Kiszely Gábor

Mi, rómaiak

NAGY KÁROLY, A RÓMAIAK CSÁSZÁRA

A Perroni-sörház a Via di San Marcellóban, nem messze a Tizenkét Apostol templomától, a legenda szerint kezdettől fogva a germánok ivója volt. Ma is hasas „gazdák” hordják a literes kancsókat, néha négyet-ötöt egyszerre, olyan könnyedséggel, amely becsületére válna bármely bajor kollégájuknak. A parányi söntésből nyíló két hatalmas, barna faborítású teremben virslit lehet rendelni, roston vagy főve, mustárral, párolt káposztával s persze sült krumplival. No hát, éppenséggel egyikük sem római különlegesség. Gyakran a fél utcát betöltik a bejutásra váró helybéliek, idegent errefelé ritkán láttam, pedig jó néhány esztendeje itt fejeződik be az esti séta. Amikor először léptem be, a pult mögött a vörös hajú s szerfelett vikingképű Paolo széles mosollyal mutatott rá a falba ágyazott csapokra, mondván, aki a barnával kezdi, nem vágyik többé másra egész életében.

Az „oscuro” tényleg a legfinomabb seritalok közül való, könnyed aromájú, bizsergetően fűszeres, nem túl sűrű, nehéz neki ellenállni, kivált mivel a megsárgult falon incselkedő ördögfiókák egyenesen Dante-idézetekkel buzdítanak a nemes nedű élvezetére. A söntés fölött fejmagasságban virító levelezőlapok a világ minden részéről, köztük díszhelyen egy Dürer-reprodukció: szakállas, koronás férfi, vállán palásttal, egyik kezében híres kardja, a másikban az aranyalma. Egész lényéből árad az uralkodó szigora, szemsugarában azonban huncut mosoly bujkál. A festményt a bécsi Burg kincstárában őrzik. Paolo bólogat:

– Carlo Magno. Egy barátom küldte. Rómában nincs róla ilyen szép kép.

Nincs ám. A Santa Susanna-templom apszisában csupán nehezen kivehető mellékalak, a lateráni Szent Lépcsőnél látható hajdani Triclinium 799-ben készült s a századok során folyvást javítgatott mozaikján pedig szinte vízfejű. Arca borostás és elképesztően duzzadt, mintha életének nagy részét e sörházban töltötte volna, bajsza meg oly kackiásan ágaskodik, hogy az becsületére válna bármely táncházi magyarnak. E jelenet egyébként módfelett fontos: a középen trónoló Szent Péter stólát ad át III. Leónak, a balján térdeplő s a pápával azonos magasságú Carolusnak pedig – aki akkor még csak a frankok és a longobárdok királya – hatalmas, rózsás lobogót. Mindezt felülmúlja a vatikáni Konstantin-terembe vezető első stanza koronázási freskója, amelyen a csupasz képű Károly a szertartás többtucatnyi szereplőjével egyetemben méla unalmat áraszt magából, persze nem csoda, a kép majd valamennyi alakjának egyformák a vonásai. Legsikerültebb ábrázolása a San Pietro előcsarnokában balra található: Cornacchini 1725-ből származó lovas szobra feszes, erőt sugárzó alkotás, ami nem pátosz benne, az a capi-toliumi Marcus Aurelius ihletése.

Paolo leveszi, megtörli a reprodukciót:

– Úgy ám, ő is idejárt!

– A rómaiak császára – bólintok.

– Ó, nem, nem volt római. Csak annak nevezte magát, mint általában a barbárok. De szívesen ült be hozzánk, és szépen énekelt. Ezért szeretjük.

Róma szereti az idegent, amíg a jövevény veszteg marad, s nem követi el azt a rútságot, hogy hasznot húzzon a Város titulusaiból, legféltettebb kincseinek egyikéből. Mert a múltra jogot formáló önkényes örökösnek, cselekedjék bárminémű jó szándékkal, bizony nincs pardon. Ámbátor enyhítő körülménynek számít, ha gyakran üldögélt s szépen dalolt a sörház helyén álló hajdani ivóban.

