Tanner Gábor
Tévépárbajok
2006. május

1998-ban a két választási forduló között tartották a két legerősebb párt miniszterelnök-jelöltjeinek vitáját. Ugyanerre 2002-ben az első forduló előtt két nappal került sor. Idén hasonlóképpen történt, bár többnapos rátartással. Mindhármat közvetítette a televízió. Mindhárom kiugró nézettségű volt. Az alábbiakban a vitákat hangsúlyozottan mint médiaeseményeket fogom értékelni.

Az 1998-as és a 2002-es vitát a Közgáz egy-egy nagyelőadójában tartották. Mindkettőre az egyetem politikatudományi tanszéke hívta meg a résztvevőket. E vitaforma a rendszerváltás utáni évek hangulatát őrizte. A friss demokrácia nyilvánosságtisztelete élt benne tovább. A kerekasztal-romantika, vagy ha úgy tetszik, fórumnosztalgia. A 90-es évek első felében jó néhány ilyen eseményben lehetett részünk. (Az egyik legemlékezetesebb volt számomra a Kónya–Pető-vita.) Leülünk, és beszélgetünk a tudomány puritán fellegvárában. 1998-ban a terem több méter hosszú előadói asztalánál foglaltak helyet a résztvevők, a moderátort kiültették az asztal végébe. A hátteret a hatalmas, zöld tábla adta. Négy évvel később három fotelszéket tettek ki középre (a közönségnek háttal a vitavezető ült), és egy barna függöny szolgált háttérül. Persze a lakosságifórum-jelleg mindkét vita esetében már csupán manír volt. A lelátón pártprominensek, ismert szimpatizánsok keretezték a néhány kisorsolt egyetemistát. A „pártvendégek” helyettesítették azokat a táblákat, melyeket a beszélgetőshow-k stúdióiban mutatnak fel a közönségnek, hogy tudják a nézők, mikor kell tapsolniuk, nevetniük vagy éppen huhogniuk. A 2002-es vitát megelőző médiahelyzetről a Nyilvánosság Klub Monitor Csoportja az alábbiakat tette közzé: „A miniszterelnök-jelöltek és a miniszterjelöltek vitájáról folytatott vita uralta a márciusi politikai napirendet mindhárom [m1, TV2, RTL Klub] csatornán.” (1) Később ezt Kéri László is megerősítette egy elemzésében: „Különböző okok folytán majd minden adó rákapott a kampányviták közvetítéseinek örömeire. Március első napjaitól kezdve reggel és este, gyakran párhuzamosan, öt-hat csatornán ádáz viták keretében mérkőztek meg egymással a jelentősebb pártok vezető képviselői. (…) A Satelit-portrékban a pártelnökök szinte egymásnak adták a kilincset, és ugyanez folyt még több, kisebb csatornán is. (…) E sok-sok vita, portré, ütközet sűrűségében teljesen eljelentéktelenedett a korábbi három kampány legfontosabb műfaja: a pártfilm és a pártreklám.” (2) Tegyük hozzá, ezeknek a vitáknak egyre kevesebb közük volt a pluralizmushoz, sokkal több a médiacsillogáshoz. 2006-ra aztán elsöpörték a rendszerváltás hangulatát idéző kulisszákat. A pártelnökjelölti vita végre legyen az, ami: médiaesemény. A Magyar Televízió Kunigunda utcai stúdiójában két napon át építették a díszleteket. Pontosan meghatározták, ki mennyit beszélhet és milyen témákról, melyik kamera milyen szögből és képkivágattal veheti a résztvevőket. A vita elé egy felvezető és levezető show-t kanyarítottak a közszolgálati televízió mindkét adóján (de a többi csatorna stúdiójában is). Az m1 intrófélórájában Baló György műsorvezető mindjárt neki is szegezte a kérdést politológus vendégeinek: ki fog nyerni? Láthattunk egy werkfilmszerűséget a tévéstúdióban zajló előkészületekről, bepillanthattunk a párbajozó felek aznapjába, kaptunk egy kis nemzetközi és hazai tévévita-történelmet. Majd a vita kezdési időpontjának közeledtével Baló megint feltette az izgalmas kérdést („Mi lesz?”). Aztán bejelentette, hogy Gyurcsány Ferenc után már Orbán Viktor is megérkezett. Az izgalom a tetőfokára hág! Kezdődhet az összecsapás!

