Kőbányai János

1988

„teen y(t)ears after”

Közelmúlt. Idő-intervallum: egy adott korszak befogadásának látótávolsága. Ahogyan az idő egy-egy történelmi szempontból meghatározó eseménytől távolodik; mint az élességre fókuszáló fényképezőgép lencséjében a széjjelcsúszó kontúrok, az események tényei úgy esnek szét, szívódnak föl a megfoghatatlan láthatatlanságba. Az emberiség mintha „nem tudja, de teszi”– cselekvéseit azért vonná nagy hirtelen kollektív amnéziába, hogy a szemtanúk átértékelődő emlékeit s a szilárdabb tudásnak biztosabb fogódzót adó dokumentumait cserepenként szedegesse ismét össze, s ebből a rekonstrukcióból építse föl újra az eredetit. Minél közelibbek az emlékeink, annál kevesebbet tudunk róluk (magunkról), s minél távolibbak, annál inkább kitisztul az (önmagunkról alkotott) kép. A mi életünkben mindig másokról (elődeinkről, akik persze szintén mi – is – vagyunk) teljesedik ki egyre gazdagabb tudás, miközben a magunkra vonatkozó ismeretanyag csak egyre „tükör által homályosabb” és homályosabb lesz. Lassan objektív kép tárul elénk a nem is olyan „sötét” középkorról, noha századunkról alig áll rendelkezésre megfogható ismeret, s az is, ami van: egyre távolodik, átszíneződik, vagy időnként – a széljárásoknak megfelelően – elsötétül.

A rendszerváltást végigélő nemzedékek tudatában a sorsfordító 1988 és 1989–90 eseménysorára és szereplőire vonatkozó ismeretek és azok megítélése ma a legtávolibb és a legcseppfolyósabb. Pedig mi vagyunk a részesei, közvetlen tanúi. Ez a ritka történelmi pillanat: a miénk. Viszonyunk hozzá: a pillanat megragadása, az abban való elhelyezkedés „adja meg a »mindennapi életetünket« ma”. Vonzásainkat és (lehet: tév-)választásainkat, érdekeinket és értékeinket: azt a jövőt, amelyből visszanézve fiaink és unokáink nemzedéke már biztosabb múltat ismer meg, mint akik ezt a történelmet csinálták vagy szemlélték. Lehet, késői lesz a tudásra döbbenés. Minden tudás természete az, hogy késői. (Más okból is hiábavaló lenne az elkésettségen bánkódni, hiszen a jelenből is jól kivehető tapasztalat: a történelem, a „nagy narratíva” – minden látszat vagy ideologizálás ellenére – nem arra szolgál, hogy tanulságait bárki is megszívlelje.) E múlt birtoklására törekvés önmagáértvalóan haszonelv nélküli, mint maga a létezés.

Egy-egy riport (gyorsan felskiccelt eleven kép) nyilvánosságra hozása (publikálása) a jelennel osztja meg a fölgyűjtött ténybeli és érzelmi ismereteket, sors- és arcvázlatokat, történeteket. (Az epikának is alapkellékeit.) S miután kollektivizálta a tapasztalást, együtt merevedik dokumentumdarabbá a hatással, amelyet olvasóira tett. A nyilvánosságra nem jutott tapasztalásanyag azonban, mert nem volt módja kibocsátani, megosztani a benne összegyűjtött eseményeket, szín-, ritmus- és hangulatvilágot, az elzárás palackjában más minőségű tudássá érik. Napvilágra szabadulása alkalmával azzal a tudással vagy tudáshiánnyal szembesül, amelyhez képest a történelmi idő elmozdult a tapasztalatrögzítés idejétől. A két idő közötti elmozdulás sávja: a közelmúlt. A rendszerváltás gyorsfényképén megörökített szereplőim – egy markáns nemzedék képviselői – közül ki a halálba liftezett le, ki a legfontosabb közjogi méltóságokba föl a történelem megbolondult páternoszterén, ahol a sebesen le- és föltűnő fülkékbe a ki-be ugrálás oly különös képességeket igényel a zavaros forgalomban. A nevekhez, gesztusokhoz, cselekedetekhez s azok indítékaihoz kapcsolható megítélések és („vad kényszer”-)képzetek pedig garantáltan nem ugyanazt jelentik ma, mint amit fölbukkanásukkor.

S a rögzítő? A jelentésíró? Ha ama páternoszter fülkéibe tétova lustaságból vagy gyengülő hivatástudatból nem is ugrott be, de önmagából ő is („mint rossz cipőből”) kilépni kényszerült. Nosztalgia nélkül, együgyűsködő zavarral tekint egykori azonosságra, amely ma éppúgy félholt és félérvényes, mint a nagy fordulatot kimerevítő dokumentumának anyaga. Ahogy a nap járása óráról órára más és más sávot világít meg, úgy a jelen (amely 1988 nézőpontjából közel- vagy félmúlt) már megkezdte eddigi létezése lemeztelenítő átvilágítását is: feloldását, bele­szer­vítését az időbe, amely élményei és megfigyelései rögzítéseit (létezését) vagy kirostálja a jövőben a múlt képéből és tudásából, vagy anyagát fölhasználja, és beépíti a történelem látásába.

A visszautasítás folyamatában – mint éltető közegében – tovább és tovább íródó Szolidaritás muzsikáját a rendszerváltás után indult két meghatározó folyóiratban is megpróbáltam archiválni (megjelentetni), amikor az alig magunk mögött hagyott, „még meleg” évek lenyomata az akkori jelen ismereteit árnyalhatta volna. Azóta, 1991-ben, egy epizódot szerettem volna még belepréselni, de az anyag, más fogantatású, szövésű lévén, ellenállt. Csak most, egy huszonöt év riportjait összefoglaló (s lezáró) kötet szerkesztése során olvastam el ismét. Ma, 1997 tavaszán a főcím 1988-ra változtatásával új és más minőségű aktualitása okán ismét érdemesnek tartom közreadni.

A szolidaritás muzsikája

1

„Itt most többről van szó, mint Erdélyről”

A különböző színnyomású plakátokon, amelyek Budapest tace-paóit belepték, csúcsos fenyőfa áll. Egyik oldalán élő, a másikon elszáradt, haldokló ágakkal. Az élő felén nyújtózkodó ágak: nevek. Zömükben zenekarok és más műfajokban alkotó művészek neve. Ők léptek fel azon a koncerten, amelyet az Erdélyből menekültek megsegítésére rendeztek 1988. május 29-én a Közgazdasági Egyetem aulájában. A plakát kiáltása egyértelmű (Bernáth[y] Sándor munkája): az ugrásra kész buldog-buldózerek egyre fenyegetőbb szorításában vergődő, végsőkig gyötört „szomszédos, baráti ország” Erdélyországa, a föntmaradáshoz szükséges életnedvek híján, leválni készül a törzsről, amelynek eltéphetetlen részeként egy évezreden keresztül az egész világot behálózó s az azt fönntartó vegetáció része volt. A csonkán tovább élő oldal pedig a lábadozó szolidaritás-nap fényében bont új leveleket. A képötlet egy látványba sűríti a politikai valóságot: az erdélyi menekültek befogadása és segítése itt a több évtizedes felőrlő folyamat „eredményének” kényszerű tudomásulvételét jelenti, szembesülést az ágacskák végérvényes elpusztulásával.

Miközben a koncert színhelyére villamosozom, egy régi emlék filmje kattan be. Amikor éppen tíz éve „élőben” pergett, akkor is éreztem: ennél tömörebben még fikcióban is aligha lehetne jellemezni a kelet-európai „helyzet” lidérces világát. A valóság: maga a fikció.

Barátnőmmel a velencei Lido vaporetto-állomásán, egy padon eszegetjük az aznap délre kiporciózott szendvicsünket, amikor egy velünk egykorú fiú lép hozzánk, és magyar nyelven kopott karóráját kínálja eladásra. 1978-ban használt karórát eladni még Magyarországon is anakronisztikusnak hatott, hát még „kint”, Nyugaton! Honnét toppanhatott ide ez a szerzet? Mondom: órát nem kívánunk venni, de a szendvicsünket szívesen megosztjuk vele. Amíg befut a városközpontba tartó motoros hajó, kérés nélkül elmeséli – láthatólag felpezsdülve attól, hogy magyarok közt, magyarul beszélhet – kálváriája stációit: Nagyváradon született, ott nőtt fel, ott tanulta ki az asztalosszakmát. Szeretett volna egyszer eljutni a néhány kilométerre húzódó határ túloldalára, Magyarországra. Ahol mindenki magyarul beszél, a könyvesboltok polcai magyar könyvek és lemezek alatt roskadoznak, a beatzenészek magyarul énekelnek, a boltokban, hivatalokban, az utcán magyarul folyik a szó… Azon a nyelven, amely az ő anyanyelve. Ez fantasztikusan vonzónak, varázslatosnak tűnt föl számára: amit látni, érzékelni is kell. Évről évre benyújtotta kérvényét turistaútlevélre, de azt évről évre megtagadták tőle. S mivel makacsul ragaszkodott ábrándjához, baráti közvetítéssel névházassággal próbálkozott. Már partnere is akadt. Mégsem engedték. Valamilyen oknál fogva a hatóságok megtagadták ezt a lehetőséget is. Most már rögeszméjévé vált, hogy azért is egyszer Magyarország földjére teszi a lábát. Barátjával elhatározták, hogy illegálisan lépik át a határt. Azt tervezte, hogy Budapesten fog fölszívódni. Személyi igazolványt hamisít vagy szerez, és munkát vállal. Egy-két évig kerül minden feltűnést, találkozást a magyar hatóságokkal. Aztán jelentkezik a rendőrségen, és mindent bevall. Leültetik néhány évre, de azt guggolva is kibírja, mert a börtön után már nem dobhatják vissza a határon, és rendezetté válik a helyzete itt (ott). A határátlépés nem sikerült, barátját elfogták. Ekkor kétségbeesett lépésre szánta el magát: egyszemélyes tüntetést rendezett. Transzparenssel a kezében egy nagyváradi kapualjból kivágódott a forgalmas körútra. Húsz lépést sem tehetett, elfogták, börtönbe került. Ezt akarta. Éhségsztrájkba kezdett. Barátai külföldi rádióadókat értesítettek sorsáról. Az éter hullámhosszain elkezdtek a „sztorijával” foglalkozni. Ennek volt köszönhető, hogy hamarosan egy Róma környéki menekülttáborba katapultálták. Most ott él. Várja a papírokat. Az USA-ba. Ott befogadják. Addig alkalmi munkásként keres egy kis pénzt, és bejárja Olaszországot. Ha már itt van. Jó szakember. Amerikában biztos meggazdagszik. Összekapja magát, aztán befektet. Öt-tíz (?) év, és gazdag lesz. És akkor majd jelentkezik a magyar konzulátuson azzal a kéréssel, hogy ő Magyarországon akar élni. Jól tudja, Magyarországon nagy szükség van devizára, és neki lesz bőven. S akkor már érdekükben áll majd, hogy beengedjék.

