Csejk Miklós
Édes pillanatok keserű mellékízzel - Ferzan Özpetek négy filmje DVD-n
2006. július

Ferzan Özpetek művészetére azért figyeltem föl első nagyjátékfilmje, a Törökfürdő (1997) után, mert fájó dologra emlékeztetett. Ugyanígy jártam következő három filmjével is. Igazából olyan dologról van szó, melyet mindannyian pontosan tudunk, de a modern, rohanásra késztető világban már képtelenek vagyunk következetesen figyelni rá. Ezért fontos, hogy időnként emlékeztessenek rá.

Ferzan Özpetek arra emlékeztet a filmjeivel, hogy ki kell élvezni a pillanat örömét. Azt a röpke kis édes ízt, amit a csokoládé elolvadásakor érzünk még a keserű mellékíz és a távoli vaníliaillat előtt. Hogy nem a mennyiség a fontos, hanem a minőség. Hogy ha elfelejtettük, akkor tanuljuk meg újra kiélvezni az élet minőségi pillanatait. Üljünk be egy kávéházba merengeni, csevegni csöppet, kényeztessük magunkat egy törökfürdőben, figyeljük meg a környezetünkben lévő emberek arcát, olvassunk tekintetükből, élvezzük a természet színeit, az ételek, italok ízét és illatát, a közösségben való feloldódást. Kapcsoljuk ki a tévénket először egy hónapra, és tegyünk egy nagy sétát minden este a parkban! Figyeljünk egy csöppet magunkra, hogy aztán másokra is maradjon energiánk! A média azt szajkózza, hogy akkor leszel boldog, ha birtoklod a dolgokat. Legyen neked is egy ilyen vagy olyan árucikked! Az ő sugallatukban a boldogság maga a birtoklás. Pedig nem így van. Hiába birtoklunk bármit is, ha utána nem szerez örömet. Mert annyi időt töltünk el a birtokláshoz szükséges pénz megkeresésével, hogy amikor megkapjuk a hőn áhított termékeket, már nincs is időnk, energiánk élvezni. Egyrészről. Másrészről, ha mégis marad egy kis időnk, akkor meg kultúránk nincs hozzá. Vagyis nem tanultuk meg, miként szerezzünk örömet önmagunknak és környezetünknek. Hány élet múlik el így hiába? Vegyük mindjárt A szemközti ablakot! Ha készítünk valakinek egy süteményt, akkor a szükséges hozzávalók mellett a szívünket is bele kell adnunk. A filmbéli nőnek legalábbis ezt kell megtanulnia. Szívünket pedig úgy adhatjuk bele, ha figyelünk. Figyelünk a süteményre, figyelünk önmagunkra, amint a süteményt készítjük. Mozdulatainkra, a tészta gyúrására, állagának változására, a hozzávalók illatára, ízére. Figyelünk arra, hogy mi okoz örömet nekünk, miközben készítjük a süteményt. A sütemény készítése segít az önmagunkban való elmerülésben. Másrészről figyelnünk kell közben azokra is, akiknek készítjük a süteményt. Figyelnünk kell arra, hogy milyen a víz és milyen a csoki, amit hozzáadunk. Hogy nem az akármilyen üzlethálózat gazdaságos termékeivel rakjuk tele süteményünket. És ez nem pénz kérdése. Hogyha sütünk-főzünk a vendégeinknek, akkor szánjunk rá időt és figyelmet, türelmet és energiát! Legvégül pedig figyelnünk kell arra, hogy akinek készült a sütemény vagy bármilyen étel, az milyen örömmel ízlelgeti. Meg kell tanulnunk újra osztozni mások örömében. Ne csak a birtoklás bizonytalan örömét lessük a másik tekintetében, ne csak akkor érezzünk valamiféle boldogságfélét, amikor megkínáljuk vendégünket, hanem próbáljunk meg osztozni örömében akkor is, amikor ízlelgeti figyelmünk gyümölcsét! Azért kell megtanulnunk újra, hogyan osztozzunk a másik örömében, mert több mint száz éve mást tanít nekünk az európai–amerikai kultúrkörünk. Mára rá kellett jönnünk, hogy mindez az egyén boldogtalanságához vezet. Hogyan lehetnék én boldog, ha köröttem tombol a nyomorúság, a szerencsétlenség vagy a szomorúság? A 21. századi ember legfontosabb morális problémájának egyike ez. Özpetek filmjei erre a dilemmára is választ keresnek.

