P. Szathmáry István
Kezdd el figyelni a szomszédodat, mielőtt ő kezdene el figyelni téged!
(nyomozás a Született feleségek ügyében)
2006. június

Sokat látott sorozatnézőként igazán nem tehetem meg, hogy csak úgy könnyedén eltoljam magamtól az önvizsgálat kellemetlen terhét: fel kell tennem a kérdést tehát: a tévészériák tapasztalt rabjaként mégis miért váltam rendszeres nézőjévé a Született feleségeknek? Hisz láttam már jobbat, érdekesebbet, groteszkebbet, slampossága miatt bájosabbat, ötletesebbet, mélyebbet, vagy éppen annyival rosszabbat, hogy az meg már azért volt jobb. Simára tompult volna már a kritikai érzékem, lelkem pedig véglegesen a tévézés zsákmányává és martalékává vált? Ezzel gyenge vagyok szembenézni, úgyhogy akkor már inkább a kritikai eltökéltség vértezetét öltöm magamra, és tüzetesebben szemügyre veszem azt a sorozatot, mely a külvárosi babaházak és a középosztálybeli tündérlakok Amerikájába vezette el magyar nézőit is hétről hétre. Hátha rábukkanunk néhány titokra.
De nem akarok úgy tenni, mintha előttem még senki nem szegődött volna a Született feleségek nyomába. Az élénkebb emlékezetű tévénézők talán emlékeznek rá, hogy Frei Tamás szóra is bírta a sorozat főbb szereplőit megformáló színésznőket. A félbulvár oknyomozás és a gondosan táplált, majd elegánsan megfejt közhelytémák magyar David Attenborough-ja kíméletlenül mélyre hatoló kérdéseinek társadalmi és mélylélektani mátrixába helyezte a témát. A kertvárosi Amerika lélektani klímájáról keveset tudtunk meg, viszont jól szolgálta Frei a felhajtást a sorozat körül.
Az biztos, hogy a Született feleségek alkotói semmit se bíztak a véletlenre. És éppen ez a műgond, amellyel a banalitásból és a klisék, sokszor eldurrant patronok újrahasznosításából mégiscsak egy fogyasztható termék keletkezett: ezen nyugszik az egész szemfényvesztés. Mert azt azért talán még a legelvetemültebb rajongók és az alkotók anyagi függésben tartott családtagjai sem állíthatják nyugodt lelkiismerettel, hogy valami nagyon nagy nóvummal álltak volna elő a sorozat megálmodói. Biztonsági játék ez, olyan érzésem van, hogy a tisztes iparosok (látható élvezettel, ezt a javukra kell írni mindenképpen!) összejöttek egy kis közös barkácsolásra, amivel azért egy kis (sok) pénzt is lehet keresni. Nincs is mit csodálkozni azon, hogy ezt a nekibuzdulást végül siker koronázta. Az általam vizionált tévés szakik ugyanis teli bőröndökkel érkeztek, amelyekből korábbi sorozatok dramaturgiai, pszichológiai, narrációs és még egyébféle szabásmintái kandikáltak ki. Nyersanyagot is jó érzékkel választottak. Sokat próbált színészek, modellek, épp csak annyira ismertek, amennyire kell, a kamerával pedig örömmel és rutinosan flörtölnek. Van közöttük mindenféle: a dögös, a helyes, a kifinomultan érzéki vagy az érdekesen vonzó. A férfi szereplők pedig szorgosan statisztálnak főhősnőinknek, megérdemelten kapják a gázsit.
