Interjú Kálmán Olgával
2006. július

– Kezdik önt az agresszív női riporter skatulyájába zárni. Még egy rajongói honlapon is így mutatják be. Tetszik önnek ez az imázs, vagy fatális félreértésről van szó?

– Tiltakozom! Nem vagyok agresszív! Nem vagyok agresszív! ( Fenyegetően néz rám. Majd elneveti magát. ) Jaj, dehogy!

– De gondolom, nem most hallja először ezt a jelzőt?

– Nem, csak óriási különbség van az agresszív fellépés és aközött, hogy nem engedem a mellébeszélést a vendégeimnek. Olyan kérdéseket kell feltennem, amelyek a nézőkben is megfogalmazódnak. Ha valakinek azt mondom, „nem ezt kérdeztem”, az még nem agresszió.

– Nem lehet, hogy ez is összefüggésben van az ATV arculatváltásával? Eddig nyugodt, lassú csatornának tűnt, most viszont itt is nagy lett a pörgés, arra pedig, ami feszített tempójú, hamar rámondjuk, hogy tolakodó.

– Igen, ebben igaza van. Ugyanakkor van egy másik oldala is a dolognak. Túlontúl hozzászoktunk a politikai beszélgetések dramaturgiájához. Kérdés feltéve, válasz meghallgatva, következő kérdés feltéve, válasz meghallgatva, köszönjük, hogy itt volt, aztán jöhet az új vendég. Ennek így nem sok értelme van. Számos kollégám képes lenne mélyebb beszélgetéseket folytatni a meghívottakkal. Hogy ezt miért nem teszik, nem tudom.

– Talán, hogy ne vádolhassák őket szereptévesztéssel. Végül is az a dolguk, hogy meghallgassák a másik felet…

– Sokszor érzem adás közben, hogy vékony mezsgyén járok. De próbálok megmaradni az intelligens kérdező szerepében. Ugyanis a vendéget én hívtam meg. Akkor pedig az a minimum, hogy meghallgatom a válaszát. Nem lehetek a szó legrosszabb értelmében pofátlan. De szoktam érezni adás közben, hogy bizony már ott járok a határon, amikor újabb és újabb kérdéseket teszek fel, mert úgy érzem, még mindig nem kaptam meg a konkrét választ. Inkább vállalom, hogy azt mondják, rámenős a stílusom, de nem szeretem a mellébeszélést. Mert annyi tisztelet a nézőnek is jár, hogy ne játsszunk az idejével. Szeretném, ha a politikusok hozzászoknának, hogy itt nincs színjáték. Nyilvánvaló kérdéseket teszek fel, nyilvánvaló válaszokat várok. Persze fontos az adott politikus személye is. Pontosan érzem, kivel meddig lehet elmenni. Sokat emlegetik a kemény interjúimat Szijjártó Péterrel. Azt gondolják, halálos ellenségek vagyunk. Nem igaz! Csak megpróbálunk mind a ketten megfelelni saját feladatunknak az interjú során. Neki az a dolga, hogy képviselje a pártja álláspontját, elmondja a saját véleményét. Nekem pedig az, hogy kiszedjem belőle, ami engem és a nézőt is érdekel. A két szándék nem mindig esik egybe. Ezen nincs mit megsértődni. Sem neki, sem nekem. Amúgy sokan jól állják a sarat, és belemennek, hogy replikázzunk egymással. De van, akin látom, hogy begörcsöl, pajzsként bújik a pártja álláspontja mögé. Érzem, ha megfeszülök, akkor sem jutunk előbbre. De nekem határozottnak kell lennem.