A szemközti ablak egyik legizgalmasabb fölvetése az, hogy mi történik, ha egy ember számára kizökken az idő. Vagyis előtolakszik a tudat legmélyéről a múlt, és újra meg újra kénytelen megélni ugyanazt. Az a házaspár, akinek legválságosabb napjait Özpetek a vászonra skicceli, egy öregembert talál az utcán, aki eltévedt a múlt útvesztőjében, és a jelenről pedig egyáltalán nincs tudomása. Amnéziában szenved, nem tudja, hogy ki ő, hol lakik, csak azt tudja, hogy minél több emberhez el kell juttatni a hírt, hogy a nácik reggel föl fogják számolni a gettót. Hogy menteni kell a gyerekeket, mert veszélyben vannak. Nagy veszélyben. Senki nem látja, hogy mi folyik itt, mert mindenkit elbutított a propaganda. A mentési kényszer az öregemberre hullámokban tör rá. Mint később megtudjuk, nem arról van szó, hogy 1943-ban Rómában Dávid tétlen lett volna, hiszen tucatnyi kitüntetés jelzi, hogy hány ember életét mentette meg. Ám választania kellett. Vagy a szerelmének szól, és csak őt menti meg, vagy a többieknek, de akkor már nem jut el a hírrel a szerelméhez. Dávid a többiekhez indult, sok ember életét mentette meg, de akit a világon a legjobban szeretett, azt nem tudta. Nem maradt rá elég idő. És emiatt jön elő folyamatosan a múlt, emiatt játssza le újra és újra ugyanazt a történetet a tudat, emiatt próbálja gondolatban megmenteni újra és újra a szerelmét, hátha egyszer sikerül.

Özpetek eddigi filmjeiben központi téma a homoszexualitás. Nem tolakszik előtérbe, de befolyásolja az eseményeket. Itt arról van szó, hogy Dávid szerelme, akit nem tudott figyelmeztetni, mert már nem maradt rá ideje – férfi. Akiket megment, azok közül korábban sokan megszólták, kiközösítették Dávidot homoszexualitása miatt. Volt ebben a cselekedetben tehát valamiféle bizonyítási vágy is, megfelelési kényszer a közösségnek. Másrészről szimbolikus a választása. Egy homoszexuális vagy a társadalmat választja, és titkolódzik egy életen át, leküzdve természetes vágyait, lemondva a szerelem adta örömökről, vagy a szerelmét, de akkor le kell mondania a társadalomba való integrálódásról. Özpetek szerint ez a mai napig így van.

A szemközti ablakban, akárcsak a Törökfürdőben, egy modern életet élő házaspár történetét ismerhetjük meg. Illetve egészen pontosan egy modern házaspár válságát. Az alaphelyzet mindkét filmben az, hogy a nő „idegbajos”, nehezen tűri a stresszt, utálja a munkáját, és egyáltalán, utálja ezt az egész rohanó, közömbös életet, de leginkább az a baja, hogy iszonyatosan unja az amúgy empatikus, kedves, barátságos, de nem igazán szenvedélyes férjét, akit ezért meg is csal néha. Mindez azért érdekes, mert általában, ha modern házaspár válsága a téma egy filmben, akkor mindez a férfiúval szokott megesni. Vagyis Özpetek nőfilmeket forgat. Általában a nőiséget veszi górcső alá, akárcsak Ingmar Bergman, ám Özpetek ahelyett, hogy a lélek egyre mélyebb és egyre rejtélyesebb rétegeibe hatolna, valamiféle társadalmi tabló összeállításán fáradozik. Fontosabb neki a társadalom éppen aktuális állapota, főbb problémái, az embert pedig inkább csak ebben a társadalomban csetlő-botló bohócként mutatja föl, akinek sorsa, ha közelről nézzük, már-már melodráma, ha kicsit távolodunk, akkor inkább tragikomédia. Vagyis ebben hasonlít Pedro Almodóvar művészetéhez, filozófiájához. Közelről