Czakó Gábor

Az Orrmány

1.

Senki se tudja pontosan megmondani, hogy mikor indult meg az a bizonyos rejtélyes burjánzás Bombácska orrában. Illyés Gyula óta ismeretes volna, hogy az orr húsosodása és lomposodása az öregedés csalhatatlan jele – már ha kíváncsiak volnánk költők tapasztalataira. Bombácska fütyült rájuk, mivel az ő életprogramjából az öregedés és a költészet egyszerre hiányzott. Ő önmagára látszott kíváncsinak lenni, legalábbis környezetének úgy tetszett. Lélegzetvételnyi szünet nélkül illegett a tükör előtt. Akkor is, amikor diktált a titkárnőjének, vagy odahaza a férjét ugráltatta: „Olyan jól leültem, Roland, nem szagolnád meg helyettem a jácintot? Tudod, mennyire imádom a jácintot!” Vagy beszélgetett az elnök-vezérrel, esetleg a bolti lány szemét vizslatta, mit mutat a füstölt gomolya mérése közben. Tükörként használta a környezetét, s egyre azt kutatta a reá villanó tekintetekben: milyennek látják őt. Bódulnak-e a parfümjétől? Eszétől, eredetiségétől, bátorságától, kosztümjétől, az elveitől, szaktudásától, a rúzsától? Egyetlen szóval: észrevették-e, hogy mennyire gyönyörű, milyen hibátlan, kívánatos, bámulatos, észbontó, lenyűgöző, modern, zseniális, szerény és tökéletes? Ha mákszemnyi vakotát észlelt az illető reflexragyogásában, akkor annak befellegzett. A titkárnőknek és a bolti lányoknak azon minutában végük lett, és valamennyi beosztott helyzetű ismerősnek és úgynevezett barátnak is. Leszerepelt előtte egyszer s mindenkorra a füstölt gomolya is, amiért olyan kajánul lapult a kislány kezében, aki midőn átnyújtotta a pult fölött, oldalra szemezett, ferdén – mint valami visszapillantó tükör a másik sávban érkező autókkal – a rövidnadrágos kölyökkel. Amolyan trógerforma a gondolák közt: kék köpeny, szőrös lábak, előtte a kiskocsiján tonna szardínia, liszt, étolaj. Mit lehet kezdeni egy félrehordó tükörrel?

Nehezebben ment a elnök-vezérekkel és Rolanddal. Őhozzájuk száz kegyes és kegyetlen érdek lánca bilincselte.

De maradjunk az orránál. Az bizony fitos sosem volt, mint a buta libáknak, hanem határozott, éles metszésű és kifejezetten intellektuális. Cimpái szintén jelentékenyek, tágulásra készek, mint a telivéreké, akiknek lételemük, hogy száguldozzanak az életben. Nos, ez a csoda kezdett el eleinte csak leheletnyit vastagodni és pirosodni. A folyamat náthával járt, egyre fokozódó náthával, amit csak mind gyakoribb, hovatovább percenként esedékes orrfúvással lehetett féken tartani. A váladékokat még úgy-ahogy, hanem az orrot! A húst, a színt! Utóbbi oly derűsen piros lett, mint egy reneszánsz bíboros kalapja a velencei farsangon, a hús pedig! Nos, az egy hónap alatt négy centit nőtt. Heti átlagban ugyan egyet, de az első héten felet, a negyediken kettőt... Ezt Roland állapította meg, ránéztében. Növekedés közben pedig az a bizonyos éles metszésű és intellektuális szerv ormánnyá kezdett alakulni, mert a hű cimpák követték előnyomulásában az orrhegyet.

Bombácska egyszer csak arra lett figyelmes, hogy mind szemtelenednek körülötte a tükrök. Bámulnak, csodálkoznak, sőt vágyakoznak továbbra is, de nem illendően, hanem. Egyre pimaszabbul vigyorognak, mi több, kuncognak, sőt elfordulnak, és buffanva röhögnek. Kétségtelenül összeesküvést szőnek ellenem, mondta Bombácska magában. Titkárnőjét kirúgta, az elnök-vezérről megállapította, hogy egy bunkó állat, Roland pedig hülyébb, mint valaha, pedig már rég eljutni látszott oda, ahonnan az ember már nem hülyülhet tovább. Mértéktelen lett, és aránytalan és szemtelen. Innen eredhetett, hogy a vasárnapi ebédnél – az aperitifnek megivott körtepálinka és a húsleves egyesített hevétől fölbátorodva – megkockáztatta:

Az orrod, édesem! S máris összeharapta ajkát, mert Bombácska orra bizony bele-belelógott a száját cseles tekergésekkel becserkészni próbáló leveseskanálba.

Mi közöd az én orromhoz? Nem voltál még náthás soha?

Ekkor, szinte az éles kérdezéstől kijjebb lökődve, orra egyetlen másodperc alatt vagy jó hüvelyknyit nőtt. Toccs, bele a kanálba, kipöckölve onnan a sárgarépát.

