Veress József
Joe Eszterhas életregénye
2006. július

Az önéletrajzok jelentős hányada a „csak a szépre emlékezem” hangnemében íródik. A filmes memoárok sem kivételek, sőt: talán túl is szárnyalják a statisztikai átlagot. A rendezők, színészek, producerek, egyéb közreműködők (akik vagy maguk vetik papírra élményeiket, vagy fizetett tollforgatókkal dolgoztatnak – utóbbi gyakoribb) pályájukat rendszerint sikertörténetnek láttatják. Amikor fölelevenítik eseménydús éveiket, eredményes bajvívásaikra koncentrálnak. Gátlástalanul átszínezik a göröngyökkel teli múltat. Permanens győztesnek állítják be magukat. Kudarcaikat szálkaként, művészi eredményeiket gerendaként építik önbizalomtól duzzadó elbeszéléseik építményébe. A nagyközönségnek szánt biográfia többnyire igazoló jelentés a diadalokról, szubjektív ítéletek és öncélú (dakota) bölcsességek konglomerátuma.

„Csupa napfény a szívem” – állítja, legyünk kegyetlenek: hazudja könyve címében Yves Montand, érzékeltetve, hogy karrierje mesés, boldog, eredményes állomások sorozata. Charlie Chaplin elhallgatja sok viselt dolgát, peres ügyeit, kínos botlásait, mert nem akarja a babérokat letépkedni a fejéről. Leni Riefenstahl kötetének lapjain azt szuggerálja az olvasónak, hogy nem szolgálta Hitlert és a nácizmust. Marlene Dietrich lekerekíti, értsd: eltagadja súlyos magán- és közéleti konfliktusait. Marcello Mastroianni erejéből szintén csak lapos mellébeszélésekre, közhely-szóvirágokra tellett, melyekből kimaradtak a szégyellni való emberi gesztusok és sajnálatos fiaskók.

Viszonylag ritka a higgadt, tárgyilagos szövegvisszajátszás a kinematográfia ismert személyiségeinek leltáraiban. Szergej Eizensteiné ilyen, mert nem kellett talapzatra állnia és rafináltan kozmetikáznia a múltat. Ingmar Bergmannak sem volt szüksége púderre. Megengedhette magának, hogy őszintén nézzen a tükörbe, s ne söpörje a frázisok szőnyege alá tévelygéseit. Federico Fellini gyónása a papíron is megrendítő, nemcsak az Amarcord varázslatos képsorain.

Joe Eszterhas amerikai (vagy inkább hollywoodi?) forgatókönyvíró is őszinte vallomástevőként igyekszik beszámolni rendkívül hányatott, elképesztően mozgalmas és már-már valószínűtlenül sikeres évtizedeiről. Az éremnek, amelyet felmutat, több oldala van. Nézzük, miről olvashatunk a sorokban, és mi rejlik a sorok mögött.

Hivalkodásai – hogyan vágta át megbízóit, előzte meg riválisait, milyen taktikát követett jóakaróival és a tisztességtelenekkel, kiket fektetett le, mikor hódolt a bűnös élvezeteknek, miféle kicsapongásoknak nem tudott ellenállni – meglehetősen irritálóak. Brutális lépései egyáltalán nem keltenek rokonszenvet személye iránt, ugyanakkor méltányolandó a szépítgetés nélküli beszámolók sora. Nem csinál magának reklámot, annyi szent. Önsanyargatásait kiterjeszti munkássága fogadtatására is. Élvezettel és hosszasan citálja kritikusai pikírt, gyilkos, kíméletlen megállapításait. Többször földbe taposták, de nem hagyta kiszámolni magát. Ötnél, hatnál felállt. Túlélőshow-műsorokba mehetne el a biztos esély reményében. Meghökkentő a gesztusa: nem letörli a rávert sarat az arcáról, hanem szétkeni az állán. Íme egy szerény csokor a kétségkívül megbukott Showgirls recenzióiból:

„…a szezon mocsokparádéja. Csicsás látvány és dübörgő ritmus, amelynek annyi a haszna, hogy egységbe forrasztja az embereket. Láttára felbőszülten ugranak talpra a nők jogainak szószólói, a konzervatív jobboldal pedig hálásan hullik térdre, hogy új muníciót kapott a hollywoodi Babilon ellen… jókora szilikonprotézis… Szennydance.” „Joe Eszterhas, a Showgirls szerzője a legjobban fizetett forgatókönyvíró Hollywoodban, ami teljesen indokolt, hiszen ő ismeri a legtöbb sematikus megoldást.” „Esztelen bujálkodás a túlfizetett firkász, Joe Eszterhas műve.” „Eszterhas teljes mértékben alkalmatlan forgatókönyvírónak.” És így tovább, a végtelenségig, szinte túl minden határon. „Szennykufár”, „beteges”, „a megrekedt fejlődés igencsak tehetős esete”, „pornómozi”: csak úgy dübörögnek a vádpontok. Hiába: leperegnek a célpontról. Mit tesz a szerző? Derűsen (vagy bosszúsan? egyre megy!) lajstromozza a becsületsértéseket, és feltehetően számolja vaskos dollárkötegeit.

A kötet címe – Hollywoodi fenevad – pontos, ám a filmgyári gépezetnek is lehetne kifejező minősítő jelzője a „szörnyűséges, borzalmas, visszataszító, undorító” szavak negatív epitheton ornansa. Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel – biggyeszthetnénk a bon mot-szerűen felsorolt kiszólások és frázisok, kommunikációk és alakoskodások margójára. Így hazudni – kéjjel, majdhogynem meggyőződéssel, szenvedélyesen, de azért cinizmussal és gonoszkodva – csak ebben a közegben lehet igazán. A mondatok önmagukért beszélnek. Istenien nézel ki! A pénz fele már megvan. Kubrickkal dolgoztam a forgatókönyvön, amikor meghalt. Fogytál? Nem olvasom a kritikáimat. Nem láttam a filmet. Még ma este elolvasom a forgatókönyvedet. Őszintén tisztelem a művészi tisztességét. Ez persze csak javaslat. Semmit ne változtass a forgatókönyveden, amit nem akarsz! Imádom a finom utalásokat. Oscarokban gondolkozz, ne jegyárbevételben! Nem akarok beleszólni. Barátok vagyunk, nem igaz? Nem a pénzről van szó. (Ez a legjobb: fokozhatatlan.) Gyöngyszemek ezek a sziszegések, az erkölcs fekete dokumentumai. Elveket, tisztességet, önbecsülést rendszerint mellékesnek tekintenek a mechanizmus fura urai. A fenevad üt, vág, karmol, harap, elnyel kíméletlenül. A szempontok üzletiek. Mindent a presztízs és az érdek határoz meg.

Egy jellemző epizód a sok közül:

A magát keményen megmakacsoló írót felhívják a stúdióból, hogy sürgősen végezze el a korábban kért, illetve visszautasított (egyébként értelmetlen, illogikus) változtatásokat. Reakcióját így eleveníti fel:

„Nem megy – feleltem. Ezek a változtatások agyonvágnák a forgatókönyvet. Ezek a változtatások hülyeségek.
– Hát aztán. Hiszen ez csak szöveg.
– Nem csak szöveg. Író vagyok, szöveget alkotok.
– Baráti szívességet kérek tőled. Változtasd meg azt a kurva szöveget!
– Nem tudom.
– Tudnád, de nem akarod.
– Jó, ha neked így tetszik. Nem akarom.
– Tudod, mit jelent ez, te tetű? Azt jelenti, hogy vége a barátságunknak!” (413 l.)

Kommentár fölösleges. Talán csak annyi: nagymenőnek kellett lenni ahhoz, hogy valaki így riposztozzon.

Az igazság kedvéért azért tegyük hozzá a példatárhoz: hasonló megnyilatkozások természetesen más közegben is előfordulnak. A filmes miliőben megszokott a szájtépés, de ennyire gátlástalanul viselkedni – reggeltől estig, minden elképzelhető hullámhosszon – valószínűleg csak az amerikai álomgyárakban szokás.