nézve melodráma, messziről tragikomédia. A női lélek rejtelmei is ebben a rendszerben tárulnak tehát föl – ha nem vesszük annyira komolyan magunkat, akkor azt is mondhatjuk, hogy Özpetek olyan, mint egy igencsak szarkasztikus humorral megáldott feminista, aki valamiért titkolja remek humorérzékét. Csak néha-néha enged egy kis lazítást magának. Miután a rendező iszonyatosan gyorsan, a film legeslegelején megpróbál minél több információt eljuttatni női főszereplőjéről a nézőnek A szemközti ablakban és a Törökfürdőben, azonnal kizökkenti szereplőit megszokott stresszel fűszerezett életükből. Az egyik filmben egy amnéziás öregember kerül a pár figyelmének középpontjába, a másikban egy hamam, vagyis egy isztambuli törökfürdő és annak tulajdonjoga. Özpetek mindkét párt „továbbképzésre” küldi. Az öregemberrel találkozó nőnek, aki nem mellesleg árva gyerekként nőtt föl, meg kell tanulnia figyelni önmagára. Szimbolikus, hogy miután elmúlik az amnézia, kiderül, hogy az idős férfi cukrász, de nem is akármilyen, mestere foglalkozásának. Ebben a filmben a titok az, hogy mitől lesz jó a süti. Cigarettázva, kapkodva, összecsapva bizony nem megy. Olyannyira egyszerű titkot oszt meg az öreg csinos „tanítványával”, hogy az ember szinte zavarba jön. Ha magadra nem figyelsz, akkor másra sem fogsz soha. És a nő megvalósítja régi álmát, elmegy cukrásznak, illetve már nem fiatal fejjel cukrásztanulónak, s kiderül, hogy nem is olyan megalázó, mint azt első hallásra gondolná az ember. Mármint tanulónak lenni. És ahogy elkezd figyelni önmagára, úgy veszi észre a másik embert, a férjét is a közelében, úgy kerülnek egyre közelebb egymáshoz, bár még nem tudják, hogy a szenvedély az igazi összetartó erő.

A Törökfürdőben is megszerzi a film végére a nő ezt a tudást is, bár a legnagyobb árat fizeti érte. Ebben a műben a hamam is rejt önmagában némi titkot annak, aki közelről találkozik ezzel az ősi kultúrával. Ferzan Özpetek a Törökfürdőben sok mindent tanít a hamamról. Először is azt, hogy a hamam (vagyis a törökfürdő) minden dolgok szeretetére tanít. A tradícióra. Aki ismeri a fürdőzés titkát, az ismeri a harmónia titkát is egyben. Idegbajos világunkban pedig ezt a titkot világgá kellene kürtölni. Nagyon sok jót tennénk vele. Mire tanít tehát a hamam? Arra, hogy szánjunk időt a fürdőzésre, igényeljük és élvezzük ki a masszírozást, a víz nyugtató energiáját, a pihenést, a meditálást. Hagyjunk időt magunknak rendezni gondolatainkat. Kényeztessük magunkat! S mindezzel segítsük elő testünk és lelkünk megnyugvását. Igazából a modern ember nagyon sanyarú sorsot szán saját testének és lelkének. Az alváson kívül semmilyen harmonikus pillanatot nem engedünk magunknak. Sokszor még nyaraláskor sem. A hamam tehát az életörömre tanít, a belső harmóniára. A törökfürdővel ebben a filmben nem a nő találkozik először, hanem a férfi. Isztambulba utazik, hogy eladja a tulajdonába került ingatlant, amiről ekkor még nem tudja, hogy egy hamam. Mivel a DVD-kiadás egyik legnagyobb, szégyenteljes hiányossága, hogy Özpetekről az égegyadta világon semmit nem lehet megtudni, a másik az, hogy a filmekről sem, ezért összegyűjtöttem néhány információt a rendezőről. Nem ez az egyetlen doboz, amelyből kiderül, hogy néhány forgalmazó mennyire nem hajlandó tudomást venni a DVD-kiadás lehetőségeiről.

