Bennünk is van egy kis foci…
2006. július

Június 9-től a legnagyobb médiaesemény a foci-vb közvetítése. Úgy döntöttünk, a szerkesztőség minden tagja ír pár sort arról, mit jelent számára ez a monstre fieszta. Játékunkat augusztusi számunkban egy szakújságíró elemzése követi.

Mátrix – A foci-vb

Amióta a németországi labdarúgó-világbajnokság megkezdődött, a foci-vb immár nem Németországban van. Az eddig lejátszott körülbelül huszonöt mérkőzés sajátos mátrixokat alkotva él bennünk. Egy sereg szubjektív vb kavarog a világban. A napi három meccs elképesztően feszessé teszi az ember programját. Állandó teendőink mellé nyomulva szinte egy perc üresjáratot sem engednek. Komoly szervezést igényel, hogy minden meccsre hazaérjek, és amire mégsem, azt felvegyem, és éjjel megnézzem (ebben az esetben még külön nehézséget jelent a végeredmény meg nem tudásának problematikája is). A foci-vb és a saját hétköznapi teendőimen kívüli világ csupán villanásokban jut el hozzám. De arra sem nyílik alkalmam, hogy a vb-t megbeszéljem másokkal. Aztán ahogy végre megszokom a ritmust, és jön egy lazább hétvége, lemegyek egy sörsátorba a cseh–ghánai mérkőzésre. Egyértelmű, hogy az ember a cseheknek drukkol. Már évek óta az egyik legszimpatikusabb európai csapat. A két évvel ezelőtti Eb egyik legemlékezetesebb meccsét ők vívták a hollandokkal. És hát ki ne emlékezne az 1996-os Eb cseh válogatottjára, amelyik ismeretlenül érkezett a tornára, mégis ezüstérmet nyert. Az addig nevenincs játékosok ára az egekbe szökött. Poborský! Most is pályára lép. A Lokomotív már egy másodosztályú csapatban zakatol, a haját rövidre vágatta, de itt van. Szóval elhelyezkedünk a nádszékekben, körülöttem jó néhány ember, akiket sosem láttam, de nem baj: Ghánát megfogjuk! Az első gólt mindjárt a meccs elején az afrikaiak lövik. Ekkor veszem észre, hogy előttem egy kisebb afrikai társaság ül. Az egyikük felpattan, és örömtáncba kezd. Döbbenten ülök. Nemcsak a gól miatt, hanem a hirtelen felismeréstől is: hát nem mindenki a cseheknek drukkol?! Egy csapásra szubjektivizálódott az elmúlt egy hetem. Végül is hát persze, miért is örülne mindenki, hogy végre valóban úgy tűnik, jó a spanyol csapat. Mintha most tényleg lenne esélyük ott lenni a véghajrában. Próbáltam objektíven nézni a dolgot. Éppen a kedvenceim (illetve magam) miatt. A mi érdekünkben. Az ukránok csak lézengtek. De nem, nem csak ők tették naggyá a spanyolokat, miként 1982-ben Alicantéban a magyar védők Maradonát! A spanyol sztárok valóban jók voltak. Csillogásukat csupán felerősítette az ellenfél. És hát nem dúlt fel mindenkit, hogy a bíró elcsalta a döntetlent a lengyelektől Németországgal szemben?! Nem tett-vett mindenki idegesen hosszú percekig, miután szegény ghánaiakat felőrölték a nagyképű olaszok?! És nem ordított fel felháborodottan az egész város, az ország, a világ az uruguayi bíró ténykedésén, ahogy tizenkettedik játékosként felsorakozott az olaszok mögé az olasz–amerikain?! Nem örül és dühöng mindenki egy emberként?! Velem?! Van, aki a spanyolokat nem szereti? (Pedig szintén teljesen objektív tapasztalatom, hogy egyre több piros-sárga mezbe bújt ember jön-megy…) Van, akiben nincsenek ambivalens érzelmek a brazilokkal kapcsolatban? Volt, aki nem drukkolt a ghánaiaknak az olaszokkal szemben, és most nem a cseheknek szorított ellenük? Van, aki nem akarta jobbnak látni az angolokat, mint amilyenek voltak mindkét meccsükön? Hát persze! Mindenki. Vagyis senki sem. Mindenki másképp alakítja ki a preferenciahálózatát. Tőlem különbözően. Mi osztja meg jobban az országot: a politika, vagy a foci-vb? Veszélyes dolog ez. Ellenőrizhetetlenül, ötletszerűen épít és bont közösségeket. Hát nem jobb volt a választásokkor érvényben levő szisztéma? Van három-négy tábor – állj be valamelyikbe! De most hogyan válasszak magamnak barátokat, csapattársakat? Olyanokat, akiknek a szurkolói mátrixa egybeesik az enyémmel? Sokszor hallom azt a kommentátori fordulatot, hogy „mi, semleges nézők”. Kicsodák?! Az egy kukkot sem ért a fociból, aki csak úgy le tud ülni, és nézi. Egy héttel a vb kezdete előtt Balatonakaliban a helyi csapat nem tudom, kikkel (kék mezben voltak) játszott. Az ember pár perc alatt felveszi a ritmust. Tíz-tizenöt perc múlva pedig már eltűnik a különbség az akali csatár (Arnoldot ordítottak a társai) és mondjuk, Ronaldinho között. Ez faktum. Nem vitakérdés. Az ember szorítja a vaskorlátot (lelátó nincs, csak ellátó), dühöng vagy örül. Ez a foci lényege. Az, hogy felfokozott érzelmi állapotba hoz. Túlcsordít. Eksztatikus pillanatokkal ajándékoz meg. És éppen ezért nincs a focivébé alatt számomra semmi más. Megszorító intézkedések? Hogy végre a minimálbérre bejelentett vállalkozók is kénytelenek lesznek adót fizetni? Hogy megjelent az új Esterházy-könyv (Utazás a tizenhatos mélyére véletlenül épp a foci-vb előtti napokban – mily rejtelmes az alkotói folyamat, hogy így pont akkor…)? Jó, persze, majd beszéljünk ezekről is, de most foci-vb van! Ma kilenckor hajrá Korea! Remélem, megszorítják a franciákat! Mindenki tudja, miért, nem? Mert most jóvátehetik, hogy a múltkori vb-n kiverték spanyol testvéreimet. Még most is előtör belőlem az indulat! Két szabályos gólt sem adott meg az egyiptomi bíró a spanyoloknak! Felháborító! És hogy miért kell megverni a franciákat? Ezt már nem is magyarázom! Az Eb-n, amikor állandó kis kedvenceim, az angolok (nem is tudom, miért, talán mert övék a foci, és mert megverhettük őket 6:3-ra és 7:1-re annak idején) már szinte megnyerték a meccset, Zidane szabadrúgáshoz készülődött. Terminátorként lépdelt, lehajolt, izzadság-Niagara zuhogott a fejéről, letette a labdát. A gépember hátrálni kezdett a 91. percben, és akkor megéreztem, hogy vége. Eljött az ítélet napja.