Egyszóval, minden adott, a hozzávalók megfelelően előkészítve. Vegyünk egy kedves, bájos kertvárost, meg sok kedves, bájos családot! Aztán derüljön ki igen hamar, hogy a sok kedvesség és bájosság alapozórétege alól a bűnök, vétkek és az elhallgatások kénköves pokla gőzölgi ki folyamatosan a mérgét! Egy öngyilkos feleség, homályos családi kötelékek, titokzatos múltú idegenek feltűnése a városban, akikről hamar kiderül, hogy annyira nem is idegenek… Nagyon eredeti. Csupán félszázezer könyv, novella, tévésorozat és film épül arra a feltevésre, hogy a kertvárosi fehér középosztály látszólag rendezett világa hazugságokra, elfojtásokra, kisebb és nagyobb stiklikre, magánbűnökre épül. Mellékesen megjegyezve, többek között a zeneipar „lázadó zenészek ügyosztálya” is ezeknek a makacsul visszatérő vádpontoknak köszönheti a létét. Szóval ez még kevés a televíziós diadalmenethez. Feltéve, ha keresünk további elcsépelt, de már bizonyított megoldásokat. Az alkotók ezt a pontot is kipipálhatták, hiszen azok az elnagyoltan felvázolt emberi kapcsolatrendszerek és kimódolt dramaturgiai kiindulópontok, melyeket a főbb szereplők köré építettek, minden körülmények között üzembiztosan működnek. Láttunk már elégszer hasonló megoldásokat, sokszor akár egy egész sorozat épül azokra a klisékre, amelyek itt egyetlen szereplő körül jelentik a konfliktusképzés forrásait. Csak nem egy jó fej fiatal mama és az okos, segítőkész lánya összeszokott párosa tűnik fel, akik természetesen jó barátnőkként segítenek egymáson vicces és kevésbé vicces szituációkban? Ez az elnagyolt szüzsé jutott osztályrészül például a sorozatbeli Susannek és lányának, és ne mondja az olvasó, hogy nem találkozott számtalan kísértetiesen hasonló alapszituációval a tévésorozatok és mozifilmek univerzumában. Vagy ott van Lynette, a jobb sorsra érdemes eszes nőszemély, akit rengeteg ördögfiókával vert meg a sors. Kiapadhatatlan és éltető forrása a komikumnak, amióta mozgóképeket élvezhetünk. Aztán ott van még a bűnöző Carlos és az észbontóan csinos Gabrielle kettőse a nagy beolvasásokkal, a szexis kertészfiúval és a túl széles gesztusokkal, ami így együtt zavarbaejtően idézi meg a kora délutáni latin szappanoperák fröccsöntött világát. És végül Bree és stikkes családja. Az elegáns, mindig tip-top amerikai álomfeleség, aki gondosan berakott frizurájával és fogpasztamosolyával olyan, mintha az 50-es évek amerikai reklámvilágából lépett volna elő. Pleasantville, A stepfordi feleségek, Órák – jutnak kapásból eszembe filmcímek, ahol az efféle tökélyt látványosan szaggatják semmivé a kis és nagy hazugságok.
Töprengésre késztető a sorozatban a mindent átható sterilitás érzete. Nemcsak arról van szó, hogy egy kartonból kivágott díszletváros tárul elénk. Ez a műviség persze jelzésértékű is lehet, mert ugye ez egy művilág, műérzelmekkel – nem ez a furcsa. Hanem mintha a városlakóknak maguknak se lenne igazi kipárolgásuk. Nem a reggeli hagymás rántotta nehézkes bűzének illúzióját kérem számon, csak valahogy mégis hiányzik a teremtett álvalóság. Hiányzik az, ami az olyan amúgy kétes értékű sorozatban, mint a Sex és New York, valahogy működik; vagyis hogy amikor látom kikelni a sorozat valamelyik szereplőjét az ágyból, hancúrozás vagy éppen egy átdorbézolt este után, akkor testének tényleg ott a lenyomata, szó szerint és képletesen is a fekhelyen. Ott gyűrődik, használódik látszólag körülöttük az élet, itt viszont mintha a pedantomán Bree-hez hasonlóan elszánt óriás kezek simítanának mindent tökéletesre. Ha jól emlékszem, a sorozat nézése közben semmi zsigeri élményem nem támadt soha. Se az undor, se az izgatottság nem jelentkezett egy figyelemfelkeltő gyomrossal. De persze nem kizárt, hogy ez is a cél, a túlzásig tökélyre törő és sematikus világ kontra a látszatok rendje mögött settenkedő fenyegetés. És tényleg, egy idő után egyre inkább olyan érzésem támadt, mintha egy Philip K. Dick-novellát néznék. Látszólag az élet minden vonása, momentuma a megszokott képet mutatja, és mégis, lassan olyan érzésünk támad, mintha egy furcsa elme vagy erő mozgatná az egész önmagából kifordult rendszert. Néha mintha egy kényszerbeteg bejárónő lelkesedése telepedne isteni akaratként erre a virtuális kertvárosra: takarítani, rendbe tenni, söpörni, söprögetni – hol a szőnyeg alá ezt-azt, hol kíváncsian mások portája előtt. No, és persze megoldani, megoldani, gyorsan minden problémát, válságot! Felgyorsult tempóérzékű alkotókkal van dolgunk. Született feleségeink ugyanis lényegében mást se csinálnak, mint fáradhatatlanul és szinte szünet nélkül megpróbálnak úrrá lenni mindazon a problémán, faramuci helyzeten, váratlan gondok sokaságán, amivel az élet megkínálja őket. És az élet ebből a szempontból bőkezű, egy magyar háziasszony, azt hiszem, már rég a Xanax rabjává vált volna ennyi izgalomtól, de a mi amerikai asszonypajtásaink ezzel szemben akár egy világméretű járvány megfékezése után is gyűretlen pulóverben vernék a blattot a konyhában, miután lesöpörnének néha kósza vírust az ingujjról. Eközben persze már újra úrrá lenne rajtuk az izgalom, vajon a kertész egészen pontosan értette-e a sövény ápolására vonatkozó instrukciókat.