„Adja Isten, hogy így legyen!” Ezzel váltunk el. (Ki másba helyezhettük volna bizalmunkat?) A vaporetto értünk jött, hogy újra elvigyen bennünket a lagúnák, zatterrék finom csipkézetű tereibe, templomok, festmények nehéz és zsúfolt pompájába, amelyek nyomban „bekerültek a látásunkba”.

Csak ez a merőben más anyagú – távoli-közelibb – élmény maradt azóta is: feldolgozatlan, elvarratlan.

Hová sodródott, milyen partra ért az a nagyváradi srác? Hogyan alakul a sorsom, ha „véletlenül” én születek tíz kilométerrel arrébb ama (sem Isten, sem a történelem szerves folyománya által meg nem húzott) határtól? Miért nem beszéltem ki eddig ezt az élményt? Miért beszélem ki most ezt az élményt?

Ami most felháborítóan jogtalan, igazságtalan vagy bűnös, az akkor is, ezelőtt is ugyanilyen nyilvánvalóan az volt. Most lehet. Most lehet beszélni. Talán tenni is. A lehetre moccanás örömét meglasszózza a tegnapi tehetetlenség. A lehetet és a lehetetlent meghatározó, oly nyugtalanítóan megragadhatatlan valami rejtélyes mozgása, alakulása dönti el végső soron, hogy ama fenyőfa melyik oldala – sőt, akár maga a törzse – éljen-e, túléljen-e. Tehát miért? Miért csak most, miért éppen most?

A „Közgáz” gyönyörűen újjávarázsolt aulájában ezek az önszembesítő kételyek tolultak föl a szolidaritási ünnepen. A koncert célja – az erdélyi menekültek anyagi megsegítése (közel százezer forintot utalhattak át a református egyház segélyszámlájára) – a tárgyánál fogva, ha nem tervezetten is, de felvetette egy nemzedéki azonosság és cselekvéstér keresésének konfliktusait. Azét, a Zalán Tibor által plasztikusan „arctalan”-nak elkeresztelt nemzedékét, amely nem alakíthatta ki a saját tapasztalatai nyomán a véleményét, és nem rajzolhatta meg, s ezért, mint pecsétet, nem nyomhatta saját korszaka masszájába az arcát. Pedig e szolidaritási hangverseny előadói, szervezői – ki-ki a maga területén – éppen azokból verbuválódtak, akik működésük során szántszándékkal vagy spontán nemegyszer beütötték fejüket ama falba, amely a lehet és nem lehet előírásának monopóliumát, titkát őrzi, s talán a falnak rohanásuk okozta kis rezdülések amplitúdója is hozzájárult az általános lehet felé nyitáshoz.

Ezen a koncerten sok minden lehetett. Sokkolóan, részegítően. Újszerű varázsa még darab ideig nem simul-szervül természetes állapottá, s nem ülepszik még le a hétköznapok nehezebben változó, szilárd ágyazottságú medrébe; ünnepszigetekként úszik a magyar társadalom zajlásában.

Idáig – tipikusan kelet-európai jelenség és esztétika – a művészet közegében rakódott le a politikum: célzásokba, metaforákba, hangvételbe, kikacsingatásokba. Most ez az elem saját formát látszik találni. A jazz, a népzene, a kortárs zene avantgárdjainak (Makám együttes, Cseh Tamás, Kubik Anna és a Táltos együttes, Téka zenekar, Miskolci Újzenei Műhely, Mandel Quartett, Dés László–Schnéberger Ferenc duó, Amadinda együttes, Transballance és a 180-as csoport) muzsikája mellett „érzéki-erotikus” hatással vetekedő sikert értek el a szavak. A puszta, de a dolgokat nevén nevező szavak, mondatok. Így Nagy László, Balaskó Jenő versei és Sándor György szövege Galkó Balázs tolmácsolásában. Illyés Gyula nevezetes verse, az Egy mondat a zsarnokságról új aktualitások új keservében foglalta vissza helyét irodalmunkban.

Csengey Dénes maga olvasta föl az erre az alkalomra írt kisesszéjét. Sötétszőke haja és szakálla kissé dúlt arcából göndör csigákba hullámzik szerteszét. Mindig űzöttnek, gondterheltnek láttam ezt az arcot, tekintetet az elmúlt évtizedemben.

Azonos évjáratú nemzedéktársam és kollégám. Közös nemzedéki élményünk: az arctalanság. A „fiatal íróság” skatulyabörtöne. A küzdelem a saját arcunk megformálásáért és lenyomatának jogáért. Fiatalságunk a tragikusan száj- és egymást-tépéssé alacsonyodó, „meddő vitatkozásokban” telt, a FIJAK-ba (Fiatal Írók József Attila Körébe), majd a JAK-ba (József Attila Körbe) kirendelt „irodalompolitikusok” celebrálásában. A roppant nekigyürkőzések azt a hamisnak bizonyult illúziót tartották bennünk ébren – energiáinkat majdnem végzetes irányba: a semmi sivatagába kanalizálva –, hogy a kultúrhivatalnokok és az általuk képviselt intézmények zárják be előttünk az ajtókat, amelyek mögé bejutva a magunk képére formálhattuk volna a magyar s azon keresztül az egész világot. S persze bekaptuk az ígéretek csalijaival (antológiák, félig-meddig és tengernyi megalázás nyomán megvalósult könyvsorozat, saját folyóirat, folyóirat és százszor folyóirat!) megtűzdelt horgot, amellyel az elhalasztások, „koncepcióváltások és igazítások”, késleltetések és nem-teljesítések révén ki lehetett bennünket fárasztani, s így előbb-utóbb felfordult hassal, megadóan lebegve, mindannyian engedtük magunkat becsúsztatni külön-külön a közösségi vágyaink és egyéni gondolataink elé síkos-megfoghatatlan hálót borító szákba.

Dénes az egyik legszenvedélyesebb vitázó, mozgósító, szervező volt ebben a nemzedéki önkifárasztásban (egy ideig JAK-titkárként is), s e sziszifuszi illúziókergetés korszaka – mint az évek milyenségéről is tudósító évgyűrűk – rávésődött az arcára. De ami egy írónál az arccal teljesen azonos: az írásait szervező mélyszerkezetekre, mondatai gondolati-zenei ritmusára, az összetéveszthetetlenül egyedi stílusát alkotó képei poézisára is. Felsütnek belőlük a tehetetlenség megemésztő tüzei nyomán még ki nem hunyt, hamu és üszök porától sercegő parazsak; bepácolódtak az elkeseredett ellenállás kitermelte düh, dac, indulat pátoszával.

Szövegében ércesen tiszta kondulások szólalnak meg: „Csodálatos, hogy milyen hosszan tűrtük magunkon a béna tehetetlenséget, egymást váltó nemzeti kormányaink félszeg, védekező esetlenségét, a sajtó szégyenletes megkerülő hadmozdulatait. Milyen sokáig tűrtük azt, hogy el vagyunk tiltva a nemzeti szolidaritás elemi megnyilvánulásaitól, hogy legjobb íróinkat a sarokba küldik sorba, csak azért, mert szót emeltek a kisebbségvédelem gazdátlan ügyében. Valóban csodálatos a tűrésben tanúsított tehetségünk.”

Férfias szavak csendülnek: „… vallatóra foghatjuk magunkat: mire lesz elég az erőnk, emelkedettségünkben méltóvá tudunk-e válni a Jelenések könyvébe illően katasztrofális történelmi pillanathoz, mit tudunk tenni, hogyan vizsgázunk lelkiismeretünk színe előtt.” „Unokáinkat is megbélyegezzük azzal, ha nem tudunk méltó választ adni ezekre a kérdésekre. Itt most többről van szó, mint a menekültekről. Itt most többről van szó, mint Erdélyről.” „… felegyenesedhetünk, kibontakozhatunk egy levert lelki szabadságharc után beállott, harminckét éve tartó halálos dermedésből.”

De az is előfordul, hogy a szintén jól leütött akkordok kizengetésük során a túlfűtöttség hevében megolvadva képzavaros hamisságokba olvadnak. (Mondom éppen én, aki – nem kétséges, ebben az írásban is tetten érhetően – hasonló korban, indulatokban főve hasonló lelki-stilisztikai nyavalyákban szenvedek.) „Ne színleljünk csodálkozást, ne színleljünk hirtelen felneszelt felháborodást, mert hazug gesztusokból nem születhet meg a katartikus megigazulás, nem fordulhat termőre az elgazosodott lélek, nem fordulhat termőre a magyarság feltámadó életösztöne.” S bizonyára a legközelebbi múlt bűnösen körülbástyázott tabuit, elhallgatásait, sablonjait s gyilkosainak nyilvános el nem ítélését fordítottan leképező ellenreakcióból fakad a kisesszé befejező része. A legszebben (legigazabban) fölröptetett gondolat mértékvesztésbe csukló példázata: „Fasiszta népek nincsenek, csak fasiszta eszmék, s ezeket életbe léptető fasiszta kormányzatok vannak. Egy diktatúra működésmódjában nem lehet egy nép lelki alkatára következtetni, mert a diktatúra nem a népet, csak a diktátort jellemzi. Bizonyára mi is kikérnénk magunknak, ha valaki Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, Farkas Mihály és Péter Gábor köré csoportosítva kívánná felvázolni a magyar alkat természetrajzát. Ha pedig ez így van, helyes, ha mi is elkerüljük a fenyegetettség és a tehetetlenség okozta, vakságban született balítéleteket.”

„Bizony, bizony, helyes lenne elkerülni. De mégsem. Így nem” – mormolom magamban a felcsattanó taps közepette.

Mivel magyarázzam azt a, még a gimnáziumi érettségihez szükséges ismeretanyag birtokában is megdöbbentő mértékvesztést, elfedést, csúsztatást, amely az 1919 végétől a gyászos 1944-be torkolló, hol kevésbé, hol inkább nyílt fasiszta diktatúrát meg sem említve a magyar fasizmust csak a Rákosi-rendszerben tudja fölfedezni? S talán nem elfogultan zsidó érzékenységem rándul görcsbe, vagy intene körültekintőbb józanságra, hogy amikor a LEHET felemelő, friss izgalmában a múlt legszennyesebb (mert fasiszta, nemzetvesztő) alakjait az elkerülhetetlen önvizsgálat és a tisztább jövő érdekében végre megnevezik, elhatárolva tőlük a magyar nép „lelki alkatát” (van ilyen?), akkor csupán négy közismerten, ha nem is zsidó, de „zsidó származású” (a szomorú panoptikumban egyébként teljes joggal szerepeltetett) figurát állítanak pellengérre. Ugyanis ebben az összefüggésben és kiemelésben 600 000, magát magyarnak valló – sőt magyar lelki alkatúnak, ha a magyar nyelv, kultúra és táj szeretetének és bírásának megfogható fogalmai erre jogosítanak –, Auschwitz kéményeiben áldozati bárányként elfüstölögtetett vagy a jeges Dunába belődözött néptömegtől való elhatárolódást igazolja (kompenzálja), valamint azoktól az életben maradottaktól és utódaiktól, akik ma is a holocaust – s bizony a magyar holocaust – emlékének a földolgozásával és a kettősgyökerűség legitimálásával küszködnek.