Szóval Ferzan Özpetek negyvenhét évvel ezelőtt Isztambulban született, ám tanulmányait már Rómában folytatta. Művészettörténetet, színházi rendezést és jelmeztörténetet tanult. Huszonöt éven át lakott a római Via Ostiensén, ahol a Tudatlan tündérek főszereplői is laknak, csak ők együtt, egy lakásban sokan, akárcsak egy 60-as évekbeli kommuna elevenedett volna föl. Özpetek visszaemlékezései szerint az utcában a legizgalmasabb az, ahogyan múlt és jelen, vagyis hagyomány, tradíció és modernkori lázadó életmód találkozik. Filmjei inkább olasz filmek, bár a Törökfürdőben Özpetek hazalátogat. Isztambul rejtelmes feltárulkozása, a hamam titkának keresése ezeknek az információknak a fényében nem kevés többlettartalommal is bírnak. A hamam szerelmese tehát ebben a filmben nem a nő lesz először, hanem a férfi, aki megtalálja testi és lelki harmóniáját, sőt a számára igazi és szenvedélyes szerelmet is egy férfi által. Hamar megtudja, hogy a hamam előző tulajdonosa – akinek ő ismeretlenül a rokona – egy nő, akinek levelezéséből feltárulkozik egy város, vagyis Isztambul, valamint egy tradíció, a hamam. Egy nő életének néhány állomására is fény derül, aki ebben a városban találta meg a lelki békéjét. Ám, mielőtt egyre mélyebbre juthatnánk a lélek útvesztőin, Özpetek kicsit távolodik szereplőitől, és feltárulkozik a társadalom a maga erőszakos fertőjével. Itt most arról van szó, hogy a fogyasztói társadalom épp egy kisközösséget kíván megszűntetni. Ahelyett, hogy a régi, patinás házakat felújítanák, földig akarnak rombolni mindent, hogy új és modern épületek nőjenek ki a földből, megszüntetve Isztambul évezredes arculatát és hagyományait. (Mindez nekünk azért szörnyen szomorúan aktuális, mert Budapesten is ez folyik. Felújítás helyett az épületek lerombolása az ottani kisközösségek megszüntetésével.) A filmben, miután kiderül, hogy a tulajdonos nemhogy eladná, inkább felújítja, és működtetni kívánja a törökfürdőt, megfenyegetik, majd látva az eredménytelenséget, megölik a férfit. Épp akkor ölik meg, amikor a felesége aláíratta vele a válási papírokat, épp akkor ölik meg, miután a feleség megleste a férj homoszexuális szerelmi kalandját a hamamban, s a férfi szenvedélyét látva újra szerelemre lobban társa iránt, akit éppen elhagyni készül. A női lélek rejtelmeinek egy izgalmas titka tárulhatna föl, ám jön a gyilkosság, a magyarázatokat ránk hagyja Özpetek, dramaturgiailag szerencsésen. A nő pedig végképp Isztambulban marad, ahol elődjéhez méltón a harmónia megtalálásán fáradozik, valamint a tradíció és a hamam győzelmén a fogyasztói társadalom őrült, pusztító, idegbajos elképzeléseivel szemben. Ahogy mondtam, közelről melodráma, távolról tragikomédia.

A Tudatlan tündérek (2001) első néhány percében egy ideálisnak tűnő párkapcsolat néhány boldognak látszó pillanatába kukkanthat be a néző, de csak rövid ideig, mert a férj már a film elején meghal. Egy véletlen folytán kiderül, hogy a férfinek szeretője volt, kettős életet élt. Nem is Özpetek-filmről beszélnénk, ha a váratlan fordulat nem az lenne, hogy a szerető is egy férfi. Miért is ne lehetne? Özpetek tehát nem tántorodik el attól a gondolattól, hogy a polgári élet unalmas nyugalma mindig mélyben fortyogó szenvedélyeket takar. A nőt szinte sokkolja, hogy rá kell jönnie, tulajdonképpen fogalma sincs arról, milyen ember is a férje. És tényleg sokkoló lehet a tudat, hogy valaki, akivel a fél életünket letöltöttük, teljesen ismeretlen számunkra. Pedig nem kellene, hogy sokkoló legyen. Freud és a pszichoanalízis óta tudhatnánk, micsoda titkok rejtőznek egy emberi lélek mélyén. És azt is tudhatnánk, milyen könnyen előtörhet valamelyikük. Özpetek tehát össztűz alá veszi filmjével azt a gőgös és nagyképű, leginkább az európai kultúrkörben élő emberekre jellemző gondolkodásmódot, amely szerint, ha valamit birtoklunk, akkor az már teljesen a miénk. De attól, hogy valakit „birtoklunk”, attól, hogy együtt élünk valakivel, még egyáltalán nem biztos, hogy bármit is tudunk róla. Persze az megnyugtató, ha úgy érezzük, ismerjük a másikat, de Özpetek is arról beszél filmjeiben, hogy inkább tegyük hozzá, hogy egy kicsit. Egy