Gutai István

Az ember, ha olvasó…

„Író vagyok. Felpattintom krampuszos dobozom fedelét, s nekem röhécsel, sír-rí a világ.”

(Kolozsvári Papp László)

Az olvasó, aki Kolozsvári Papp László a Kortársban egy éven át megjelenő írásairól akar ismertetőt írni – senki sem kérte rá! –, jobb, ha már szorgalmi dolgozata kezdetén bevallja: bajban van olvasmánya műfaji megjelölésével. A szerző ugyan irodalmi publicisztikának nevezte egy helyütt munkáját, más helyütt viszont – ’91-ben, szintén a Kortársban, mostani sorozatvetése előzményében, felismerve, hogy a kornak nincs műfaja, és „egy író fejének beltartalma fejezhetné ki legjobban azt a percenként önmagának is ellentmondó valamit, amiben élünk” – eszmecicázásnak, -futtatásnak, -bújtatásnak. A könyvalaknak (Szakolczayval az aluljáróban) pedig a Tulajdonképpen regény alcímet adta.

Az ember, ha olvasó, már eddig is tudta, hiszen ismeri az író néhány művét és vallomását, hogy Kolozsvári Papp László szívesen ír egyes szám első személyben, és idegenkedik az írói mindentudás prózaeszközétől. „Úgy érzem, mintha megbotlanék az olvasásban, ha az író kilép hőseiből, hogy a tájról, a körülményekről, a múltról és a jövőről értekezzék. Hiszen ez a könyvben csak a hős szempontjából fontos. De akkor miért nem a hős beszél róluk? Olvasóként is pontosan annyit akarok tudni, amennyit a hős tud.”

A Balzaci kor – megelőlegezve a címet – hőse kiábrándult író, akinek – észlelvén az irodalom régi szerepének megszűnését, az irodalom feleslegességét – már írni sincs kedve. „Annak a magyar irodalomnak, amit mi írunk – fordul pályatársaihoz –, vége, s a következő még csak nem is sejlik.”)

Mi a hős szempontjából fontos Magyarországon 1996-ban, és miről beszél? Szinte a magánlevél személyességével szólít meg politikusokat: a miniszterelnököt és a parlament elnökét, akik „már nem azok, akik lenni tetszettek”, Budapest főpolgármesterét, minisztereket. Tevékenységüket méltatja, megnyilatkozásaikat kommentálja. Üzen a médiasztárnak, aki „kiszenvedett a minden elképzelhető mértéken alulra aljasodott magyar újságírás hóhérkereke alatt”, az „ámulatra méltó pályát befutó” vicclapszerkesztőnek. Eljátszik a gondolattal: mi lenne, ha a pályatársból lett pártelnök „varázsvesszejére kiröppenne hazánk abból a geopolitikai környezetből, amelyben van, s elmenne bokrétának Isten kalapjára”. Az író nem örvend annak, hogy a „valahai acélos pillantású alá nem író” köztársasági elnök tűri magán a legöncz­ta­tá­zást; ő van megsértve az államelnök helyett, aki máskülönben „egyszemélyben egy 56-os (?) mobil szoborcsoport”. Üzen a „legnagyobb rokonnak”, akinek minden kormányzati ciklusban főszerepre vergődött a rokonsága, aki „most mint a dél-amerikai típusú imperializmust építő pártjának a tagja és előharcosa, s két marokkal rombolja le azt, amit a hatvanas években épített”. Angol társalgási regények modorában megjeleníti a kétszer titokban Nobel-díjra javasolt „legnagyobb magyar író” számára („esete” után) az egyetlen megoldást. Mackó tekintetes úrral, Dorkával és Zebulonnal – visszarévedve ama régi útra – képzeletben ellátogat a meg sem rendezett ezerszáz éves kiállításra. (Az olvasó ezt a fejezetet a millecentenáriumi év legjobban sikerült magánrendezvényének tartja.)

Kolozsvári Papp László nem 1989/90-től számítja a (sokak által azóta is folyamatosan kétségbe vont) rendszerváltást, hanem a csomagjáról elhíresült „pénzügy- és aranyér” színre lépésétől. „Ő volt ugyanis az a csodaszarvas – írja –, aki bevágtatván a magyar ember és a multi­kultival hülyített kisebbség csodavárótermébe, ráébresztett, hogy ennek a fele se tréfa. Tőle és általa tudta meg az ország népe, hogy a rendszer tényleg megváltozott, s hogy milyen világ jött el... A létért való küzdelem, amely most kezd állatvilági formákat ölteni Magyarországon.”