Egyidejűségek

Nagy dolgok ezek, nem kétséges. És sajátos érzés kívül rekedni. Hogy témánál maradjunk: furcsa a pálya széléről szemlélni mindezt. Érteni, de nem érezni az indulatokat, elfogadni, hogy a focinak van esztétikája, de vakon és süketen „élvezni”. Megértés nincs megismerés nélkül, le kell tehát ülni a tévé elé, és nézni a vb-közvetítéseket. Nagy dolog a tévé is. Míg – ahogy a közvetítések üresjáratos (?) félmondataiból értesülök – szegény Beckenbauer kénytelen helikopteren ingázni a meccseket rendező városok között, én ugyanabban a székben ülve láthatom az összeset. Igaz, hamar értesülök róla, hogy azért ez nem teljesen igaz, pontosabban nem minden székre igaz: csak azokra a székekre, amelyekkel szemben a Sport Klub csatornát is játszó tévé áll. Az én székem, szerencsémre, nem ilyen: marad az RTL Klub, mivel – közben ezt is megértem – közszolgálati szempontból mégsem olyan érdekes dolog egy vb. (Mellékszál: a meccsek után, előtt bekapcsolva marad a tévé, így látom néhányszor a Hírek címet viselő műsort. A valóság és a tévé kapcsolatának új dimenzióira enged rálátást. Rémisztő.)

Átélhető számomra a meccs drámája is, a magával sodró feszültség, a pillanat mindent eldöntő hatalma. Aztán ha kedvem van (vagy ha nincs), megtudhatom a részleteket is: végül is azért vannak az embernek barátai, hogy elmeséljék, mi történt valamelyik németországi pályán.