Pálos György az idei vita kapcsán azon háborodott fel, hogy „a politika nyíltan és pökhendin ismét alárendeltként, eszközként használta a televíziót.” (3) De érvényes lehet ez az értékelés egy olyan eseményre, melyet kilenc tévécsatorna közvetített (közszolgálati, kereskedelmi és kábeltévék egyaránt)? Nem a tyúk volt mégis előbb? Nem arról van szó inkább, hogy a politikusok hallgattak az idők szavára, és alkalmazkodtak a tévé lehetőségeihez? Emlékezhetünk még arra, amikor a rendszerváltás elején huncutul tréfálták meg a médiamegjelenéshez nem értő politikusokat az operatőrök, rendezők – csupán a képkivágatok, a látószög megválasztása révén. (4) Ez ma már nem megy. Nincs szükség például a műközönségre. „Olykor még humor is vegyült vala a vitába, amit a közönség akkor ünnepelve fogadott” – nosztalgiázik Pálos a korábbi összecsapásokon. Már a megszépítő messzeségbe veszett, amikor a 2002-es vitán például Orbán Viktor a tekintetével leintette a rosszkor közbetapsolókat. Partnere, Medgyessy Péter nem is hagyta szó nélkül a kínos jelenetet… Az Annie Hall jut eszembe, amikor Woody Allen azzal a hasonlattal utasítja el, hogy a befüvezett Diane Keatonnal szeretkezzen, hogy a színpadon sem szereti, ha narkósok röhögnek rajta, mert azok úgyis folyton vigyorognak. Valódi közönség persze teremthetne hangulatot, de a beépített tapsolók és nevetők által létrehozott atmoszféra talmi dolog. És még egy szó az ilyen eseményekre „spontán összesereglett” publikumról! Emlékezetem rostáján fennakadt egy frakcióvezetői vita 1997-ből, amely Jászapátiban zajlott, s melyről az m1 másfél órásra vágott anyagban számolt be. Már ezen is szabályozták a megszólalások hosszát (a FKGP-t Torgyán József képviselte), és volt egy olyan blokkja a show-nak, ahol a közönség tehetett fel kérdéseket. „Mitől csökkent kezelhető mértékűre az államadósság?” – faggatta a jászapáti „utca embere” Torgyánt, míg Szekeres Imrének azt szegezte neki egy derék „helybéli”, hogy a Free House szerint Magyarországon korlátozott a sajtószabadság. (5) A műközönség alkalmazása helyett a sportközvetítések gyakorlata szerint keretbe foglalták a csatornák a vitát. A miniszterelnök-jelölti vita 2006-ban tökéletesen igazodott a modern televíziós formákhoz. Balázs-show-ba oltott Kereszttűz volt némi bokszmeccsközvetítés-feelinggel. És még az is kiderült, hogy vicceseket mondani, a másiknak beszólni rendkívül szabályozott keretek között is lehet…