800 karácsonyán egy ötvenhárom éves, magas, szőke hajú, eleven tekintetű, mosolygós arcú férfi térdepel a Szent Péter-bazilika Confessiója előtt. A templomban mozdulni sem lehet, a tömeg az egész környéket elárasztotta. 324 esztendő telt el azóta, hogy a Senatus tagjai Zénó császárnak átnyújtották Bizáncban az Impérium felségjeleit, mondván, Rómának nincs többé szüksége saját imperátorra.

A pápa felemeli a diadémot. Még néhány pillanat, s megkoronázza a Nyugat urát, akinek birodalma a mór Hispániától Észak- s Közép-Németországon át csaknem Szicíliáig terjed; megannyi önálló birtok jól megszervezett hálózata. Martell Károly unokája, Kis Pipin fia, kimeríthetetlen energiával dolgozik: 796-ban hozzálátott a pogány kiebrudalásához az Ibériai-félszigetről, majd a szászok ellen fordult. E nyakas népnek azonban felettébb nehéz zablát rántani a szájába, hiába parancsol rá idejében, nem hajlik senki a jó szóra, majd’ ötezer embert kell kiirtatnia, hogy a többi felhagyjon a lázadozással, és keresztvíz alá hajtsa a fejét. Eztán a bajorokat igázza le, megszerzi az avaroktól Pannóniát, s a protektorátust a szomszédos szlávok felett. Itáliában, atyja nyomdokába lépve, a pápa oltalmazójaként szétzúzza a longobárdok északi királyságát s a Patrimonium Petrit kétfelől szorongató hercegségeket. Ettől kezdve viseli a Rex Francorum et Langobardorum atque patricius Romanorum titulust.

A Szentatya kívánságára most tunikát, bíborköpenyt és sarut öltött, ez illik az alkalomhoz, s neki sincs kifogása a pompa ellen, jóllehet kedvenc ruházata a bő fríz katonai ujjas. Ebben hahotázik s dalol széles skálán harsogva az ivókban harcosaival, és prédikál a piactereken, hirdetvén: vétkezni ugyan emberi dolog, ám kitartani a bűn mellett örök kárhozatra vezet, amelytől egyedül a mi Urunk Jézus Krisztus menthet meg. Benne kell hát hinnünk, s megbánnunk gaztetteinket, minél gyakrabban zengve Isten dicséretét. S mert igen idegesíti a Lateráni Zeneiskolából kikölcsönzött mesterek vég nélküli siránkozása, mely szerint lehetetlen elővarázsolni akár egyetlen tisztességes trillát is a repedtfazék-hangú barbár frankok torkából, hát gyakran beáll énekelni templomi kórusba, s nincs addig nyugta, amíg be nem szerez Bizáncból egy orgonát, amelyet gondosan szétszedet és megannyi példányban lemásoltat, legyen belőle minél több templomnak, hadd tanulják meg az emberek, milyen szép az, „ha azokon a rézcsöveken keresztül mennydörgéshez és cintányérok csattogásához hasonlatosan dübörögnek a bőrtömlők”.

Nagyon örül a Harun Ar-Rasídtól ajándékba kapott elefántnak – az állatot majd’ fél esztendeig kíséri Aachenbe a tengerpartról egy Izsák nevű zsidó –, s kivált büszke rá, látván, milyen könnyedén veri szét az istállót, ahova bekötötték. Mikor pedig hírét veszi, a jószág elpusztult a frízekkel vívott ütközetben, bánatában sakk-készletet csináltat agyarából. Ennek néhány figurája mindmáig megmaradt.

