Kemenczky Judit

„Verébként jöttem és főnixként távozom…”

MEGEMLÉKEZÉS BAKUCZ JÓZSEF, BOSTONBAN ELHUNYT KÖLTŐ SZEMÉLYÉRŐL ÉS SZELLEMI HAGYATÉKÁRÓL

Kapcsolat

Majdnem lehetetlennek tartom annak a titoknak nyitott megfogalmazását (holott sokat írtunk róla külön-külön, térben és időben), ami két igazán egymáshoz tartozó embert összeköt. Ez a kötés olyan intimitást feltételez, melynek „szemérme” nem azért nem mutatható meg, mert társadalmi vagy magánéleti tabuk és tilalmak övezik és kötik, vagy valamiféle anyagias értelemben vett rejtettséget kíván, hanem mert a szellemi egymásrahangoltság, egymásrautaltság és teljes értékű lelki, szellemi, érzelmi, fizikai összetartozás örök, láthatatlan törvénye és törvényessége jegyében kötődött és köttetett meg. Gondolkodásmódunk, lelki alkatunk, érdeklődési köreink legalább annyira harmonikusan fedték egymás világát, amennyire különböztek is egymástól. Közelről sem állítanám, hogy mi mindenben hasonlítottunk volna, viszont teljesen és tökéletesen kiegészítettük egymást. Kína császári udvarában, amikor egy fontos megbízatást teljesítő udvaroncot útjára bocsátottak mint hírvivőt vagy követet, kettétörtek egy jade-pecsétet. A féldrágakő egyik fele az udvaroncnál maradt, a másik felét pedig az kapta meg, aki a küldöncöt fogadta. A két pecsétkő egybeillesztésével ellenőrizték az illető személy hitelességét. Azt hiszem, valami ilyesmi játszódott le kettőnk esetében is, mert mindketten rendelkeztünk azzal a bizonyos egyetlen, valódi és a másikét hajszálpontosan kiegészítő fél darab jade-kővel; de ezek a jade-kövek – a mitológia szerint – önmagukban is erősek, és megvan az a mágikus képességük, hogy egy bizonyos idő után, ha nem illesztik egybe őket, a „másik” keresésére indulnak, és megtalálják a világ bármely pontján.

Emigráció, disszidálás

Bakucz József és családja (édesapja, édesanyja, öccse) 1956 telén hagyták el az országot. Édesapja, id. Bakucz József ellen ugyanis a forradalom leverése után elfogatási parancsot adtak ki, mert a János Kórház Gyermekosztályának igazgató-főorvosaként földresöpörte és kidobatta a „visszaállított” Lenin-, Sztálin-szobrokat. De erről a rendkívüli becsületességű és etikájú, nagy tudású gyermekorvosról és egyetemi professzorról nem hallgathatom el azt az ez idáig még nyilvánosságra nem hozott történelmi tényt, hogy 1944-ben ő volt az a magyar főorvos, aki személyesen azzal a követeléssel ment be a Gestapo budapesti főhadiszállására, és fordult a vezérkari ezredeshez, hogy azonnal (!) és haladéktalanul engedjék ki a budapesti gettóban fogva tartott háromezer gyereket, azokat a zsidó gyerekeket, akik előtt már kinyíltak a haláltáborok kapui. Indoklása a gyerekek egészségi állapotára és szociális helyzetére vonatkozott, valamint hogy az egész fővárost járványveszély fenyegetheti, ha ezek a gyerekek nem kapnak megfelelő orvosi segítséget és ellátást. Két napig vallatták homlokának szegezett pisztollyal. Bakucz József keresztény hitű és szellemű embernek vallotta magát, aki nem nézheti tétlenül kiszolgáltatott emberek és gyermekek sorsát, azaz szenvedéseit, még akkor sem, ha ezzel saját életét kockáztatja. Két nap elteltével őt is, de a 3000 zsidó gyereket is szabadon engedték, akiket először budapesti családoknál helyeztetett „felügyelet” alá, majd külföldre menekített. Ez a mentési akció Wallenberg titkárának segítségével valósulhatott meg – Wallenberg egy korábbi felkérésére, azaz kettejük együttműködésével. (Ezért a gyakorlati hitvallásáért később a pápa személyesen fogadta és mondott köszönetet B. Józsefnek és feleségének.) Magam rendkívül fontosnak tartom, hogy ez a tény a Bakucz József költőről szóló írás első mondatai között kapjon helyet, ugyanis ennek a családnak a gyakorlati etikája, szellemi állásfoglalása és helytállása a nehéz, akár végzetes sorshelyzetekben meghatározó szerepet tölt majd be B. József költői, művészi, szellemi sorsában, még ha ez nem is azonnali és lineáris módon követhető és feltérképezhető.