– Mintha egy hölgytől kevésbé fogadnánk el, hogy karakán. Ez inkább férfijellemvonás. Akármilyen hímsoviniszta is a felvetésem…

– Jó, akkor gondolja végig, hogy a hétköznapi életben kik azok, akik kertelés nélkül megmondják a véleményüket – a nők vagy a férfiak? Kik mondják ki előbb, hogy na ebből elég legyen, és földhöz vágják a tányért? Kik vállalják a konfrontációt? A nők! Nem? A férfiak a legtöbb élethelyzetben visszafogottak. Sőt, a párkapcsolatokban is, ha valami probléma van, a férfiak inkább sunnyognak, megvárják, míg a nők lépnek. Akkor miért kell meglepődni, ha egy nő a munkájában is ilyen?! Azt elfogadjuk, hogy a hétköznapokban a nők az irányítók, a szervezők, igazi tűzről pattant menyecskék, de ha meglátunk egy nőt határozott mentalitással műsort vezetni a képernyőn, akkor mindjárt összezavarodunk. Nem tudom megfejteni az okát… Sokat vitatkozom erről internetes fórumokon is. Egy baráti társaságban nem rökönyödik meg senki, ha felpattanok, hogy gyerekek, én elmegyek innen, mert büdös van, csípi a füst a szemem, szevasztok. Mindenki elfogadja, hogy nekem ebből elegem volt. De ha a képernyőn mondom, hogy nekem ez a félrebeszélés csípi a szemem, hagyjuk ezt abba, és beszéljünk végre arról, amit kérdeztem, akkor mindenki felszisszen: hogy lehet egy nő ilyen?! Semmivel sem vagyok különb, mint a hétköznapi életemben.

– Csak nem azt akarja mondani, hogy nincs különbség a hétköznapokban jövő-menő Kálmán Olga és a képernyőn megjelenő Kálmán Olga között? Pedig hát ön oktatja politikusoknak, hogyan jelenjenek meg a médiában! Ennyire egyszerű lenne: légy önmagad!?

– Az én esetemben igen. A magánéletemben is olyan vagyok, hogy ide nekem az egész világot! Nem tudok kicsit szeretni, kicsit dolgozni, kicsit csinálni valamit. Vagy nagyon, vagy sehogy. De ez nem párosul valamiféle szüfrazsett-mentalitással, nem, ízig-vérig nő vagyok, csak mindig pörgök. Mondok egy példát! Egy időben az InfoRádió a szívem csücske volt. Alapító tagként vehettem részt egy új műfaj meghonosításában Magyarországon. Kevesek előtt nyílik ilyen lehetőség – én megkaptam. Imádtam. Később aztán, amikor már struktúrát is váltottunk, arról szólt az életem, hogy napi hat-nyolc órában mondok egy felkomfot, elindítom a bejátszást, majd egy újabbat és újabbat, egymás után a végtelenségig. Esküszöm, már azon imádkoztam, hogy legyen végre valahol egy mégoly picinke vízcsőtörés, hogy leadhassam a breaking news-szignált, és élőzhessek egy kicsit a vízművek szóvivőjével! Azt éreztem, hogy én száguldanék ezerrel, de előttem sűrűn fekvőrendőrök akadályoznak. Ezért vágyódtam el a rádiótól.

– És ha úgy kérdezem, hogy milyennek szeretné, ha látnák önt a nézők?

– Erre felelhetnék egy csomó sablonnal, de őszintén szólva eddig egy sereg dolgot ösztönösen csináltam. Számomra is utólag derült ki, hogy nem is rosszul, és talán éppen azért nem, mert belülről jött. Nem stylist mondja, hogy álljon fel a hajam hátul, nem viselkedéskutatással foglalkozó tanár ad tanácsokat, hogy miként kell a testbeszéddel játszani és élni a képernyőn. Mondhatom azt, hogy magam találom ki magamat. Persze aztán jó néhány dolgot tudatosan fejlesztek tovább.

– Ön használja a legtöbb metakommunikációs eszközt a műsorvezetők közül.