Károly, noha már életében rengeteg legenda kering róla, korántsem amolyan mesebeli népkirály; megfontolt, kiváló szervező, rendkívüli teherbírással, hatvan hadjáratának felét ő vezeti, megannyi kérdéssel képes foglalkozni egyszerre egy fél kontinenst felölelő területen. Ért a csillagászathoz, ki tudja számolni az égitestek mozgását, rajong a bronz vízióráért, mert pontosabb, mint a többi, s meg akarja építeni a Duna–Rajna-csatornát a Ried völgyében, hogy legyen végre kijárat a tengerbe errefelé is.

Kincsei közül a könyvek mellett legjobban a három ezüstasztalát szereti. A négyszögletűn Bizánc képe, a kör alakún Rómáé, a „szépségében valamennyit felülmúló” harmadikon pedig ragyogó körökben a Világmindenség. Ezt adományozza aztán végrendeletében a szegényeknek, Konstantinápoly a San Pietróé lesz, az Urbs pedig Ravennáé, amelyet annyira megkedvelt.

Tudja, e birodalmat pusztán katonai eszközökkel lehetetlen fenntartani. Odapingáltatja tehát a prédikációkat a templomok falára, hadd lássák az emberek, mi az a mennyország meg a gyehenna. Szobrok ekkor még alig készülnek Frankhonban, ám a könyvekben bőven akad kép, elrendeli hát a másolásukat, a mesterek ajtókra, elefántcsont lapocskákra dolgoznak, az asszonyok zászlókra, függönyökre hímeznek, „mivel igen fontos dolog a tudás mindenki számára”.

Habár az írással nehezen boldogul, szakadatlanul olvas. Legtöbbet a Yorki Alcuintól tanul. A szülővárosa apátságában nevelkedett szerzetestanár és könyvtáros nagy örökséget hoz magával a kontinensre. Mestere annak a Tisztelendő Bédának a tanítványa volt, aki a mindig ólomkék Tyne folyó mentén fekvő Jarrow-ban 731-ben megírta Az angol nép egyháztörténetét, s alkalmasint a világon elsőként kezdett hozzá az Evangélium népnyelvre való lefordításához; más műveiben pedig fizikával s biológiával foglalkozott. Northumbria rendházai – e dombvidéken sokszor a földön járnak a felhők – ekkor élik virágkorukat: Lindisfarne, Tynemouth, Gateshead és Monkwearmouth kolostoraiban, amelyeket hamarosan elsöpör a viking vihar, a tudósok rendelkezésére áll a kor irodalma Hispániából, Galliából, Írországból és Itáliából. S nem vesztegetik az időt. Alcuin, számtalan nyelvtani, filozófiai s hagiográfiai munka szerzője s költő, kéziratcsere és kutatás közepette ismerkedik meg Károllyal Pármában, és jóllehet úgy érzi, nem tudna létezni a tenger nélkül, követi, mert meg akarja szervezni az udvari iskolát. Tanítványai közül való Hrabanus Maurus, a későbbi fuldai apát s mainzi érsek; őt nevezik majd a német művelődés megalapítójának, Praeceptor Germaniae-nek. Huszonkét kötetes enciklopédiája, a De rerum naturis, összefoglalja kora világi és egyházi tudományát, a papnevelésről szóló írásában pedig kötelezi az egyházfikat az antik klasszikusok és pogány filozófusok tanulmányozására. És ott áll Károly mellett a jeles tudós, Einhard, a krónikás, a megbízható évkönyvek összeállítója s a császári építkezések felügyelője. 810 és 820 között két fuldai szerzetes jegyzi fel a legrégebbi német irodalmi emléket, a Hildebrand-éneket. E szellem jegyében vezeti majd a Karoling utód, Kopasz Károly udvari iskoláját Joannes Scotus Eriguena, kora legragyogóbb gondolkodója. A De divisione naturae című, újplatonikus gondolatkörben fogant művében zárt teológiai rendszert alkot, a bölcselet egyik mérföldkövévé válván Boethius és Canterburyi Szent Anzelm között.