Lehet, hogy csak az én kinyíló lelkesedésemet szorította kis időre összecsukódásra ez a végig nem gondolt példálózás? (Dénes egyébként, miután levonult a színpadról, interpellációmra megígérte, hogy ha a szöveget megjelenteti, felvesz a szégyenlistára egy Szálasit, egy Endre Lászlót, egy Bakyt – netán magát Horthy Miklóst, aki mintha megkezdte volna hosszú menetelését afelé, hogy ismét pozitív hős váljék belőle. Kár, hogy ez a „kiegészítés” a Film–Színház–Muzsika 1988. június 25-i számában [majd a következő könyvhétre Püskinél megjelenő esszékötetében is] elmaradt.)

A problémákat szokatlanul primer módon megfogalmazó irodalom hatását is hajazták a műsorszámok szüneteiben elmondott információk, bejelentések. Ezek kimondott szavakból álltak ugyan, de már átmenetet képeztek a tettek irányába. A politikus közeg vibráló atmoszférája villanyzott fel, amelyet ezúttal már nem a valóságot intonáló, transzformáló művészet szervezett maga köré, hanem az eleven élet lépett elő azzá az iránymutató erővé, amely a művészetet rendeli maga mellé.

A legkülönbözőbb, ismeretlen vagy csak a rejtett nyilvánosság előtt ismert szervezetek olvasták fel nyilatkozataikat. Kormányokat, nemzetközi szervezeteket szólítottak meg és föl olyan közvetlenséggel és magától értetődő stílusban, mintha a házkezelőségnek vagy egy üzemi KISZ-bizottságnak címezték volna mondandójukat. (A legnagyobb tapsot egy tört magyarsággal beszélő román kislány kapta.) Tüntetés pontos helyét, időpontját olvasták be (június 27-én Erdélyért a Hősök terén lesz a gyülekező délután 6 órakor), ahová kéretik mindenkinek fáklyát vagy gyertyát hozni. Fáklyás felvonuláson egyszer már részt vettem: alma materemmel, a József Attila Gimnáziummal, a Gellérthegyen. A kezünkbe nyomott romantikusan égő szövétneket szigorú arcú, ballonkabátos férfiak vették el ellentmondást nem tűrően a Felszabadulási emlékmű mögött. Ha megfeszülök, sem emlékszem, kivel szolidarítottunk azon az estén 1967-ben. Az a tavaszi (őszi?) alkonyat csak azért emlékezetes nekem, mert a sötétben sikerült megcsókolnom („lesmárolnom”) W. Katit, akivel hónapok óta érlelődött ez a pillanat. A kólás- és sörösüvegek mellett szamizdat kiadványok hevertek szanaszét, olyan magátólértetődött­ség­gel, mintha áruházi prospektusok vagy lakóbizottsági elszámolások lennének. A koncertről kifelé tartó a bejárati ajtó mellett legalább négy-ötféle tiltakozási, csatlakozási, szolidaritási stb. listát, ívet írhatott alá, s ezzel az aláírhatás demokratizálódásával – lecsorgásával a mindennapi kultúrába – maguk az aláírások is elvesztették a kivételezettség és üldözöttség diszkrét báját.

Köpcös fiatalember ragadja meg a karomat.

– Nem ismersz meg? – kérdezi és állítja egyúttal. – Az 1980-as SZETA (Szegényeket Támogató Alap) képaukción mutatkoztunk be, mondja. (A befolyt összeget a „többszörösen hátrányos helyzetűek” – magyarul: szegények – között osztották ki a munkájuk során a saját helyzetük, szerepük, eszméik ellentmondásaira döbbent s azokkal megbirkózni képtelen széplelkű – és nemritkán fizikai valójukban is szép – javarészt szociológus, pszichológus lányok.) A köpcös most a HIÁNY című szamizdat újság társszerkesztője. Csupa jelentős – azaz: az „első” nyilvánosságban is részt vevő – szerzővel dolgozik, s itt is „dolgozik”: miközben egy behemót aktatáskából előhalássza és megmutatja a friss korrektúrákat, valamint a következő szám címlaptervét, s tőlem írást kérve ecseteli a nála való publikálás előnyeit, hirtelen mozdulattal a kavargó tömegből galléron ragad egy srácot, és leteremti, mert nem szállította időre a beígért cikket.

Az aulában és a folyosókon (ernyedt, kiüresedett „mintha” rockeseményeit több mint fél évtizede örökre otthagytam) nyüzsgő embersűrűben sok régi ismerősre – „motorosra” – akadtam. Kezek érintették meg a vállamat, arcok tűntek föl az évtizedes homályból. „Hát te?” „De megváltoztál.” „Mi lett belőled?” Az obligát körök után mindenkivel a LEHET és LEHETETLEN között áttörő változásokról beszélgettünk. Nem a kitűnő, sokrétű zenéről s nem is Erdély tragédiájáról. Mindezek fölolvadtak a legkisebb közös többszörösben: a nem és a már (és meddig?) lehet sugárzásában.

Ez került önkéntelenül szóba a megyeszékhelyen dolgozó népművelővel is, aki most mesélte el, miért kellett visszamondania 1979-ben – „technikai okokból” – a csövesekről szóló ankétra való meghívásomat. Egy lánnyal is találkoztam, akivel egy éjszakán át beszélgettem az 1980-as Debreceni Jazz-fesztivál után a pályaudvari restiben, miután lekéstük a pesti vonatot, és nagyon elkeseredtünk, mert egy utcán gitározó fiút bevitt a rendőrség; és persze egykori, sok közös álmot meg nem valósító szerelmemmel is összefutottam, akivel megállapítottuk, hogy már tízéves gyerekünk lehetne, és ha akkor léptek volna érvénybe a mostani útlevéltörvények, már biztosan bebarangoltuk volna autóstoppal, hátizsákkal Indiát, Dél-Amerikát…

Hát igen. Gyerekünk talán még lehet, és eljuthatunk még Indiába is. Noha tudjuk, az a gyerek, az az utazás már visszacsinálhatatlanul nem ugyanaz lesz. Akár a szomszédunkban élő honfitársaink élete – vesse „a sors keze” bármilyen jó vagy rossz körülmények közé „szerte e világba” –, akiket a madáchi vagy az orwelli vízió rémét valóra váltó veszély szele sodort közénk. Értük szólalt meg a harang: egy nemzedék szolidaritásának zengése. Értük, de saját magáért is. A nem általa létrehozott, de az ő fejére szakadt történelme elhalt vagy beteg ágait vál­lal­ja föl, hogy azt felelősen kézbe vegye, és saját jövőjével együtt megmentse. Mert – Walter Benjaminnal szólva – „reményt a cselekvésre a reménytelenségben csak mások reménytelensége adhat”.

2

„Oda fáj a gyönge szívem, míg élek…”

A Budapest szívéből fölbuzgott szolidaritási ünnep forrása egy hét alatt kigyűrűzött a város legkülső köreibe, a Kamaraerdei Ifjúsági Parkba. Odáig eljutni olyan, mint egy igazi utazás kezdete. A városi kék busz elhagyja az Osztapenko-szobrot – ahol stopposok nyújtogatják a karjukat, mintha maguk is egy mozgó szoborkoncept eleven részei lennének –, és hamarosan hegyek-völgyek, szántóföldek szegélyezte országúton szaladunk, a nyitott ablakon becsap a szmogburán kívüli levegő jó illata. S valóban, már utazom is. Az elindulás felengedő szabadsága reflexszerűen hívja elő a belső utazás ingerét: hátrálást az időben. A föltáruló budaörsi dombok zöldje és az ölembe ejtett, faragott székelykaput ábrázoló koncertplakát asszociációs sínjei, színei és szinkópái 1980-ban egy másik utazás emlékében találkoznak.

A szín: zöld. Zöld, zöld. Zöldek. Ezek a zöldek nem fedik azokat a színképzeteket, amelyek szerint a magyar szem a zöldeket látja, tudja. Ezekben a zöldekben fenyvesek fenséges zúgása, völgynek rohanó, feneketlen mélységek, balladák gomolygó rejtelmei áramlanak, mint sötét, sűrű vér. Zöld vér. S akár a színek, a nyelv, a nyelv színe is ilyen egygyökerűen más. Noha majd minden szavát, fordulatát értem, íze, szelleme, logikája különbözik az enyémétől. Mintha egy előttem teljesen ismeretlen, egzotikus nyelven beszélnének, de úgy, hogy – valamely csoda folytán – mégis minden szó lefordítódik magyarra. (S hogy ez a természeti tünemény nem káprázat, azt az is bizonyítja, hogy ezt a nyelvet olvasva is ugyanezt a más ízt, dinamikát hallom.)

