Hortobágyi Krisztina
Óriásmajmok a filmvásznon
2006. május

Az egyik természettudományos csatornán fut a Majomügyek című műsor. Egy rezervátum mindennapjait mutatja be, ahol olyan emberszabású majmok élnek, akiket korábban fogságban tartottak, szórakoztatásra, munkára használtak. Az egyik csimpánz évekig egy bárban produkálta magát a vendégeknek, ivott és dohányzott – nagy tetszést váltva ki a vendégekből. A rezervátumban is fadarabokat dugdos a szájába, így imitálja a dohányzás rítusát. Elnézem, ahogy ez a szomorú szemű csimpánz a szájához emeli a fadarabot, és elképedek, milyen vastag, izmos karja van. Egy mozdulattal kitekerhetné egy megtermett férfi nyakát. Valójában egy nálunk sokkal erősebb élőlényről van szó, akit talán azért is esik jól pórázon vezetni vagy rács mögött tartani, mert jó látni, hogy még ő is leigázható. A rezervátum tulajdonosai éppen egy újabb áldozatot mentenek ki a fogságból. A nő mély szeretettel az állat értelmes szemébe néz, aztán beadják neki az altatóinjekciót, hogy békében elvihessék társai közé, hiszen egy kétszáz kilós orángutánról van szó.

Ez nem valóság, de nem is álom

Bár korábban számos sikeres produkcióban vett részt az RKO stúdió – köztük az első hangos film, A jazzénekes forgalmazásában –, mégis mélyen érintette az 1929-ben bekövetkező gazdasági világválság. Úgy tűnt, a nagy stúdiók legkisebbike nem fogja túlélni ezt az időszakot. A sors azonban másképp hozta: az 1933-as év lett az RKO fennállásának legsikeresebb éve, méghozzá a filmtörténet addigi legnagyobb blockbusterével, amely azóta is kitörölhetetlen a filmmítoszok közül. Az egész egy rossz álommal kezdődött. Merian C. Cooper producer, író és rendező egyik reggel arra ébredt, hogy álmában egy óriásgorilla hatalmas pusztítást vitt véghez New Yorkban. Hogy ez egészen pontosan a 20-as évek mely napján történt, arról nincsenek adatok, pedig nyilvánvalóan ekkor született meg King Kong.

Igaz, csupán a filmvásznon, de alig néhány évvel később Kong tényleg hatalmas káoszt okoz New York utcáin, a filmtörténet egyik első szuperprodukciója pedig megment egy filmgyártó vállalatot az anyagi csődtől. Nem sokkal az álom után ugyanis Cooper megírta minden idők egyik legizgalmasabb filmjét, a kalandfilmek prototípusának számító King Kongot. (A film egyébként több munkacímen is futott – A szörnyeteg, A majom, A majomkirály –, végül „Kong király” győzött.) A forgatókönyv a legkelendőbb hozzávalókat bátran kombinálva sokrétű történetet dolgozott föl. A mindenáron való meggazdagodási vágytól hajtott természetfilmes, Denham és stábja egy viszontagságos hajóút után a Koponya-szigeten köt ki, ahol kénytelen-kelletlen ismeri meg a növény- és húsevő dinoszauruszok tipikus példányaitól kezdve a mérges pókokon át egy 50 láb magas óriásmajomig bezárólag a sziget elképesztően színes populációját. Emellett egy először kissé szokványos, majd annál extrémebb szerelmi szálat is beleszőttek a King Kongba, melynek során először a fiatal író és a csodaszép színésznő, majd a majom és a csodaszép színésznő szerelme bimbózik ki a szemünk láttára. Az utóbbi minden idők egyik leggroteszkebb könnyfakasztó mozirománca.

Cooperre nagy hatással volt az 1925-ben készült Az elveszett világ, amelynek hatalmas dinoszauruszait a stop motion technika alkalmazásával bírták mozgásra. A kísérletező kedvű író-rendezőt korának nagy felfedezései is megihlették: az egzotikus állatokat, amelyeket korábban elképzelhetetlen lett volna befogni, most megcsodálhatta az állatkertek közönsége. Megragadták a képzeletét egyik barátja, a felfedező W. Douglas Burden történetei, melyek közül a legérdekesebb egy különleges óriáskígyó befogása volt 1926-ban, a malajziai Komodó-szigeten. Cooper is lelkesedett a felfedezésekért, ám forgatókönyve végül mégis mindennek erőteljes kritikájába csapott át, és végső mondanivalója a természetet kizsákmányoló, annak rendjét puszta élvezetből megbontó gonosz és kapzsi ember elítélése lett. A „Great Depression” alatt igencsak búskomorrá vált közönségre ez a kalandos, szerelmes, félelmetes és elgondolkodtató mese óriási hatást gyakorolt, és a tömegek tódultak a mozikba. A bizonytalan, félelemben élő embereknek szükségük volt egy kézzelfogható „mumusra”, és az már csak a készítők zsenialitása, hogy ezt a mumust a film végére még meg is kell kedvelniük, ráadásul éppen akkor, amikor az már menthetetlenül elpusztul.