Bár nem tudhatjuk, milyen fordulatokat tartogatnak a további részek, de azon érdemes elgondolkodni, hogy amíg a színészi teljesítmények erőtartaléka, vagy az ironikus-komikus helyzetteremtő erő valóban jó eséllyel indul minduntalan harcba a nézői figyelemfenntartásáért, addig lehet, hogy az ímmel-ámmal bonyolított, szövögetett krimitekervény a sorozatban pusztán alibi, és annak is elég gyenge. Tényleg szükség van erre a nyomozósdira? Ez a gondosan válogatott hölgykoszorú önmagában, a háztáji problémáikkal nem is lenne érdekes? Hát, nem kizárt, hogy az alkotók amolyan biztonsági hálót fontak nekünk az időnként vissza-visszatérő krimiszálak szövedékéből. Hiszen amennyiben már vészesen az érdektelenség felé zuhanna a sorozat a különféle családi, magánéleti bonyodalmakkal, tyúkperekkel, akkor a bűnügyi rejtély még mindig felfoghatja és megmentheti a csúfos bukástól, jó kis dramaturgiai lökést adva a történetnek. Műanyag félgömbbe zárt havas tájra, egy óriási kaleidoszkópra emlékeztet éppen ezért a Lila akác köz. Ahogy a kedves és giccses bóvlit is fel lehet rázni, amikor már unalmas a rendezett miniatűr tájkép, úgy itt is mindig kapóra jön a kertvárosi bűneset minden egyes jól vagy kevésbé jól kitalált fordulata, hogy a már éppen csillapodni látszó kedélyek mindig kellően felkavarodjanak. Ilyenkor aztán jöhet a most amúgy is divatos hálózatelmélet diadala. Itt aztán igazolódik az emberi kapcsolatok behálózottságának tézise, hiszen mindenkinek van köze mindenkihez, mindenkit csak pár lépés vagy néhány ismerős választ el a hirtelen felbukkanó új és gyanús szereplőktől.
