Forgács Iván
Chris Wilton és Nyikolaj Ivanov véletlen találkozása
2006. július

Két kor. Két századelő, két századvég. Száz év van köztük. Két műnem, kétféle hangütés, kétféle stílus. Kétfajta közléskényszer, kétfajta eszköztár az átélhetőséghez. Kétféle út a katarzishoz: Ne Istent keressük – magunknak! Magunkat keressük – egymásnak!

Véletlen volt, mint bármi. Egy nap rámjött az angolozhatnék. (Most is csak két napig tartott.) Bekészítettem a szótárt, és fölmentem az Internetre. Valamelyik kulturális rovatban észrevettem, hogy egyik kedvenc rendezőm már 70 éves, és megint remek filmet készített. Ráadásul olyan filmet, amelyben nem játszik. Kíváncsi lettem, mi lehet ez. Így aztán a váratlanul gyors hazai bemutatót követő pénteken már ott voltam a moziban. Másnap pedig a Katona József Színházban. Feleségemet ugyanis a barátnője meghívta egyik kedvenc klasszikus orosz szerzőm darabjának előadására, de végül nem tudott elmenni, és így nekem jutott a másik ajándék-jegy. Megnéztem hát valamit, amelynek kedvező fogadtatása sem tüzelt különösebben fel. Az eredmény: egy gyönyörű, lélekbe maró művészeti hétvége. Igazi élmény. Nem kiszámítottan önfeledt hangulatú fesztiválon, nem kötelező sajtóvetítésen vagy díszbemutatón. Hanem csak úgy, egy mindennapi hétvégén. Váratlanul, véletlenül.

A film címe Match Point, a darabé Ivanov volt. A két alkotó: Woody Allen és Anton Pavlovics Csehov.

Harmadik találkozásuk életemben. És mindig fölerősítették egymást. Legalábbis most, hogy szinte egy időben szólaltak meg, határozottan így gondolom. Hiába, az ember a véletlenekben is összefüggéseket keres. Elvégre tudattal rendelkező, okos lény. Képtelen nem okoskodni.

A kora kamaszkor infantilizmustól harsány. A dolgok ismergetése, ízlelgetése egyenlő kiröhögésükkel. Van még valami ösztönös lázadás a nevelkedéssel szemben, amely már visszafordíthatatlanul zajlik. Talán ez a szabadság utolsó, önkívületi tombolása. Mit akar tőlünk a természet, a család, a haza? Miféle hülyeségek várnak ránk? Éljenek inkább az ökörségek, az otrombaságok, az őrült focimeccsek, a barom kalandfilmek, a vígjátékok. És játsszunk bohózatokat!

Persze ebbe is bele lehet fásulni, muszáj néha lecsendesedni. Körülnézni, fülelni, hátha a sok szidalom mellett jön kívülről valami megerősítés. Nekem szerencsére a moziban is jött. Megnéztem megszokásból egy amerikai vígjátékot, amelyen betegre kacarásztam magam, de rögtön érezni lehetett, hogy más, mint a többi. Vállaltan infantilis humora van, és fanyar képtelenségeivel abban erősít meg, hogy nem is olyan nagy ostobaság feje tetejére állítani és kiröhögni a világot. Fogd a pénzt és fuss! volt a film címe, csendesen ajánlott felfedezettje pedig a rendező és a főszereplő: Woody Allen. Enyhén nevetséges külsejét nem írom le századszor. A lényeg, hogy egy értelmesnek, műveltnek látszó férfi pancser módon fölveszi az alvilág gesztusait, és megpróbál rettegett rablóvá válni, vagy legalábbis annak láttatni magát. Így vehetik észre, és talán még portréfilmet is csinálhatnak „veszedelmesen” nevetséges tetteiről. Ki az infantilisebb? Ő, vagy az a közeg, amelyik komolyan veszi, korholva-büntetve nevelgeti, miközben mégis mítoszt teremt belőle?