A 2006-os vita operatőri munkájáról keveset lehet mondani éppen a már említett szigorú szabályok miatt. Lehet borongani ezen az eszköztelenségen, de ha emlékszünk még a négy évvel ezelőtti vita elfogult közvetítésére – nincs min csodálkoznunk. A 2002-es vitán ugyanis tartalmi szerepet vindikáltak maguknak az operatőrök és a rendező. Mindjárt az elején Medgyessy dicsérte Orbán előadói, szónoki és vitakészségét. Mire a miniszterelnök viccesen megjegyezte, hogy érzi, csúszik ki a sajt a szájából. Taps és nevetés harsant fel. Ekkor a közönség mögül felvett totálképet láttunk, majd Medgyessy közelijére vágtak, aki a szája szegletét harapdálta, aztán plánváltás következett, és immár szemből és félközeliből láttuk a nevető közönséget. Így kell csupán a plánváltásokkal bohócot csinálni valakiből. Azzal a nem enyhe mellékízzel, hogy mindenki rajta röhög. Azt is írnám, így kell felerősíteni egy vicces kiszólást. Lássunk egy másik példát a vita végéről! A hetvenedik-nyolcvanadik perc közelében az operatőrnek már tudnia kellett volna, merre találja a teremben Orbán, és merre Medgyessy szimpatizánsait. Ehhez képest, amikor Medgyessy egy tapsot kiváltó mondatot mondott, a kamera a tapsolókról a nem tapsolókra svenkelt, ott álldogált hosszasan, majd egy vágás után hátulról mutatta a nézőket (ahonnan szintén nem lehetett látni, ki nyilvánít tetszést). Így kell egy auditív élmény hatását a sokkal effektívebb vizuális benyomásokkal tökéletesen lecsökkenteni. Orbánnal előzékeny volt a tévéstáb. A vitában egyszer a búza és kukorica felvásárlási árára terelődött a szó. Medgyessy szövege alatt Orbánt mutatta a kamera egész közelről, amint leszegett fejjel, összehúzott szemöldökkel, egy bölcs tanárt idézve, apró gesztusokkal, de egyértelmű testbeszéddel fejezte ki nemtetszését. (Ez a beállítás azért is fontos, mert a kihívó már a vita elején felfedte egyik stratégiai alapelemét, tudniillik, hogy tanárként kívánja „vizsgáztatni” a miniszterelnököt. Saját „fegyverét” fordították a tévések Medgyessy ellen…) Egyszer csak Orbán felcsattant – a körülményesen beszélő ellenfele szavába vágva megkérdezte: mi határozza meg a kukorica árát? A gondolatmenetében megakasztott Medgyessy körülményesen kezdett a válaszhoz, hogy két dolog. Ezt Orbán két tőmondattal torkollta le, kis szünetet tartva közöttük, hogy a második mondatra már megint ráváltson a kamera. Az ellenfél persze azonnal egy tagadószóval kontrázott (képen kívül, hiszen a kamera még Orbánon időzött), és mikor megint képernyőre került, már csak a fejcsóválását láthattuk. Orbán valójában nem oktatta ki, nem iskolázta le Medgyessyt, de ez a képernyő előtt ülve – kifejezetten a képi hatások miatt – teljesen úgy tűnt.

1998-ban nem játszott főszerepet a kamera. Akkor jó néhány perc eltelt, mire kitalálták, milyen képsort alkalmazzanak, ha valamelyik fél egy-egy mondatát taps követi. Végül kialakítottak egy sablont (a két szereplő látszik egy képmezőben, majd totál a terem végéből, a közönség háta mögül, aztán megint a két vitázó és végül annak a közelije, aki folytatja a vitát), melyet minden hosszabb taps esetén alkalmaztak.

A vitázók megítélése előtt nézzünk két félreértést, mely az efféle párbajokat övezi. Először is, csupán bulvármegközelítésből tehető fel például olyan kérdés, hogy ki nyert. Másodszor, teljes képtelenségnek tartom, hogy a vitán győztesnek, illetve vesztesnek kikiáltott fél szereplését összefüggésbe hozzák a választás végeredményével. 2002-ben például Medgyessy gyengének tűnt fel a vitában, később az MSZP megnyerte a választásokat, és Medgyessy lett a miniszterelnök. A vitát a kampánycsend előtti utolsó napon tartották, így az újságoknak nem volt lehetőségük reagálni rá. Később már az első fordulós eredmények elemzése volt minden lap slágertémája. Ugyanakkor a Népszabadság és a Magyar Nemzet is röviden, kommentár nélkül közölte a Marketing Centrum felmérését, miszerint a megkérdezettek 42 százaléka ítélte Orbánt győztesnek, míg 19 százalékuk a kihívóját. Később a megnyert választás tükrében Medgyessy vitabeli arca átértékelődött. Ekkor találták ki, hogy rokonszenves volt és nyugodt, szemben Orbán lehengerlő modorával. Az Élet és Irodalom közírója (az első fordulós győzelem után) hangsúlyozottan emberinek látta a későbbi miniszterelnököt (6). A 2006-os vita felvezető show-jában Török Gábor idézett egy felmérést a 2002-es vitával kapcsolatban, miszerint Medgyessyt szimpatikusabbnak tartották a megkérdezettek, noha Orbánt sokkal meggyőzőbbnek. Mindennek a csűrés-csavarásnak nincs különösebb értelme. A tévévita a televízió kontextusában értelmezhető, és hatása a média effektivitásával esik egybe. A választást viszont egy sereg médián kívüli esemény befolyásolja. Arról nem is beszélve, hogy bár a reklámkészítők folyamatosan gondolkoznak rajta, hogy a hatás szempontjából milyen társadalmi csoportok képzelhetők el, mégis az egyes emberek reakciói gyakorlatilag kiszámíthatatlanok. Ezzel szemben pontosan leírhatók azok a jellemzők, melyekkel a média a férfit attribuálja. Reklámok, show-műsorok, híradók stb. férfiképéből kirajzolódik az ideális karakter. Ez pedig: fiatal(os), határozott, célratörő és erős. Versenyhelyzetben (amelyben a miniszterelnök-jelölti viták résztvevői is vannak) különösképpen ehhez a modellhez kell igazodni. A más karakterrel rendelkezőkkel szemben intoleráns a média: belőlük lúzereket csinál. Csak egyetlen példa a reklámok világából! A Szerencsejáték Rt. klipjében csatornamunkások másznak elő a föld alól, hogy egymás sarkát taposva berohanjanak a legközelebbi lottózóba. Egy nehézkesebb, idős, szódásüveg vastagságú szemüveget viselő férfi lemarad, és mint egy vakond tekint körbe a csatornanyílásból. Önfeledten teszi a reklám nevetség tárgyává a leszakadót, a vesztest. A tévé sajátos világában a gyenge férfi meglehetősen ritkán ébreszt rokonszenvet.

