Kortárs

 

Deák László

Bakucz és a mainstream

Bakucz József szövegeinek nagy erénye, hogy ízlelgetése, kóstolgatása élvezetes, csakúgy, mint alapos tanulmányozásuk. Izgékony, állhatatlan korszak a miénk. Ínyünk mind újabb ingereket keres; ész dolgában is előre vagyunk. Eszünk az van.

A címben szereplő fogalom, a mainstream nem igazán a mi szavunk. Amerikai és jazz-kifejezés, arra szól, ami menő. Mainstream a mindenkori menő. A fővonal, ha így tetszik. Jelzi, mi a tejföl krémje, satöbbi. Bakucznak ehhez többféleképpen volt/van köze, de legalább háromszorosan: 1. hatott rá a mainstream, 2. mainstream volt/van ő maga, 3. a mainstream hatást gyakorolt a nála fiatalabbakra.

A jazzes analógia ez esetben nem valami hajánál fogva előrángatott dolog, szándékos eredetieskedés, hanem Bakucz költészetének velejéhez van köze. Sarkítva: Bakucz hazai értékelésének egyik megnehezítője, hogy ő (egyebek mellett) jazzrajongó, jazzpárti lírikus volt. Minden irodalmi tény, ami ebből nála következik, egy kissé idegenszerűen hat itt ma is, ahol a filoszok jazztápláléka sosem is elsőrangúan napra kész, sem bőséges.

Az 1969-es megjelenésű Új égtájak versantológia bevezetőjében, Bakuczról szólva ezt írja Határ Győző: „A leghamarabb szabadult meg attól, ahonnan kiindult – a magyar Parnasse oly nemesen tündöklő s oly tiszteletre méltó hagyományától; Ő már nem bírja sem a nemzeti Rondabugyrok panaszolását, sem a jelzőrendszer kötelező, érzelmi ódonkodásait.” A kötetbe felvett versek akkori szolid újszerűségét tekintve Győző bácsi igencsak helyes ítéletűnek, már-már látnoknak bizonyult a mondottakkal, már ahogy Bakucz pályaívének későbbi alakulását előlegezte.

Az amerikás ötvenhatosok között Bakucz volt a legidősebb, egyben a legkiforrottabb költő. Számos tényező, jól körülhatárolható előzmény, meghatározó élmény okán Bakucz ún. költői elhivatottsága a vele egy kenyéren osztozó pályatársak számára evidenciát jelentett. Ekkor még, a hatvanas évek közepéig-végéig tartóan, Bakucz döntően az európai kultúra, jelesül a kortárs párizsi avantgárd hatása alatt állott, az akkor már számottevő bostoni, New York-i tapasztalatok, benyomások ellenére. Az alapvető franciás érintettség Bakucz életének további két évtizedében gyengült ugyan, de fényéből azért mit sem veszített. Amerika lehengerlő dinamikájának későbbi átélése, e kihívás belső elfogadása hozta magával költészetének döntő változását, amelyről a hetvenes évek legelejére datálható vad szövegei tanúskodnak először.

A jazz mainstream-jeleseinek ugyanekkor Európa (valamint a Közel- és Távol-Kelet) jelentett nagy felfedezést. Ők Bakuczcal ellentétes irányból érkeznek. Amerikaiak, és többnyire fekete muzsikusok. Ők azok, akik a háborút követő években Theolonius Monk, Charlie Parker, Art Blekey, Dizzy Gillespie, Sonny Rollins és a velük egyívásúak bandáiban játszva kitalálták a bebopot. Akiket mélyen érintett otthon a faji diszkrimináció és a kábítószer-ellenes törvények. Akik hajdan együtt lógtak a Greenwich Village művészkávéházaiban, ismerték Pollockot, Jack Kerouacot és William Burroughst. De ott vannak köztük az ösztönös rögtönzéssel szemben már gyanakvó, kiváló cool zenészek és a Los Angeles-i, tehát nyugati parti jazzéletnek a kortárs kompozíciós zenére is fogékony kulcsemberei. És nem hiányoznak a free-music elkötelezettjei sem, akik javarészt Coltrane és Ornette Coleman nyomdokain haladva jó másfél évtizedig lázban tartották a jazzvilágot. Mindezek közös anyanyelve a néger folklór legtisztább kincse: a blues. Muzsikájuk szülőföldje pedig az egykori, többségében francia nyelvű kikötőváros, New Orleans, ahonnan minden elindult, hogy sok nemzedék és zseniális újítók kezén egyetemes zenei és előadói formává érjen, az amerikai zene eredeti alkotásává, amely egyben a XX. századi életérzés autentikus kifejezésmódja lett.