– Az arcjáték, az apró gesztusok közvetlenné teszik a személyemet a műsorban. Az élőbeszédben nagyon fontosak az ilyesmik. Talán mi itt most rezzenéstelen arccal beszélgetünk? Fontos eleme ez a kérdezéstechnikának. Ezzel tudom a kérdéseimet közel hozni a nézőkhöz. Ettől fogják úgy érezni, hogy ezt a kérdést ők is feltennék, őket is ez érdekli! A mellébeszélés nyilván őket is zavarná, és biztosan belekérdeznének. A testbeszéd „használata” és jeleinek megértése ösztönös dolog. Ezt nem kell tanulni, mindenki él vele a hétköznapi kommunikációban is. Aki behatóbban is foglalkozott vele, az meg tudja fejteni, hogy ez vagy az a mozdulat mit jelent, más, aki nem él vele tudatosan, az is érzi a bennük kódolt üzeneteket. Ez is bőven elég. Olykor multicégek felkérésére tanítok kommunikációelméletet és -gyakorlatot az alkalmazottaiknak. Számtalanszor elmondom nekik, hogy óriási különbség van a rádió- és a tévéinterjú között. Az előbbiben csak a csontra vetkőztetett tény van. Semmi nem vonja el róla a hallgató figyelmét. Így a rádión keresztül egy sereg „száraz”, tiszta információ eljuttatható az emberekhez. A tévés interjúban sok minden elvonhatja a figyelmet. Milyen a vendég nyakkendője, a zselé a haján, a szemüvegkerete, a műsorvezető nyaklánca stb. Az elterelő tényezők miatt kevesebb szikár tény juttatható el a nézőkhöz. De mégis többet nyújt egy tévés beszélgetés, hiszen mennyi mindent lehet közvetíteni a csak a képen látható gesztusokkal, mimikával. A képernyőn ezeknek is üzenetértéke van. Elárulhatom, hogy foglalkozom a testbeszéddel, de azt is tudni kell, hogy az ember milyen mértékben élhet vele. Ebbéli tudásomat arra használom a munkámhoz, hogy tudjam, mire készül a beszélgetőalanyom. A testbeszéddel ugyanis ösztönösen elárulja, hogy mit forgat a fejében, így én helyzeti előnybe kerülhetek. Az elmúlt hetekben hang nélkül visszanéztem a Gyurcsány- és Orbán-interjúmat. Csak arra figyeltem, hogy mit üzentünk a testünkkel. Hát egy árva szót sem kellett volna szólni! Mindaz, amiről beszéltünk, kifejeződött a testjátékunkban. Pontosan lejött, hogy ki mikor akart kibújni a kérdés alól, én mikor készültem arra, hogy na, most fogok lecsapni, vagy ellenkezőleg, mikor vettem vissza magamból.

– Ön szerint mi az aránya egy politikai műsorokat vezető médiaszemélyiség megítélése esetében az arcnak, imázsnak, illetve a szakmai felkészültségnek? (Kérdezem ezt azért, mert ha jól tudom, azért hagyta el az MTV-t, mert nem értett egyet azzal, hogy Csermely Péter felmentette Pikó Andrást, de ez mégsem gátolta meg a nézőket-hallgatókat abban, hogy infoRádiós tevékenysége alapján jobboldalinak kiáltsák ki, most meg éppen baloldali riporternőnek tartják.) Nem zavarják a személyét övező skatulyák, miközben vélhetően próbál egyensúlyt tartani?

– Ha megfeszülök is skatulyáznak! De ebbe már infoRádiós koromban belenyugodtam. Az volt a szörnyű, hogy mikor az InfoRádió megkapta a frekvenciát, és a nyár során készültünk az őszi adáskezdésre, már sorra jelentek meg a cikkek, hogy most születik egy csont jobboldali rádió. Ebben a hitben az sem ingatott meg senkit, amikor kezdtek nyilvánosságra kerülni azoknak a nevei, akik oda szerződtek. Tehát a megszólalás előtt két hónappal olyan embereket zártak „jobboldali” skatulyába, akik még tavasszal a „baloldali”-ban voltak! És így van, ahogy mondja, mikor átjöttem az ATV-hez, pillanatok alatt átcímkéztek baloldalivá.

– Nem kiábrándító ez?

– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem bosszant. De ha túl sokat foglalkoznék vele, beleőrülnék, mert ez egy szélmalomharc. Persze bízom benne, hogy sokan nem felszínesen ítélkeznek, hogy a nézők jó részénél számítanak a szakmai szempontok. Nemcsak rálegyintenek az ATV-re, hogy az egy balos médium, hanem azt mondják, nézzük meg, Kálmán Olga miként beszél a fideszes politikussal, és miként az MSZP-sel. Aki így ül le a tévé elé, az látni fogja, hogy nem teszek köztük kérdezőként különbséget. Hosszú, szívós munka eredményeként talán lekerülhet rólunk a ránk aggatott címke.

– Már miként kerülne le? A nézőknek szerintem kellenek ezek az útjelzők, hogy melyik médium jobboldali, melyik baloldali, mert akkor tudják, hogy hányas gombot nyomják meg a távirányítón.

– Igen, ez elgondolkoztató. Ettől függetlenül azt hiszem, hogy a mi közönségünk vegyes. Persze van egy masszív baloldali nézőtáborunk. De azért e-mail visszajelzésekből, sms-ekből, vagy éppen a nap kérdése-szavazásból az derül ki, hogy nem csak az eltántoríthatatlanul baloldaliak néznek minket. De hogy mennyire kellenek azok a tájékozódási pontok, amelyekről beszélt, arra jó példa, hogy amikor X jobboldali politikus valamelyik fontos dolgáról beszámoltunk, hát ne tudja meg, mit kaptunk, hogy mit keres az ATV-n az a jobboldali politikus. Vagy: miért hívtuk meg a Civil a pályán-ba Csintalan Sándort? De hát miért ne, kérdem én?! Sokan gondolkoznak úgy, hogy nincs átjárhatóság a két oldal között, de valahol az is a dolgunk, hogy ennek az ellenkezőjét bizonyítsuk.

– A Népszabadság kritikusa a június 3-i számban éppen azért dicsérte meg önt, hogy nem tud szót érteni a nézőivel. („Kálmán Olga arra született, hogy kiugrassza a nyulat a bokorból, s nem arra, hogy alulinformált nézőkkel vitatkozzon arról, van-e hatalmi harc a Fideszben.”) De végül is mégiscsak a műsorba betelefonáló emberek az önök nézői. Tetszik, nem tetszik, hozzájuk beszélnek a képernyőről.

– A Szerbhorváth György-kritikára gondol? Minden negatív megállapításával egyetértek. A pozitív megjegyzései pedig nagyon jólesnek. A Fórum című műsorról (amit a cikkben kritika tárgyává tesz a szerző) azt gondolom, hogy az egy antitévés műfaj. Áll egy műsorvezető, néz bele egy darab kamerába, és beszélget emberekkel – ez nem tévébe való. Ennek egyértelműen a rádióban a helye. Sőt, tovább szűkítem a dolgot: ez kifejezetten Bolgár György műfaja. Attól függetlenül, hogy én ezt nem tartom tévés műfajnak, tudomásul kell vennem, hogy nézik az emberek, és szeretik. Nem állíthatom szembe a szakmai szempontjaimat a nézői akarattal. Tehát, ha szeretik, akkor legyen! Más kérdés, hogy én nem vezetek Fórumot. De mint az ATV hírigazgatójának, olykor tüzet kell oltanom. És pont akkor, amikor a Szerbhorváth látott, Gréczy Zsoltot helyettesítettem. Régen, amikor a Daróczy utcában volt az ATV, vezettem Fórumot, de amilyen gyorsan lehetett, ki is szálltam belőle.

– Az a bajom az ATV hírműsoraival is, hogy nagyon kötődnek ahhoz a valóságon felüli világhoz, amelyben a politikusok jönnek-mennek. Alig kapcsolódnak a valós élethez, az emberek hétköznapi gondjaihoz.