Az antik irodalomról szerzett ismereteinket – a latin auktoroktól ez időre csupán három vagy négy eredeti kézirat maradt fenn – egyedül annak köszönhetjük, hogy Károly Alcuinnal s a többivel egyetemben megkezdte a könyvek gyűjtését és másolását. Amit akkor megmentettek, mindmáig megvan. Az aacheni palota iskolájának munkatermeiben, Tours, Toulouse, Corvey, Sankt Gallen és Fulda kolostoraiban, ahova hamarosan tódul az ifjúság, legfeljebb ünnepnapokon nyugszanak. Özönlenek innen a kódexek Reimsbe, Barcelonába, Bobbióba s a többi, Európa nyugati felét behálózó apátságok bibliotékáiba, ahol Augustinus, Chrysostomos, Beda mellett hamarosan ott sorakozik Tacitus, Vergilius és Cicero. Alcuin s Károly – akik sokszor csúnyán összevesznek, mert egyiknek sem akaródzik betartani a kölcsönzési határidőt – együtt vetnek véget az írásbeliség zűrzavarának, amely a bonae litterae letűnte után a Merovingok korában érte el mélypontját. A rendházak és udvari kancelláriák sajátos, kevés kivétellel reszketeg írásformákkal dolgoztak, a krikszkrakszokat jószerével csak a helybéliek tudták kisilabizálni, olykor hosszas fohászkodások közepette. A Weser menti Corveyban feltalált szabályos kisbetűket viszont könnyen lehetett tollal írni, egyenlő távolságra álltak egymástól, s megmaradt a nagybetűk világos formája is. Az aacheni udvari iskolában kifejlesztett pompás karoling-minusculus 1460 óta, hála az itáliai renaissance-nak, a latin Európa írásmódját alkotja.

Károly megannyi dekrétumában rendeli el, hogy valamennyi püspöki székhelyen oktat-tassék zsoltáréneklés, hangtan, karének s az évek és évszakok számításának tudománya. Az összes kolostor köteles úgynevezett külső iskolák felállítására a világi papok, no meg az értelmiségi pályára készülő fiatalok számára, a plébániákon elemiket nyitnak, s mindehhez persze akadémia is dukál Aachenban. Ettől lett több az addigi, mégoly ragyogóan megszervezett birodalmaknál annak a férfinak az impériuma, aki különben tudása s minden jámborsága ellenére ugyancsak szorgosan virgonckodott. Nagy természetét dicsérte törvényes utódaival vígan együtt viháncoló vagy fél tucat zabigyereke, kiknek szülőanyjai amolyan keresztény háremben éltek az udvarnál.

„Ha megvalósítjuk a császár szándékát, egy új Athén kelhet életre Frankföldön, s pompásabb lehet, mint a hajdani, hisz megnemesíti Krisztus tanítása” – írhatja bízvást Alcuin, mert a műveltség egyedüli hordozójává vált egyház immáron valóban felfedezte a folyamatosságot.