1957 tavaszán egy teherszállító hajón – több ezer menekülttel – emigrált Amerikába az akkor 28 éves B. József költő, és ő volt az, aki az egy hete koplaló, hithű haszidok számára a főtiszttel kibontatta a hajófenéken tárolt és dobozolt „érintetlen, tiszta” edényeket, és felhozatta számukra, hogy végre főzhessenek és ehessenek a maguk törvényei szerint.

Elhivatottság

A polihisztor, a mérnök, az aposztata a költő... Ennek a rendkívüli intelligenciájú, műveltségű, tisztafejű, erős akaratú és bizonyos kérdésekben megalkuvást nem ismerő, bátor embernek semmilyen kudarc, vereség, sikertelenség és újrakezdés nem jelentett akkora akadályt, hogy a benne élő megszállott művész, aki egyszerre volt hívő és aposztata (hitehagyott), álruhában vándorló és vezeklő „gyalogpróféta”, a nehézségek előtt meghátráljon, és hátat fordítson egyedülállóan különös, céljait tekintve magasztos, más szempontból pedig nagyon is profán, gyakorlatias elhivatottságának.

Nem veszem magamnak most azt a bátorságot, hogy néhány tőmondatra lebontva itt meghatározzam, miben is rejlett az az elhivatottság, hiszen több száz verse, irodalmi, művészeti, kultúrtörténeti, valláselméleti esszéje, fejtegetései éppen ezt célozzák meg, erről vallanak. Ezt próbálja a szellemi valóság geológiai mélységeibe lehatolva analizálni és ezzel párhuzamosan megfogalmazni, a modern tudat fizikájából annak metafizikáját, a hitével harcoló hívő és hitetlen, tudományokon nevelkedett, technokrata gazdasági rendszerekben gyakorlatias ember életritmusát, életszálának fonalát fel- és visszagombolyítani, hogy az „öröklét” fonalával párhuzamosan, amellett járja végig elsősorban az irodalom, zene, művészet, a filozófia, mitológia, misztika, az antropológia, történelem és társadalomtudományok, fizika, matematika, csillagászat és asztrofizika, a nagy szentkönyvek, a biblia, korán, a szútrák, az upanisádok és védák világait, tehát, hogy rövidre fogjam, egy olyan huszadik századi polihisztor, költő, természettudományokban és a műszaki, technikai életben járatos és abba beavatott ember útját, aki egyszerre van otthon, és beszéli a nagy világnyelveket, és lakja azok elektromossággal működő, gépekkel zsúfolt metropoliszait, és vonul vissza időről időre az Őserdőbe, hajózik ki az óceánra, vagy költözik fel távoli, magas, hófedte hegyek vadászkunyhóiba, és aki pontosan tudja, hogy az élet igazsága nem mondható ki, nem fogalmazható meg, csak egy végtelenített pályán haladva állandóan közelíthető, s mely közeledésből újabb és újabb valóságok igazságai válnak láthatókká, és újabb élő rendszerek nyilatkozzák és nyilatkoztatják ki önmagukat. Ez a periodikusan széthulló és önmagában, önmagától újraépülő, újrarendeződő egység és ennek titkos „kulcsa” volt az a cél, ami ellenállhatatlan vonzást gyakorolt rá, ami állandó kutatásra, spekulációkra és elmélkedésre ösztönözte, s mely elérhetetlen és felfoghatatlan cél értelmét végül életének utolsó korszakában – melyről természetesen senki nem sejthette és tudhatta, hogy „utolsó” – Ő a „legegyszerűbb” dologban vélte megtalálni, melyet a szeretet fogalmával jelölt, és ami végül is költészetének kulcsa lett, a versek zárját megnyitó láthatatlan és mégis jelenvaló erő és hatalom: kulcsszó.