Mindezzel leginkább Orbán Viktor vetett számot (ő mindhárom vitában részt vett). 1998-ban és 2002-ben a médiabeli férfiideálhoz illeszkedő típust formált meg, igaz, vitabeli szerepéből adódóan más-más felhangokkal (korábban ő volt a kihívó, majd kihívott lett). Feltételezhető, hogy 2006-ban sem törekedett más szerep eljátszására. Gondoljuk csak meg, hogy a fekete tónusú „Rosszabbul élünk, mint négy éve”-kampány másfél-két héttel a tévévita előtt fordult át narancssárga, mosolygós arcokat mutató „Hajrá Magyarország! Munka–Otthon–Család”-reklámhadjáratba. Ezzel együtt megjelentek a derült arcú billboardok a Fidesz-prominensekről, köztük szép számban Orbán Viktorról. Az üzenet nem túl bonyolult: ennek a váltásnak ő a letéteményese. A Fidesz választási reklámstratégiáját figyelembe véve a párt miniszterelnök-jelöltje 1998-hoz hasonlóan 2006-ban is karizmatikusnak, bátornak és eltökéltnek kívánt mutatkozni. Hogy az idei tévévitában ez nem sikerült, az nyílván nem a szándékon múlt.

De térjünk vissza 1998-ra! Az akkori vita egyik legszembetűnőbb sajátossága volt, hogy Orbán magabiztosan uralta a teret, melyet a képkivágatok nyújtottak. Ha partnerével és a moderátorral hárman voltak láthatóak a képen, akkor ő ült középen, kihúzta magát, s így az a „furcsa” helyzet állt elő, hogy noha alacsony növésű, mégis kimagaslott Horn és Bárdos András közül (akik hozzá hasonlóan alacsonyak). A Hornnal való közös felvételeken egyértelműen ő tűnt dominánsnak. Beszédei közben gyakran váltogatta testtartásának irányát. Enyhén jobbra fordult, a partnere felé, de azzal, hogy bal kezét kicsit előre nyújtva az asztalra helyezte olykor-olykor, a közönséghez „húzta” magát közelebb. Nem feledkezett meg a műsorvezetőről sem, néha átfordult felé. Ez a folytonos mozgás dinamizmust, könnyedséget sugárzott. (És hogy ez szándékos testbeszéd volt, azt jól mutatja, hogy a vita elején csaknem tíz percen át Orbán is előre hajolva, az asztalra könyökölve beszélt, aztán ahogy oldódott a feszültsége, felvette a megfelelő pózokat.) Fiatalságát öltönyének világosbarna színével hangsúlyozta, bár a nyakkendő sötétkékje komolyságot sugallt. Beszéde nem volt sodró, inkább érthetőségre törekedett és a megfelelő ritmus megtartására. (Ez már csak azért is kirívó volt, mert kifejezetten gyors beszédű, hadaró politikusként ismertük meg.) Hornnal feltűnően tisztelettudóan beszélt: láthatóan figyelt arra, hogy minél gyakrabban szólítsa miniszterelnök úrnak, ha valamiben kiigazította, feltűnően körülményesen kezdett hozzá, mintegy bocsánatot kért partnerétől, hogy ellentmond. Persze furcsa játék ez, mert éppen a szokatlan mentegetőzés teszi még hangsúlyosabbá magát az ellenvetést, miközben formailag makulátlan. Még ha jó néhányszor védekezésre, magyarázkodásra kényszerítette is Horn Gyulát, Orbán a legkevésbé sem volt szemtelen, pökhendi vagy arrogáns. A vita végén kiderült, hogy az ellenfél feltűnő tisztelete koncepcionális megfontolásból fakad: a céltudatosság nem párosul a múlttal való radikális szembefordulással. A vitát követő napon több lap is idézte Orbán Széchenyitől származó tézismondatát, miszerint „amit egy nemzedék megálmodik, azt a következő szokta valóra váltani”.