És hegy. Hegyek. Roppant hegyláncok, csúcsok, gerincek, hátak, meredek falú völgyek ölében megbújó falvacskák, templomtornyok. Mint Nepál, Tibet, Afganisztán és a marokkói Atlas (ahová később eljutottam) szent hegyei, hippi-soixant-huitard azonosságomban fogant, beteljesítetlen vágyaim netovábbjai: az elvonult, meditatív csend, muzsika és marihuana fénylő, misztikus ősszigetei. S ezeken a távoli, szent hegyeken: hegyi emberek, s ezek a hegyi emberek (boncok) magyarok. Nem turisták, hanem őslakosok. Ez az általános műveltségből talán fölfogott tény a közvetlen megtapasztalásban mellbevágóan sokkszerű, hihetetlen. Éppen azért, mert aki ezzel szembesül, szintén magyar. Tehát a világ összes nációja közül e találkozás élménye csak az ő számára ennyire lényébe markoló. Mintha ezáltal létezése titkához – előző, teljesebb énjéhez – került volna jó néhány élettel közelebb. S e másság idegen varázsa és az azonosságot fölismerő eszmélet megteremti a mágneses vonzalom szinte szexuális kisütésű erőterét. Ez legelemibb erővel a zenében és a rá járt táncokban szikrázik föl. A zenében és táncban, amely ebből a zöldből, ebből a magasságból, ebből a nyelvből fakad, mint a környező hegyeket völgyekre szabdaló, szapora igyekvésű patakok. De ebből a zenéből más is eszméletfelszínre kapaszkodik. Nemcsak a magyar ősvilág, hanem az egész világ is. Az ütőgardon (amelyet ott láttam, hallottam először) óbarna bőgőbrummogású ütésérintései, mint valamely hirtelen megnyílt aknából, fölhozták, fölszabadították az egységesebb középkori Európa lüktetéseit s a Földközi-tenger medencéjének szívdobbanásait: millió és millió élet milliárd és milliárd mozdulatának emlékét. S a gardon ütemmedrében fölszivárgó, rívó hegedű pentaton hangkészletű ragái az ismerős dallam és harmónia világába gyűjtötték össze India, Polinézia, Kína és Írország, Bretagne egyívású pentatóniáját (amelyek felé az én nemzedékem érdeklődését, korántsem paradox módon, éppen a beat és a jazz terelte). Lesüllyedt, földjét, nyelvét vesztett, történelem alatti vagy a történelem felszínén maradással elkeseredetten küzdő népek zenéjükben halhatatlan és ezért a mai világ talapzatát is alkotó életét. A házaspár muzsikájára járt, egymásba kapaszkodó, egymásra (főként az élet eredetére: a nőre) támaszkodó, a pihenő tipegésben és a duhaj bódulatban egyaránt egy testté váló, az egymásra utalt összetartozást megélő táncok sora (a táncrend) pedig föltárt valamit abból a tervből, amelyet Isten a teremtés eufóriájában az emberiségnek kigondolt és ígért.

Odafönt, Gyimesközéplokon, az egykori ezeréves magyar kiterjedés legszélső csücskén, Kelet-Európa és a Balkán szellemi és földrajzi metszéspontjában én, a magyar marginális értelmiségi fölfedeztem magamnak a világ egyik engem meghatározó közepét (s majd később a jószerencsém és a marginális sorsomban nyugtalankodó, kötődésre áhítozó, szabad vegyértékek hívása szükségszerűen vezetett el az ezt békés harmóniában kiteljesítő másikhoz: a jeruzsálemi Siratófalhoz). Míg barátaim és kollégáim, a kolozsvári Echinox Kör esszéistái, költői közül – robog tovább velem sínpárt váltva az asszociáció-lokomotív –, akik ezt a szembesítő, ébresztő csodát nekem a sajátjukként megmutatták (a nagyon is kiszámítottan sorsszerű „véletlenek” rejtett összefüggésrendszereinek parancsait beteljesítve), már csak egy él ma az ősforrás közvetlen közelében. A többiek mind átházasodtak. Vajon ki és milyen jogon kérhetné számon rajtuk ezt a „dezertálást”? Ki tehetné fel nekik a fájó kérdést, hogy mi marad meg mindebből, ha ők, a fiatal, még magyar kultúrában felnőtt értelmiségiek is elhagyják az egyre fenyegetőbb, félelmesebb veszélybe került kincs rájuk rendelt őrizetét? (Ha csak az nem, aki – mint a zsidóknak a Tórát – ezt az emberi teljesítményt meghaladó feladatot rájuk rogyasztotta.) Valamely nagyon is kiszámítható sorsszerűség folytán mindannyiuk tolláról, ajkáról ideát leszáradt a közölnivaló, a dal – s néhány felejthető recenziót leszámítva elhallgattak.

Igazi Ahasvérus-tragédiát Ferenc futott be közülük. 1981 tavaszán váratlanul állított be hozzám. Odaátról. Tudnék-e pár napra szállást adni? Háta mögött egy vers- és egy filozofikus esszékötettel életében először járt Magyarországon. Néhány órája érkezett Budapestre, rengeteg tervvel és könyvvásárlási programmal. Úgy kapott útlevelet, hogy Magyarországon keresztül Csehszlovákiába megy. Így hát egyetlen magyar forint sem csörgött a zsebében, csak koronacsekket válthatott. Nem baj, majd átugrik Pozsonyba, beváltja a csekket koronára, s azt majd itt forintra. Az ő eszén nem járnak túl.

Sajnos, épp akkor (csak akkor?) krónikus pénzhiányban szenvedtem, s nem tudtam mással megkínálni, mint egy rántottával és visszaváltott üvegek árából összekapart fél liter borral. Megbeszéltük, hogy másnap délelőtt bemegyünk a Mozgó Világ szerkesztőségébe, ahol valószínűleg tudnak egy később megjelenendő versére utalni valamit, folyóiratokat, könyveket pedig biztos, hogy nagy számban felnyalábolhat ott. Nem kell azonnal Pozsonyba rohannia, melegedjen itt néhány napot.

Mindenáron segíteni akart az épp előttem fekvő francia szöveg fordításában, és rám erőszakolt egy vacak pamuttrikót és egy szappant, hogy viszonozza a vendéglátást. Másnap kora reggel, vállán a hátizsákjával, bekopogott a szobámba, hogy engedjem ki, mert ő mégis azonnal elintézi a pénzügyeit Pozsonyban. Amint visszatér, jelentkezik. Betelefonáltam a Mozgóba, hogy napokon belül érkezik, mit lehetne segíteni? „Rendben”, „várják”, „majd meglátják” – mondták a szerkesztőségben. De az én Ferencem eltűnt. Biztos jobb kvártélyt talált, jelentősebb pártfogót (nem nehéz), gondoltam, és egy kicsit megsértődtem, mert azért visszahívhatott volna egy „helló” erejéig. Néhány hét múlva levelet kaptam tőle. Román bélyeggel.

Másnap éjjel, hogy elbúcsúzott tőlem – írta –, már otthon, Nagyváradon volt. Átment Pozsonyba, beváltotta a csekket, és az első vonattal visszautazott Pestre. Itt, a bankban kiderült, hogy csak a csehek koronáját váltják át, azt is korlátozott mennyiségben. Nem akar mások nyakán élősködni – „te marha”, olvastam elszoruló torokkal –, nem akarja méltatlan körülmények között eltölteni az időt ebben az országban, ahová annyira vágyott. Ez van. Mindegy. Percig sem akar maradni, ahol nem tudja kifizetni a kávéját. (Ez a mondata, heroikus döntése, példája rengetegszer dobolt bennem, amikor a rákövetkező két egész éven keresztül Genfben, Párizsban, Berlinben, Tel-Avivban és Athénban igen ritkán leledztem abban a boldog helyzetben, hogy kifizessem a kávémat, és a lábam már-már lendült, hogy minden le van…, és hazafelé veszem az irányt.)

Három éve egy francia lány hívott fel, hogy ő Ferenc sógornője, s könyveket, folyóiratokat hozott tőle. Ő beszélte el, hogy hosszas diplomáciai bonyodalmak után sikerült a nővérével megházasodnia (egy erdélyi turistaút alkalmával ismerkedtek meg), majd Franciaországba áttelepülnie. „Kint” mindenki – a magyar emigráció és a francia hatóságok – a Securitate emberének nézte. „Mert akit a románok kiengednek…” Megalázások sora… jó másfél évbe tellett, míg munkát kapott, addig felesége családja tartotta el. Most franciatanár egy gimnáziumban, és föloldódóban a búskomorsága is. Egy fél évvel későbbi levelemre – amelyben irodalmi munkássága és egy esetleges együttműködés felől érdeklődtem – azt válaszolta, hogy ő a két könyvével mindent lezárt, aminek köze van a magyarsághoz. Ő a „magyar korszakát” befejezte. Olyan volt, amilyen. Ez van. Kész. Ő ezentúl francia. Francia élete „megcsinálásán” dolgozik. Hamarosan leteszi a kandidátusi vizsgát. Jó kilátásai vannak egy „poste” megszerzésére egy dél-franciaországi egyetemen. Nekem jó munkát kíván, ha megjelenik valamilyen könyvem, azért küldjem el.

Nem küldtem a könyveimből, sőt azóta sem válaszoltam a levelére. Nem tudtam.

Pedig a sorsa fölvetette kérdésekre – a velem egyívású, magyar értelmiségiére – legalább magamnak illenék válaszolnom. Szőnyeg alóli kisöprésükre idáig valahogy soha nem nyílott alkalom. Heggyé púpozódott már az a szőnyeg, annyi minden rothadó, erjedő anyag került alája.

Most talán… És aztán?

Vajon a tetteket megelőlegző szavak, az építést feltételező tereprendezés nem túl késői-e már? A fiatalságomnak, a fiatalságunknak mindenképp. Az már kitelt. Úgy, ahogyan. Örökös megkésettség-fóbiámban mit hozhatnak nekem és ama pocsékra ment „arctalanoknak” a szavak, amelyeket most mintha ki lehetne mondani… – zökkentett ki emlékezésemből a Kamaraerdei Ifjúsági Park nyitott kapuja.

Mindenesetre – ezt bizonygatja a szolidaritás vándorünnepe – most úgy dereng, fölvirradóban a beszéd, a kimondás napja. Amelyet nem az emberek harcolnak ki maguknak, hanem csak úgy eljő. Fölragyog, mint a nap? Úgy, ahogyan Maleáki, az utolsó próféta, „a Tóra pecsétje” jövendölte volt? „De fölragyog számotokra, nevemnek tisztelői, az igazság napja, és gyó­gyu­­lást hoz sugaras szárnyain, és fölvonultok és vidáman szökelltek, mint a hizlalóban föltáplált fiatal borjak.”

Talán minden nemzedék életében egyszer-kétszer eljön a megváltás lehetőségének közelsége, hogy majd beteljesületlenül ismét emberöltőnyi távolságokba tűnjön. S ezekkel a beváltatlan reményekbe vetett újabb reményekkel húzza maga után, tartja fönn az emberiség az emberiségbe vetett hitét és ezáltal az egész világot…

Ami regisztrálható: az igazság szavai most kimondatnak, sőt kinyomtattatnak. A művészi alkotások pórusaiban felgyülemlett politikum, indulat most homogenizálódva kiszakad, és önálló helyet követel magának a verbális kommunikációban is. Helyet, sajátot. S ehhez most attól a művészettől kap támogatást, önálló létre bátorító lökést, amelynek rétegeiben – nem­egyszer diszfunkcionálisan – menedéket lelt. Ezt példázza a százforintos koncert, illetve a szolidaritásjegyek mellé adott tetszetős kiállítású programfüzet (készült a Lágymányosi Nyomdában 20 000 példányban, Fk: Szalóky Károly igazgató) tartalma is:

Szabados György és a MAKUZ kezdeményezésére

1988. június 4-én 19 óra kezdettel

Koncertet

rendezünk a letelepedni kívánó erdélyi magyarok javára.