Ami Joe Eszterhas kötődéseit, barátságait, érdekszövetségeit illeti: szinte szenvtelenül tárgyilagos a retrospekció. A lélektani háttér olykor homályban marad. Szívesen olvastam volna bővebben a művek „kihordásának” folyamatáról, az élményanyagok forrásairól, a szándékokról, az esztétikai értelmezésekről is. A tények kopognak. A filmek históriájának bemutatásakor a külsőségek elhomályosítják az igazi tartalmakat. Ezt még akkor is meg kell említeni, ha tudván tudjuk: a Hollywoodi fenevad nem a történeti analízisek kategóriájába tartozik, tehát azt, hogy mit is ér valójában Joe Eszterhas munkássága, majd tudós összefoglalásokban fogjuk tanulmányozni.

Mit jelent a magabiztos mester számára a magyar származás? Sokat és keveset. Megdobban a szíve, amikor „övéi” szóba kerülnek, viszont kommentár nélkül elfogadja és felsorolja a minket kiismerő(!) és megállás nélkül pocskondiázó hollywoodiak gyakran emlegetett falvédő-aforizmáit. Eszerint: 1. Ha egy magyar mögötted lép be a forgóajtón, előtted fog kilépni. 2. Ha egy magyar a barátod, ellenségre már nincs szükséged. 3. Egy román meg egy magyar között az a különbség, hogy a román felajánlja, hogy eladja neked a húgát, a magyar pedig megteszi. 4. Ha egy magyart pofon ütsz, tudni fogja, miért kapta. Kommentárunk: sértően otromba a szöveg, humora alpári. Efféle „szentenciákat” garmadával lehetne összeütni szexmániás franciákról, fukar skótokról, hidegvérű angolokról, kínosan precíz németekről is…

Az egocentrikus optika a családi viszonyok, szerelmek, házasság(ok) megörökítésében a legtartalmasabb, illetve a szülőkhöz fűződő kapcsolatról szóló intim és bensőséges gondolatfutamokban. Bonyolult és drámai Eszterhas apakomplexusa. Megítéléséhez tudni kell, hogy a szcenáriumok bravúros matadorának felmenője, Eszterhás István szintén tollforgató volt Magyarországon. (Musztafa, Karafa és az akasztófa című regénye nagy népszerűségnek örvendett a negyvenes évek elején.) Amikor az ég zengett, súlyosan kompromittálta magát szélsőséges felfogásával, uszító írásaival, egész tevékenységével – ezért szánta rá magát az emigrációra. Ausztriában, majd az Egyesült Államokban kiradírozta múltjából a foltokat, még fiának sem tárta fel viselt dolgait. Joe-nál akkor szakadt el a cérna, amikor véletlenül tudomást szerzett az eltemetett disznóságokról, főképpen egy könyvről, melyben a papa habzó szájjal (pardon: vérbe mártott tollal) népszerűsített ordas fasiszta ideákat. A szituáció paradoxona, hogy az idősebb Eszterhas odakint nem folytatta az „agitációt”, sőt: mondhatni, hogy progresszív nézeteket vallott. Megtérésének motívumai megérnek egy misét, a téma vizsgálata megkerülhetetlen. Meditál is rajta a leszármazott: „Lehetséges, hogy apám azért oltott belém humánus értékrendet, mert ezen értékek kinyilvánítása Amerikában védőernyőként szolgált a Magyarországon elkövetett bűnei leplezésére?” Innen nézve más megvilágításba kerül még a Zenedoboz is. Joe Eszterhas egy beszélgetésben kinyilatkoztatta: azért írta meg ezt a nyomasztó históriát, mert gyűlölte, amit a magyarok a háború végén műveltek, de ennek – állítja – semmi köze nem volt az apjához. Hihetünk is, kételkedhetünk is. Tény, hogy hullámzó kettejük kapcsolatának alakulása. A szeretettől a gyűlöletig kifeszülő ívet sok minden alakította: az együttérzés, a szánalom, a harag, a félelem, a tisztelet. Végső összekülönbözésük határozottan ideológiai színezetű, a megbocsátás gesztusa pedig már a lehiggadó, „megtérő” fiú döntése. Igaz, a búcsú fájdalmas. A saját démonaival küzdő, immár idősödő férfi képtelen elviselni az öregúr tolakodó jelentkezéseit, s nincs jelen a halálos ágyánál sem. Regényt lehetne írni erről az apa-fiú kapcsolatról csakúgy, mint médiumunk frigyeinek krónikájáról.