2002-ben már miniszterelnökként ült a kamerák elé. Most süppedős fotelszékekkel próbálták kiegyenlíteni a magasságdifferenciát. De más szempontból sokkal fontosabb volt ez a pozitúra. A kényelmesen hátradőlő, majd a fejét oldalra, előre döntő Orbán joviálisnak tűnt, enyhén korpulens magabiztosságot sugárzott, miközben persze szemmel láthatóan nem volt testes. Változtatott az öltöny-nyakkendő színkombinációján. Világosszürke zakóján vékony fehér csíkok rajzoltak ki kockaformákat, a nyakkendője egészen halvány drapp volt. Miniszterelnökhöz méltóan komolyodott tehát a zakó színe, a világos tónusok és a minta azonban lágyságot mutattak. A hajában határozottan láttatni engedte az ősz szálakat. A karakterét korábban meghatározó fiatalosság és dinamizmus helyét átvette a megbízhatóság és a nyugodt erő. (Ezzel kapcsolatban megint csak előzékenyek voltak a tévések, ugyanis egészen közeli felvételeket is készítettek Orbánról. A képmező egészét betöltő fej nagy súllyal telepszik a nézőre. Természetesen ezzel szemben Medgyessy mindig lötyögött a képmezőben. Kisebb és jelentéktelenebb volt, mint ellenfele.) Első megszólalásakor a vitában Orbán lassan beszélt, valósággal morzsolta a szavakat. Ez nyílván abból is fakadt, hogy nem akart mindjárt a beszédmódjával óriási kontrasztot képezni a rossz kommunikátor hírében álló Medgyessyvel. Inkább tartalmi szinten szándékozta legyőzni, mert akkor nagyobb a triumfus. Magabiztosan várt kihívója hibáira, melyek rendre érkeztek is, ezeket aztán Orbán tanári módon kihasználta. A vita végén egy elképesztő együttműködést láthattunk Orbán és a tévéstáb között. A miniszterelnök egy lassú mondattal kezdte el megköszönni partnerének, hogy eljött a vitára, így alkalmat adott a tévéseknek arra, hogy a tagmondat alatt Medgyessyre váltsanak, aki mélyen meghajolt, azt mutatva, „nagyon szívesen”, majd visszaváltott a kép Orbánra, aki éppen az összetett mondat második tagmondatánál tartott: ahova végül is ön hívott ki engem. A következő kép aztán hosszan időzött a kényszeredetten mosolygó kihívón.