Mielőtt könnyelműen lezárnánk ezt a hevenyészett nyomozást a Született feleségek ügyében, mégiscsak van itt egy gyanús mozzanat, ami alaposabb vizsgálatot igényel. Váratlan fordulattal mégiscsak fürdessük meg a sorozat állandósult krimivonásait jóindulatunk kegyében. Mert mi van akkor, ha a krimijelleg nagyon is okkal, még a megemlített szerepénél is komolyabb súllyal van itt jelen? A jóindulatú feltételezés mögött pedig az a tapasztalat áll, hogy amennyiben nem vegytiszta krimi egy alkotás, ám ennek ellenére mégis tudatosan épít ennek a bejáratott műfajnak a kliséire, szerkezeti-narrációs megoldásaira, akkor ott kell lennie valami mögöttes megfontolásnak, ami hasznot remél ebből a kacérkodásból. Gondoljunk csak azon írók seregére (Borges, Cortázar, Eco, Tandori, Auster stb.), akik a detektívtörténetek és a borzongató olcsó krimik fordulatait, cselekménybonyolítási sajátosságait és felépítését tudatosan állították egy-egy komolyabb, súlyosabb mondanivalóval terhelt művük szolgálatába! Az így létrejövő „becsapós” művek szerkezete, hangvétele, cselekményközpontúsága nem tér el lényegesen az átlagkrimik hasonló, és egyébként valóban sematikus megoldásaitól, más kérdés, hogy mindez egy komolyabb, rafinált író esetében milyen célt szolgál. Vagyis a kérdés az, mi kerekedik ki ezekből az álkrimikből. Mondjuk, metafizikai oknyomozás, paródia vagy éppen egzisztencialista regény? Így vagy úgy, de a krimi elsősorban akkor jön kapóra, ha az alkotó szeretné a cselekményesség és a fordulatos történetek iránti olvasói igényt kielégítve kijátszani. Hagyja, hogy a krimi műfajában jártas olvasó egy ideig abban a kényelmes hitben ringatózzon, hogy most is a detektívtörténetekre jellemző megszokott, irodalmilag ugyan nem túl kalóriadús, de mégis tápláló szellemi csemegét kapja. Ám egyszer csak azt veheti észre, hogy az író keserű pirulát kevert a megszokott finomság összetevői közé. Csak arra használta a krimi szerkezeti sajátosságait, hogy művébe társadalomkritikai élt csempésszen, vagy éppen a szöveget a morális szembesítésre alkalmas vallatószobává tágítsa, ahol pórul járt olvasónk se úszhatja meg az önvizsgálat fárasztó procedúráját.
Vajon találunk-e hasonló „hátsó szándékot” a Született feleségek esetében is? Vagyis jut-e itt komolyabb szerep a krimivonalnak annál, minthogy időnként életet pumpáljon a kifulladni látszó történetbe? Talán igen, bár azért kár lenne várni, hogy az árnyékban mély mondanivaló lapulna. Hacsak az nem, hogy mi, emberek mindannyian bűnösök vagyunk. Valahol. Egy kicsit. E poétikusan megejtő belátáson túl azért tényleg kirajzolódik egyfajta markáns világszemlélet, amit a sorozat nagy igyekezettel közvetít epizódról epizódra. A Született feleségek a morális pillangóeffektusok sorozata. A Lila akác köz lakóinak minden egyes cselekedete szinte azonnal, vagy csak kis késéssel kihat legalább egy, de inkább több helyi lakosra. Nincs elszigeteltség, nincs elkülönülés. Egyetlen férfi vagy nő sem létezhet magányos szigetként. Minden kísérlet, mely az elrejtőzést szolgálja, valójában csak súlyosbít a helyzeten, minden apró, elfüllentett titok visszaüt, megsokszorozott erővel. Mary Alice öngyilkossága az a rejtett akna, amely a sorozat elején szétrobbantja a látszatok finom etikettje mögé bújó kisközösséget, még ha a detonáció nem is egyforma erővel hat mindenkire. Érdekes egyébként az a narrációs megoldás, amit az alkotók választottak. Vagyis, hogy a narrátor nem más, mint az öngyilkos asszony. Valahogy hitelesebbé teszi a mindentudó, „isteni nézőpontot” ez a tény, vagyis kénytelenek vagyunk elhinni, hogy a narrátor tényleg mindent tud egykori ismerőseiről, barátairól. És valahogy ez tudat alatt mintha azt az érzést is erősítené, hogy az igazság keresése már nem is azért folyik, hogy a néhai Mary Alice békében nyugodjon a túlvilágon, hanem a közösség erkölcsi megtisztulása és az egyének önvizsgálata érdekében. Mary Alice ugyanis igencsak kedélyes hangon kommentálja a Lila akác köz lakóinak aktuális csetléseit-botlásait. Bár lehet, hogy ebbéli véleményem kialakításában nagy szerepet játszik Liptai Klaudia szinkronhangja.
Apropó: a magyar szinkron kiváló. Minden egyes karakterhez sikerült remek, a sorozat által sugallt személyiségjegyeket kidomborító magyar hangot találni. És mint arra fentebb célzást tettem, a narrátor hangja is telitalálat, Liptai Klaudia elsőrangú választás volt, ironikus-nőies hangjánál nehéz lenne jobbat elképzelni ehhez a miliőhöz. Igen, anélkül, hogy agyonbeszélném a dolgot, kijelenthetem, a szinkronnak oroszlánrésze lehetett abban, hogy szinte hétről hétre a tévé elé járultam a betevő epizódomért.