Hülye!, sikoltotta Bombácska. Földre dobta kanalát, tányérját, szalvétáját, s átrohant a nappaliba. Roland átugrotta a romokat, utánaszaladt, hogy megvigasztalja. Bombácska zokogott, dobálta magát a heverőn. Mi bajod van velem? Mi bajotok van? Miért üldöztök, miért gyötörtök? Mit vétettem? Hát nem lesem minden sóhajod, kívánságod, nem élek már úgy, mint valami áldozati állat levágás előtt?

Roland a kezét tördelte: De édesem, no de édesem! Hogyne, édesem!

Amikor Bombácska végre megnyugodott, és hisztériás rohama csöndes zokogásba oldódott, akkorra orra már meghaladta a gyermekarasznyi hosszúságot. Szelíden hevert a kalocsai díszpárna dús virágai között, akár egy jóllakott rézsikló a napsütötte réten.

2.

Orvos? Ilyenkor az embernek, különösen a háziembernek, így Rolandnak is eszébe jut, mert ha baj támad bennünk, akkor rögtön körülnézünk, honnan kaphatnánk segítséget. Nos, ilyen kórismével föl lehet hívni egy orvost? Venezuelay doktor barát, de egy szót se hinne el az egészből. Roland megvizsgálta magát: ő sem hinné el, akárki mesélné. A rendelőbe elvinni Bombácskát? Lehetetlen, hiszen ő nem beteg.

Maradt a csel. Királycsel, sakkparti a dokival.

Bombácska hozta az izzadó sört a tálcán a hűtőből, s közben a másik kezével a zsebkendőjét igazgatta, mintha hirtelen tüsszögési roham jelezte volna készülő támadását. Nem is ő igazgatta talán, hanem a keze, mert ő továbbra sem érzékelt semmi rendellenességet – no a nátha, persze, a náthák jönnek-mennek.

Venezuelay látta, amit látott, s rögtön tudta, hogy ez a probléma kívül esik a belgyógyászat vagy a sebészet illetékességi körén. Nemkülönben az orr-fül-gégészetén is – a látszat ellenére.

Mióta?, kérdezte, amikor Bombácska magukra hagyta őket.

Talán két hónapja… két és fél. Roland a lecserélt bástyákból tornyot rakott, majd rájuk ültette a sötét huszárt, s az építményt – emlékművet? – körülrakta bámész parasztokkal. Hja, a nép már csak ilyen.

Megcsal?

Valószínűtlen. Évek óta unja a szexet. Úgy tartja, hogy ahogy ő önmagát szereti, úgy őt nem szeretheti senki. Rég nincs egy szabad pillanata, amit másokra vesztegethetne.

És ő mit szól hozzá?

Mihez?

Az orrához.

Roland maga is meghökkent saját válaszán: egyelőre nem tud róla.

Neem? Venezuelay keze lezuhant az asztalra a söröskorsóval. A bástyatorony a fekete huszárral összedőlt, a korsó ripityára tört, a táblán álló sakkfigurák elhaláloztak.

Bombácska beszaladt: mi történt? Rosszat sejtve pillogott a férfiakra a gyönyörű, kerek kék szemével az orra két partjáról, amely különös, vörös folyóként szelte ketté arca gondosan barnára kvarcolt tájait, s már a habos gallérral körülvett dekoltázs tájékán szimatolt új kalandok után.

Venezuelay doktor együttérzően hátba veregette Rolandot: hajaj, öregem, s azzal elpályázott.

Ronald ezen a napon föltalálta volna hitvese számára köznapi viseletnek a csadort. Sűrű fátyol az orrcsonttól akármeddig. Lehet fehér, pompázhat a szivárvány bármelyik színében, összekomponálható blúzzal, blézerrel, kosztümmel, pulóverrel. Bombácska végig se hallgatta, hozzávágta a másik söröskorsót. Neked elment az eszed! Nem élünk Arábiában!

3.

A Nemzetközi Nőnapra, amikor országszerte kivirágoztak a mandulafák, és a seregélyek visszatértek téli száműzetésükből, Bombácska orrának hosszúsága elérte a tizennégy centimétert. Két héttel később, amikor a sárgabarack bimbói is kipattantak – pontosabb, ha orrban fejezzük ki az idő múlását –, tehát a tizennyolcadik centiméternél fordulat állt be az események sodrában. Roland rácsukta az ajtót a reggeli rohanásban. Bombácska akkor már hetek óta otthon volt, szabadságon, mert a cégnél az emberek megvesztek. Hogy bolondok, tudta régtől, éppen ezért megtette a tőle telhetőt: alkalmazkodott hozzájuk. Úgy tartotta, hogy ismeri az emberi természetet. Sportosból démonra dizájnolta magát, kicserélte ruhatárát, a nadrágokat szoknyákra váltotta, a dzsekiket, kardigánokat és garbókat kabátkákra. Félhosszú, barna haját vendégtincsekkel egészítette ki. Kibodoríttatta és átfestette halványlilára, oldalt melírozott csíkkal, hátul farkincával. Prémeket és habos sálakat tekert a nyaka köré, óriás, tollas kalapok lebegtek a feje körül, mint strucctól, pávától kölcsönzött glóriák. Ellensúlyként beszédjében próbált modernnek mutatkozni. Megkétszerezte mondataiban a bazmegek és az emlősök nemi szerveinek számát. Az őszinte jó szándék kevésnek bizonyult, a bolondokról kiderült, hogy aljasok, egyéb céljuk sincs, mint gyilkos tréfákkal mérgezni körülötte a levegőt. Azok közé a brigantik közé ő nem teszi többé a lábát, majd magánügyvéd lesz vagy zugírász, akármi. Vagy tartsa el Roland, keresett ő már rá eleget. Roland persze igent mondott, és loholt reggeltől estig a pénz után, meg hogy valahol másutt legyen, egyebek közt bizonyos Arankánál, s a sietség volt az oka annak, hogy a baleset megtörtént.