Az ilyen beszélgetésekben a focit metaforaként is szokták használni az élet, meglátásom szerint, még a futballnál is bonyolultabb jelenségeinek megvilágítására. A vb idején a foci iránt már-már ellágyulásig toleráns énem is berzenkedik ez ellen – de lehet, hogy csak nem értem a metaforát? Focikönyvében – ami igen, igen, hát persze hogy nem véletlenül most született: a foci-világbajnokságra íródott, németül már hónapokkal ezelőtt meg is jelent – Esterházy Péter felment, mikor azt állítja, hogy más az élet és más a foci célja. Az egyiket ugyanis gólra játsszák.

Amit talán a legjobban értek a meccsközvetítésekből, az az egyidejűség varázsa. Ennek a varázsnak valószínűleg kevés köze van a Balatonakaliban nézett mérkőzés kiváltotta élményhez (hogy Esterházyék Csillaghegyéről ne is beszéljek). Ez az egyidejűség tehát nyilván nem focikérdés, ez inkább a tévé – úgymond – valóságalakító szerepe. A már említett könyv egyik utalásában Esterházy ezt írja valakiről: „Nagyon foglalkoztatja, mi a valóság. Például tévében nézni a valóságot – ott hol a valóság? A szobában, vagy a képernyőn?” A valóság hol- és mibenlétének meghatározására nem vállalkoznék, de az bizton állítható, hogy lényegét tekintve (ha a konkrét és nem metaforikus lényeget tekintjük: a gólokat, passzokat és a többit) ugyanazt látjuk a tévén, mint azon a helyszínen, ahol az összecsapások zajlanak. Egyidejűleg. Nem lehet előre semmit sem tudni, ebben az értelemben nincs különbség a szurkolók közt, de még a játékosok és a szurkolók között sem igen. (Tudom, vannak olyanok, akik többször is meg tudnak nézni egy meccset, és valami sajátos izgalmat minden alkalommal átélnek. Érthető tulajdonképpen, kedves regényeimmel én is így vagyok.)

Ahogy Esterházy könyvét olvasom egyidejűleg , mert azért egy teljes meccset nem vagyok képes végignézni (a vb hosszú, sor kerül még Darvasi László focikönyvére is), és hol előtte, hol utána, hol közben hallom a meccs közvetítését, a stadionbeli szurkolók kiáltásait, az jut eszembe, hogy a mi és az ők problémája milyen egyszerű is tud lenni. Magyar csapat nincs kint, tehát mi nem vagyunk ott. Kinek-kinek lehetnek egyéni szimpátiái egy ország vagy egy csapat mellett, de ezek a csapatok akkor is ők . És ők akkor is, ha az öcsénk (konkrétan: Esterházy Péter öccse) nem játszik benne. A miénk, mi lőjük a gólt, vagy mi vagyunk rossz formában, ha az öcsénk történetesen benne játszik. Az én problémája – ha csak EP egyéb írásait nézzük – sokkal nehezebben látszik megoldhatónak.

Metaforák a krimóban

„Jó napot az uraknak, kitartást a hölgyeknek!” – kezdi vb-s közvetítéseit Léderer Ákos. Könnyed szellemességgel utal vele beidegződött közhelyekre. Van egy világszerte népszerű játék, amely azért valahol a férfiak elmebaja. Mit is mond róla a nő: – Mi az érdekes abban, hogy huszonketten kergetnek egy labdát? – Magyarázkodás helyett vissza lehetne kérdezni: – Mi az érdekes abban, hogy mi a divat, hogy hol, mit, milyen kedvezménnyel érdemes vásárolni? A válasz alighanem mindkét esetben ugyanaz: bármi és semmi. Ha aktívan vagy passzívan részt veszünk valamiben, az érdekes, ha nem, értelmetlen.