Az író megkérdezi a várhatóan újra bekövetkező változásoktól félő népsógort is: „... te nem félsz attól, akit megválasztottál?... aki rád dilettanciázta a szinte teljes gazdasági csődöt, amiből csak a stratégiai ágazatok kiárusításával lehetett kievickélni... aki rászabadított gyerekedre egy táncdalénekes-műveltségű kultuszminisztert... Nem félsz a multimilliárdos szocdemektől? Nem jön neked az érzés, a srég, a csikaró, amikor multimilliomosok azt éneklik az általad hatalomba segített Gyula pártplenáriusain, hogy Föl-föl, ti rabjai a földnek, s főleg azt, hogy föl-föl, te éhes proletár?!”

Az ember, ha olvasó, úgy véli, hogy ezek a mondatok fejezik ki legtömörebben az elmúlt évek változásainak fájdalmasan paradox jellegét. A szerző szerint a kádári emberfajtát önmagától is meg kell védeni. A szocialista embertípus jövőtlenségét és a zalai falvacskák határának teljes osztrák zsebszerződéses felvásárlását látva összeszorult gyomorral állapítja meg: „Ez az emberfajta – a lakosság fele tán – felvilágosíthatatlan.”

Aggódik hazája bizonytalannak látszó jövője miatt. Az Ecce a főemlős című fejezetben elhelyez egy kiáltványba való mondat-részt: „márpedig ha haza volt valaha veszélyben, akkor most a mienk abban van!”. (Érdemes azt is megfigyelni, Kolozsvári Papp László milyen gúnyos-ügyesen – bizonyára a Nyilvánosság Klub éberségét kijátszandó – helyettesíti a hazánk, nép, honfitárs, nemzet fogalmakat.)

„Meg kéne maradni nemzetként” – óhajtja, de abban már nem biztos, hogy a népfogyás utáni betelepülést túl lehet élni. „Lesz-e elegendő integrációs képesség (mármint a maradéknak), hogy folyamatos magyar kultúrájú néppé, országgá asszimilálja a betelepülőket?” – kérdezi önmagától is.

Emlékezve az orosz terjeszkedési hajlamra, és belegondolva a Nyugat délszláv háborúban mutatott beavatkozási sebességébe, a nyugati menedékhelyre menekítésben látja a magyarság meg­maradásának egyetlen módját. Meggyőződése, hogy a világtörténelem legmegdöbbentőbb átmenete közepette az írónak, ha magyar, nem az a dolga, hogy „számolgassa a szőrt alanyi lel­kén”. (A magyar szellemi műhelyek megsemmisítésének veszélyét átérezve Nemzeti Kiadó felállítását javasolja, melynek munkaprogramot is ad. „Hiszen magyar irodalom pedig van – jut el a kezdeti csüggedésből a bizakodásig –, csak ki van áztatva, hiányzik belőle az, ami az amerikaiban, hát még a dél-amerikaiban és az angolban, na és az oroszban ott zsong, ott buzog: az epika, a feszes elbeszélés, a hős.”)

Kolozsvári Papp László zárójelekkel, gondolatjelekkel meg-megszakított, sokfelé indázó mondataiba Shakespeare-től, Aranytól, Vörösmartytól származó vendégszövegeket sző, reklámszlogeneket, interjú-, tanulmány-, politikusi beszédrészleteket, operalibrettó- és slágerszöveg-töredékeket, újsághírt idéz, vicceket mesél, néha vaskosakat is; műveltségi vetélkedőket mímelve szövegéből kiszól olvasójához. Stílusa, amely a humort sem nélkülözi, nemcsak mozgalmas, hanem színes, ezáltal érdekes, olvasmányos. Képzett szavaiból is érdemes összegyűjteni néhányat: polbizgentyű – írja a PB tagjáról. A szó nőnemű alakja: polbizgina. Hadarinának mondja a beszédhibás rádióbemondót. A nőnemű ávós: ávina. Korunk hősei: az (elő)hörgöncök, lihegencek, az (utó)nyomulonc, a neobunkó. Jelzős szerkezetei is kifejezőek: a korai véres és kései mézes Kádár-kor, epevezetékig önző, foggyökérig vérszomjas...

A búcsúfejezetben, amelyben bevallja, hogy tizenkét hónapon át a személyességet csak eljátszotta, és „valamiféle összevéleménynek akart basszushangot adni”, így definiálja azt, amit csinál: „... soha, egy szavában se felejteni el a kort, amiben él az ember, ha magyar író.” Majd elvarrja a szálakat, megemeli kölcsönkalapját, és elköszön. A Rejtelmes szigetből vizionált léghajó (Magyarország metaforája? vagy csak a túlélőké?), amelyről már mindent kidobtak, magát a gondolát is, megkönnyebbülve száll a schengeni határok fölé. Az ember pedig, ha olvasó – zuhantában, még mielőtt a földbe fúródna és szörnyethalna –, könnyedén integet a tovatűnő szerencséseknek.