Fellépnek: Szabados György, Grencsó Kollektíva, Ökrös együttes és Berecz András, Dresch Quartet, Jánosi együttes és a MAKUZ (Szabados nagyzenekar).

Belépődíj: 100 Ft. A Magyarországon letelepedni kívánó erdélyiek számára a belépés ingyenes. A koncert teljes bevételét az ő javukra ajánljuk fel.

Ezután következnek ama szavak kézírás-hitelesen: „Európa kezdi megint a valóságos arcát mutatni: a hatalmi viszonyok kulisszái mögül előbukkan az életveszély. Alkalmatlan agyak csinálnak felelőtlen történelmet. A földek politikai hitbizománya történelmi rablógazdálkodással és kultúrák beszántásával jár. A nemzetközi jogi biztosítékok rendszere mit sem ér a természetes emberi önvédelem nélkül.

Ennek az alacsonyrendű politikának most éppen az erdélyi magyarság esik áldozatul. Földönfutóvá váló családok jelzik ismét a szándékok és események várható és megszokhatatlan menetét, ami valamennyiünk újabb próbája lesz, s ez a próba megítél bennünket is.

Az erdélyi menekültek ügye ezért a tisztánlátás ügye, amely elhatározottságot, segítőkészséget, szolidaritást és önbecsülést követel.

Az erdélyi menekültek ügye mindnyájunk ügye, amely felelősségtudatra ébreszt, létünk és kultúránk tudatára, abban a költői reményben, hogy „az istenek halnak, az ember él”.

Mi, zenészek ezért kötelességünknek tartjuk, hogy kiálljunk és tiltakozzunk üldöztetésük, szétszóratásuk, eltüntetésük ténye és zavartalan gyakorlata ellen, ami velünk szemben is fenyegetés.

Ennek jegyében közös hangversenyt adunk megsegítésükre, amelynek teljes bevételét a céljaikra ajánljuk fel, és szeretnénk ebben országos például szolgálni.

A magyar zene munkásai különösen nem nézhetik felindultság nélkül mindazt, ami a zene e páratlan otthonával történik.

Szabados György

Ezután egy újabb fakszimile következik, Domonkos László: Levél Sebestyén Borbála Emesének Kalotaszegre című meg- és fölrázó cikke, amely alig két hete jelent meg az ÉS-ben. Majd a zenészek arcmásai, a lapozgatóval szembenéző nyílt tekintetek, akik ezt a felhívást, programot nemcsak nevükkel és játékukkal, de az arcukkal is vállalják.

Nevek (aláírások), játék, arc. És? És a tett? Mi választja el a művészi alkotást a konkrét és eredményt is hozó tettől?

„Nyílt beszédet és tetteket! Hangversenytől még nem riadt vissza senki. Legyen ennek az estnek minden hangja kiáltás, tettekre késztető felhívás” – nyitotta meg a koncertet Szabados György, mielőtt leült a zongorájához.

Prófétaian lobogó üstök, gótikus kecskeszakáll keretezte arc. Prófétaian ébren tartó, eszméltető zene. Tüze másfél évtizede piroslik fel a kiszikkasztott magyar ifjúsági kultúra üszkösre feketedett tarlóján. Hol erősebb, hol gyengébb fényeket bocsátva ki; jelezve, hogy VAN. Ha esik, ha fúj: ő – mint választási lehetőség – létezik. Előremozgása ezen a roppant tarlón egy – igaz, fogyatkozó számú – nemzedéket mentett át a beat, a rock partjairól a jazzen keresztül a bartóki, a kortárs és a világzene szilárdabb és szélesebb horizontú túloldalára. Egész eddigi életműve az azonosság és bizonyosságkeresés konfliktusos küzdelme, és ennek az univerzum felé nyújtózó távlatai köré tekergőzött, mint a csigavonal (akár egyik nevezetes kompozíciójának az ötlete). Kezdve az erdélyi népballadák ihlette Esküvő című nagylemezétől (életem első lemezkritikáját erről a revelációsan láttató albumról írtam az Esti Hírlap hasábjain, 1976-ban), az Eszékiánán, A szarvassá változott fiún, a Krónikás éneken, a Szertartáson át a legutóbbi – másfél éve az Egyetemi Színpadon bemutatott – Ceauschwitzi koncertig. (Az eseményeket látnokian – avagy igencsak logikusan – megelőlegező kompozíció címe miatt nem írhattam erről a zenei – ?! – eseményről; s e cím beszéltetése nélkül – vagy ahelyett – én miért beszéltem volna?) Most, 1988 nyarán, mielőtt a zongorához ül, muszáj beszélnie. A zene, a beszélő darabcímek ez egyszer elégtelennek bizonyulnak. Már elfáradtunk a folytonos dekódolásban, a kibogozás bonyolult intellektuális játékában. A fölfogás és a cinkos egymásra kacsintás már nem nyújtja sem a közösség, sem a cselekvés illúzióját. A legavantgárdabban preparált klaviatúra, sikoltó, hörgő, dodekafon szaxofonszóló vagy hangszerelés sem sokkolt úgy, mint az egyszerű, nyílt, tetteket számon kérő, bűnös mulasztásokat felpanaszoló beszéd. Feltehetőleg azért – igyekszem egyszerre a sodrában maradni és analizálni-rögzíteni a hatását –, mert nemzedékemnek, eszmélkedése során, és azóta sem volt alkalma ezt a szókimondó muzsikát nyílt színen hallani.

Az a természetesség is mellbevágott, ahogyan a büfé mellett álldogáló fiatalember nyújtja át az elhaladóknak – mint valamely esküvői meghívót – a sokszorosított cédulát.

FELHÍVÁS

AZ ERDÉLYT VÉDÔ MAGYARORSZÁGI FÜGGETLEN BIZOTTSÁG

közli, hogy 1988. június 27-én 19 órakor fáklyás tüntetést rendez Budapesten.

A tüntetés az elnyomott romániai magyar, német kisebbségek és a lerombolásra ítélt magyar, német, román falvak érdekében történik.

A találkozó helye: a Hősök terén a Millenneumi emlékműnél lesz.

Gyertyát vagy fáklyát – aki teheti – hozzon magával!

EL A KEZEKET A ROMÁNIAI FALVAKTÓL!

Erdélyt Védő Magyarországi Független Bizottság

Az Ökrös együttes és az énekes Berecz András műsorában fölhangzó szavak, gondolatok, érzések nem ma íródtak. Nem is íródtak, hanem kollektív megtermékenyülés sorozatában születtek. Születtek, akár az ember – vagy az ember megválthatóságába vetett hit. S mivel ma is égetően aktuálisak, érvényesek: a költészet örök, az embert létezése nagy kalandjába végigkísérő értékei közé tartoznak. A népköltészet a maga személytelen, de mégis karakteresen személyes hangján képes megjeleníteni a most halálos rémületbe dermedt táj hovatartozását, történelmi mélységélességű arculatát, lelkét: „Magyarország az én hazám, nem német. / Oda fáj a gyönge szívem, míg élek.” „Nem szeretem az idők járását / Megfordítom a kalapom állását.” És „Úgyse soká ehetem a kenyerét, / Mert viselem Románia fegyverét.” A Moldvából, Gyimesből Kalotaszegig tartó zenei utazásra szorongtató árnyat von az a tudat, hogy amennyiben valamely isteni csoda (és ami ezzel majdnem egyenlő: világméretű összefogás) nem avatkozik közbe, mégpedig azonnal, akkor a muzsikának ez a varázslatos mélységű és gazdagságú tava éltető vizeitől elvágva dögletes dágványú mocsárrá, iszapsivataggá pusztul a legközelebbi jövőben. S noha mint itt, nálunk, a bős-nagymarosi víztározó majdani helyéről a régészeti, építészeti emlékeket, onnan is „nem hivatalos” magyar és román állampolgárságú leletmentők átcsempészett szuper nyolcas filmtekercseken, magnókazettákon, fotókon gyűjtik a dallamvariánsokat, táncokat, népművészeti tárgyakat, emlékeket már hosszú évek óta – a falvak készülő holocaustja után ez a világviszonylatban is egyedülálló emberi-kulturális őstermészet visszavonhatatlanul kipusztul. (S amit a világ ma még nem fog fel: kulturális oxigént termelő vegetációjának sorsára hagyásával saját végzetét is közelebb hozza.)

Az erdélyi történelmi és kulturális valóság „érzéki-erotikus” oldalát árnyalta tovább a Jánosi együttes, amely többek közt azokat az eredeti román dallamokat, ritmusokat szólaltatta meg, amelyeknek alapján Bartók Béla a Román táncok ciklust írta. A kétfajta népzene gyönyörűsége (a fergeteges perenita ritmusát a közönség ütemes tapssal követte) a másságok egyenlő és egymást gazdagító azonosságának az élményét nyújtotta. Az Erdély-jelenség páratlan mibenlétét: a tolerancia kultúraépítő hatalmát. A román hatás (azaz a románokkal való több évszázados békés együttélés) nélkül az erdélyi magyar népzene sem lenne olyan különösen egyedi, olyan mágnesvonzású (más történelmi okokkal együtt: jóval sokrétűbb, színesebb, mint az anyaországi), hogy képes legyen Magyarországon majdnem olyan hatást gyakorolni, mozgalmat elindítani a hetvenes években, mint az Angliából, Amerikából érkezett beat a hatvanasokban.

A szolidaritási fesztivál másik spontán kézfogása a közönségé. Két egészen más szubkulturális utat megjárt táboré: a jazz és a táncházak táboráé. Szívderítő látni a barátkozást, az új élmények toleráns befogadásának pillanatát. Egy, a politika szférájába tartozó, sürgetően aktuális kiállás a műfajok népfrontját is létrehozta: az internacionális és nacionális, tehát egyaránt improvizatív (közvetlenül érzékenyen reagáló), progresszív és türelemre nyitott nyelvek egymást megtermékenyítő cseréjét. Ez a kézfogás egy műben is testet öltött – a szolidaritási koncert csúcspontján –, amelynek a kamaraerdei színpadon volt az ősbemutatója. Dresch Mihály, a jazz és Éri Péter, a népzene „csillagai” adták elő közösen. A címe: Sirató. Egy széki asztalozó szikár-barna brácsavonásai keretében – mint tipegő asszony vállára támaszkodó, búját-bánatát kitáncoló, csapkodó, dobbantó legény – a roppant lélegzetű szaxofon vad futású, zuhatagos patakocskák hangján áradt, zokogott vigasztalhatatlanul, hogy megannyi erecskére szakadva torkunkat fojtogatón csorogjon belénk.

A koncert után a szolidaritás népe sietve, némán szedelőzködött, hogy még elérje az utolsó buszt. Szerencsém volt, mert egy baráti házaspárra akadtam, akik hazafuvaroztak. A homályos útkereszteződésekben többször is eltévedtünk, míg rátaláltunk a helyes irányra, de én addigra már újból visszasodródtam az emlékezés aszfaltjára.