Nem csoda, hogy az a kölcsönhatás, amely a jazz valóságos nagyköveteinek, például Bud Powellnek, Miles Davisnek, John Coltrane-nek, Charlie Mingusnak, Stan Getznek és másoknak hosszabb-rövidebb ideig tartó európai turnéja vagy letelepedésük nyomán e kultúrák között létrejött, mélyen befolyásolta századunk második felének művészeti mozgalmait, nagymértékben hozzájárult az alternatív kultúrák kialakulásához, majd térnyeréséhez.

Ennek a folyamatnak fő animátorai kétségkívül Miles Davis és John Coltrane, a korszak leg­ragyogóbb s legeredetibb jazzmuzsikusai voltak. Szerepüket a hatvanas–hetvenes évek in­no­vátorai sorában alig lehet túlbecsülni. Már fiatalon mitikus rajongás és tisztelet övezte őket, s szinte a világ csodája, hogy ezt életük végéig sikerült megőrizniük. Mindketten az élő jazz szimbólumává váltak, és minden későbbi törekvés példáivá.

A mítosz Bakucz munkásságának, átfogó kultúraképének és, mondjuk így, költői technikájának is leglényegibb lényege. És kétségkívül, Coltrane-hoz hasonlóan, Bakucz személye is alkalmas volt arra, hogy köré mítosz fonódjon, amelyet váratlan és tragikus halála, életművének tucatnyi kötetre rúgó, eddig publikálatlan hányada csak felerősített, s újabb dimenziók felé nyitott meg. Költői életéből csak a külső visszajelzés, a siker hiányzott, pedig minden szem­­pontból rátermett, és százszorosan kiérdemelte, hogy kegyeiben részesüljön. Sorsa azonban ezt makacsul és kegyetlenül megtagadta tőle.

Ahogy egykor, századunk elején Ady megnevezte: „az a szent nagy összevissza”, azaz az egymást követő nemzedékekben megújulást találó, mert sokkszerűen ható életélmény lelt adekvát formára, végletes kifejeződésre Bakucz ízig-vérig lírikusra valló, látnoki és prófétikus, elégikus és ironikus, megkomponált és improvizatív, bőven áradó és polifon ritmusú szövegeiben.

A tőle korábban megszokott fátyolos, fájdalmas, magányos trombitahang, az a finoman kimunkált, ötvösmunkára emlékeztető, rövid tartamhoz szabott szólójáték megmaradt ugyan, de változott funkcióval. A melodikus és ritmikai alap egészen átformálódik. Az éles határok, kontúrok, a szólamok arányai egészen fellazulnak, és a megnyíló eresztékeken szokatlan igék, új hivatkozások, idézetek, szómozaikok és villogó ábrák, tárgy- és fogalmi töredékek áramlanak be. Az elektromos basszus indázó betűzése, a villanyorgonák s szintetizátorok, egzotikus ketyerék bőbeszédűsége szétfeszíti a hihetetlenül kitágított játékkeretet is.

Ez persze Davis zenéje az at Fillmore négy estéjén, vagy Coltrane-é a Meditations, netán Cecil Tayloré a Conquistator felvételén. De Bakucz csaknem ugyanez a Manöken, az Atlantisz és az Anyolló… szövegeiben.

Igazából persze inkább csak az impresszióimat sorolom. Igencsak nehéz azonban másképp közelednem egy olyas, lezárult életmű kardinális kérdéseihez, mint a Bakuczé, amelynek teljes vonulatát még most is legfeljebb sejteni lehet. Esetében a megjelent művek olyként rajzolják ki a pályát, mintha teljes képet kapnánk belőle, holott tisztában lehetünk azzal, hogy számottevő a kiadatlan anyag. Ezért is csupán a róla alkotott, róla alkotható virtuális képpel kerülhetünk érintkezésbe. És ez ismét csak a Bakucz-mítoszt táplálja.

Ebben a virtuálisan ismerhető oeuvre-ben a rendező vonalak nagy találkozások vonzataként vannak elhelyezve. A találkozások döntő mozzanatot képviselnek Bakucz életében, és a művekben szintúgy látványosan transzformáltak. Az oldható hal című fordításkötet előszavában, Bretonról szólva – aki egyébiránt a magabiztos mainstream megtestesítője, másrészt későbbi elágazások indukálója volt – Bakucz erősen kiemeli és nyomatékkal hangsúlyozza a találkozások fontosságát. Breton pedig Bakucz laráriumában kiemelt helyet birtokol, egyféle szellemi vezetőjeként is felfoghatóan. A találkozások elementáris bakuczi jelentősége azonban mélyebb rétegből kell hogy fakadjon, mint azt egy bármily fundamentális Breton-hatás valószínűsíthetné.