Úgy tűnik, manapság egyre kevésbé létezik a nemek közti megosztottság efféle felfújt, közhelyes problémája. A nők, a csajok berántottak minket a vásárlásba. Mi pedig sikeresen csalogatjuk oda őket a fociközvetítések elé. Ilyenek a mai élet nagy kiegyenlítődési folyamatai. Hiszen mit tudunk olcsón csinálni szabadidőnkben? Elmegyünk egy nagy bevásárlóközpontba sétálni, körülnézni, kombinálni. Vagy… leülünk a tévé elé. A meccsek közé befér egy-két reklámszaggatta krimi, akciófilm, azok közé egy-egy szerzői valami meg szakértői kerekasztalosdi. És megfordítva. Láb- és hátsimogatás közben bárki meg tudja szokni a focit is.

Nincs mese, kicsit bele kell tanulni mindebbe. Hiszen jönnek a vendégségek, bulik, „baráti” összejövetelek, ebédek, sörözések. Miről lehet sokáig, gondtalan hevültséggel beszélgetni? Sportról, divatról, politikáról, vásárlásról. Kulturális tájékozottságról. Művészetről azonban már egyre kevésbé. Túl sok feltárulkozást követel, túl intim. A szerelem jele.

A hol felszínesen tapogatódzó, hol a közönségességet elfogadtató álközösségek párbeszédei ellenére számomra a sport, a labdarúgás kifejezetten szép kulturális jelenség. Korlátozottak, kötöttek a szabályok, mesterséges célt határoznak meg, az egészből mégis körüljárható életmodell kerekedik ki végtelen variációban. És mindezt közvetve, utólag érezzük meg. Ha akarjuk. Az eseményeket természetesen nem absztrakt szinten, nem parabolaként, metaforikus szerkezetként szemléljük. Beleéljük magunkat egy történésbe, a kijelölt cél elérését figyeljük, szurkolunk, örülünk, bosszankodunk, bánkódunk. De utólag kiderülhet, hogy rengeteg tanulságos élethelyzetet is láttunk. Mindez akkor válik világossá, mikor jelenségek magyarázó leírásánál, összefüggések kifejtésénél a sportot hívjuk segítségül.

A foci közvetlen élvezetessége mellett alighanem az egyik legmélyebb modellteremtő sport. Közösségek, csapatok ütköznek meg benne, a tudást bizonytalanság, kiszámíthatatlanság ellenpontozza. A szabályokat a bíró szubjektivitása. A képesség és a cél nem fedi egymást. A labdával mesterien lehet bánni, de nem ragad a lábhoz. Véletlenül is el lehet jól találni. Kapuba vezető útjai nem irányíthatók pontosan. És hiába ügyes valaki, ha a társa hibázik.

Egy labdarúgó-világbajnokság nagy ünnep, az egyik legszebb, legtartalmasabb kulturális fesztivál. Ezért aztán semmi értelme állandóan magyarázgatni, miért szeretjük. Nem azért, mert mi is tudunk lazák lenni. És nem azért, mert költészet. Nem az. Egyszerűen egy izgalmas sport, amely sokat tud mondani rólunk és korunkról is. Régebben nemzeti, olykor politikai érzelmeket mozgósított. Ma inkább globalizált, egyéniségek, kedvencek köré csoportosít. Túlmutat az országhatárokon, mert a klasszis játékosok többsége „nemzetközi” összetételű bajnokságokban érlelődik. Ismerik, tisztelik, szeretik egymást, amiből személyes sportszerűség fénylik fel.

Sok izgalom és sok szép üzenet rejlik ebben a játékban. Ezért aztán mindig sajnálom, ha a közönségesség, a kocsmai „őszinteség” szintjén „legitimálják”. Értem, hogy a pénz akar mindent meghatározni körülöttünk. De ettől még a közszolgálati televízióinknak nem kéne látszólagos versenyképtelenség miatt lemondania egy mindent elhomályosító nagy közösségi ünnep közvetítéséről, s átengedni azt egy kereskedelmi csatornának. Ebből így valahol csak krimóhangulat lehet. Hiába igyekszik az RTL Klub és a Sport Klub színvonalasan, jó riporterekkel, elismert szakkommentátorokkal rangjához mérten kezelni ezt az eseményt. Nem tud szabadulni a reklámáradattól, annak szükségszerű vulgaritásaitól. De ennél is fontosabb, hogy egy ilyen csatorna szigorúan kommerciális műsorkínálata (tömeggyártású krimik, akciófilmek, melodrámák) önkéntelenül is krimósítja a sportkultúra ünnepét. – „Jó napot az uraknak, kitartást a hölgyeknek!” Készítsék ki maguk mellé a sörüket!