1981, éjszaka, gyéren megvilágított határállomás, román oldal, óránként előredöccenő, hosszan kígyózó autósor. Egy francia rendszámú Volkswagen buszban várunk a sorunkra. Azt hittem, rengeteg kellemetlenséget spórolok meg, ha francia barátaimmal barangolom be Erdélyt. Hiszen a románok a franciákat, történelmi és „rokonsági” okokból, megkülönböztetett tisztelettel kezelik. Bizonyára be is válna a számításom, ha a kocsi utasainak fele nem magyar útlevelet adna át. Így valóságos hipist rendeztek; például minden nyomdai terméket, az aznapi Magyar Nemzettől a francia krimiig, elkoboztak. Visszafelé már nyugodtan vártuk a csavarhúzóval dolgozó vámosokat, nem hoztunk semmit, ami dugárunak minősülhetett volna. Csak akkor kezdett kalapálni a szívem, amikor a vámos a magnóm és a mellette heverő kazetták között kezdett turkálni. Egy hete a gyimesközéploki búcsút követő táncban, majd másnap, az ablakukon riadtan kitekingető zenészek lakásán, mint afféle botcsinálta gyűjtők, felvettünk néhány kazettányi muzsikát. „Kész! Lebuktunk!”

A vámos rábökött a magnóra, hogy indítsam be. „Hogy én mekkora marha vagyok, megint a lustaságom áldozata leszek.” A felvétel óta még arra sem vettem a fáradságot, hogy kivegyem a masinából a kazettát. Ha visszatettem volna a dobozába, és ráírtam volna a felvétel adatait, ahogy illik, akkor most betennék valamilyen slágert és „O. K. vagyok”. Ehelyett: lebukás. Mindenesetre megpróbáltam úgy tenni, mint aki előtt nem világos, miért kell hajnali három órakor hangos programmal szolgálnom a határállomáson, és „lányos zavaromban” kipattantottam a bűnös kazettát, hogy eltüntessem, és kicseréljem egy másikra.

– Nem! – lökte vissza a vámos. – Ezt kapcsolja be.

Vége. Elveszik a magnót, a pótolhatatlan kazettákat, és még ki tudja, milyen tortúrának teszik ki az álmos, elcsigázott társaságot. Mit volt mit tenni, benyomtam a „play” gombot.

Az elviselhetetlen súllyal ránk nehezedő éjszakában kedves, női hang szólalt meg az én magnómról, oroszul: „Nasztupila oszeny…”

„Meg vagyunk mentve!” – villant belém, mielőtt elröhögtem volna magam. Ugyanis kénytelen voltam időnként rájárni orosznyelvtanárnő anyám hangos oroszleckéire, mert a szaporodó magnós mélyinterjúimat nem győztem pénzzel. Az utolsó zenét, úgy látszik, egy ilyen kazettára vettem fel, s nem értünk a szalag végére. A vámos azonnal „mehetnek”-et intve csapta be a furgon ajtaját.

Ez is egy kép. Megvilágító kép: félelemtől, gyanakvástól és gyűlölettől szűkölő éjszaka, magyar–román határ, francia kocsiban franciák, magyarok, és a feszült csendben oroszul megszólaló kedves női hang: Nasztupila oszeny.

Most a nyár köszöntött be – mint évek óta állandósultan (állítólag az atomrobbantások, csernobilok folytán megváltozó légköri viszonyok miatt), fojtogatóan párás, villámokkal hasas, „hosszú, forró nyár” –, folytatom magamban a történetet, amikor 1988-ban, a Móricz Zsigmond körtéren kiszállok a kocsiból.

3

„Mondd meg, hogy ki vagyok, mondd meg, hogy ki vagyok én?
Nem hitte el, hogy szeretem.”

(Kex)

Az elkövetkező hetekben Budapest olyan volt, mint egy Tarkovszkij-motívum: minden tere, tárgya, felülete nedvességben izzott. A forró nyirkosság nem kívülről, hanem a város hőt lehelő belsejéből fakadt, és az eldugult pórusai között nedvedzve fulladozott a tejszínű párában. Hátamra tapadt ingben, ujjaim között csúszkáló töltőtollal azzal próbálkoztam, hogy rögzítő mániámnak eleget téve „ledokumentáljam” a LEHET korszakának beköszöntét, az írás közegébe transzformáljam a LEHET fölszárnyaló hangjait. E próbálkozások eredménye – tíz flekk kiegészítéssel – az a szöveg, ami idáig, ebben a – tudósításban? riportban? esszében? önéletrajzi reflexióban? – olvasható.

Becsvágyam azonban – de sok bajt gyűjtöttem ezzel a fejemre – nemcsak a rögzítésre, hanem a gyorsfénykép-asszociációk mihamarabbi megjelentetésére is sarkallt.

Hazai tüntetésről jelent meg már kommüniké, sőt a nagymarosi vízlépcső elleni megmozdulásról vagy a kiskőrösi borháborúról már részletes riportot is olvashattam. Ez a jelenség néhány hónap leforgása alatt kiszakadt a rendőrség kizárólagos jogköréből, ahová nemrégiben még a folyóiratokhoz, könyvkiadókhoz szabályosan benyújtott kéziratok is tartoztak.

De olyan tüntetésről tudósítani a „hivatalos” sajtóban (ezt a fogalomjelzőt is hamarosan újra értelmetlenné emészti a felgyorsult történelem), amely majd csak a jövőben következik be, arra még nem volt precedens. Ezt a trouvaille-t szerettem volna kisajátítani magamnak.

A hét és fél flekkes beszámolóm – az első a Közgáz-koncertről – meg is jelent a Magyar Nemzetben. Három flekken. Mégpedig igen gyorsan és olyan ügyesen húzva, tömörítve, hogy még lelkem rezdüléseiből is áthullámzott valami a rotációs papírra. Persze az epikus diákcsókoknak és az Erdéllyel kapcsolatosan előhívódó betokosodott emlékeknek terjedelmi okokból ki kellett maradniuk. Úgyszintén a zárójelecskébe bújtatott információnak is – feltehetőleg nem terjedelmi okból –, amely közzétette volna az ESEMÉNY időpontját. A „hivatalos” fórumra átlopva szerettem volna hozzátenni a magamét az ügyhöz, mert a szolidaritási ünnepből fölcsapó lelkesedés cselekvésre ösztökélt. Cselekvésre, ami esetemben egyenlő az írással.

Nem baj, buzdultam fel a napilapos közlés sikerén (majdnem hogy több pozitív „visszajelzést” söpörtem be vele, mint eddigi „életművemmel”): majd még több lírába és epikába csomagolva a közvéleményt formáló kulturális hetilapban röptetem föl a HÍR-t. Van még rá bő három hetem, s az újságokban szaporodó tiltakozások is az effajta nyílt néven nevezésnek készítik elő a talajt. Az időt.

A második szolidaritási koncert azért is kedvező volt a „csomagolásra”, mert itt nemcsak az együttérzés szólt Erdélyről, de az a zene is, ami a szolidaritás kifejezése alkalmával fölcsendült.

A szombati hangverseny után, szerda délelőtt tizenkét flekkel kopogtam be a főszerkesztőhöz. Nyomban elolvasta a kéziratot, kijavított benne néhány stilisztikai hibát, és azt mondta: „OKÉ.” „Jöhet.” Meg kell nézetnie még néhány apróságot „a fiúkkal”; ez a Cheauschwitzi koncert talán túl erős, és a tüntetésre való felhívás szövege sem biztos, hogy jót tenne magának a tüntetésnek. De nem lesz baj. Jöjjek be hétfőn, beszéljem meg a helyettesével ezeket az „apróságokat”, mielőtt nyomdába menne a szöveg. Szerdán korrektúra…

A jól végződött munka örömével és a megfeszített, kizsigerelő napok utáni boldog ürességben hagytam el a szerkesztőséget. Ha akadozva is, de végre kezdenek komolyan venni. Mint egy igazi írót. És ami több: végre aktuális lehetek. Hangom, véleményem, indulatom a valóságban zajló események része lehet. Akkor, amikor az írás nem dokumentál, lefest, de az eseményeknek medret vájó, tényleges hatóerővé válhat. Az események első – és ezért azokra visszaható – értelmezése, felfedezése ezúttal nekem adatik meg.

Az írónak ilyesmitől öregbedik a neve, híre, súlya. (S csak a legutolsó idők pangásának kínjában ezt helyettesítő modortól.) Az efféle felfedezések, kellő időben nyilvánosságra hozott előrejelzések, kiállások életen és életművön végighaladó, egymást építő folyamata teremti meg a jövőbeni közlés szabadságát. Amikor minden íróként való (sőt, néha azon túli) megnyilvánulás: közlés, üzenet.

E felfedezések megtételére igen sok a jelentkező. Kinek teszik ezt lehetővé, kinek adják ezt a szerepet? – az dönti el, kié lesz az írói szerep súlya (hatalma). Valaha azt hittem: a tehetség, az egyéni hang ragadja magához a siker glóriáját. A kimondott igazság fölfedezése, bátorsága, mélysége. Az elmondás színvonala, poézise. A hatás. Az a hatás, amelyet a közönségére tesz. Ma már – sajnos – nem vagyok ilyen nyeretlen kétéves. Kénytelen-kelletlen beapríttatván az irodalmi nagyüzem húsdarálójába, föl kellett ismerjem: ez is ugyanolyan, politikai kulisszák mögötti iszapbirkózás eredménye – a nyilvánosságra jutás és annak tálalása, manipulálhatósága folytán –, mint akármelyik más, előzőleg a nyilvánosság kizárásával megcsócsált, „leosztott” társadalmi, politikai döntés. Az irodalom, ó, a szent irodalom sem kivétel ez alól. Sőt!…

Hiszen én is lehettem volna már író, sőt igazi fiatal író is, ha… Ha. Hagyjuk.

A napverte Duna-parton hazafelé baktatva mindez átfutott bennem. Hogy most… Most a mondandóm, felfedezésem végre találkozik saját aktuálisa idejével. S e frigyből végre – talán – rám sugárzik valami az írói lét tartósnak ígérkező hiteléből és érvényéből. Ugyanakkor a fá­radt­ság ólmos függönyén kétfajta bizonytalanság is átszivárgott:

„Nem biztos.” „Várjuk ki.” „Így túl szép.” „Majd ha látom” – s azon nyomban a szemem elé úszott a sűrűn teleszedett kolumna, tetején a vaskos fekete betűkkel: „A SZOLIDARITÁS MUZSIKÁJA.”