Vagy az őrült idő! Mert ennek a napnak hajnalán hó esett. Este jeges vihar és reggelre ujjnyi vastag, halálos dermedet a virágos ágakon!

Szegény orr! A csapódó ajtó derékszögben balra törte a hegyét, s az úgy maradt akkor is, amikor Bombácska már abbahagyta a jajveszékelést, s Roland összeszedte a földről a bunkofont – mert az volt a tettes, az maradt itthon, a gaz zsebtelefon, azt nyújtotta volna neki ki az ajtón Bombácska, amikor a gonosz ajtó önállósította magát. Ketten dajkálták az ártatlan áldozatot. Mintha a gyermekük lett volna, Nikolettájuk helyett, akit angol szóra egy évre a papával Amerikába küldtek. Így maradt az orr: vörös, törött, könnyes, taknyos babus az összefonódó hitvesi kezekben.

A szenvedéstől fölparázslott szívükben az elhamuhodott érzés, és a rendesen szombatra kitűzött egészségügyi szerelmeskedésüket azonnali hatállyal előrehozták, s haladéktalanul elvégezték az előszobaszőnyegen. Úgyszólván boldogok lettek. Roland elfelejtett káromkodni, holott lekéste megbeszélését a tőzsdeügynökkel. Bombácska pedig kis híján főzött neki vacsorát. Mindenesetre fölhívta délben a bűnös mobilon, hogy vegyen két pizzát. Egyenek együtt este, és hajnalban hívják föl Nikolettát Salt Lake Cityben

Roland éppen pizzát vásárolt Francseszkónál, a halasat magának, a sonkásat szeretőjének, a zöld szemű kertészlánynak. Chiantit is ittak. Aranka csöndesen kuncogott Bombácska orrának kalandjain, csupán a helyzet kedvéért, mert szívében részvétet érzett vetélytársnője iránt. Rolandnak jólesett kedvese tapintata, és késznek mutatkozott arra, hogy vacsorára is pizzát egyen. Rögtön meg is rendelte Francseszkónál az esti halasat meg a sonkásat.

4.

Bombácska önmagát rendes feleségnek tudta, szeretőt nem tartott, ami nem jelentette azt, hogy ne csalta volna meg olykor Rolandot. Persze nem igaziból. A szerelemről is megvolt a kiérlelt véleménye már kamaszkora óta. Nagyanyja udvarában látta, hogy az ólból reggel kirontó tyúkok fütyülnek a kukoricára: rohannak szanaszét gilisztát keresni. A vörös tyúk talált egyszer. S ahogy vigyázatlanul lehajolt érte, a kiskakas rögtön a hátán termett. Erre a nagykakas odaugrott, látszólag féltékenyen, de előbb a tyúktól vette el a gilisztát, s utána verte le róla a cicerélni vágyó legénykét. No, ilyenek a férfiak. Persze a korszellemmel szembeszegülni csak a bolondok szoktak. Még építőtáboros korában megtanulta, hogy ha egy csomó férfi és nő megszokott köreiből kiszakadva valami abszurd célból összejön, olyankor muszáj. Amikor a kiszes korból kinőtt, a KISZ pedig elszállt a történelem forgatagában, a muszájos alkalmak más formát öltöttek. Így például az évi rendes siófoki jogászkongresszusokon Öttössy bíróval szokott a szállodában prütykölést végezni. Egész esztendőben kezicsókolom, kollegina, szép időnk van! Jó napot,  bíró úr, ön szerint a laesio enormis elve a jelen perben alkalmazható? A kongresszuson meg – lásd mint fent. Nos, Bombácska nem várta ki a jogászkongresszust, hanem fölkereste Öttössy bírót. Öttössy agglegény volt. Orgonafáktól körülvett kis budai társasházban lakott, családi ezüstök, kétszáz éves szekrények és fekete olajfestmények között, melyek akár régi Öttössyket is ábrázolhattak.