Egymásutániságok

Egy hölgy vagyok, akinek nem kell hogy kitartást kívánjon a riporter, egy hölgy vagyok a ritkábbik fajtából. Mert én már hetek óta izgatottan vártam, hogy elkezdődjön a vb. Nem foglalkoztat a foci társadalmi szerepe, nem látok benne különféle metaforákat, de még a focit körülvevő botrányok sem érdekelnek. Számomra a foci-vb egy sportágat legmagasabb szinten űzők hatalmas játéka. Azért nézem, mert lenyűgöz. Ahogy minden más sportág is, különösen, ha a legjobbak versengenek, mondjuk egy-egy olimpián, világversenyen vagy Európa-bajnokságon. Legyen az kézilabdadöntő, téli olimpiai hokiközvetítés vagy akár a wimbledoni teniszdöntő. A sportban, akár a filmművészetben, az irodalomban, a festészetben, a tehetség és a zsenialitás varázsol el. A minőség az, ami magával ragad. Ugyanúgy nem nézek meg egy huszadrangú röplabdamérkőzést, ahogy nem szívesen nézek B-kategóriás filmeket, vagy nem olvasok romantikus tucatregényt sem.

A sportteljesítményeket mintha a saját bőrünkön éreznénk. Még azok is, akik sosem sportoltak, iskolai tornaórán biztos részt vettek, tudják, milyen körbefutni az iskolaudvart. De akit tornából felmentettek, az is tudja, milyen kimerítő egy-egy könnyed dobálgatás a gyerekkel az udvaron. Van tehát viszonyítási alapunk. Átérezzük, milyen kemény munka kell ahhoz, hogy az átlagos teljesítményt nyújtók közül kiemelkedjen valaki. Persze ehhez nem elég tehetségesnek lenni, rengeteg „könny és vér”, lemondás árán jut el a sportoló a célig. És még ez sem elég. Sok függ a jó formaidőzítéstől, a szerencsétől, az esetleg legrosszabbkor bekövetkező sérülésektől és csapatsportok esetében a társaktól is.

Számomra sportot nézni egyet jelent a sportolók küzdelmének, élethalálharcának a csodálatával. Az extrateljesítmény elismerésével. Hogy látom őket sírni akár örömükben, akár bánatukban. A küzdelmüket látva elfog a „harci láz”, együtt élem át velük erőfeszítésük minden percét. Nem vagyok képes ülve nézni a véghajrát. Például az egyik olimpiai döntőben Güttler Karcsinak drukkoltunk a kislányommal. A tévé előtt állva ordibáltunk, hogy „Karcsi ússz, ússz!”. Persze lehet, hogy elfogult sportszeretetemnek az az oka, hogy ehhez szocializálódtam. Hogy a családunkban a férfiak és a nők egyaránt rajonganak a sportért. (Egy nagynéném az egyik fociv-vb-n egy gólnál akkorát sikított, hogy leesett a székéről.) Sőt űztük is. Apám országos bajnok atléta volt, a testvérem korosztályos csúcstartó futó, és magam is atletizáltam. És a sportszeretetem átragad a lányaimra is. Mindketten kézilabdáznak, a nagyobbik idén megnyerte a csapatával a korosztályában az országos bajnokságot. Az ő meccseiken nem a kimagasló teljesítmény az, ami bevon a játékba, hanem a személyes érintettség.

Miért is van az, hogy éppen a fociért rajong szinte minden férfi? Talán, mert ehhez a sporthoz mindnyájuknak van valami köze. Nem tudnék olyan fiút mondani, aki ne focizott volna kiskorában, akár a grundon, a ház tövében a téren, vagy a suliban a tornaórákon. Lehet, hogy mindegyikük kicsit magáénak is érzi ezt a dolgot. Ott látja magát a nagyok között, van kötődése, van érintettsége. És nem az van a futballtól elforduló férfiak viselkedése mögött, hogy annak idején ügyetlenek voltak a fociban, és ezért kicsúfolták vagy csak egyszerűen nem válogatták be őket egyik csapatba sem?

