kézirata valahol a hagyatékból egyszer előkerül. Az esszé mondanivalója mellett van egy másik nagy értéke ennek a felvételnek: a költő felolvassa benne Kövesedő ég című második, 1973-ban megjelent kötetéből a Halotti beszéd ciklus első, Ikon címet viselő versét. Úgy véli, hogy ez a vers nagyon összesűrítve ugyanazt mondja, amit ő esszéjében kifejt. Amikor a verset írta, mindez nem volt tudatos benne, de ott rejtezett tudatalattijában.

Esszéjében a biológiai gép és a mesterséges gép viszonyával foglalkozik, azt igyekezvén érzékelhetővé tenni, hogy a mai tudomány résztudományokra tagozódik, melyek mind önreflexiósak, kifelé zártak, nincs átjárás köztük, azaz hiányzik az integrált természettudomány, amelyikben egyik tudomány a másikhoz kapcsolódik. Még Marxot is segítségül hívja: „A jövő természettudományos ágazatai magukban fogják foglalni az ember tudományát, akárcsak az ember tudománya magában foglalja majd a természettudományokat.” Nem lesz többé csak egy tudomány.

Központi szerepet kap esszéjében Edgar Morin francia antropológus 1973-ban kiadott köny­ve: Le paradigme perdu (La nature humaine). Lehet-e a puszta jelenséget ismerni, teszi fel a kérdést a könyv kapcsán. Az elveszett paradigma pedig maga az emberi természet, mondja Ba­kucz. A megtalált paradigma pedig az, hogy a természet emberi.

A dolgok valóságlényege inkább formájukban rejlik, mint anyagukban, jelenti ki később, mígnem eljut eszmefuttatásában, Jungon keresztül, a direkt megismerés gondolatáig.

85-ös levelében a költői alkotások mélyebb megismerésére, az olvasó részvételére apellálva pedig azt írja: „Engem is – ha másképp is – mindig érdekelt a »nyitott szöveg« Rohrscharch-teszt-lehetősége; vagyis, hogy azt a felvevő-olvasó kiegészíteni avagy interpretálni kénytelen, s így az informatívnak nagyobb a töltése, egyrészt, mert a váratlan információé mindig nagyobb, másrészt, mert részvételre serkent.”

A szöveg nyitottá tételét Bakucz József tipikus költői eszközei közül nemcsak a komplikált többértelműségük révén erős értelmi ingadozást s ezáltal lassúbb, analitikusabb olvasást követelő szófonatok (pl. az Illuminációkban: m e r é s z r e v e s z l e k, 10. o.; k o r a l l t e m p l o m p o s a i d d a l, 19. o.; T u d á s a t á s a, 46. o.; a u t o m a t i z m o s, 51. o. stb.), de kitűnően szolgálja például az a vizuális effektus is, amelyik abban nyilvánul meg, hogy egyes verseiben bizonyos sorokat determináltnak tűnő (de valójában) indeterminált betűegyüttessel zár be. Gyakorlatilag ez azt jelenti, hogy némely verssor végén az első, a második, harmadik, negyedik stb. betű után az adott szó maradéka kötőjel nélkül szakad át a következő sorba, Nagyon sokszor csak egy árva értelmetlen betű áll a szakadék szélén, a hogynak a h-ja, vagy a talpad t-je, máskor két-három-négy betűből álló, külalakjában szónak tűnő, de jelentés nélküli betűegyüttes, pl. kere a keretekből vagy anyao az anyaoroszlánból. Akkor igazán komplikált a helyzet, amikor a sor végére szorult betűk értelmes szóvá állnak össze, olyanná, amelyik beleillik a mondat logikai láncába, de a folytatásból (a másik sorba átvetett maradékból) megtudjuk, hogy a költő által elképzelt mondatot egy másik szó egészíti ki, vagy pedig olyan szóvá állnak össze a sorvégi betűk, amelynek tökéletes jelentése van, esetleg több jelentése is, de a szó nem illik bele a szövegkörnyezetbe.

Első könyvében, a Napfogyatkozásban még csak egy ciklusban (Petit Enfer), a fentebb említett második kötetében már kettőben találkozunk a jelenséggel, majd Megalit című könyvében általánossá válik, így, a leveléhez időben közel álló 1985-ös dátumozású Illuminációk és Apokalipszis című fejezetekben, azaz kötetekben is.

Ez az eszköz olyannyira a részvétel eszköze, hogy kihatását, esztétikai és értelemmódosító szerepét csak az olvasó szemszögéből lehet vizsgálni, ugyanis ha a költő felől közelítjük meg, akkor a sor végén nincs kiegészíteni való, azért, mert ő tudja, mit csinált, tudja, mit írt, mi az, amit labilissá tett az olvasatban – persze nagy a valószínűsége annak, hogy a költő sem lát át mindent, nem uralkodik minden variáns fölött, de mégsem ülhet az ártatlan olvasó székébe, mert amit tud, az elzárja előle (elhomályosítja, elfüggönyözi) a véletlent, a váratlan lehetőséget.