A 2006-os vitában megpróbálta Orbán a 2002-es megjelenését variálni. Erősnek mutatkozni, ugyanakkor jó kedélyűnek. Olyannak, mint azok a tévéreklámokban látható öblítőszer- vagy mosóporügynökök, akik becsöngetnek a háziasszonyokhoz, és megoldják a problémáikat. A mostani zakójának már egészen feketébe hajlóan volt szürke a színe. Mintha csak megindult volna komolyságának „intézményesülése”. A vita elején a 1998-as párbajhoz hasonlóan próbált különböző irányokba fordulni: először a kamerába tekintett, majd az ellenkező oldalon levő moderátorokra, egy-egy pillantást vetett a vitapartnerére is. Csakhogy most állniuk kellett a feleknek, előttük egy mellmagasságig érő pulpitus meredezett, hatalmas, a politikusok felé lejtő üvegtábla felülettel. Így Orbán a testbeszédével nem tudta ugyanazt kifejezni, mint 1998-ban. Sokat rontott az imázsán, hogy mintha csak a nyolc évvel ezelőtti „kapaszkodót” keresné az asztalon, előre-előrenyúlt a bal kezével a pulpituson, de nem tudott kiemelkedni mögüle, csak az ott levő papír ideges rendezgetésére futotta. Végül azt választotta, hogy mereven a felvevőgépbe néz, és a láthatatlan közönséghez beszél. Csakhogy vélhetően több kamera állt egymás mellett, és nem tudta eldönteni, melyik veszi éppen, hova is tekintsen. Ebből fakadt, hogy hol jobbra, hol balra gyakran kipillantott a képmezőből. Azt az érzetet keltette így, mintha elege lenne a vitából, és a távozási lehetőségeket fürkészné. Mennyire más volt, amikor 1998-ban előzékenyen Horn felé fordult féloldalt, de ha a mondanivalója megkívánta, kifejezetten a közönség irányába tekintett, és hozzájuk beszélt. Idén a gesztikulációjával mondanivalójának evidens mivoltát emelte ki. Hát tessék kérem mindenkinek körülnéznie a saját környezetében, mennyire igaz, amit mondok. Tekintetében nyoma sem volt annak a csodálkozásnak, szája szegletében annak az enyhén gúnyos mosolynak, mellyel 2002-ben Medgyessyt méregette. Sőt, rá sem nézett Gyurcsányra. Mindez két szempontból is meglepő volt. Egyrészt, mert a kampány során folyamatosan vádolták azzal, hogy csak a saját közönsége előtt brillírozik, vitahelyzetben nem meri megmérni magát. (Így ezekre az elmarasztalásokra nem is cáfolt rá.) Másrészt, mert Gyurcsány folyamatosan megszólította. Mélyen a „szemébe” nézett, mondatait javarészét közvetlenül Orbánhoz intézte. Azzal, hogy ezekre semmit nem reagált a kihívó, tulajdonképpen önmagát diszkvalifikálta a vitából. Feltűnően sokszor akadt bele a nyelve egyes szavakba. Vitakoncepciója ugyanaz volt, mint a plakátkampányé. Rossz a helyzet, de itt vagyok én, aki megoldok mindent. Ám a vitában képtelen volt erőt vinni az ellenpontozásba. Orbán nem tudott karizmatikusan a megváltást hozó szerepében feltűnni.

Orbán Viktor 1998-as és 2002-es ellenfelei nem tudtak karakteres médiatípusokhoz igazodni. A már bemutatott képeken Horn „eltörpült” Orbán mellett. Amikor néha-néha hátradőlt az asztaltól, nyitott tenyérrel gesztikulált, ami a miniszterelnök nem túl szép keze miatt nem keltett kellemes benyomást. (A vita feszültebb szakaszaiban látható volt, hogy Orbán milyen tudatosan fogja vissza a gesztikulációját: a felkarja meg-megremegett, de nem mozdult.) Erősen izzadt, ezért gyakran törölgette kezével a szája környékét, a vita harmincadik percétől pedig csillogott az arca a nedvességtől. Ugyan Horn nyerte a vita egyik leghevesebb összetűzését (rámutatott, hogy az Orbán által idézett számok az 1997-es KSH-kiadványból valók, vagyis nem a legfrissebbek), kihívója mégis felőrölte. A miniszterelnök gyakran használt a „pártállami” időket idéző kifejezéseket, fordulatokat. A vita vége felé egyre kicsinyesebb lett. Morgolódott, és beszólásaival tarkította Orbán fejtegetéseit. Több magas labdát adott a Fidesz elnökének, és nemegyszer csupán kullogott Orbán után azzal, hogy meg-megismételte ellenfele népszerű állításait, nehogy valaki azt higgye, ő nem tartja azokat fontosnak.