De a gyermeki dacoskodásnak lehetnek komolyságba forduló megnyilvánulásai is. A felnőttek nem csak a csúnya dolgoktól óvják a kis tizenéveseket, hanem sokszor a nemesnek tartott művészet szellemi szikráitól is. – Ne nézd meg! Ne olvasd el! Nem fogod megérteni! Még nem neked való! – mondogatják. (Hogy ezek után operába miért cipelnek el, az teljesen felfoghatatlan.) Fütyülünk rátok, hülyék vagytok. Én az akkori tévé gyakori színházi közvetítéseinek hála, megnézhettem Csehov Ványa bácsiját a Vígszínház azóta legendássá vált előadásában. – Nem fogod bírni! Csehov nagy szerző, de iszonyúan unalmas. Semmi sem történik a darabjaiban – óvtak többen is. Hát akkor rajta! Éljen a semmi, az unalom, a tespedés! És valóban: milyen jó együtt lenni Asztrov doktorral, aki beletörődve, hogy a napi valóságtól el-elrugaszkodó gondolataiért bolondnak tartják, szomorú cinizmussal bölcselkedik a nyugodt reménytelenségben. Éljenek az oroszok!

A kora ifjúkor tele van önbizalommal, komolykodással – és iróniával. Megismertünk néhány dolgot, tehát mindent tudunk, legfőképpen pedig azt látjuk jól, hogy mások hülyék. De a negyvenéveseknek valahogy megbocsátunk. Túl vagyunk már mi is néhány kudarcon, szerelmi csalódáson. Nem vagyunk már gyerekek, ők pedig még nem öregek. Elkezdünk kételkedni az örök felhőtlenségben, nekik meg az egész élet kezd gyanús lenni. Az átmeneti zavart mi iróniával próbáljuk oldani, míg ők öniróniával. Tetszik, ahogy könnyedén elverik magukon és mindenen a port. Sejtjük mi a bajuk, egyetértünk velük, csak még a fájdalmukat nem érezzük. Így aztán könnyen vesznek rá, hogy játékosan elkezdjünk szembenézni önmagunkkal. Ez a játék sokszor negyvenéves korig tart.

Az én nemzedékemet többek között egy szemüveges férfi csábítgatta az önvizsgálat nagyképű örömei felé. Egy igazi rezonőr, aki tehetetlennek, sutának érzi magát saját életének főszerepében. Kész az öniróniára, hogy még harsányabban ironizálhasson a világon, és látszólag gondtalan értetlenséggel búslakodhasson, hogy szerelme, Annie Hall szakított vele. Alvynek hívja magát, de jól látható, hogy Woody Allen. Hebeg, sokszor megszakítja a mondatait, gesztusait, hiszen úgyse értik meg. És közben végig kikacsint ránk bíztató letörtséggel: Semmi vész, nyugi. Az ember egy nagy pech saját életében, de ettől még mi vagyunk az okosabbak.

És a legszánalmasabbak! – szólal meg Csehov egyik darabjának aktualizált szovjet filmadaptációjában, amely Platonov helyett az Etűdök gépzongorára címet kapja. Őfőméltóságú értelmiségiek! Érdemes lenne azért egyszer komolyan végigvinni ezt az öniróniát! Nézzünk már rá tényleg kívülről magunkra. Valóban csak az a baj, hogy környezetünkhöz képest haszontalanul felvilágosultak vagyunk? Nem rejtőzik ebben egy csipetnyi távolságtartás, gyengeség, gyávaság? A deklarált világmegváltás ostobasága? Nem azért nem hagyjuk a világot főni a levében, hogy nyugodtan fürödhessünk a sajátunkéban? – Dehogynem! Mennyi ostobán szépelgő ember! – bólintunk rá. És a felismerés hatása alatt máris pancsolni kezdünk a levünkben.

A késő középkorúság aztán megérezteti a lassú kiszáradást. De ez még távolról sem a lassú megbékélés kezdete, hanem az utolsó riasztó jelzés: Hátha! Mert most már igazán vége lesz! Csak gyorsan végiggondolni mindent és kitalálni végre valamit! Hátha!