nagyon kicsit ismerjük a másikat. És már akkor is mennyi mindent megtettünk. Az európai kultúrkörben élő ember számára az egyik legnagyobb dráma éppen az, hogy torz kép él benne önmagáról. Emberek milliói élik le életüket a saját maguk alkotta hazugságaikban. Ez a film arról szól, hogy mi lesz azzal a nővel, aki megszabadul saját hazugságaitól. Megszabadul attól az önmaga által támasztott hamis illúziótól, hogy ismeri a férjét. Özpetek örömmel válaszol kérdésfelvetésére, innentől kezdve azt mondhatjuk, hogy ragyog a film. Öröm nézni, mennyi benne a pozitív energia, a fény és láng. Ez a nő innentől kezdve egy boldog nő, egy harmonikus nő, egy olyan nő, aki megtalálta önmagát. A Via Ostiense furcsa lakói mind olyan emberek, akik megtalálták és vállalják önmagukat. Ugyanis a férj volt szeretője a Via Ostiensén lakik Rómában, egy óriási terasszal rendelkező lakásban egy sereg homoszexuális és transzvesztita férfival, amolyan kommunaszerűen. A nő megtudja, hogy férje, amint csak lehetett, rohant a kis társasághoz, szeretett velük élni. És ekkor következik be egy újabb fordulat. Az először ijesztőnek tűnő, majd később bolondokházára emlékeztető lakás szép lassan a nő számára is sokkal otthonosabbnak tűnik, mint a saját polgári élete. És ekkor érti meg igazán a férjét. Ugyanis a film második nagy titka az, hogy a férj közösségben érezte jól magát. Illetve vélhetően ezzel mindannyian így vagyunk, ősi tulajdonságunk egyike ez, csak a polgárosodás szétkergette az embereket, amit nagyon felerősített a fogyasztói társadalom őrült rohanása. A boldogság egyik titka a közösségi élet, vallja filmjében Özpetek. Egy olyan, melyben segítik egymást az emberek. A film rendezője igencsak hosszasan fejtegeti, miben is áll ez a segítés. Egyrészt persze gyakorlatias dolgokból, másrészt pedig figyelemből. A közösség lényege ugyanis a figyelem. Egy közösség tagjai ügyelnek egymásra, és ez a figyelem nemcsak annak tesz jót, aki kapja, hanem annak is, aki adja. Persze azért nem csak fekete és fehér az élet, létezik a szürkének is ezernyi árnyalata. Özpetek tisztességesen bemutatja, hogy miféle dinamikák működnek ebben a közösségben. Hogy mik okozzák a vitákat, hiszen vannak itt viták igencsak gyakran. Mégis, mindezek ellenére százszor, ezerszer vidámabbnak, élhetőbbnek tűnik egy szenvedélyes és őszinte közösségben élni, mint vaskalapos polgárként utálkozni. A film legcsodálatosabb jelenetei egyébként azok, amikor ez a sok különböző ember együtt eszik. Ekkor van együtt igazán a közösség, és ne felejtsük el, hogy az őskortól napjainkig ez az egyik legfontosabb közösségi rítusa az emberiségnek. Önmagunknak is bevallhatjuk, hogy bizony nem jó egyedül enni, de ehhez érdemes hozzátenni, hogy egy kisebb közösségben való étkezés mennyi érdekességet, izgalmat és csodát tartogat annak, aki a közösség részének érzi magát.

Hogy a film lényegi mondanivalója megfelelő hangsúlyt kapjon, egy AIDS-es fiúról is érdemes beszélni, aki szintén a közösség tagja, ám egyre rosszabb az állapota. Kiderül, hogy nem kellene ennek így lennie, hiszen ma már az AIDS-es betegek állapotát a gyógyszerek szinten tudják tartani. Vagyis arról van szó, hogy ez a fiú nem veszi be a gyógyszert. A közösség persze tiszteletben tartja a döntését, de a nő, aki új még közöttük, nem akar beletörődni a dologba. A problémát ő sem tudja megoldani egészen addig, míg föl nem tárja az okokat. Kiderül, hogy a fő ok az, hogy egyszer sem látogatta meg a szerelme a fiút immár egy éve. És ebbe bele kell halnia egy érzékeny szerelmes embernek. Csakhogy az is világos lesz a nő számára, hogy a közösség, azért hogy megóvja a traumától az egyre rosszabb állapotú beteget, eltitkolja az igazságot, vagyis azt, hogy a szerelme meghalt. És újra ugyanazzal a problémával állunk szemben, mint amivel a nő is szembenézett a film elején. Hazugságban nem lehet élni, nem lehet szárnyalni, meghal a lélek. És mindegy az, hogy önmagunknak hazudunk vagy másnak. A megoldás egyszerű, a negatív katarzis is katarzis, ami után a fiú újra élni akar, állapota javul, és az egyik vacsora után, a közös zenélés alkalmával már mosolyog is egy kicsit.