A dogmák és tételes vallások hidegen hagyták, bár tanulmányai és jegyzetei után ítélve behatóan foglalkozott a nagy világvallásokkal, és alapos ismeretekre tett szert a tételes dogmatikát illetően is. (Egy éven keresztül segített nekem a középkori német szent, Hildegard von Bingen németből magyarra fordított teológiai, misztikus látomásra épülő művét, a Scivias második kötetét latinból kontrollszerkeszteni.) Eddig publikálatlan kézirataiban és nekem is sokszor beszélt a benne megszólalt „Isteni Hangról”, az alapvető és legtitokzatosabb hívásról, a „Láthatatlan Hívóról”, akihez és amihez véleménye szerint a misztikusok jutottak a legközelebb, és akiket valójában mélységesen szeretett és tisztelt.

Úgy vélem, igencsak anakronisztikus helyzetbe hoznám magam az őt jól ismerő, szerető vagy akár vele szemben álló emberek előtt, más szóval nevetséges helyzetbe kerülnék, ha a valóságnak megfelelően nem jelenteném ki azonnal és az eddig elmondottakkal párhuzamosan: Bakucz József idealizmusa, prófétikus alkata és adottságai, rendkívüli intellektusa, művészi, szellemi és (bizonyos, nem kis léptékű területeken) tudományos felkészültsége mellett semmihez sem hasonlított kevésbé, mint az elvont, könyveibe temetkező, világtól elforduló, szemét ájtatosan lesütő vagy égre emelő tudós költőhöz. Nem! A világra volt éhes, és abból mindent, az egészet akarta; először megismerni, mert okos volt, aztán meghódítani, mert büszke és hiú volt, végül birtokolni, mert gyakorlatias volt a szeretetében is, és ha egyszer elszánta magát valamire, egyáltalán nem érdekelte, hogy mekkora árat kell fizetnie vágyaiért, hogy a „sors” milyen módon nyújtja be a számlákat, és miképpen hajtja be a kifizetetlen tételeket, kamatostul, hogy pontos legyek.