A hetyke, nagyképű, zabolátlan Eszterhas valósággal megjuhászodik, amikor váratlanul megbetegszik gégerákban. Nem folytathatja tovább gátlástalan életvitelét. Ekkor új mérleget készít. Átalakul. Lelassul, napirendje szellőssé válik, „felfedez” korábban ismeretlen örömöket és tevékenységeket, többet törődik a családjával (kiskorú gyermekeivel). Lemond önpusztító szenvedélyeiről is. Kitalálja magának Istent. Imádkozik. Egészségesen táplálkozik. Szesz-stopot vezet be. A kötetben részletes beszámoló örökíti meg a metamorfózist. Kiderül, hogy a morózus fickó – kényszerűségből? védekezésként? – a líra és az érzelmesség hangulatai iránt is fogékony.

A fináléban az idős Eszterhas alakja ránehezedik a kételyekkel és megtartóztatással teli hétköznapokra. A bejegyzések megrendítők. A napló néhány sora: „Apám magányosan halt meg, idegenek között, nem a családja körében… Costa-Gavras mondta nekem még a Zenedoboz forgatása idején, hogy minden fiúnak meg kell ölnie az apját… ha pedig ez igaz, akkor talán végül megöltem Eszterhás István írót, magyar nacionalistát és feltételezett háborús bűnöst… Megöltem azért, amit tett, illetve nem tett, megöltem, mert szeretett engem, és hazudott nekem.” A halott végakaratát – temessék el a hazájában – nem teljesítette. Kemény szavakkal tört pálcát őse felett: „Meggyőződésem volt, hogy éppúgy gyűlölte Amerikát, ahogy én szerettem ezt az országot. Mert Amerika a háborúban legyőzte az ő Magyarországát, az ő f a s i s z t a Magyarországát. Több mint ötven évet élt Amerikában… ezalatt a gulyásgettóban rejtőzködött, más magyarok között, akik szintén ott bújtak el a kitoloncolás elől… és ezekkel a szavakkal búcsúzott attól a nemzettől, amely neki hajlékot, a fiának sikert adott. Még holtában sem akart közösködni Amerikával. Még holtában is visszakívánkozott Magyarországra… ahogy egész életében haza akart menni. Most már… h o l t á b a n … kockázat nélkül megtehette, hiszen a magyar kormány halottakat nem von felelősségre a múltban elkövetett bűneikért.”

Később mégis érdeklődik a konzulátuson a holttest kihantolása, elszállítása és újratemetése ügyében, de hozzáteszi – sejtelmes következtetéssel –, hogy a vér szava erősebb a kiontott vérnél.

A Hollywoodi fenevad kevés filmtörténeti adalékkal szolgál, elméleti hozadéka nincs (nem ez a profilja), ilyenformán szakkönyvnek a kifejezés eredeti értelmében nem tekinthető. „Mindössze” egy személyes sors tükre, nekünk pedig érdekes hungarica. Mindennek ellenére fontos könyv az amerikai filmekről és filmesekről, az óriási gépezet mechanizmusairól, ízlésről és stílusról, a szerencse forgandóságáról, a gigantikus iparág kulisszák mögötti hétköznapjairól és egy esendő személyiség „fent és lent” megtapasztalt élményeiről.

Joe Eszterhast eddig az Elemi ösztön, a Flashdance, a Zenedoboz megteremtőjeként tartottuk számon. Mostantól személyes ismerősünkké vált, aki – ez a legfrissebb munkája – Andy Vajna 1956-os drámájának egyik ötletadója. Hamarosan kiderül, hogy a film bemutatását követően is büszkén vállaljuk-e a rokoni kapcsolatot.