A sorozat tehát többszörösen épít a krimi sajátosságaira, építkezik abból. A történetmesélés totális győzelmet arat a szándékolt vontatottság, a túlzásba vitt szerkesztési rafinéria felett. A krimi az egyszerű narráció mintapéldája. Abban pedig igen közel áll a meséhez, hogy nincs szüksége a túlhajszolt realizmusra. Mit számít, hogy Twin Peaks vagy a Lila akác köz a helyszín (és itt ismét utalhatunk a művároska szembetűnő művalóságára)? A lényeg, hogy csak olyasmi történjen, ami nem mond ellent a krimi szabályainak. Mindez oda vezet tehát, hogy a Született feleségekben minden a történetre magára redukálódik, és persze a történetek sodrába került karakterekre. Nincs artisztikus hókuszpókusz, nincs eredetieskedés. A Született feleségek nemcsak hogy él a vérbő elbeszélés nyújtotta élvezetek lehetőségével, hanem az egész sorozaton átívelő „nagy történet” vonulata mellett még ráadásul tele van apró, önálló történetecskékkel. Mindegyik epizódban felbukkannak olyan jelenetek, melyek önmagukban is kerek egészek, egyetlen poénra vagy gegre vannak kifuttatva, ugyanakkor többé-kevésbé szervesen kapcsolódnak a nagyobb horderejű történések szintjéhez. Hogy példával is megvilágítsam, ilyen jelenet, mikor Susan éjnek évadján behatol a vamp Edie házába, és némi burleszk-szerencsétlenség árán sikerül felgyújtania. Ennek aztán kihatása lesz a kertvárosi össznépi nyomozósdira is. Vagy meg lehet említeni azt a tényleg bohózatba illő szerelmes szerencsétlenkedést, aminek végén Bree patikus udvarlója jól lábon lövi magát. Vagy a híres pázsitnyírós jelenetet, amikor a felszarvazott Carlos ki akarja rúgni a kertészt, mert az nem nyírta le a pázsitot (hát, igen, inkább az asszonyt művelte munkaidőben!), mire szépséges neje egy partiról hazarohanva, dögös ruhájában esik neki az elvadult gyepnek, hogy a számára mindenképpen hatékony munkaerőt megtartsa. Ezek nélkül a jelenetek nélkül nem lenne különösebb fennakadás a történetvezetésben, logikailag sem kötődnek ahhoz mindig szervesen, de a nézői figyelem fenntartása és a hangulat fényesítése szempontjából nagyon jól tudnak jönni. Egyszóval, lassan előtűnnek a sorozatnak azok a pozitív jellegzetességei, amik miatt megindokolhatóvá válik a sikere. Nem áttörésről van szó, nem a műfaji szabályokat tágító, felrúgó öntörvényű munkáról. Az élmény arra emlékeztet, mint amikor az ősöreg rutinnal rendelkező szakácsnő csak és kizárólag nagyon egyszerű, unalomig ismert alapanyagokra szorítkozhat, ám a végén mégis egy ízletes ebéd kerekedik belőle, nem is beszélve a gusztusos tálalásról.
Tehát, bár a sorozat a legkevésbé sem invenciózus, eredetinek is csak nagyon nagy jóindulattal lehetne nevezni; de a tévés újrahasznosítás egyik valódi csúcsteljesítménye, és a részletekig menően gondosan kivitelezett munka, mely képes kielégíteni a jól megcsócsálható történetek iránti elemi igényünket. Mikor feltűnik a kedves főcímanimáció (valójában az egyetlen igazán invenciózus mozzanat a sorozatban), akkor a nézőt nem a mágia ülteti a képernyő elé, hanem az érzés, hogy néha bizony oly jólesik hagyni, hogy a jól kivitelezett blöffökre szakosodott tengerentúli profizmus gépezetének fogaskerekei lassan ledarálják ellenállásunkat és szigorú, acélosra edzett kritikai érzékünket, ezt a kellemetlenkedő kisördögöt aludni küldjük.