De van egy másik nagyon macsó sportág, a Forma–1. Talán, mert nincs kisfiú autó nélkül, nincs pasi, aki ne őrülne meg a sebességért. Mintha ez is genetikusan lenne kódolva. Az egyik legkedvesebb Forma–1-es emlékem a szimpatikus Barichellóhoz fűz. Soha nem felejtem el, hogy amikor az első futamát megnyerte, a himnusz alatt végig sírt. Nem, nem is sírt, rázta a zokogás. Akkor tudatosult bennem, hogy lám, tényleg, hát a Forma–1 is sport! Sport. Ahol Székely Éva szavaival élve, sírni csak a győztesnek szabad.

Most foci-vb van. De már alig várom a budapesti úszó-Eb-t!

Érintettség

Eperlekvárt főztünk, nem ám hagyományosan, hanem fehér rummal meg őszibarackost. Anyukám szokott szkepszisével készítette nekem kosárba a majd tíz kiló gyümölcsöt: „Főzzétek csak, legalább nem nekem kell.”

Már a tizedik üvegnél tartottunk, kialakult ütemezéssel (pucolás, mosás, keverés), amikor ránéztem az órára. Nyolc múlt. Mi is lesz ma? A tv lassan bekapcsolódott, angol - svéd volt. A nappaliban friss, dinamikus színek cikáztak.

Felrémlett a pár évvel ezelőtti cseh–holland nekem is, az egyetlen konkrétum hálátlan focinéző múltamból. A Döbrentei téren ültünk a barátnőm meg én, meg még sokan mások. Aztán már senki sem ült, inkább fel-felugrált, hadonászott, tapsolt minimum. Kedvenc holland kapusunk impozáns termete ellenére a cseheknek drukkoltunk.

Nem tudom, melyik csatorna közvetítette akkor a meccset, de nem is szolgálhatna összehasonlítás alapjául. Sokat változott azóta a média.

A félidőben kapcsolgattunk egy kicsit. Valahogy nem tartott magánál az RTL Klub remek, hozzáértő elemzése. Hirtelen Kárpáti Zoltán illeszkedett bele fakó színeivel a szokott harsányzöldbe.

Estéről estére egyre inkább megfogalmazódik bennem, hogy a Filmmúzeum is jobban csinálná ezt a hozzá nagyon nem illő műfajt, a sportközvetítést. Elképzelem Galkó Balázst, ahogy mellényben, kissé oldalra biccentett fejjel, megfontolt gondolatait ízlelgeti a szünetben.

A közösségi élmény persze kihagyhatatlan. Leszünk még kivetítő közelében hideg sörrel.

A nem túl bonyolult játékszabályok figyelmen kívül hagyása esetén is ott vannak az érdekesebbnél érdekesebb karakterek, felvillanó tehetségek vagy sztárok, akik biztosan tartogatnak aktuálisan valami kis csemegét.

Az érzelmek burjánzása pedig felér bármely délutáni sorozattal, és élőben, valóságosan zajlik.

Az élet ciklikussága akár a futball-világbajnokság segítségével is mérhető. Hol lesz vajon a következő? Honnan nézzük majd, nézzük-e, érdekeltebbek leszünk-e? Mi lesz más a házunk táján?

A hétköznapi élet, a napszakok megváltoztak pár hétre, nem lehet nem tudni róla, ha egy apró részlet is, de ránk talál.

Anyukám megkérdezte eperpakolás közben: „Láttátok tegnap? A tunéziaiak kifeküdtek a végére.”

A sportesemény követése kortalan és nemtelen. Ezen kár is vitázni.

A kapus

Néha leülök egy-egy vb-meccs elé, végül is most mindenki ezeket nézi. Nem kedvelem különösebben a focit, de most ez megy folyamatosan az RTL Klubon – és én ezt a csatornát szeretem nézni. Először még megpróbáltam máshova kapcsolni, de ott minden idegen volt. Végül elfogadtam, hogy a foci-vb hozzátartozik az RTL Klub-os kultúrához.

Annak idején, ha fociztunk, kapus voltam. Néztem a többieket, ahogy küszködnek. Lehet, hogy akkor egy életre kinéztem magam a focit illetően. A mostani vb-közvetítésekben az a kedvencem, amikor az egyik szakkommentátor, Urbán Flórián, a valamikori „világklasszis” focista, ma „vitathatatlan” szaktekintély elmagyarázza, hogy a dollármilliókat érő játékosnak mit kellett volna csinálnia, ahelyett, amit csinált. Ilyenkor úgy érzem, nem egyedül vagyok – kapus.