De semmire nincs már igazi erő. Marad a zaklatottan bölcs keserűség.

A dolgok talán elrendeződnek

Intézője szólítgatja a mélabúba zuhant Ivanovot. Mikor az elszegényedett földbirtokos, az elöljáróság tagja magához tér, szokatlan környezetet lát maga előtt. Hiányzik a tágasság. A soros rendezői koncepció zárt térbe zárta, amely leginkább egy lepusztult kocsmához, iskolához, elmegyógyintézethez hasonlít. Neki mindegy. Csehov teremtménye, itt is életre lehet kelteni. Csak kezdődjön-folytatódjon már a vég nélküli búslakodás, önmarcangolás, az igazságok csendes harsogása és harsány cáfolása.

Sabelszkij gróf, Ivanov nagybátyja kedélyes cinizmussal köpködi mások álszentségét és saját cinizmusát. Lebegyev, az elöljáróság elnöke zavart felizzásokkal simul bele a hagyományok rendjébe. Lvov, a fiatal orvos indulatos prédikációkat tart a tiszta életről.

Ivanov nem akar se megváltó, se cinikus lenni. Ö még mindig erkölcsi drámát játszik. Túl tudatosan szenved. Fogalma sincs már, mit akar érezni, mit érez, érez-e még valamit. De azért működteti még kétségbeesetten tépelődő, igazságért lázadó gesztusait. Közben pedig megveti magát, amiért az önmagával vívott birkózásból nem ő kerül ki győztesen.

És jönnének a nők, tüdőbeteg felesége, Anna és Lebegyev lánya, hogy szeressék, vigasztalják. (A nézőtéren is több hölgy issza mámorosan monológjait.) Ő azonban velük szemben éli ki leggátlástalanabbul a gőgösen üvöltő őszinteség kegyetlenségét. Bármikor hajlandó feltárulkozásra használni a szeretetet, de gyűlöli, ha igazán mélyen, odaadóan szeretik. Mert szeretné nem szeretni önmagát. – Hoppá! – kiált föl egy néző, mikor felesége leleplezi a viszonyát Szása Lebegyevával. Ő azonban mintha csak erre várna. – Te zsidó! – vágja feleségéhez a felvilágosultságba fojtott ellenérzést egy drámai veszekedés végén. Majd Anna halála után elfogadja Szása szerelmét, de az esküvő napján már menekülni akar előle. És fejest ugrik a halálba. Őt is eltapossa a lét keletre küldött üzenete: Az erkölcsi tisztaságot kereső ember egyetlen feladata, hogy belepusztuljon az életbe. De a dolgok talán elrendeződnek.

A dolgokat el kell rendezni

Teniszlabda pattog lassítva a hálón. Vajon melyik térfélre hullik? Kinek szerez örömet, és kinek bánatot?

Kit segít véletlenjeivel az élet? És kit hagy cserben?

A világszerte elismertté vált, tisztelt és kedvelt szemüveges művész, Woody Allen nem ironikus életösszegzéssel, hanem az élet alakulását érintő filozofikus kérdésekkel jelzi, hogy megöregedett. Nem kíváncsi saját reflexióira. Kivonul a kamera elől, és arra vállalkozik, hogy közvetlenül érzékeltesse a sors lelki folyamatait. Szabadjára engedi hát figuráit. Match Point.

Egy fiatalember, Chris Wilton feljön Londonba tenisztrénernek. Valamikor versenyzett, megbízhatóan játszott, a jobbak közé tartozott, de nem ért el nagy eredményeket. Váratlanul összebarátkozik vele Tom, bemutatja gazdag családjának, megismerteti érdes szépségű barátnőjével, az amerikai Nolával, aki színészi karriert szeretne csinálni. Chris azonnal vonzalmat érez iránta, de elérhetetlennek tartja.