Sokan azonban némi lenézéssel kezelik Károlyt, szemére vetvén, hogy mindaz, amit művelt, csupán Meroving, bizánci s angolszász elemek vegyülete – meglátszik, válogatás nélkül hozatott művészeket fővárosába –, egyfajta eklekticizmus, nem beszélve aztán a hátborzongató klapanciákról, amelyekkel Dávid néven lépett fel az udvari poétavetélkedőkön. Hiába hát a susnyaság, bármit fundált eszefordult agyával, folyvást kibukott belőle a félművelt barbár, végtére Rómával sem tudott mit kezdeni. A valóságban a nyugati világ egyik súlypontját látja benne, ámbár tényleg idegenkedik tőle, úgy véli, gigászi romhalmaz, talán ha újjáépítenék, de hát az annyi, máshol sokkal jobban hasznosítható kincset emésztene fel. És jóllehet mélyen hallgat róla, nem bízik a szószegő rómaiakban, ama dicsőséges Urbs népének az örökkön fenekedő nemeseket körülcsaholó utódaiban. Ő Ravennát szereti Nagy Teodorik mauzóleumával. Az egész ugyan még nehézkes és ügyetlen, ám alacsony ívű kupolája azért csak egyetlen tömbből van kifaragva, szóval tudtak azért szépet alkotni a barbárok is. Természetesen tetszik neki a San Vitale pompás mozaikjaival, kivált Justinianus alakját kedveli, a hajdani lovászfiúét, akiből, lám, milyen felséges imperátor lett. Ez a város szolgál tehát az ő császári székhelyének, Aachennek mintájául. Való igaz, a Metzi Ottó irányításával emelt Mária-templom a San Vitale másaként némileg egyszerűbbre sikerül, színes habarccsal kell pótolni a munkálatok közepette elfogyó mozaikot, és hatalmas karfáival szűk s módfelett kényelmetlen a márvány trónszék – ha egyszer nagy nehezen elhelyezkedett benne, csak hosszas nyögések közepette tud újra kikászálódni; de azért az oszlopok Keletről érkeznek, s a nyolcszögletű bazilika, messze földről egybegyűjtött mesterek munkája, már alig hordoz magában valamit a kor kőépületeinek elnagyoltságából. Külön rendeletben gondoskodik arról, hogy „legyen benne sok aranylámpa, csillogó sárgaréz rácsozat az ablakokon, s persze szép ének, mert az nagyon fontos”.

Itt, országa középpontjában koronázza meg utódját, s itt nyugszik ő is mindmáig, Carolus, Imperator Romanorum és csak azután Rex francorum et Langobardorum.

Amikor befejezi az elmélkedést Péter sírja fölött, III. Leó hozzálép, s a fejére illeszti a koronát, a nép pedig a főpapokat s nemeseket követve a caesaroknak kijáró akklamációval üdvözli:

– Dicsőség Károlynak, a legmagasztosabb Augustusnak, Isten felkentjének, a békeszerző római császárnak!

A pápa a vállára borítja a palástot, s térdhajtással hódol. És felzúg a Te deum.

A vita pedig azóta sem szűnik. Sokan állítják, a koronázás Leó furfangos kombinációjának eredménye; a Szentatya, akit nem sokkal előtte a római nemesség ármánykodása közepette csaknem meglincseltek, így akarta biztosítani zavartalan uralmát a Város fölött, no meg a frankok támogatását a továbbra is kiszámíthatatlan longobárdok ellen. Alkalmasint emellett szól Károly ama vélekedése, mely szerint, mint életrajzírója tanúsítja, voltaképp kész helyzet elé állították, s ha tudja, mit forgat fejében Krisztus földi helytartója, bizony be se teszi lábát aznap a San Pietróba. Akkor viszont mi végre hívták vissza a beneventói hadjáratból a ceremónia idején mellette álldogáló fiát, a púpos Pipint, s miért készítették elő az egész koronázást nagy pompával, minden részletében? Épp neki ne tűnt volna fel, mi zajlik körötte? Mások a frank krónikákat idézik, ahol az áll, a nemesség s Leó már jó előre megegyeztek a teendőkben, a király pedig áldását adta a dolgokra. Immár a pápa is tagja a frank birodalomnak, habár a legfőbb világi hatalom adományozójaként megkövetelheti a császártól a Péter utódjának dukáló hűségesküt. Igen ám, de Károlyt a koronázás a keresztény népek családjának világi fejévé avatta, messzemenő jogokat biztosítván számára e téren, mindemellett kötelességévé vált az eklézsia védelme. Épp ezért úgy dönt, Nagy Konstantinhoz hasonlóan az Impérium érdekeivel összhangban szolgálja az egyház javát. Cseppet sem zavarja majd, mit szól a Szentatya, amikor legfőbb hűbérúrként püspököket s apátokat nevez ki, sőt zsinatokat hív egybe.