Özpetek Az utolsó háremben (1999) használhatta végre jelmeztörténeti ismereteit, hiszen a török szultán utolsó háreméről szól ez az alkotás, de ez csak a látszat, az apropó. Ugyanis Özpetek egyrészről bár bemutatja a hárem kegyetlen világát, viszont ha a működési elveit végiggondoljuk, megkaphatjuk a fogyasztói társadalmunk szomorú természetrajzát, másrészről pedig a diktatúrát követő demokrácia hiénatörvényei elevenednek meg a vásznon a volt szocialista országok nézőinek legnagyobb döbbenetére. A meglepődést az okozhatja, hogy szomorú sorsunkkal, mely szerint nemes eszmék nevében raboltak ki minket kegyetlenül, nem vagyunk egyedül. A kemény társadalomkritikával élő filmben egy mesélő meséli a történetet, és sokszor észre sem vesszük, hogy egy másik mesélő révén már egy másik történetben vagyunk benne. Mindez egészen addig megy, míg rá nem jövünk, hogy tulajdonképpen a mi életünk meséjét halljuk, ami viszont már igencsak kezd a vége felé haladni, bár reménykedünk még némi fordulatban. Vagyis történetek csak történetekben vannak. Özpetek filozofikus alkata ebben a filmben többi munkáihoz képest még erőteljesebben bontakozik ki. Az utolsó hárem befejező gondolatai külön figyelmet érdemelnek. „Nem az a fontos, hogy valaki hogyan éli le az életét, az a fontos, hogyan tudja feldolgozni magában. És az a fontos, hogyan meséli el másoknak, mi volt benne az érdekes. Mert így talán idővel értelmet nyernek a hibák, értelmet nyer a szenvedés és a halál.” Gyönyörű posztmodern gondolat ez: nem az a fontos, hogyan élünk, hanem az, hogyan meséljük el. Hiteles emberi létünk narratív identitás. Érdemes megemlíteni, hogy a gondolat már az ókortól ismert. Hankiss Elemér írja Az ezerarcú én című művében, hogy „Szókratész szerint a nem elemzett életet nem is érdemes megélni. Ricoeur továbbmegy, és azt mondja, hogy »az el nem mondott élet« nem igazi élet, az el nem mondott én nem igazi én, hanem pusztán »nárcisztikus ego«. Ebben a küzdelemben más emberek narratívája és kiváltképpen az irodalom komoly segítségünkre lehet.” Vagyis újra ugyanaz a gondolat izgatja Özpeteket, a kultúrkörünk romjain élő emberek számára a legfontosabbnak tűnő feladat (van olyan kultúrkör, ahol ez nem ilyen fontos) az egyéniség, az én kiteljesedésének kérdése. Egyéniségünk kiteljesedéséhez tehát az Özpetek-birodalomban igen nagy szükség van a saját belső harmónia megtalálásához, vagyis – értelmezése szerint – a test és a lélek harmóniájához, majd az egyéniség megvalósításához, önmagunkra való odafigyeléshez, mely hozzá fog segíteni ahhoz, hogy másokra is tudjunk figyelni. A beteljesülés pedig az, ha elmeséljük életünket, ahogy A szemközti ablak című film végén elhangzik: így élhetünk tovább más emberekben. Amit Özpetek csinál filmjeiben, az a 21. századi értelmiség egyik legfontosabb feladata. A vallások, kultúrkörök legnemesebb eszméit összegyúrva hozzájárulni ahhoz, hogy az összeomlott európai kultúrkör romjain létrejöjjön valami számunkra is érthetőbb és élhetőbb, új morális alapokon nyugvó kultúrkör, melyben a szolidaritás és mindenféle másság elfogadása a fundamentumok közé tartozik.