2002-ben Medgyessy a diákot vizsgáztató tanár úr szerepét próbálta eljátszani. Alakítása arra a rossz professzoréra emlékeztetett, aki szigorú tekintettel, precízen kéri számon hallgatóin a tananyagot, miközben ő sem pontos a megfogalmazásaiban, és akadozik a felmondásban. Az egészségügyi helyzet javítása kapcsán morbid érvvel hozakodott elő: azért nem lehet halogatni a reformot, mert az emberek egy része nem fogja megélni. A kommunikációs finomságok iránti érzéketlenségéből adódóan többször bárdolatlanul fogalmazott a miniszterelnökkel szemben. Mikor az Orbán-kormánynak a Horn-érában megkötött szerződésekkel kapcsolatos felülbírálati gyakorlatát kritizálta, felemlegette, hogy a miniszterelnök noha jogot végzett, sosem dolgozott jogászként. Orbán többször is nyers, agresszív megfogalmazásokba hajtotta bele. Mikor Medgyessy az agrárium gyenge teljesítményéről beszélt, Orbán ügyesen lerázta magáról a dolgot azzal, hogy miért nézi le Medgyessy Péter a mezőgazdaságban dolgozok verejtékes munkáját. Medgyessy kénytelen volt „pontosítani”: nem a parasztokat becsüli le, hanem Orbánékat. A vita vége felé már efféle megfogalmazásokba bonyolódott: hadd mondjam el, hogy mit szeretnék mondani. A szópárbaj elejét ugyanakkor remek koncepcióval építette fel Medgyessy. Váratlanul az Orbán-kormány eredményeiről beszélt, aztán méltatta a gazdasági fejlődést, majd megjegyezte, hogy az ország teljesítménye több lehetőséget adott volna a fejlesztésekre, az életszínvonal javítására, amik elmaradtak, és végül azzal a kérdéssel fejezte be, hogy hol van akkor tehát a pénz. A beszéde logikailag és retorikailag is szép ívre feszült, és így a kérdés olyan súllyal koppant, hogy néma csönd fogadta. Orbánt is megérinthette a dolog, mert másodpercekig nem tudott megszólalni. Aztán remek dramaturgiai érzékkel úgy oldotta meg a helyzetet, hogy tanácstalanul vonogatta a szemöldökét, mintha nem is neki kellene válaszolnia. (A kamera persze segített neki, mert mikor kiderült, hogy nem tud válaszolni, akkor a poharából kortyoló Medgyessyt mutatták, mintha csak azért hagyta volna abba a beszédet, mert kiszáradt a torka.) Végül Orbán pantomimeseket megszégyenítő arcjátékkal elérte, hogy Medgyessy kötelességének érezze cizelláltabban feltenni a kérdést. Magyarázkodjon csak egy kicsit, hogy ezzel éppen ő köszörülje ki kérdésének élét!