Bízvást beleköthetünk persze az akklamációba, hisz a római nép ekkor már valóban rég nem az Imperium Romanum képviselője, mivel e privilégium Nagy Konstantin óta Bizánc lakóit illeti. Kétségtelen továbbá, hogy Károly császári titulusa, a hajdani imperátori ranggal ellentétben, semmiféle alkotmányos elemmel sem bírt. Később aztán, a nagy viszályok idején, az egyházjogászok váltig a pápa kegyelméből elnyert koronára hivatkoznak, emígyen igazolván az eklézsia jogait a császársággal szemben. A másik oldal viszont a vox populi vox dei alapján igyekszik a második helyre utasítani Krisztus földi helytartóját. E sokszor undok acsarkodássá fajuló fenekedés aztán végigvonul az egész középkoron.

A „Nyugat urának” impériuma méltán állt a Mediterráneum harmadik nagybirodalmaként a bizánci és az arab mellett. A koronázás a népvándorlást követően megpecsételte a kibékülést az Urbs s a hajdani barbárok között. S idővel ugyan a germán–római ellentétek majd mindörökre elválasztják a császári hatalmat a pápaitól, mégis újra Róma vonja magához Európát, és nem az a tájt épp tébolyultan képeket romboló és mélységesen sznob Bizánc, ahol bármely lovászból, trák parasztlegényből vagy arab rabszolgából császár lehetett, s amely soha nem bírt ama teremtő princípiummal, mint a pápaság, hisz a pátriárka folyvást engedelmes bábuja a mindenkori parvenü uralkodónak. A koronázás hallatán a Szent Palota persze tajtékzik, kivált amikor híre jön, Károly valóban Isten kegyelméből a római impérium uralkodójának s legkegyesebb Augustusának nevezi magát. Leó tehát galádul elárulta a birodalmi eszmét. Igen ám, de a Boszporusz mentén 797 óta a rendkívül rossz hírű Iréné uralkodik, aki mérhetetlen hatalomvágyában még saját fiát is megvakíttatja. Egy asszony a trónon! – e tény akkoriban elbizonytalanító, jogilag sem teljesen kifogásolhatatlan újdonságnak számított. Rómában aztán mind többen hangoztatták, hogy mégiscsak Konstantinápoly az Urbs leánya s nem fordítva. A görögök némi dúlás-fúlás után végül úgy okoskodnak, bölcsebb, ha nem szítják a hatalmas barbár haragját; Iréné tehát szerződést ajánl a frankoknak, s jóllehet a feneteremtette asszonynépet hamarosan kiakolbólítják a Szent Palotából, utódai igyekeznek jóban lenni a „Nyugat urával”, sőt még Bazileusznak, császárnak is hajlandóak szólítani, amikor meggyőződnek róla, valóban a messzi Aachen marad birodalma fővárosa.

Ott hal majd meg 814. január huszonkilencedikén, miután felosztotta az Impériumot utódai között. Ő tudta legjobban, mennyire személyétől függött benne minden, tőle, az egyesítő, fenntartó erőtől. Úgy beszélik, utolsó óráiban Alcuint idézte, aki érezvén, közeleg az Isten, ezt írta volt: „Ím leoldom munkám derékszíját, katona módjára.”

A germánok s utódaik közt mind a mai napig legendák övezik, ám a Városban idegen marad. „Mert nem volt római.” A San Pietro főhajójában csupán találgatni lehet, hol az a hely, ahol megkoronázásakor térdepelt, pedig akkor arra húzódott a Confessio, vagyis Péter sírja. Az előcsarnokban álló szobron, a néhány mozaikon, ama kétes értékű freskón, a sörházon s a történelmen kívül az Urbsban csak egyvalami őrzi emlékét: az, ami nélküle nem létezne. Az egész európai civilizáció, amelynek ő és tudósai mentették meg klasszikus örökségét.