Mi fog történni? Pontosan tudható, de sejthetetlen, mert Chris arca semmit sem sejtet világosan. Szép az arca, ártatlanul csillog a szeme, félénken fegyelmezett tekintete műveltségről árulkodik. Ugyanakkor hidegen határozatlannak tűnik a mosolya, minden reagálása. Amolyan jóságos fiú, aki azonban aligha vallja a jóságot. Bármire képes lehet, és minden megtörténhet vele.

Chris semmit sem erőltet, de él minden lehetőséggel. Nem akarja elcsábítani Tom testvérét, Chloét, de kész viszonozni a lány szerelmét. Nem akar bekerülni a Hewitt családba, de kész feleségül venni Chloét. Már csak Tom barátsága miatt sem hajt rá Nolára, de az első adandó alkalommal kész magáévá tenni. Nem törekszik családi segítségre, de elfogadja apósa megtisztelő állásajánlatát. Nem él vissza szerencsés helyzetével, szorgalmasan dolgozik, csupán konstatálja, hogy gyorsan tud előre haladni a cég ranglétráján. Nem akar vagyonos lenni, de gyorsan megtanulja élvezni a gazdagság áldásait.

Csakhogy a véletlen kimozdítja a szerencsés biztonságból. Tom szakít Nolával, és Chris viszonyba kerül vele. Nagy kérdés, hogy csak fizikai vonzalom van-e köztük, vagy mélyebben is szeretik egymást. A fiú odaadóbbnak, a lány kiszámítottabbnak tűnik, de a tekintetek most is inkább némák maradnak.

De nincs idő ezen töprengeni, mert Nola teherbe esik. Meg akarja tartani a gyereket, és határozottan elkezdi rábeszélni Christ, hagyja ott a családját, éljen vele. Megint nem világos, szerelem motiválja-e, vagy csupán az, hogy rendbe tegye az életét. Esetleg mindkettő? Mindenesetre telefonjaival kitartóan, a fiú számára egyre terhesebb módon követeli a döntést.

Chris kínos patthelyzetbe kerül. Gyáva? Aligha, bár ezt könnyű lenne kijelenteni. Csupán hiányzik belőle a szenvedély. Egy dolgot tud: bárhogy határoz, elárul valakit. Szeretné, ha más döntene helyette, de képtelen szakítást provokálni. Tanácsot kér egyik barátjától, de hát a barátok ilyenkor sosem vállalnak felelősséget, hanem elegánsan visszadobják a labdát: Ezt neked kell megoldanod!

És ekkor Chrisben megszólal a nyugati világ üzenete a léthez: A dolgokat el kell rendezni! Ha nincs megoldás egy konfliktusra, ki kell iktatni. Nem kell fájdalmat okozni, jobb mozgósítani a halált.

A fiúban természetesen föl sem merül, hogy magával végezzen. Elhatározza, hogy megöli Nolát. Hiszen már úgyis a pokolba kívánja. Miért ne tehetné meg, amit gondol? Aprólékosan kiterveli a gyilkosságot, amelyet rablótámadásként szeretne beállítani. És bármilyen furcsa, de el is követi. És bármilyen furcsa, szerencsés véletlenek folytán (az ő „térfelére” pattan egy gyűrű) megússza a leleplezést. És bármilyen furcsa, a lelkiismeret sem kezdi el kínozni. Felesége gyereket szül neki, él szépen tovább a családjában. Korunk mintaemberévé érett.

Szomorú, hogy véletlenek határozzák meg sorsunkat. De sokszor csak bennük bízhatunk. Mert a legszebb véletlen az a képtelenség, hogy élhetünk. És egyben a legszomorúbb is, hiszen ehhez mindennek úgy kellett lezajlania a történelemben, ahogy lezajlott.

Anton Pavlovics Csehov és Woody Allen. Vannak más kedvencek is, de a véletlen most őket villantotta elém. Remek művek és remekművek. Értelmetlen értelem és értelmes értelmetlenség. Kétféle szkepszis, amely mindig segít kilábalni a szkepszisből.