Szszszszííí! Ezt a hangot adta ki magából köszönés helyett, midőn ajtót nyitott. – Rosszkor jöttem? Bombácska erőszakosan besurrant, botolva a küszöbön, mert esengő tekintetét nem vette le a bíró két méter magasan viselt fejéről.

Sz, sssz!

Rosszkor persze, hisz nem volt jogászkongresszus, és Öttössy bíró teljes lelkével átadta magát a vörösborban párolt báránycomb készítésének, nem beszélve arról, hogy kapcsolatukba a helyszíni szemle a Borbolya utcában sosem volt bekalkulálva, így Bombácska jókor semmiképp sem jöhetett volna, hanem az ok! Öttössy bíró ember volt, s éles szemmel rögtön látta az okot! Szíí! Az ok maflán, vörösen lengett a tavaszi kabátból kiszabadított keblek gyönyörű, dunántúlias domborzata fölött.

A báránycomb barátilag adott ürügyet a hátrálásra. A serpenyő üvegfödője alatt  barnuló pecsenye még pár csöpp vörösborért esengett, a hagymák már bánták, hogy oly kajlán összekuszálódtak a mártásban, egy kalandos fokhagymagirizd meg egyenesen kipuccant helyéről, abból a kis barlangszentélyből, ahonnan küldetése szerint egy szalonnadarab társaságában át kellett volna szellemítenie a húst. Doktor Öttössy tehát kevert és rendezgetett és bajmolódott födővel, fakanállal, az oportóspalack dugójával – jogosan nézhetett százfelé, ahol nem tartózkodott az a bizonyos orr.

Mert mit mondhatott volna? Bucimucim/ügyvédnő, a te/az ön orra/ormánya… A definíciós gondok, lám, megoldhatatlanok már az alanynál, a mondat elején, s hol vagyunk még az állítmánytól? Mi állítható korrekten arról a bizonyos hogyhívjákról? Nagy? Vörös? Lóg? Mihez képest és hogyan, miért és egyáltalán, mit keres itt? Ott? Ott, ahol van. Van? Mit jelent esetünkben a van? Nőtt? Lett? Termett? Mitől? Növekszik-e még, vagyis hová terjed még a van-ása, vagy stagnál? Hogy jön a mai estéhez, a fokhagymás báránycombhoz és a kékfrankossal murci korában frissített decsi oportóhoz? Öttössy éppen azért ment bírónak, hogy a dolgokat megnevezze és megítélje, és kimondja, hogy mi micsoda s mi nem. A sokkalta jövedelmezőbb ügyvédi pályán arra kényszerült volna, hogy orrmánynak mondja az orrt s viszont, és érveljen, igazolja, amire megbízója fölfogadja. Ekkora szabadelvűséget lelkiismerete kirablásaként, leigázásaként élt volna át. Hiszen bár a báránycomb is százféleképpen készíthető, lehet tenni a mártásba mustárt, paradicsomszószt, szóját és így tovább; fűszerként illik hozzá a majoranna, a babér, a koriander, a gyömbér, a zeller, a hagymákhoz metélhető hegyes, erős zöldpaprika, sárgarépa, sőt brokkoli. Ámde! A sor szinte beláthatatlan, mégis véges. Az elméletileg lehetséges ízek közül az olyasfélék, mint a fahéj vagy a vanília, egyenesen kizárandók, a maradók pedig egymást és a bárányhús zamatát kioltják. A lényeg elvész, az eredmény valami megnevezhetetlen habarék lesz, ami akkor is pocsék, ha ehető.

És mit lehet kezdeni, mit kezdhet ő, a meghatározások és ítéletek embere egy olyan orral, amely – meglehet – nincsen?

Bombácska ugyanis szóba sem hozta. Panaszkodott környezetének gyilkos-gúnyos indulataira, férje értetlenségére, az emberi aljasságra. Sírás közben tanulmányozta Öttössyt mint tükröt: milyennek mutatja őt? Hol az a jel, az a rendellenesség, az a sötét titok, ami tönkreteszi az életét? Ám csak a bárányt látta pecsenyeként legelészni a Altwasser porcelán virághímes rétjén. Más választása nem lévén, evett derekasan a sültből, a köretből, a salátából, ivott a decsi vörösborból, és a szót a készülő bírósági törvény tervezetére terelte. Orra oly kecsesen kerülgette a villára tűzött falatokat, mint egy karmesteri pálca, sőt a szalvétát is elegánsan kezelte önmaga ápolására, mi több, a vacsora végeztével tisztát vett ki a tartójából, s megtörölte vele gazdája ajakát.

5.

Namármost, fölmerül a kérdés: lehetséges, hogy Bombácska nem vette észre, hogy orra huszonnégy, harminc, majd negyvenkét centiméter hosszú lett, mint valami férfiláb, s egyre nőtt tovább? Hogy vörös, bőre hámlik, és teljesen ormányszerű? Hogy hajlékony, akár a kígyó, tekereg, izmos, ügyes, megragad tárgyakat, akár az elefánté? Tud írni, bekapcsolja a tévét, képes fölhúzni-letolni gazdája bugyiját, és állandóan csöpög? Csupa takony tőle a távirányító, a szőnyeg, a bugyi, a pizza?