Biztos, hogy az „up to date”-ség dicsősége az elsőrendű ok, amiért olyan fontos nekem ez a publikáció?

Még alaposan ki sem aludtam magam, amikor a főszerkesztő-helyettes leszállított álmaim magas lováról, és visszahelyezett a rendszerezésemre szolgáló skatulyába.

– Mielőtt a kéziratodról bármit is mondanék, felajánlanám, hogy nem akarsz-e inkább Gyertyán Ervin Hétkönapi antiszemitizmus cikkére reagálni. Hisz téged is említ benne.

– Nem – vágtam rá gondolkodás nélkül. – Vagy ha úgy tetszik, ez a cikk rá a válaszom.

– Menj már! Hiszen egy szóval sem utalsz rá.

Ha finomabb füle van, akkor megérzi, hogy Gyertyán Ervin közelmúltban megjelent írásának leglényegesebb gondolatára utaltam e tagadással. Ami a kérdés teljes megoldását reménytelenné teszi, hogy maguk a zsidók sem elégednek meg lelkük mélyén a jogegyenlőséggel: társadalmi szeretet-egyenlőségre vágynak, törekszenek. A család egyenrangú tagjai kívánnak lenni, akikkel nem éreztetik, hogy „csak” mostohagyerekek, örökbefogadottak. Akiknek elhiszik, hogy a család fájdalmait, gondjait – Trianon, erdélyi magyarok, lakáskérdés, fiatalok és öregek helyzete – ugyanolyan vagy még nagyobb őszinteséggel és intenzitással élik át, szenvedik meg, mint a család többi tagja (vérig sért ennek a kétségbevonása) – írja Gyertyán.

Az asztalracsapó nem egy lényegesebb összefüggésre válaszolt. Saját magamnak válaszolt. Arra a bizonytalanságomra, hogy miért olyan fontos nekem, hogy ebben az ügyben a hangomat hallassam.

Azért – döbbentem rá –, mert zsidó vagyok. A – talán – legnagyobb nemzeti sérelem elemi erővel való fölfakadása és ismét eleven húsba vágása pillanatában (amelynek végletekig torzuló hatása vezetett el az én zsidókénti ittlétem máig legtisztázatlanabb pontjához is: a magyar holocausthoz) tehát nekem, magyar és zsidó (magyar zsidó) írónak tudatosítanom kell, hogy ez a megaláztatás, ez a sérelem, ez a fájdalom: az enyém is.

Kompenzálás? Előrevédekezés? Bizonyára az is. Ez abból az európai emancipációs és diaszpórahelyzetből fakadt, amelyben a zsidóknak a hazafiságát, hazaszeretetét: másságában azonosságát fürkésző és kétségbe vonó szemek tüzében kell bizonygatni. Ha e nem rám jellemző kételkedés ellenére is itt élek – márpedig ez nem csak fizikai értelemben tény –, akkor ezt a speciálisan újkori történelmi realitást is magamévá kell lényegítenem. Akár a különös magyar „szerelmet”, amelyet épp az erdélyi népzenéhez fűződő „érzéki-erotikus” vonzalmam kapcsán sikerült nemrégiben megfogalmaznom: Ez a géniusz – az egyritmusú nyelv, zene, tánc, poézis, sőt a mindebben lényegileg benne élő táj szelleme – az, amely erotikus vonzással magával ragadja azokat, akiknek ezekre a rezdülésekre kipusztíthatatlan aktivitásuk van. S tegyük hozzá: ez az az ismert és ismeretlen történelem sodrában kialakult képződmény, amely hasonló, irracionális szerelemmel vonzotta-vonzza és eltéphetetlen kötéssel asszimilálja magához – ez is különleges meghatározó eleme-sorsa a magyar kultúrának – a magyarsággal kapcsolatba került „idegen, illetve másságukat magyarságukban őrző népelemeket”. (Az azonosság muzsikája, Valóság, 1987/9.)

– Egyébként nem javasolom a közlést – rebbentett fel a főszerkesztő-helyettes újabb felfedezésemből.

– De hát azt az ígéretet kaptam, hogy nyomdába mehet a szöveg.

– Ha ez megnyugtat, sok-sok ilyen ígéret elhangzott már itt. Gyere velem az olvasószerkesztői szobába, győződj meg a saját szemeddel, mekkora anyagtorlódásunk van.

– Ez nem érv.

– Dömpingünk van Erdélyből. Most mindenki hirtelen Erdélyről ír. Írna. Az is, aki egész életében egy sort sem szentelt ennek a tájnak. Még én sem írok róla, pedig az egyik nagyapám egy ilyen elpusztulásra ítélt temetőben fekszik.

– De ez a cikk nem Erdélyről, nem arról az Erdélyről szól…

Nem adtam föl. Ezúttal nem vonultam vissza gőgös-sértődötten. Innen-onnan összekapart írói hinterlandocskám fedezékéből szálltam sorompóba a megjelenésért. A két hétig tartó tusa hasonlatos volt egy pingpongmeccshez, amelynek során mindig visszapattant a térfelemre a labda (a kézirat), s mindig más ütötte vissza, mindig más érv-oldalról. („Nem elég megdöbbentő.” „Túlírt.” „Nincs műfaja, tehát felelős rovata.” „Az ifjúsági kultúrát »fölperzselt tarló«-nak láttató metafora: Brrr… fűzfapoétai.”)

„Majd az örökkévalóság…” – vigasztaltam (áltattam) magam –, mikor a meccstől elfáradva az újból a térfelemen táncoló labdát hirtelen a hónom alá csapva (a megalázó ajánlatot nem fogadtam el, hogy az aktualitásból amúgy is kifutván húzzam meg a dolgozatot öt flekkre, a szerkesztőségből – és az újra felkínálkozó „befutás” kapujából – megszégyenülten elkullogtam. Ez kora délután történt, 1988. június 27-én, hétfőn.

Miközben darab időre átengedtem magam az érvényesülés délibábjának, a meglóduló igazi közéletből kisodródva a számomra idegenül tekervényes, titkos és sötét vízmosásokban jól összekarcoltam magamat, addig a spontán szerveződő, terebélyesedő, „nem hivatalos” életszelet – mint a folyó, amely a vízeséshez közeledik – egyre vadabb tempóban vágtatott önmagát megmutató erőpróbája felé.

Sebeimet nyalogatva, vagy a kéziratomat épp a megjelenés reményében csiszolgatva, nem értem rá elmenni az általam is – a Szépirodalmi Könyvkiadó folyosóján aláírt felhívással – alapított Hálózat „fesztiváljára”, noha ízlésesen nyomtatott meghívót is hozott rá a posta:

Meghívó

A SzKH 1988. jún. 12-én 12–17 óra között tartja támogatóinak első

országos összejövetelét

a budapesti Jurta Színházban.

Találkozónkra szeretettel várjuk:

A HÁLÓZAT ideigl. TANÁCSA

Csak barátnőm tizenhét éves gimnazista fiától értesültem a legkülönbözőbb (környezetvédők, katonaiszolgálat-megtagadók, magyar zsidók [Shalom], FIDESZ, Erdélyt védők, INCONNU művészek csoportja stb.) szervezetek, standok, eszmék, önkiadó sajtótermékek nyüzsgő bazárjáról és a fiatalembert – aki ott helyben az osztálytársaival be is lépett a FIDESZ-be – megbabonázó hangulatról. Ő mutatta meg e bazáron szerzett stencilt is, a Nagy Imre emlékére június 16-án rendezett tüntetéssorozatra hívót, amely – mint aznap este barátaimtól (de a tévéhíradóból is) megtudtam – korántsem volt kedélyes. Épp ellenkezőleg: ízelítőt adott a csak Norman Mailer műveiből (főként a Chicago ostromából) vagy a nyugati és latin-amerikai országokból közvetített tévériportokból ismert rohamrendőri akciókból is. (Lám, ez is a liberalizálódó Nyugat felé tolódásunk látványos jele.) De ízelítőt adott a határokról is: 1956, Nagy Imre origópontja még érinthetetlen. A pont, amelyből a jelenlegi rendszer és ennek a rendszernek a jelenlegi meghaladása egyaránt ered.

Letartóztatások. Hűvösítő bejelentés: az ellenzékkel, ha kell, adminisztratív úton számolnak le.

A letartóztatottak – sőt az állítólag megvertek – közt szerepelt Demszky Gábor neve is. Egykori legjobb barátomé. Gáboré, akinek „hosszú letartóztatására” mindig számíthattunk – tehetném hozzá ironikusan és bizonyára igazságtalanul.

1968-ban barátkoztunk össze a Széchényi Könyvtár olvasótermében. Mindketten ugyanazt a magyar jakobinusokról szóló Benda Kálmán-könyvet kértük ki. Nem volt nehéz rájönni: mindketten a középiskolás történelmi tanulmányi versenyre készülünk, amelynek az az évi témája a Nagy Francia Forradalom és Magyarország volt. Ő Hegel és a német filozófia Marti­no­vics­ra gyakorolt hatásáról írta dolgozatát, én a forradalom korabeli magyar sajtóvisszhangjáról. Látásból már korábban is feltűnt karcsú, majd kétméteres alakja, nemes vonású, lányos arca, hiszen a környékünkön – a József Attila és a Kaffka Margit Gimnáziumban – majd minden lány belé volt szerelmes. Afféle diák Don Quijote- és Sancho Pansaként „csajoztuk” végig együtt a belvárosi gimnáziumokat (a Szentkirályi utca egyik fagylaltozója mellett sokáig díszelgett a „Le a Demszkyvel és a Kőbányaival” grafiti), és egy harmadik barátunkkal, Turcsány Péter költővel közösen terveztünk világot átszelő autóstoppos utazást, együtt árultunk újságot a szülőkkel való szellemi szakítás után az anyagi kapcsolatot is megtagadva, és együtt szerveztünk vörös kokárdás demonstrációt a Jogi Karon, amelynek következményeként őt egy évre az egyetemről kicsapták, engem csak a KISZ-ből zártak ki. Évekkel azután, hogy barátságunk megszakadt (mert nem tudtam megemészteni, hogy nem egy másik nő, hanem az akkori ultrabalos mozgalom miatt hagyta el új családját), Jeruzsálemben olvastam a Le Monde-ban vagy a Jerusalem Postban első letartóztatásának és megveretésének történetét. Akkor is ugyanezzel az iróniával állapítottam meg, hogy végül is mindketten elértük a célunkat, ha nem is egészen úgy, ahogyan elterveztük: ő világhírnévnek örvendő forradalmár (helyett) „másként gondolkodó” lett, jómagam pedig, ha vénülő fejjel is, de már a második éve vándorlok autóstoppal, és mégiscsak megérkeztem a Josephus Flavius Zsidó háborúja kamaszkori elolvasása után megérinteni vágyott – 1983-ban még mindig oly elérhetetlen messzinek tűnő – falhoz.