A modern élet és világ ellentmondásainak és kihívásainak megfelelően mindezzel együtt élte az egyesült államokbeli mérnök számára gyűlöletes, megoldandó feladataiban mégis vonzóan praktikus, pénzkereső „átlagéletét” (New York első, légkondicionált, de természetbarát garázsának volt mérnöke – dolgozott atommeghajtásos tengeralattjárókon, ahol az ő feladata volt a trópusi éghajlatra szánt műszerszobák hűtő-fűtő rendszereinek kidolgozása, vagy az M. I. T. lézerkutató termeinek megtervezése stb.), mely életet más szóval és másutt „rabszolgasorsnak” bélyegzett és „becézett”. Részese volt Amerika gazdagságának, amikor volt munkája, mérnöki feladata, de megszenvedte nyomorát, kiszolgáltatottságát a gazdasági „depresszió” munkanélkülijeként, vagy éppen csak mert nem jutott álláshoz. Ha Magyarország jelentette neki a hazát, az elhagyott otthont, a költészet és irodalom nyelvét, kultúrájának csíráját és gyökereit, akkor Franciaország, Párizs és ezen belül a francia kultúra voltak a törzs, az intellektuális, érett férfi szellemi bázisa, ami gondolkodását, költői, művészi szemléletét meghatározta, megtámogatta, és amiből később maga is építkezhetett. A francia szellem felelt meg  – saját bevallása szerint – legjobban lelkiségének. Kifogástalanul írt, olvasott és beszélt franciául és angolul, ezeken a nyelveken verset és prózát is írt, ezenkívül jól tudott németül és latinul. Egy évig élt Párizsban (1963–1964), de anyagi okok miatt úgy döntött, visszaköltözik az Egyesült Államokba. „Sorsfájának” ugyanis ez volt nagy és terebélyes koronája, mely koronáról Ő most itt, az én jegyzeteimet olvasva, sem azt nem mondaná, hogy nagy, sem azt, hogy terebélyes volna, hanem valami nagyon szellemes, nagyon megvető és rendkívül bonyolult fejtegetésbe kezdene, majd a filozófiai értekezés hetedik órájában szomorúan és indulatosan megjegyezné, hogy már megint nincs türelmem végighallgatni, hiszen ez idáig a bevezető, egy-két gondolatát tudta csak kifejteni! Amerika, számára, a „lehetséges lehetőségek” hazája volt, ahol anyagi és szellemi értelemben is rengeteget nyert és legalább ennyit veszített – materiális értelemben mindenképpen. Meglátásom szerint ez volt és ez jelentette a szenvedélyek és vágyak világát, mely világot egyszerre szeretett és gyűlölt, ahol sikeres volt, és ahol a legnagyobb kudarcok, más szóval csalódások érték, és nem utolsósorban a hazátlan haza volt, műveinek, egész életművének „alkotószobáját” rendezte be itt, tágas, nagy terekkel, tengerre és óriás hegységekre „látó” körpanorámás ablakokkal, csillagvizsgálókkal és időutazó szellemjárművekkel. Látható és láthatatlan tárgyak légiói vették körül, hogy szolgálják éjjel-nappal – alig aludt valamit, illetve nagyon kicsi volt az alvásigénye. Itt eresztette szabadjára „selyemlepke gondolatait”, ennek a tájnak a lelkisége, ősi ereje és szépsége táplálták képzeletét, és nyitották ki benne a bezárt világkapukat a teremtés és termékenység gazdag tárnái felé, ez volt az édenből való kiűzetés utáni föld, ahol az öröm és kétségbeesés álmait álmodta, ahol össze- és egybegyűjtötte tudásának megfogható és megfoghatatlan kincseit, könyvtára egyedülálló értékeit, itt volt a sportkocsikkal, kamerákkal, horgász- és vadászfelszerelésekkel telezsúfolt, majd újra kiüresedő élettere, ahol mindent a legapróbb részletességgel megtervezett és kidolgozott, és ahol minden legalább ennyire pontos rendszerbe foglalhatóan esett szét darabokra...

Verseinek

átütő érzékisége, vizuális gazdagsága, bonyolult, mély tárgyi tudással telezsúfolt, részletekbe menő pontos és analitikus szövet- és szövegképletei ezt a gyakorlatias és semmilyen tekintetben nem elvont, életszerető, az életet élni és ismerni akaró és azzal – romantikus szóhasználattal – harcosként szemben álló és győzni akaró férfit tükrözik. Azt, aki Afrika mocsaraiban bölényre vadászik, aki kanadai indiánokkal heteken át vándorol ember nem lakta, óriási sztyeppéken a karibu (amerikai szarvas) nyomában; aki „tengeri ösvények” kék örvényei felett halászhajók harci székébe kötözve napokon át küzd több száz kilós marlinokkal, kardhalakkal, és aki mégsem, mindezek ellenére sem orgyilkos, vadölő, hanem a szó régi, ősi értelmében vadász, ősember, a természet fia, a természettel egy, abból nyeri megújuló erejét, bölcsességét és tudását; aki a természet magányában és csendjében talál vissza saját eredetéhez, ősi egységéhez, a nyugalom és közösség mára eltűnő, archaikus világába. Ismertem Őt, és tudom, hogy állításom igazságának fedezete az ő becsületessége, komolysága és mélységes életszeretete.