A kérdés tehát fölmerült – ám akkor mi van? Ki tud rá egyszerű és egyértelmű választ adni? Közhelyesen mondhatjuk: naná, hogy észrevette, hisz nem vak, látja, amit akárki más. Ha munkahipotézisként föltételezzük, hogy ugyanazt észlelte, amit a férje, Öttössy bíró, Venezuelay doktor, van-e adatunk arra, hogy ugyanúgy? S észleléséből ugyanazt a következtetést vonta le, mint az említettek vagy az elnök-vezér, vagy a kirúgott titkárnő?

Érezzük, hogy a két ugyanaz közt micsoda különbség lehetséges? Például az elnök-vezér a részvénytársaságnál Bombácska orra láttán – mely utolsó találkozásukkor a nyolcadik-kilencedik centiméter között volt, vagyis az ormányosodás legkezdetén – fejét csóválva összeütötte tenyerét, ez nála a megdöbbenés jele volt: ugyan, ez lehetetlen! S amikor híre jött, hogy Bombácska orra már kétarasznyi, ismét tapsolt: ilyen nincs a harmadik évezred hajnalán, a tudományos-technikai forradalom kellős közepén! Ezt a nőt ki kell rúgni! Ám helyettese, aki szintén fölvilágosult elme volt, mérnök-közgazdász, ugyanannyi közvetlen tapasztalat birtokában hitt Bombácska orrának ormányosodásában, lévén a haladás elkötelezettje. Nota bene, akárcsak a vezér. Hol van az megírva, hogy az evolúció lezárult? A szédületes fejlődés, a demokrácia és a globalizálódó szabadpiac új embert kíván, s az talán éppen a mi bankunknál alakul ki. Az sem zárható ki, hogy hamarosan tömegével jelennek meg a homo novusok, ezernyi új tulajdonsággal. Kinek ormánya lesz, kinek ötezer köbcentis agya. Két hónap rendkívüli szabadságot adott Bombácskának, és reggeli borotválkozásai alkalmával gondosan méricskélte saját orrát. Néha úgy találta, mintha egy-egy millimétert tán nőtt volna. Megfigyeléseiről naplót vezetett, a nyert adatokat táblázatban rögzítette.

Ahány ugyanaz, annyi nézeteltérés. Hogy Bombácskánál maradjunk, s hozzá az ő szavait használjuk, ő a fejleményeket pozitívan értékelte. A gondolataiba persze nem láthatunk bele, még a pszichiáter sem képes ilyesmire, de szavaiból és viselkedéséből következtethetünk álláspontjának változatlanságára. Szilárdan kitartott amellett, hogy ami tökéletes, az kikezdhetetlen, akár a gyémánt, és ugyanolyan szép, sőt egyre szebb. Ha egyáltalán történt vele valami, az legföljebb csoda lehet, az illik hozzá. Nyájas és kimerítő telefonbeszélgetéseket folytatott barátnőivel, sőt alrendű ismerőseivel, akikkel máskülönben szóba sem állt volna. Most fölhívta őket, és élénken elcsevegett velük a divatról, hivatali pletykákról és Michael Jackson budapesti föllépéséről, ha éppen nem a New York-i Egyezmény hatályosságának vitathatóságáról. Mindenkit biztosított arról, hogy remekül érzi magát, soha ennél pompásabban; negyvenes éveit elérve tudhatja magát egy asszony igazán érettnek, szakmai karrier és szexepil szempontjából egyaránt. Ez a szép a modern világban, régen egy ilyen korú asszony – ajaj!

Akár azt is mondhatjuk, hogy számára az orra nem jelentett problémát.

Pedig akadt vele gondja elég!

Bőre képtelen volt fölvenni a növekedés ritmusát. Szakadozott, mállott, csekély behatásoktól megsérült. Állandóan kenni kellett, a sebeket hintőporozni, beragasztgatni. Az egyre sebesebben csöpögő váladékot pedig pótolni: literszám inni a teát. Közben az orr, helyesebben immár orrmány, önálló vállalkozásokba kezdett. S bizony áthágta a jólneveltség azon határait, melyekre az Öttössy bírónál elköltött vacsorán még oly kínosan ügyelt.

Átlépte a határokat – úgymond – társadalmi méretekben is. Híre kelt, naná, hogy rossz híre. Egy modern, nyílt társadalomban minden ügy magánügy és közügy. Előbb a bulvárlapok cikkeztek róla, majd megszólalt a rádió, a tévé, sőt a legkomolyabb folyóiratok. Emlékezzünk: ahány ugyanaz, annyiféle magyarázat. Vajon megengedhetetlen nacionalizmus-e, hogy egy magyar nőnek orrmánya nőjön? Nem mucsaiság-e ez? Parlagiasság, reakciósság: vissza a kőkorszakba, a mamutok idejébe? Mit szólnak hozzá Bukarestben és a londoni tőzsdén? Lehet-e járni az európai úton orrmánnyal? Vagy éppen ellenkezőleg? Éppen ez volna ma az avantgárd? Mutálni, mutálni! Mutálni? Nem zsidó arrogancia-e ekkora orrot növeszteni? Vagy ellenkezőleg, inkább alattomos antiszemitizmus? Az országgyűlésben interpelláltak, a parlamentből kiszorult politikusok nagygyűléseket szerveztek, az Alkotmánybírósághoz beadványok garmadája érkezett: mennyiben antidemokratikus, ha egyetlen ember jut ekkora orrmányhoz.