A történet mellett azonban legalább olyan fontos volt az a technikai bravúr, amivel a filmet megvalósították. Míg a díszletek terén sokszor más filmek által felépített hátterekre, dekorációkra hagyatkoztak, addig a Melies által a film már egészen korai szakaszában alkalmazott stop motion, azaz a stoptrükk-technika felélesztésével valóságos új hullámot indítottak el a filmes technikákban. A King Kong trükkjeiért Az elveszett világ alkotópárosa, Willis O'Brien és Marcel Delgado felelt, akik egy negyvenöt centis modellel dolgozva animálták Kong mozgását. Emellett bizonyos jelenetekhez elkészítették Kong életnagyságú fejét, kezét és lábát is. Az óriásmajom feje volt mind közül a legkomplexebb modell: a két méter széles arc mimikáját a belsejében elhelyezett 85 motor, és az azokat mozgató 6 ember segítette. Az sem elhanyagolható adat, hogy az emberi szemekbe könnyet, a szívekbe pedig a természet és az állatok szeretetét varázsoló Kong buksi fejét 30 medvebőrrel borították, hogy élethűen legyen szőrös.

Az óriás ezüsthátú gorilla és a T-Rex harcát a korábban birkózó Cooper és társrendezője, Schoedsack játszották elő az animátorok számára. Azt, hogy a stúdió minden energiáját és maradék reményét ebbe a filmbe fektette, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a stop motion technika alkalmazásával egy mindössze egy percig tartó jeleneten két órát dolgoztak, kortárs trükkmesterek legjobbjait kérve fel a feladatra. Az akkori legmodernebb eljárást alkalmazták, és a lehetőségekhez mérten mindent megtettek, hogy a néző minél valóságosabbnak lássa az óriásmajmot. Persze, mai szemmel nézve már kisiskolásnak tűnnek ezek a technikai csodák, de ha megnézzük az eredeti modellről készített másolatot, még mindig elbűvölő, milyen finoman megmunkált darabról van szó.

Az üvöltés pedig, amelytől megfagy a nézőben a vér, egy tigris és egy oroszlán visszafelé lejátszott üvöltésének kombinációja. A film másik igen ismert vérfagyasztó sikolya, mely a Kongot megpillantó Ann Darrow torkából tör fel, minden technikai trükközés nélkül a szépséges Fay Wray sajátja.

A legenda születésének hivatalos dátuma 1933. március 2., amikor a Radio City Music Hallban először hördülhetett föl a közönség – azon a napon nem kevesebb, mint 50 ezer ember – a velőtrázó sikoly hallatán.

Kong 70-es évekbeli reinkarnációja

A Franklin J. Schaffner által rendezett A majmok bolygója, amely 1968 és 1973 között öt részt ért meg, a legismertebb „majmos film” a King Kong mellett. Aggasztó, borúlátó utópiájának hátterében a változó, egyre önkritikusabb Amerika és a hidegháborús versengés állt. A figyelmeztetés, hogy a jövő egyáltalán nem olyan garantáltan szép és biztos, mint amilyennek elképzeltük, és hogy az ember megingathatatlan önbizalma és uralkodása a természet felett könnyen tragédiába torkollhat. Újabb nyomasztó félelmek szövődtek a társadalomban, és újabb majomláz hódított a filmvásznon. Csoda, hogy a King Kong remake-jével 1976-ig vártak. Persze azt se feledjük, hogy a 60–70-es évek filmművészetében a „dobjunk el mindent, ami régi” szemlélet uralkodott. Ha elő is vettek egy régi filmet, akkor azt alaposan átgyúrták. Ez történt Merian C. Cooper egykori álmával is, és bár nevét mint ötletadóét föltüntették a vásznon, ez a King Kong nem az a King Kong. A producer ezúttal Dino De Laurentis volt, a rendezést John Guillermin vállalta, a forgatókönyv pedig Lorenzo Semple Jr. munkája. Az alkotók nem titkolt szándéka az volt, hogy bevételeikkel túlszárnyalják a 70-es évek legnagyobb kasszasikerének számító A cápát. Majdnem sikerült is nekik: a 24 millió dollárból készült film közel 60 milliót hozott a konyhára, kevéssel maradva el Spielberg blockbusterétől.