Ugyanígy tervezte meg a könyveit is, a címlaptól a legutolsó oldalig. Tökéletes és teljes rendszerbe foglalt, élő, működő bolygókként, mely bolygók hivatásuk szerint mások számára is éltető földként kellett szolgáljanak. Minden egyes kötet: ahol partra lehet szállni égi vagy tengeri vándorutak végeztével; ami föld és haza egyszerre, a szabadság, a szabad szellem és az igaz szellemiség hazája, mert az ő igazi hazája és otthona – én úgy hiszem – a költészete volt, ahol és amiben teremteni tudott, és megalkothatta különösen modern, barbár, kifinomult és drasztikus, lázadó és szenvedélyes nyelvre komponált víziói szellemivé formált és gyúrt, egyszerre realista-szürrealista világát. (Ezeket a képzeteket ragasztgatja eggyé kollázsképein is, versei értelmezik a kollázsokat és a kollázsok a verseket.) Ezeken a területeken fogadta élő barátait és szerkesztőtársait a nagy halott társakkal és barátokkal, André Bretonnal, Jack Kerouackal, Melville-lel, Joyce-szal.

Teljesen és tökéletesen ura volt az anyanyelvének, amin verseit írta. Ennek a varázslatos nyelvi gazdagságnak és elevenségnek nemhogy ártott volna az idegen nyelvterületek és fogalomrendszerek mássága, hanem azokban megfürödve, megtisztulva és újjászületve egy még gazdagabb, mélyértelműbb és komplexebb nyelvet teremtett költészetében, mintegy azok gondolati erejével megtelve, színeiben felélénkülve és felfrissülve. Bakucz József egy igazi nagy és jelentős költészetet „másolt át benső könyvtárából”, titkos kódszámú sötét kamráinak irataiból, mely „feltárt” költői hagyaték a világirodalom modern mítoszteremtői között jelöli ki helyét és jövendő sorsát a szellem- és kultúrtörténetben – függetlenül a „napi tőzsde”, a hazai és a világpiac túlbecsült, majd devalválódó értékeitől. Olyan nagymester volt, akinek az a szerep jutott (mint a japán nó-színház szellemhőseinek, akiknek földi küldetése nem ér véget halálukkal), hogy halála után keressék majd fel tanítványai, és csak halála után lesz módja szétosztani „királyi hagyatékát”, ahogy Vitéz György barátja és szerkesztőtársa fogalmazta.

Utóirat

Ez a szenvedélyes, erős lelkű és akaratú, nagy tudású és a világ szellemi és anyagi kérdéseiben járatos ember – az én tapasztalatom és tanúságtételem szerint – hihetetlenül sokat gyötrődött, holott természete szerint a jókedv és vidámság jellemezte. Gyötrődött és szenvedett a világ, pontosabban az emberek sorsán és jövőjén töprengve, hiszen ő is magán és magában hordozta a világi sebeket és sebesüléseket, átélve és személyesen megtapasztalva az emberi nyomort, kiszolgáltatottságot és elhagyatottságot. Műveltsége, világlátása, technikai képzettsége, világi pozíciói következtében olyan rálátása volt a kor nagy problémáira és olyan áttekintése bizonyos várható vagy már kialakult katasztrófa-helyzetekre és azok lehetséges variánsaira, hogy ezeket a gondokat, félelmeket és talán sötét, sötétségbe burkolt tudásokat mintegy súlyos, levehetetlen „páncélingként” hordta magán... Így talán az a halál, mely látszólag oly váratlan sebességgel és hirtelenséggel szakította ki, hasította le az élők világából és világáról, az Ő számára megváltást és szabadulást jelentett?

– írja 1987-ben a Bostoni Elégiában, és ő soha semmit nem írt esetlegesen, véletlenszerűen. Tudta, mit beszélt!

(Kiadatlan versesköteteit, angol és magyar nyelvű regényeit, művészeti tanulmányait, esszéit, személyes írásait, egyszóval egész életművét és szellemi hagyatékát [15 kötet] megszerkesztve és tökéletesen rendezetten hagyta maga után. Nem szerette, megvetette a rendetlenséget, maga is rendet próbált tenni egy zűrzavarral és rendetlenséggel teli világban, legalább a költészet területén, habár, ahogy humorosan állította, a tudomány sehol, soha és semmiben nem talált és talál káoszt, azaz rendetlenséget a „Teremtett Világban”, amiről Isten úgy határozott: LEGYEN!)