6.

A plasztikai műtétet az ország legjobb magánklinikáján az ország sztársebésze, Füsti akadémikus végezte. Volna, de erről majd a maga helyén.

Így van rendjén, Bombácska megsimogatta a professzor karját, végtére is én az ország első jogtanácsosa vagyok. Milyen szép a maga szeme, tanár úr! Ezenközben az elvetemült orrmány kilopta a főorvos olvasószemüvegét a köpenye zsebéből, és sitty, a csukott ablakon át kiröpítette a kórház udvarára. Vagyis ott, a siralomházban, végórája előtt sem szállt magába, hogy megmeneküljön a szikétől. Egyes-egyedül rajta múlott, hiszen Bombácska a természetes fejlődés csodájaként hordozta. Ámde az orrmány fütyült a társadalmi együttélés szabályaira. Például éjnek évadján Bombácska számtalanszor tüsszögve kellett ébredjen, mert az orrmány lehajította róla a paplant. Megesett, hogy fél liternyi taknyot köpött a tévé képernyőjére, épp akkor, amikor a jó gyilkos bemászott az ablakon, hogy végezzen a rossz gyilkossal. Április hatodikán, azon a bizonyos szélviharos napon, amikor indokolt volt magasra hajtott gallérral közlekedni, Bombácska éppen őérette ment el a Kovács and McPharson szépségszalonba. Kovács és McPharsonnal a belső kabinetben egy jó csésze mézes csalántea mellett tárgyalt az orrmány sebeiről és ápolásának módjairól, amikor az hirtelen oly iszonyatosan élethű alfarhang-fúgába kezdett, hogy szaglott. A műcitromfák lekonyultak a bűztől.

A tévébotrány tette be a kaput. A stúdióban Bombácska – diszkrécióból nevezzük így – Vörösbegy riporterkisasszonnyal csevegett Füsti akadémikus, prof. P. P., a budapesti egyetem tudlib. tanszékének vezetője, valamint dr. H. C. vallásszociológus társaságában az orrkérdés jogi, bölcseleti és szocio-bio-teológiai vonatkozásairól. Oldottan és tudományosan indult a dolog, hiszen Bombácska sem volt akárki, a riporternő pedig értett mindenhez az égvilágon. A nézők kérdéseit miniszoknyás kis pillangók tündérlibbenésekkel fuvarozták az asztal körül. Az élőadás egyszerre volt izgalmas és édeni. Mindaddig, amíg a teáscsészék közt szunyókálni látszó orrmány hirtelen el nem kapta Vörösbegy kisasszony fitos orrocskáját, melynek kecses formái Füsti professzor hozzáértését dicsérték az emberiség előtt. És ekkor ott, a művelt világ szeme láttára – hiszen az adás műholdon át szétterült a bolygónk szellemi erezetét képező ezernyi tévékloakába – szinte összenőtt az említett gyönyörű orrocskával, mintegy közös ormánya lett Bombácskának és Vörösbegy kisasszonynak, akit cibálni kezdett, kirántott kényelmes bőrfoteléből, fölvonszolta az asztalra, és lesöpörte vele a jegyzeteket és a teáskészletet. Vörösbegy kisasszony versenyt sikoltozott Bombácskával, a porcelán összetört, dr. H. C. káromkodott, mert a forró tea mind reáömlött, prof. Füsti kiszaladt a stúdióból, prof. P. P. hányta magára a keresztet, mormogott és forgolódott, de hiába, mert az előrelátó operatőr öt kamera kereszttüzébe helyezte el a kerekasztalt. A szégyenletes jelenetnek akár Nikoletta is tanúja lehetett a papával Salt Lake Cityben.