– A választási kampányban felfutott a nézettségünk. Ez az időszak ráadásul egybeesett, nem is úgy fogalmaznék, hogy a tévénk átalakulásával, hanem az ATV megszületésével. Amit eddig az ATV tett, az fontos volt, különösen, mert ez számított az első kereskedelmi adónak. De úgy érzem, hogy a korábbi munkával megágyaztunk ennek a mostani ATV-nek. Szép volt persze az egy szem bársonyfüggönyös időszak (mindenki az előtt ült, a Berecz Annától a Boros Dezsőn át a Kálmán Olgáig), de ez az új hely technikailag más minőség. Szóval így ez a két dolog egybeesett, és valóban az történt, hogy belekerültünk a politika és a többi kereskedelmi médium pörgésébe. Nem is tudtam, mi lesz a második forduló után. Most akkor majd az emberek kiábrándulnak? De hát ez nem az az ország! És most már nem is hiszem, hogy ennek bármikor vége szakad.

– Arra gondoltam az előbbi kérdésemben, hogy fontos önöknek, miként vitatkozik egymással két politikus (akik egyébként lehet, hogy reflektorfényen kívül kebelbarátok, ami már önmagában minősíti a konfliktusuk komolyságát), de nem kerülnek az önök érdeklődési körébe mondjuk elavult törvények, melyek közvetlenül keserítik a hétköznapi emberek életét, vagy a minisztériumokban alá nem írt végrehajtási utasítások, melyek ellehetetlenítenek intézményeket. Ezzel maguk is azt sugallják, mintha a politikusok hipervalósága lenne a fontos, a kisemberek piszlicsáré ügyeivel pedig nem érdemes foglalkozni.

– Teljesen igaza van. A jövőben én is szeretnék majd több olyan típusú forgatott anyagot látni a tévénkben, amelyek azt mutatják be, hogy mindaz, ami a politikában történt, miként csapódik le az átlagemberek életében. Néha-néha már most is sikerül ezt megvalósítani. Tegnap például tudtuk, hogy jön az egészségügyi miniszter, és megkérdeztünk egy patika előtt egy idős nénit, hogy mit szól a vizitdíj bevezetéséhez. Tehát próbálkozunk azzal, hogy ne csak a politikusokról szóljon a történet, a napi Egyenes beszédben ezt csak ritkán lehet megvalósítani, de a Pont 7-ben, ami vasárnap van, abban gyakrabban.

– A megújult ATV-ben az ön vetélytársa Friderikusz Sándor. Miként tudná pozicionálni magát Friderikusszal szemben?

– A Híradó és az Egyenes beszéd című műsorok tökéletesen egymásra épülnek. Ami a hírműsorban kapott egy percet (vagyis a hírműfaj alapsajátosságai szerint feldolgozta az adott riporter, bemondta az adott műsorvezető) az egy napi hír. Ehhez kapcsolódóan hívunk egy vagy két embert az Egyenes beszédbe, akik értelmezik azt. Immár nyolc percben, mondjuk. A Friderikusz Most sokkal magazinosabb jellegű. Van, amikor konkrét napi hírhez kötődik, van, amikor nem. Tehát, amit ő csinál, az egy másik műfaj. Így nem bántjuk egymást, nincs konkurenciaharc köztünk.

– Ön valóban lenyűgözően felkészült, de mindenki az volt, amíg el nem hitte magáról, hogy sztár. Mit tesz az ellen, hogy önnel ez ne forduljon elő, hogy ne a paneljeiből éljen majd? Hiszen azért ez a munka feldarálja az embert egy idő után: mindig ugyanazok az emberek jönnek a műsorába, ugyanazokkal az eszközökkel próbálják stilizálni a valóságot a politikusok stb.

– Persze, ez egy nagy veszély. De hát én is már a 90-es évek elejétől a szakmában vagyok. Nincs olyan politikus vagy közéleti személyiség, akivel legalább egyszer ne ültem volna már egy stúdióban. Úgyhogy szerintem ez alkati kérdés. Egyszerűen nem érezném jól magam, ha felkészületlenül ülnék képernyő elé. Nem ilyen típus vagyok.

– Szemmel tartom a bulvársajtó jó részét, de ön nem szerepel benne. Pedig a médiasztárrá váláshoz ez is elengedhetetlen volna, nem?