Vajon az ő „ellenzéki” és szamizdat kiadói szereplése mennyiben hatott a most kitáruló LEHET-re? S a kibontakozó LEHET láncreakciójában megszűnik, felszívódik-e (általánossá le­ga­lizálódik-e) az általa képviselt magatartás? S most? S most mi lesz vele? Helyrerázódik-e életútja (például folytatja-e éppen csak megkezdett és már tíz éve megbicsaklott társadalomkutatói pályáját, amelyet két kitűnő szociográfiai tanulmány is jelzett), avagy végképp talajt veszít, miután a létére kövesedett marginális szubkultúra kicsúszik a talpa alól? (Panaszkodott is nekem – terjesztőjének –: jól tudja, hogy nincs vagy alig van olyan értékes kézirat Magyarországon, ami azért hever asztalfiókban, mert nem bírja ki az első nyilvánosságot.)

De nincs idő az elmélkedésre; a tüntetés hírének fáklyája egyre nagyobb lánggal lobog. Ismerősök igazítják hozzá a hetüket, találkozásaikat. Latolgatják: hogyan tűri, mit szól hozzá a hatalom? VAN. Észrevétlen berágja magát a hétköznapi tudatba. Kezdetleges nyomdákban készült plakátok hirdetik kapualjakban, de a MAHIR-nak fenntartott táblákon is föltűnnek. Én is kaptam egy tetszetős kiállítású, Kós Károly-rajzzal díszített meghívót:

FELHÍVÁS

A népirtó Ceausescu-rezsim pusztulásra ítélte Románia falvait, köztük az erdélyi magyarság megnyomorított és rettegésben tartott utolsó végvárát. Magyar, német és román otthonok százezrei vannak lánctalpas buldózer-halálra ítélve, évszázados temetők kíméletlen felforgatására, templomok lerombolására kiszemelve. Az európai kultúra pótolhatatlan értékeit, három nép évszázadok alatt kikovácsolódott létformáit akarja szétverni a tébolyult erőszak.

Magyarok! Ez az a történelmi pillanat, amikor már nem hallgathatunk, és nem maradhatunk tétlenek! Négy és fél évtizeddel a szörnyű háború után újra merénylet készül az emberiség ellen. A gyilkos szándék most elsősorban magyar testvéreink ellen irányul. Emberek! Tiltakozzatok! Fejezzétek ki szolidaritásotokat a bajbajutottakkal!

Tiltakozó felvonulásra hívunk benneteket 1988. június 27-én hét órára a

HŐSÖK TERÉRE.

Hozzatok gyertyát és fáklyát! Jelenlétetekkel is fejezzétek ki eltökéltségeteket az embertelenség feltartóztatására!

Barátaink! Gyertek a Hősök terére tiszta szívvel hitet tenni összetartozásunk és egymásért való felelősségvállalásunk mellett!

Gyertek kart karba fűzve higgadt, demokratikus méltósággal felhívni a világ népeinek figyelmét a készülő népgyilkosságra.

Világ népei, segítsetek!

Emberi jogokért küzdő csoportok, tartsatok rokonszenvtüntetéseket! Egyházak, felekezetek, szólaltassátok meg a harangokat!

Gyűlésünkön felkérjük a magyar kormányt, forduljon ebben a tragikus ügyben az Egyesült Nemzetek Szervezetéhez.

El a kezekkel a romániai, erdélyi falvaktól!

Erdélyt Védő Magyarország Független Bizottság

Magyar Demokrata Fórum

Klubtanács

Szabad Kezdeményezések Hálózata Széchenyi Casino Hagyományőrző és Művelődési Társaskör

Szentendrei Petőfi Kulturális és Hagyományőrző Egyesület

Bajcsy-Zsilinszky Baráti Társaság

Bibó István Szakkollégium

Veres Péter Társaság

Szabó Dezső Emléktársaság

Forrás Kör

Erdély Művészetéért Alapítvány

A felhívást Domonkos Istvántól kaptam, akivel néhány hete ismerkedtem meg ama, szinte kiszámíthatóan működő „véletlenek” sodrában. Dokumentumokat kaptam tőle az Új Írás zsidó-összeállításához (lásd az ez évi szeptemberi számot). Édesapja, Domonkos Miksa többszörösen kitüntetett huszártiszt volt, Horthy személyes védettje. Amikor kitört a nyilas puccs, felöltötte díszes tiszti egyenruháját, mellére tűzte kitüntetéseit, bement a gettóba, és az elmenekült Zsidó Tanács helyén átvette az irányítást. Hazárd és határozott fellépésével egymaga több, „vérszagra gyűlő” nyilas csoportot késztetett meghátrálásra, és a vészterhes időben több száz ember életét mentette. A felszabadulás után beválasztották a hitközségi vezetésbe, s a föllángoló „hogyan továbbb?”-vitákban, mint afféle huszártiszthez illik, az anticionista álláspontot képviselte. Rákosiék letartóztatták, a börtönben rettenetesen megkínozták. Nem sok időre rá, miután szabadon bocsátották, sérüléseibe belehalt. Letartóztatása előtt egy bőrönd hitközségi iratot ásott el a kertjében, a fia abból adott át közlésre egy dossziényit.

A fiú maga is katonás tartású, fiatalos ember, noha évek óta nyugdíjas. Még vállal a szakmájában munkát – gépészmérnök, építési szakértő –, és az ideje java részét céltudatos olvasással (többek közt a Valóság előfizetője, onnan ismerte a nevemet) és különböző társadalmi tevékenységekkel tölti. Megalakulása óta a Bajcsy-Zsilinszky Endre Társaságban dolgozik, jegyzői tisztségben. Különböző irodalmi, tudományos, közéleti ankétok szervezésében fáradozik. Nem érzi egyedül vagy idegennek magát ott. Sőt, apja örökségét éppen ebben a szerepben látja alkotóan folytathatni.

„Ott a helyed neked is, fiatal barátom” – mondta, miután megittuk a pertut, és megígérte, küld majd a Társaság programjaiból.

Az én helyem? Hol a helyem?

Jó lenne tudni. Vajon egyértelművé tisztul-e valaha is? Avagy épp ez az állandó hely-telenség állapota az én valódi helyem? Az író helye. Akinek – mint Tonio Krögernek – minden olyan egyszerre idegen és elérhetetlenül közeli. Miközben ellenállhatatlan nosztalgia vonzza valamilyen biztos nyugvópont felé, a vonzalom ténye: az örökös hiány számára az egyetlen szilárd pont. S e köré az archimedesi hiánypont köré épül föl műve (élete).

Résztvevő vagy megfigyelő? Ez még egy szerelmi kapcsolatban sem egyértelmű. A megörökítés, a rögzítés csillapíthatatlan igénye, folyamata nem éppen a szerelem totális befogadásának, a valahová tartozás lehetetlenségének a leleplező kompenzálása-e?

A szerkesztőségből hazatartó villamosról leszállva és az utcánkba befordulva a közeli Martos Flóra Vegyész Kollégium diákjaiba ütközöm. Élükön Diczházi Berci barátom halad, a kollégium egykori igazgatóhelyettese most a Tervhivatal munkatársa, párttag, de a FIDESZ egyik alapítója is. Harmadéves kora óta ismerem. Mint a kollégium Kelet-Európa Klubjának vezetője, szoros kapcsolatot alakított ki a diáktársadalom és a reformértelmiség legkülönbözőbb rétegei és képviselői között: Nyers Rezsőtől, Pozsgay Imrétől Kornai Jánosig, a régi Mozgó Világ szerkesztőségétől és íróitól Csoóri Sándorig, Grendel Lajosig, a Beatrice együttes tagjaiig sok mindenki (még én is) megfordult a panelépület társalgójában. S noha Bercinek sikerült már lakást szereznie, még mindig a kollégiumban tölti szabad ideje nagy részét, a klubok és egyetemi kiadványok szervezésével. Miközben egy percre megállunk, sietve „leadja”, hogy már nincs a FIDESZ-ben (bár ahhoz a kemény maghoz tartozik, akit behívtak az ügyészségre, és határozottan megfenyegettek), mert nem ért velük egyet, s a Műszaki Egyetemen (ahol a hallgatók KISZ-tagsága az 5 százalék alá zuhant) egy szociáldemokrata típusú, új diákszervezet megalakításán munkálkodik. Mindig is vonzódott a szociáldemokrácia eszméihez és gyakorlatához. S majd ha a megalapítandó szervezet kinő a diákságból… Itt hagytuk félbe a lelkes álmodozást, mert csapata eltűnt egy útkereszteződésben, és harcias pocakját pajzsként maga elé tolva pártfogoltjai után eredt.

Már majdnem a házunkig értem. S ekkor, mielőtt beléptem volna a kapunkon, elzsibbasztó erővel hirtelen megütött az idők lusta mélyéből újból – nemzedékem számára először – kiemelkedő, arcát szabadság-szélbe fürdető történelmének annyiszor áhított, annyiszor üldözött (de Párizsban, Prágában, Madridban, Varsóban, Tel-Avivban mindannyiszor csak utórezgéseit megtapasztalt) „sorsfordító” karneválja, eufóriája, ez a csak egy szerelem indulásában átélhető ritka pillanat, amikor egy korszak fordul, változik – meghal és megszületik –, amelyről jellemző módon föl sem tételeztem, hogy „igazságot és gyógyulást hozó napja” itt Budapesten is „felragyoghat”. Ugyanis a néhány órával és buszmegállóval odébb szivárványbogárzó roppant sokaság fegyelmezett ringása, a múltjával és jövendőjével megszenvedett érettséggel azonosuló, mert az általános és különös akarat nyilvánításától sem a könnyebb ellenállás, sem a hamis, „vad kényszerképzetek” irányába már el nem tántorodó, akárhány résztvevője, annyi „fenség–idegenség”-hangszeren egységesen, de döntő többségében az én nemzedékem hangfekvésében megszólaló tömeg muzsikája ezt az eltökélt sorsszimfóniát zendítette meg – nos, ez a leteperő érzés, még akkor, a zuhanyozás előtt egy csapásra lemosta rólam a szerkesztőségi kilincsek ragacsát, az érvényesülési igyekezet orrfacsaró kipárolgásaival rám merevedett maszkjait, hogy magamat magamnak visszaadva lélegzetelállító könnyedséggel emeljen rá arra a futószalagra, amely már hetek óta, évek óta, a születésemet a homályba veszett kezdetekig meghatározó és láncrendszert alkotó „véletlenek” egymásba kapaszkodó s bennem végződő idejei óta engem ezen a délutánon nyílegyenesen a Hősök terére, a maga dolgát végre rendezni kívánó, okos gyülekezet közösségébe röpítsen.