Ezek után szó sem lehetett kis titkos magánklinikai műtétről. Hetvenkét országból hatszáznegyvenhét sebész, aneszteziológus, onkológus, dendrológus és miegyéb jelezte, hogy semmit sem sajnálna azért, ha bármilyen formában közreműködhetne bármilyen beavatkozás bármilyen megoldásában. Akadt köztük huszonnyolc akadémiai rendes tag, hetven levelező és két Nobel-díjas. Az egészségügyi miniszterek ajánlatai számolatlanul özönlöttek: az ő országuk egyetemein-intézeteiben lehetne a legelőnyösebben elvégezni akármit. A TNN tévétársaság ötvenmilliót ajánlott a kizárólagos tévéjogokért: előkészületek, exkluzív interjúk, egyenes közvetítés stb. Ennyi pénzért a magyar kormány is a sarkára állt, és fölajánlotta az ország legnagyobb sportcsarnokát sterilizált küzdőtérrel. Az Akadémia nagytermében délelőtt díszülést tartott a hét parlamenti törzs – ujjhiba, maradjon – szakértői kara a vérszerződésről Tülök vagy ormány? címmel. Mibe csurgatta vérét a hét vezér? Lehetséges-e végre egyesíteni a finnugor–sumer származási elméleteket és a hétszeres honfoglalás teóriáját? A főpolgármester az eseményt beiktatta a Budapesti Tavaszi Fesztivál műsorába, és A pedofilek legalább szeretnek bennünket! című nemzetközi gyermekrajzverseny helyszínét a Stefánia úton jelölte ki, melyen máskülönben végestelen-végig ormány alakú lufikat árultak, és a bódékban tájjellegű – Big Nose – hamburger sült. Állítólag darált szürkemarhahúsból.

7.

A lelátón tizenötezer újságíró szorongott, a karzaton álltak a Föld minden sarkából egybesereglett orvostanhallgatók és adjunktusok. A professzorok a küzdőtéren fölállított lelátókon kaptak helyet, az akadémikusok és az egészségügyi miniszterek előttük, darura szerelt székeken, hogy szükséges esetén fölülről is körülnézhessenek. A két Nobel-díjas asszisztált Füsti doktornak. A bejáratnál fertőtlenített fehér köpenyeket osztottak – némelyiket kék gallérral. A kékgallérosok meghatározott helyekre szóltak. Amikor a közönség leült, és a kamera végigpásztázott a sorokon, akkor kiderült, hogy a kék gallérok finoman, de mégis észrevehetően Bombácska, Füsti doktor és a köztársasági elnök nevét rajzolják a lelátóra. Olyasféle tipográfiával, hogy a három név együtt egy orrmányra hajaz, mely oly édesen nyugszik a tömeg kebelén, mint a tavasz a télen még sziklás és kopár völgy élettől ellágyuló hajlatain.

Fölcsendült a villanyorgona, mint a góloknál, valahányszor a műsorközlők bevonták az életet a várakozás okosan tervezett feszültségébe. Mondja, Roland, mit érez most az idő beérésének csúcspontján mint férfi, mint férj, mint diplomás ember, mint... Roland Arankájára gondolt, akivel mostanában a szilvafa metszését gyakorolta Pünkösdfürdőn, így akadozott a válasszal. Hál’ istennek, az összes regiszterén fölbömbölt az orgona: begördült a küzdőtérre Bombácska. Külön erre a célra lebontott, villanymotorossá alakított rohammentőn, melyen még a támogató cégek logóit is fertőtlenítették. A beteg édesen aludt az infúzióra kapcsolva, a pótvér-palack is a helyén himbálózott, végén a tűvel, hogy az életmentés csak egy mozdulat legyen. Dolgozott a CT, az enkefalográf, a vérnyomásmérő és még száz nélkülözhetetlen műszer és készülék. Az operációban közreműködők és a szponzorok bemutatásakor az orgona aprókat zendült, mint a csatamének patkója ütközet előtt.

Vörösbegy kisasszony jól irányzott kérdéseire Füsti akadémikus és a két Nobel-díjas több nyelven elmagyarázta az elkövetkezendők részleteit. Szakmai alapossággal, de  közérthetően. Ezek után fölállt páholyában a köztársasági elnök, kezet fogott valamennyi szomszédjával, majd a mellvéden áthajolva az előtte ülő fehér köpenyes, kopasz hentessel: hogy vagy, jól vagy?

Kezdődhetett a világtörténelemben páratlan műtét.

Az egyik Nobel-díjas asszisztens fölhajtotta Bombácska arcáról a zöld lepedőt. Dermedt csönd szakadt a csarnokra. Erre állította be magát a húszezres had, a meghökkenésre, a döbbent némaságra, melyben a tüdő elfelejt levegőt venni, csak éppen másmilyenre. Hogy milyenre, az rögtön kiderült az üvöltésből, mely Bábel összes nyelvén fölharsant: csalás!

Bizony, Bombácska arcán nem éktelenkedett/ékeskedett semmiféle orrmány. Orra olyan volt, mint annak előtte. Erőteljes, komoly, okos. Icipicit sápadtabb talán arca többi részénél – a kevesebb nap- és kvarcfény mián.

Ordítottak a tévések, az orvostanhallgatók, az adjunktusok, az akadémikusok és Roland. A legharsányabban persze az újságírók és a miniszterek.

Bombácska sikoltott. Az aneszteziológus időközben fölébresztette, sőt a kezét is kioldozta. Integetni próbált tehát a közönségnek az altatótól kissé tompán, mosolyogni és puszit dobni, amikor keze belebotlott a semmibe. Pontosan a semmibe. Ettől arra gondolt, hogy máris túlesett a műtéten, s ha valaha szép volt, most százszor szebb lett. Ha a napba lehet nézni, reá nem. Mit tehet ilyenkor a nép? Önfeledten tombol.