Mert Bakucz művészi kvalitásának és nyitottságának tényei épp a találkozások testi és szellemi hozadékával mutatnak szoros összefüggést. Köznapian szólva: Bakucz nem csupán kiszívta a számára mindig szellemi és költői izgalmat hozó találkozások minden éltető cseppjét, de képes volt azt szinte azonnal és rendkívüli hatékonysággal sajátjává szintetizálni s rob­ba­náskész energiává átalakítani. Ami nem más persze, mint a bakuczi szöveg.

És rögvest hozzáteszem, hogy e találkozások minden esetben szerelmek, vagy affélének minősülnek. Hol a mikrobiológia, hol a báránysült szakszerű készítésmódja, hol az ősi kínai jóstechnika, a bizánci protokoll, az afrikai legendárium, a közép-amerikai indián kultúrák, a szerzetesség látomásirodalma, a fényképezőgépek, a kibernetika távlatai, a vadászat s horgászat, a Wagner-operák, a nyakkendődivat, a lettrizmus a kitüntetettje Bakucz vonzalmának és kiapadhatatlan tudásszomjának. És még temérdek külön természet számára nyílt meg, mint máskor és oly hevesen egy-egy húsból-vérből való szerelme előtt. Bakucz nevezett találkozásai emiatt emlékeztetnek Don Cherry és a pakisztáni zsebtrombita találkozására, amelyet kvázi-szürrealista tónusa ellenére mégis inkább szenvedélyes viszonynak neveznék.

Amikor 1990 októberében Bakucz József meghalt, a hozzá közel állók és pályatársai számára a megrázkódtatáson túl tudatosította az elárvulás mikéntjét, amellyel ő maga régóta metafizikai kapcsolatban állt. Életének utolsó két évtizedében megtestesítette azt a mainstream-ideált, amelyet Coltrane-nél és Davisnél maga is nagyra értékelt. Bakucz teljesítménye ugyan bezárult egy, a világ számára nehezen megközelíthető nyelv körébe, ám az értők szemében ettől még nagyobb jelentőséget nyert ez a teljesítmény. Egy szinte töretlen lendülettel párosuló „clair voyance” segítette, hogy korának serkentő energiáit magába gyűjtve a fővonal áramába jusson. Emberi gyengéin és vészjósló előérzetén fölülemelkedve műveiben az egyetemes ihletettség, virtuális komolyság és a megbabonázó gyengédség hangján szólal meg, a költészetben ritkán tapasztalható differenciáltsággal. Egy olyan időszak fontos tanújaként, amely Miles Davis 1991 szeptemberében bekövetkezett halálával, valószínűleg szimbolikusan és valóságosan is, lezárult. Boris Groys egy remek tanulmányában meggyőzőerővel festi le ezt az innovatív és kreatív korszaknak keresztelt félmúltat, amely szerinte éppen most adja át helyét a mai main­streamben a tautológiák egyeduralmának.

Egy másik aspektusból nézve a Bakucz utáni, tehát a kilencvenes évek irodalmában szinte rögeszmeszerűen ismétlődik egy tétel, amelyet Beckett korábban fogalmazott: „Többre becsülöm annak a kifejezését, hogy nincs mit kifejezni, nincs mivel és nincs miből kifejezni, hogy nem létezik a kifejezés ereje, a kifejezés vágya, csak a kifejezés kötelessége.” És ez kísértetiesen egybecseng John Ashberry szavaival: „Marad őrületünk és kedves virágunk / És hogy csakugyan nincs már miről írni.”

Bakucz természetesen nem így és nem ezt gondolta, legalábbis hozzáférhető, valamint csak virtuálisan észlelhető művei másról tanúskodnak.

Nem kevés önbecsüléssel bízvást úgy vélhette, hogy elődeihez, kortársaihoz mérve a maga eredményét sikerült valami eddig nem tapasztalható többletet bekapcsolnia a költemények sodrába, amelyek így, még pusztán a közlésvágy kiáradása és euforikus megnyilvánulása által is, a rendkívüli invenció által vezérelt üzenetek sorába tartoznak. Vagy ahogy maga szug­gerálja, hivatkozva kedvenc jazz-zenészeire: „miles legújabb lemeze a TUTU már egész / hivatalos boszorkányság így nem / lehet egyáltalán a trombitán játszani / amit itt miles csinál az egészen egyszerűen a trombita tagadása / »his horn is really not really a horn anymore« / mint ahogyan ez az enyém (bak) sem igazán az már. / Átcsavartuk a trombitánkat valami mássá / mint ahogy Coltrane tette a saxofonnal / igen”

 

vissza