Talán ez a kellemetlen emlék is szerepet játszott abban, hogy négy évvel később ugyanezt a kérdést immár Orbán szegezze neki Gyurcsánynak. A miniszterelnök szemrebbenés nélkül vágta vissza: „Hol a pénz? Tessék körülnézni az országban!” És ezzel elérkeztünk Orbán idei ellenfeléhez. Az előző két vitában úgy érződött, mintha köttetett volna egy hallgatólagos konszenzus, miszerint kormány és ellenzék legfelső szinten folytatott párbajának tükröznie kell némi barátságosságot, békülékenységet (akár éppen a durva légkörű kampányok miatt). Ezért egyik fél sem támadta közvetlenül és folyamatosan a másikat. Az Orbán–Horn-vita végén éppúgy elhangzott, mint a Medgyessy–Orbán-párbaj utolsó perceiben, hogy bizonyos tekintetben az álláspontok nincsenek is olyan messze egymástól. Mindkét fél jót akar ennek az országnak, csak más-más módon. 2006-ban Gyurcsány Ferenc szakított ezzel a „hagyománnyal”. Koncepciója szerint Orbán a múlt embere. Ez veszélyes kiindulópont egy vele közel egyidős politikussal szemben, aki szívesen tünteti fel önmagát új szabadságunk legfőbb letéteményeseként, a rendszerváltó fiatalok prominenseként (ami a hangsúlyokat kivéve tökéletesen igaz), miközben ellenfelét a kommunista múlt árnyaként aposztrofálja. Gyurcsány viszont magának vindikálja a korunk hőse címet. És ezt nem rendszerváltó múltjából eredezteti (ilyen neki nem is nagyon lehet), hanem nemes egyszerűséggel a jelenből. Ehhez pedig éppen a Fidesz választási hadjárata teremtett számára alapot. A „Rosszabbul élünk, mint négy éve”-kampánnyal százezrek hétköznapi munkáját, vesződségét tette visszamenőleg értéktelenné. Még akik nem jutottak sokkal előrébb, azok sem örülnek neki, ha ezt fekete plakátokon vágják a szemükbe – még akkor sem, ha mindjárt bűnbakot is adnak mellé, a koalíciós kormányzás négy évét. Gyurcsány tehát merészen a múlt figurái közé utalta ellenfelét a vitán. A gyors észjárású, jó szónok hírében álló Orbán még maga segített ellenfelének a róla hirtelenjében felfesteni kezdett kép kialakításában. A mezőgazdaság rossz helyzetére vonatkozóan azt a példát hozta, hogy még 1945-ben, a második világháború után is több szarvasmarha volt az országban, mint most. Ezt a ziccert nem is hagyta ki a miniszterelnök: csakhogy az a kevesebb tehén több tejet ad. És ehhez hozzáfűzhette a koncepcionális mondatot: „megváltozott a világ, nem '45-öt kell nézni, előre kell menni bátran!” Érdemes a múlt-jelen kapcsolata szempontjából összehasonlítani Orbán és Gyurcsány öltözékét. A kihívó zakója régies szabású volt, puhának tűnt, mintha vastag anyagból készült volna. Melegséget sugallt, mégis úgy állt Orbán a kék teremben, mint egy sokat próbált, ódivatú vidéki vigéc. Gyurcsány csillogó, trendi öltönye hidegkék volt ugyan, de fiatalosságot kölcsönzött viselőjének, nem kis részben éppen Orbán öltözékének kontrasztjában. Valószínűleg tudatos volt Orbán ruhaválasztása (nyilván a vidéki szavazóknak szólt), ami önmagában akár jó is lehetett volna, de mégsem bizonyult annak Gyurcsány csillogó öltönyéhez viszonyítva. A média ugyanis sajátos viszonyrendszereket teremt. Mint már említettem, ebben a közegben a trendi a nyerő. A vita rendkívül rigorózus, homogenitást biztosító (már-már az unalom rémével fenyegető) szabályait Gyurcsány tökéletes harmóniába tudta hozni offenzív stílusával. Három percig fejthette ki az egyik fél az adott témáról való véleményét, erre a másik reagálhatott, de csupán egy percben, majd előadhatta saját véleményét szintén három percben, amire az első reagálhatott egy perc erejéig. Aztán következik az új téma ugyanily módon. Ebben a rendszerben jól megférnek a rövid, sűrű attakok, hiszen az ellenfélnek nincs ideje részletes kontrára, saját három percében pedig nem folytathatja a reagálást, hiszen akkor pártja koncepcióját „kell” kifejtenie a témában. Gyurcsány szájából záporoztak a kérdések (a saját kormányzása idején miért engedte a mezőgazdasági piacvesztést, elnök úr; miért nem tette meg '98 és 2002 között, amiket most ígér stb.), melyekre Orbán részben a vita struktúrájából következően nem tudott válaszolni. Csak állt a záporozó kérdések özönében. Ehhez jöttek még a kompetenciáját erősen megtépázó beszólások, kiigazítások, hasonlatok Gyurcsány részéről.

Hét-nyolc éve tartja magát az a vélekedés, hogy a Fidesznek remek PR-ja van, és politikusai, élükön Orbán Viktorral, jól értenek a tévészerepléshez. Ez egészen az idei miniszterelnök-jelölti tévévitáig így volt. Mostantól új fejezet kezdődött ezen a téren. A Szerencsejáték Rt. reklámjának hasonlatánál maradva, aki először mászott ki a csatornából, az Gyurcsány Ferenc, aki derékig beleszorulva néz, az Orbán Viktor. A Fidesz elnökének új szerep után kell néznie a médiában (is).

1. A televíziós hírműsorok a választási kampány időszakában, Élet és Irodalom, 2002. április 19.

2.Kéri László: Kampány, média, változások. Széljegyzetek a 2002-es választások hatásairól. Kritika, 2002. június

3.Pálos György: A nagy árverés. Magyar Narancs, 2006. április 13.

4.„Alulról, illetve szemközt fotografálni egy embert körülbelül akkora különbség, mintha azt állítom, hogy B korpulens ember volt, vagy azt, hogy kövér, mocskos, disznó.” György Péter: Az erőszak, a nyomor – a magyar média. Magyar Narancs 1995. február 2.

5.Az említett vitáról részletesen beszámolt a Magyar Narancs 1997. június 5-i számában: Makai József: Leszámolás

6.Eörsi István: Adalékok egy vereséghez. Élet és Irodalom, 2002. április 12.