Orrmánya helye üres, ámde azon túl kötszerre számított az ujja, ahelyett pedig a régi orrát találta, azt a  merészen, egészségesen és okosan unalmas orrot. Kissé mintha hideg és nyálkás lett volna. Mindazonáltal kábaságában hajigálta a csókokat és mosolygott, amíg lassan föl nem fogta, hogy ő itt nem ünnepelt, hanem vádlott. Ledobta magáról a zöld lepedőt, próbált szabadulni, de a lába még le volt szíjazva.

Mocskos csalók! Mocskos csalók! Mocskos csalók!

Harsogott a közönség, zengett az aréna, akár a hokimeccseken. Ülőpárnák röpültek a küzdőtérre, aztán a fölszakított műanyag ülőkék, a háttámlák, a monitorok, melyekből ezután jó hír aligha várható. A kopasz, zsíragyú biztonságiak gumibottal verték az akadémikusokat, az újságírókat, a minisztereket és az adjunktusokat, hogy valamiképpen megvédjék a terem közepén az operálóstábot és Bombácskát. Védelmi gyűrűjük egyre összébb szorult, már-már szétroppanni látszott az ostromlók nyomása alatt, amikor a csarnok légterének legközepében, annak is a legmagasabb pontján megjelent az orrmány.

8.

Akár egy isten. Vagy legalábbis egy óriás, vörös angyal. Egy üdvözült bíboros a 16. századból. Akkora volt, hogy aki fölnézett rá, és az ámulattól lassan hanyatt esett, úgy érezte, hogy ilyen nagyot ő még sosem látott. Hogy ki miből nem látott ekkorát, az maradjon kinek-kinek a saját titka – vö.: ugyanaz –, elég az hozzá, hogy a tomboló népsereglet kezes juhnyájjá szelídült. Ettől kezdve egy csapat játszott a pályán, és a jelenlévők valamennyien ennek az egyetlen csapatnak szurkoltak.

Nevezetesen az Orrmánynak.

Kijár neki a nagybetű! A történtek után vitathatatlan. És még nincsen vége!

Az Orrmány elsőül a francia egészségügyi minisztert ragadta föl. Ragadta, a szó legislegszorosabb értelmében, mert az orrára tapadt, mintha eredetileg is onnan nőtt volna ki. Magasba emelte, könnyű félkört írt le vele az ámulástól oóóóózó tömeg fölött – a hangzavar elnyelte a miniszter sikolyát. Hipp-hopp, már le is pottyantotta a műtőasztal mellé, s átforrt nyomban az egyik Nobel-díjasra. Ővele is röppent egy negyedkört a D-szektor karzatáig, ott lehullajtotta a tanulók és adjunktusok közé, s rögtön átváltott egy milánói orrvostanhallgatóra – ujjhiba, maradjon! – a demokrácia jegyében. Őt levitte a küzdőtérre, és kicserélte a TNN sztárriporterére, akit a mennyezetig ragadott föl, és ott oly sokáig himbált, hogy az immár folyamatosan ollézó sokaság sűrűjében Vörösbegy kisasszony villáminterjút készíthetett a francia miniszterrel, a Nobel-díjassal és az olasz orrvostanhallgatóval: milyen volt, mondja, milyen? Azoknak még ömlött a könnyük, és bőgtek volna a fájdalomtól, akár egy óvodista, de koruk gyermekei voltak, így azt válaszolták, amit hallani akartak tőlük: Fölséges! Isteni! Orruk piros volt, és szemlátomást megnyúlt.

Isteni, ugye, isteni!?, kiáltozta Bombácska a műtőasztalon. Kiszabadult végre a szíjakból. Zöld lepedőjéből néhány ötletes mozdulattal tógát sikerített magának, és a legmodernebb vallás főpapnőjeként táncikált a műszerek között. Ugye, isteni!

Isteni! Isteni!, zengte a tömeg, a húszezer ember, világnézetre, fajra, nemre, korra, előéletre, felekezetre, pártállásra való tekintet nélkül összeforrva a boldog örömben. Integetett, táncolt, ujjongott.

Az Orrmány libbent erre, libbent arra. Hol a küzdőtéren pipiskedő akadémikusok közül, hol a lelátóról ragadott föl magával valakit, csóválta, csapkodta, egyre vadabb tréfákat engedett meg magának. Olyannyira, hogy egyik-másik utasa a földre pottyantva összeroskadt, és nyakatörötten hevert el a táncoló lábak között. A lent maradottak tapsoltak, olléztak és sikongattak. Arcukat fölfelé fordították, ágaskodtak, fölhágtak, amire tudtak, hogy orrukat a nagy, szent, boldogító Orrmány elkaphassa. És a csarnok körül is, a kívülrekedtek városszerte égnek emelt orral szaladgáltak, mint azok a tüneményes kis aranyhörcsögök a terráriumban.