Utódai még jó darabig számtalan kéziratot másoltatnak az írnokműhelyekben, érzik talán, hogy a Birodalom legértékesebb kincsei a könyvek, ahogy Károly rendelte s osztogatta szét őket Európa-szerte – domborított arannyal ékesített keretben, tábláikon pompás drágakövekkel s elefántcsont faragványokkal. Bennük későbbi idők szellemei, tudósok és álmodozók lelik majd meg a világformáló erőt – az antikban megújuló keresztény kultúráét.

*

A reggeli gép ősszel sokszor felhőkbe fúrt alagúton repül az Appennini-félsziget fölött. Az ablakokon jeges tajtékot vet a habszínű pára, pedig odalent meleg van, a Quirinale dombról hullámokban alálendülő Piazza Barberini közlekedési lámpái előtt ingujjban várakozik a masináikat dübörgető motorosok többsoros tömött oszlopa. A térre nyíló Via San Basilio parányi eszpresszójában Oreste főzi a kávét, a pénztár mögötti szűk helyet pedig az évek múltával egyre jobban betölti sűrű derekú neje, a Madre. Ilyenkor lép be a szomszédos minisztériumból az eleganciájával feltűnést keltő főosztályvezető, aki száraz fehérbort bontat, „a legjobbat persze”, rendszerint az államfőhöz vagy valamelyik tanácsadójához készül ide a Palotába, hányavetien mutogatja a borítékot az elnöki címerrel; s már megjött a Kesztyűs Ember, így hívják a fakezű teremőrt a közeli múzeumból, három gyerekük van egy tolószékhez kötött asszonnyal, kint laknak a Szent Pál-bazilikán túli egyik kétezer éves prolinegyedben, itt megkapja az előző napról megmaradt szendvicseket és péksüteményt, s egy kávét hozzá, amiért hálából megtörölgeti a pultot, majd lekuporodik a csésze mellé, és behunyja a szemét, pedig ez a kérkedő alak épp hozzá fordul, széles mozdulatokkal, divatmagazinokba illő mosollyal magyaráz valamit, és én, bár évek óta készülök rá, most sem fogom kipenderíteni innen, hisz figurája éppúgy hozzátartozik az állandósághoz, mint az október végi délutánokon a Piazza Navonára zuhanó ezüstfelhő, amely sistergő tölcsérként robban a magasba, majd délnek zúdul, s a hirtelen támadt csendben hallani a több száz vándormadár hangját; az emberek hosszan kémlelik a mennyboltot, egymásra néznek és hallgatnak. De estelente még rozsdaszín melegben úszik az Angyalvár, a Tiberis mintha épp odamosná a túlpart korompuha ege alá. És helyén van a Colos-seum, a Capitolium, a San Pietro és a magas, hosszú, fekete hajú lányok még mindig az ősi Salve köszöntéssel üdvözölnek a vatikáni Toboz Udvarról nyíló könyvesboltban; a Hittani Kongregációvá szelídült hajdani Szent Hivatal, az Inkvizíció épületével átellenben lévő trattoriában akárhányszor cserélődhet a szakács, a lasagna éppoly fűszeres, és a pizza változatlanul itatósízű marad; a San Giorgio al Velabro ezerötszáz éves parányi bazilikáját a Forum Boarium peremén renoválhatják ugyan, az oda bejáratos whisky-színű kandúr a litánia közeledtével kiáll a kapu elé, mert a sekrestyés hozza a vacsoráját, s a közeli San Elogio dei Ferrari kápolnában a Kovácsok Konfraternitásának tagjai esti zsolozsmájukról olyan lángpallos-tekintettel néznek ki mindenkit esztendők óta, mintha az ember nem is hozzájuk óvakodott volna be, hanem szemközt, az Irgalmasság Társulat Lenyakazott