A legegyszerűbb esetben, amikor sorvégi egy vagy több betűből álló együttes jelentés nélküli, akkor olvasást megszakító zökkenőről beszélünk. A zavarás, a zökkenés megállást jelent: az olvasó kénytelen a szöveg addigi logikájából kilépni, majd gyors elemzéssel olyan új összefüggéseket keresni, amelyek értelmessé tehetik az olvasatot, ha próbálkozása sikertelen – egyetlen betűs sorvégnél majdnem kivétel nélkül az –, akkor eme sorvég veszteseként átlép a következő sorba, ahol a kiegészítő betűk segítségével visszazökken az eredeti logikai mederbe. Az elemzés, akármilyen gyors, természetéből következően az olvasó versélményét mélyíti el, azaz a látszólagos veszteségből siker kerekedik, mely lépésről lépésre készíti elő a vers befogadását.

Aránylag egyszerűnek tekinthetjük azt az esetet is, amikor a sorvégi betűkből értelmes szó rakódik ki, azonban jelentése nem illik bele a sor szövegegyüttesébe. A mikroelemzés itt annyiból lesz komplikáltabb, hogy nemcsak a vers addigi menetéhez fog igazodni, hanem meg kell birkózzék a betűegyüttessel mint elszigetelt szóval is. Az elszigetelt helyzetben lévő szavak és szövegszeletek olvasása a Jacques Mehler, Thomas G. Bever és Peter Carey által meghatározott törvénynek engedelmeskedik, ami kimondja, hogy az elszigetelt helyzetben lévő szó vagy mondatszakasz első felét annyival több ideig olvassuk a másodiknál, ahány jelentésre a szó vagy mondatszakasz lebontható.

A sor végén többszörös szóközzel elszigetelt helyzetben lévő szavak olvasása még akkor is engedelmeskedni fog az előbbi törvénynek, ha értelmük összekapcsolható az előttük és mögöttük lévő szöveggel. Esetleg az olvasás közben rájuk szánt idő megrövidül – ami annak a jele, hogy az elemzés elsősorban a jelentés felületét, a logika erőterében lévő részét illeti.

Azt hiszem, Bakucz Józsefről, a költőről (s bizonyára az emberről is) nyugodtan elmondhatjuk, hogy szerette a komplikációt. Az általa oly gyakran használt sorvégi vizuális effektusban is szívesen fordult a fentebb már komplikált jelzővel megtisztelt alakzatok felé, amikor is első nekifutásra az olvasó nem azzal a szóval találkozik, amit második nekifutásra a költő véglegesként felmutat. Hihetetlen érzékenységgel formálta a szavak anyagát költészetté – bár szüntelenül elméletek füstölői vették körül, soha el nem veszett bennük. A végletekig feszítette a húrt, de mindig ura maradt anyagának, még akkor is, amikor az olvasó már-már csalásra vagy tudatos félrevezetésre gondol. Manhattan című ciklusában az egyik sor végén a feltételes módban elhangzó zúgna ige (felhőkarcolók teteje zúgna) tökéletesen beleillik az adott szövegkörnyezetbe, azonban a következő sor elején álló k betű (zúgnak) felborítja az első nekifutásra beállt rendet: a feltételes módból kijelentőt csinál, s ekkor a zúgnak jelentése elszakad a teteje szótól.

Alaposan kihasználja ennek a vizuális effektusnak szinte minden lehetőségét. A sorvégi zökkenőkkel finomítja a versben rejlő üzenetet, tágítja vagy megcsavarja a mondanivalót. Fölvillantja véleményét, aztán eltünteti, de anélkül, hogy visszavonná. Durván ironikusnak tűnik például az a fordulat, amikor versében a szétnyíló hölgyet, barátnét egy nyolcszáz kilós grizzlyvel teszi egyenlővé, azonban villámgyorsan véget vet a durvaságnak azzal, hogy a következő sor elején elhelyezett betűkkel egészen másfelé kanyarítja a gondolatot – ott a teből tehenek lesznek.

Játszik az olvasóval, nem fölényesen, hanem az értelemre apellálva. Nem az orránál fogva vezeti, hanem fölvillantja előtte a nyelv kimeríthetetlen gazdagságát, változásra, vedlésre való hajlamát s a metamorfózisban rejlő szépségét. Az ő szövegeiben mindennek van háttere s háttéren túlija, sőt még azon túlija is. Tökéletesen összhangban van verseinek világával 1985-ös levelének az a passzusa, amelyikben kifejti, hogy „fatalista színezetnek (…) semmi helye (…) a mai, probabilisztikával dolgozó világképben (ahol, hogy csak egy-két példát említsek, a browni mozgás legújabban konstruált matematikáját olyan dolgokra kezdik alkalmazni, mint bizonyos nemzetgazdasági és világgazdasági változások előre-látása; avagy demográfiai hullámzások megjósolható volta – vagyis olyan területeken, ahol azelőtt csak utólagos, tehát formalisztikus statisztikák merevebb törvényszerűségeit használva fel: sokkal nagyobb volt a hibás következtetések száma).”

A kör bezárult, véletlenül előkerült levele a verssorok és betűk táncát, a költői logika balettjét lebbentette elém, a nagy varázsló rendezésében. Bakucz József ilyen volt. Most már mindig fehér ruhában, elegánsan. És a hangja?

Budapest, 1996. október