– Azt mindketten tudjuk, hogy más tévéken belüli produceri irodák nagyon sok munkát (hogy mást ne is említsek) fektetnek abba, hogy a náluk dolgozó, képernyőre kerülő arcok megjelenjenek a bulvármédiában. És a kettő eszméletlenül erősíti egymást. Tehát emeli az adott lap eladott példányainak számát és az adott csatorna nézettségét is. Olyan médiumnál nem dolgoztam még, ahol köteleztek volna a bulvársajtóban való megjelenésre, vagy azért, mert erre szerződése van az adott csatornának, vagy csak simán azért, mert ez jót tesz a nézettségnek. Magam pedig nem keresem a két-három soros megjelenési lehetőséget. Maguktól sem találtak rám a bulvárlapok. De nem hiszem, hogy attól lennék több vagy kevesebb, hogy tudják-e az emberek, hogy mondjuk, hálóingben alszom-e vagy pizsamában. Ítéljenek meg a munkám alapján! Az ATV ott van 2,2 millió háztartásban – adott a lehetőség, hogy sokan megismerjenek. És szerintem, akik azért kedvelnek, mert tudják, hogy biztos nem fog kibújni a kérdésem alól a vendégem, nem nagyon örülnének, ha arról locsi-fecsiznék egy lapnak, hogy hálóing vagy pizsama. Meglehet, hogy többet veszítenék a meglevő szimpatizánsaim közül, mint amennyi nézőt nyernék, ha eladnám a történeteimet a bulvármédiának.

– Milyen a viszonya a mozihoz?

– A szakmámból adódóan a képek „bűvöletében” élek. Pedig úgy tűnik, egy sima adásban túl nagy képi bravúrra nincs lehetőség, mert van három kamera, az egyik szemből vesz, a másik kettő oldalról. Pedig dehogyis nincs! A képekkel befolyásolni lehet a műsor sikerét, miközben nagyot lehet bukni a rossz vizuális megoldásokkal. Maga a kép tehát, legyen szó álló- vagy mozgóképről, az életem része. Mindazonáltal ritkán jutok el moziba. De ha mégis, akkor családi filmet választunk, hogy a családommal végre együtt üljünk a sötétben a kukoricánkat rágcsálva. Megvárom, míg a filmek megjelennek DVD-n. Nagyon szerettem legutóbb a Különvéleményt. Azért, mert a történetét remekül építették fel. Hasonló okból volt rám nagy hatással a Hatodik érzék. Az ember két órán át néz egy filmet, és biztos benne, hogy érti a történetet (a pszichiáter megpróbál meggyógyítani egy kisfiút), de az utolsó percekben kap a film egy olyan csavart, hogy kiderül, az addig látottak teljesen másról szólnak, mint azt a néző képzelte. Szeretem az ilyen típusú bravúrokat. A kis furcsaságokat. Tetszett Night Shyamalan A falu című filmje is.

– Azt mondta, fontos ön számára a vizuális világ. Most mégis történetvezetési vagy dramaturgiai szempontból emelt ki filmeket…

– Persze, de a Hatodik érzékben is nagyon fontosak a képek. A végén úgy jössz rá, hogy az egészet nem jól tudtad, hogy a pszichológus, Bruce Willis felesége elalszik egy fotelben, és még mindig nem tudod, hogy mi a helyzet, de amikor a karikagyűrű kiesik a kezéből és koppan egyet – akkor kapcsolsz, hogy miről is van szó. Ennél a képnél fordul meg a sztori. És csupán azért, hogy érezzem ennek a képnek a súlyát, képes vagyok többször is megnézni a filmet. Amúgy számomra sem a film, sem a zene nem válik rekreációs tevékenységgé. Nem tudok kikapcsolni. Ha filmet nézek, akkor azt teljes figyelemmel teszem. És ha valami teszik, akkor azt tízszer meg kell néznem. Így vagyok most a Jégkorszak 2-vel. Szórakoztatóak a dialógusok, de lebilincselnek a technikai megoldások is. Digitális bravúr az a gesztus- és mimikarendszer, amellyel a szereplőket felruházták az alkotók.

Szerkesztette: Tanner Gábor