Szent Jánosról elnevezett templomába, ahová csak hosszas, fondorlatos instanciázások során kiadott különleges engedély birtokában teheti be lábát a látogató, s akkor sem biztos, akad-e valaki, hogy ajtót nyisson, és elvezesse az oratórium manierista freskóihoz, nem beszélve a kolostorkert tömegsírjairól, ahol az inkvizíció által halálra ítéltek nyugszanak; akad közöttük egy-két eretnek, a többség azonban pederaszta, szodomita és nekrofil – kivált papok és apácák jeleskedtek e téren –, s persze néhány gyilkos, útonálló és csaló. A kivégzettek lajstromát az emeleten lévő irattárban őrzik, a szomszédos szobában porlepte holmik, ollók, fogók, láncok – a vallatás eszközei. A valóságban a Társulat – tagja volt Michelangelo is – nem foglalkozott nyomozással, a végső útra indulóknak nyújtott vigaszt, majd eltemette őket, és istápolta a hátramaradottakat. Ma a büntetésüket töltők családjait segélyezi. Zárkózottsága immár ötszáz esztendeje része Róma állandóságának, akár a hívők és nemhívők csillapíthatatlan érdeklődése a Vatikáni Múzeum sikamlós – ha úgy tetszik: pornográf – műveket rejtő részlege iránt, amely persze nem létezik. A párizsi Nemzeti Könyvtár jeleskedik effélével, itt azonban semmi szükség az ily hívságos alkalmatosságra, hisz a huncutságok kedvelői, jól kinyitván szemüket a Sixtus-kápolnában, hamar felfedezhetik, hogy a mennyezetfreskó támpillérein látható tíz-tíz jelenet puttói – amennyire hasuk engedi – annak rendje s módja szerint olyasmit művelnek, ami bízvást felér egy kiadós bűnbeeséssel; ez utóbbi kapcsán érdemes elgondolkodni azon, vajon miben lelte kedvét az első emberpár, amíg Éva fel nem nyúlt a Tudás fáján csüngő almáért. Menten megleli a választ, aki gondolatban visszafordítja az asszony fejét oda, ahol eddig munkálkodott. Hát az Utolsó Ítélet freskójának jobb alsó sarkában ugyan mijébe harap a Minószként ábrázolt San Biaggiónak, e cégéres ármánykodónak a kígyó? Vagy ott van Bernini bronzbaldachinja a San Pietro Confessiója felett. Márványtalapzatait VIII. Orbán címere díszíti, rajtuk a művész elegánsan céloz a pápa virgonckodásaira: a Barberiniek három kövér méhecskéjét domboruló s fokozatosan összelaffadó, igencsak hasforma pajzsokra helyezi, fölöttük a Szentatya kedvesének görcsösen vajúdó, majd megköny-nyebbült arca. A sorozatot a mosolygó babafej zárja.

A Mediterráneum országait járva esztendők óta mindig visszatérek ide. Akit megérint a pogányság s kereszténység impériuma, a gyalázat és szentség s a világ legtökéletesebb remekművei alkotta állandóság, az a Via Appia legszebb köveit a jeruzsálemi Via Dolorosa elején fedezi fel, és Korinthosz romjai fölött érzi, milyen lehetett a valóságban a Forum Romanum, mert, akár a meg nem élt múltakban, akár az álmok anyagának szövétnekeiben, maga is polgárává válik az Urbsnak, s hordozójává mindannak, amit az évszázadokig éltetett s alakított: a kontinens szellemiségének, az európai civilizációs öntudatnak.

A gép most megremeg, kitör a felhőáradatból a fénybe, jobbra lent hívón, igézőn a bolyongás tintaszín tengere, a Mare Nostrum, s balról, a dombokon, a ragyogás sodrásában örök-kéken a Város. Megérkeztünk tehát, mi, rómaiak.