Tulajdonképpen azt is mondhatjuk, hogy egyedül Kong figuráját és a történet néhány jellegtelen elemét vezették át az eredetiből, ám a mondanivaló már egész más. Maga a műfaj is homályos kissé, kalandfilmnek nem mondható, az akcióhoz pedig túl sok benne az „üresjárat”. Ami a legérdekesebb, hogy a film technikailag sem éri el a '33-as King Kong színvonalát. A remake-et a technikai újításaival új korszakot nyitó Csillagok háborúja előtt egy évvel mutatták be, és az eredeti óta eltelt negyven év alatt gyakorlatilag nem történt nagy előrelépés a filmes technikákat illetően. 1976-ban egyszerűen egy színészt, Rick Bakert öltöztettek be gorillajelmezbe, és játszatták el vele Kongot. Egy néhány perces jelenet kedvéért azonban építettek egy 12 méter magas robotgorillát, az tapossa el a menekülő tömeget, amikor Kong letépve láncait elindul, hogy feldúlja New York utcáit. Kérdés, hogy a készítőknek miért érte meg egy robotmajmot használni pusztán egy jelenet kedvéért, amikor az összes többiben olcsóbb megoldáshoz folyamodtak. Ez azt mutatja, hogy mégiscsak hajtottak valamilyen elismerésre a speciális effektusokat illetően. Végül kaptak is érte egy Oscart, igyekezetük tehát nem volt hiábavaló. Ez már csak azért is érdekes, mert itt egyszerűen úgy, ahogy van, kihagyták a dinoszauruszos részeket, és az óriásmajom mindössze egy óriáskígyóval küzd meg, méghozzá elég ügyefogyott módon.

A történet másról szól, mint korábban. Ezúttal a Petrox olajtársaság egy kis csapata indul útnak, hogy élén az egysíkúan gonosz és pénzéhes Charles Wilsonnal olajat keressen egy titokzatos, eddig még föl nem fedezett szigeten. A hajón potyautasként velük tart a természettudós Jack Prescott is, majd útközben kifogják a vízből a szőke színésznőcskét, Dwant. A '33-as film gyanútlan forgatócsoportjával ellentétben itt Jacknek már határozott sejtései vannak a szigeten rájuk leselkedő veszélyekről. Megjelennek tehát az amerikai akciófilmek ma már tipikusnak mondott karakterei. Az olajtársaság velejéig romlott és gonosz vezetője, akinek a '33-as Carl Denhammel ellentétben már kizárólag a meggazdagodás az egyetlen motivációja, a kívülálló, jóképű tudós, aki egyetlenként viseli szívén a majom sorsát, és aki a korábbi film Jackjével szemben már igazi, határozott hőstípus, és a bosszantóan karrierista, együgyű szőke nő. A legmarkánsabb karakter itt is a nő, ám a történet nem Kong és az ő viszonyára, hanem sokkal inkább Dwan személyiségének átalakulására koncentrál. A majom itt csupán szimbólum. A természet rejtett veszélyeinek szimbóluma, majd az ember természethez való szívtelen viszonyulását jelképezi. A Kong elleni végső támadás itt sokkal tragikusabban hat, mint a negyven évvel korábbi verzióban. Tulajdonképpen már nem is az óriásmajom és az ember közti harcról van szó, hanem Kong elkeseredett küzdelméről az életéért. A gépfegyverek gyorsan végeznek vele, kíméletlenül agyonlövik, pedig élve is elfoghatnák. (Érdekes változás, hogy a majmot itt a frissen épült World Trade Center egyik tornyáról lövik le.)

Dwan azonban, ha a néző számára bosszantóan lassan is, de végül csak átérzi, hogy milyen kegyetlenül bántak el azzal a szegény majommal, és a film utolsó kockáin láthatóan magába száll. És csodák csodájára, nincs happy end sem. Kong meghalt – bár előtte agyontiporja a gonosz Wilsont – Jack Prescott elveszítette hitét embertársaiban, Dwan pedig elveszítette Jacket. Amíg azonban idáig eljutunk, rengeteg olcsó szexfilmbe illő és kínosan nevetséges jeleneten kell átverekednünk magunkat, a legtöbben Jessica Lange a ludas, és még csak hibáztatni sem lehet, mert maga a karakter van dühítően butára írva. Azért ne feledjük azt az emblematikus jelenetet, amikor – a készítők részéről nem kevés öniróniával fűszerezve – Kong megzuhanyoztatja Dwant a vízesésben, majd féltő gondossággal szárazra leheli. Hamisítatlan példája a 70-es évek kuncogó frivolságának.

A mi Kongunk

Állítólag Peter Jacksonnak is volt egy álma. Méghozzá visszatérő. Gyermekkorában gyökerezett, amikor először bűvölte el az 1933-as King Kong. Hogy amerikai rendezőket a híres régi filmek iránti tisztelet miért sarkall folyton-folyvást arra, hogy újra létrehozzák az adott művet, nem témánk most, a lényeg, hogy Jackson évtizedekig csak várta a nagy lehetőséget, hogy megvalósíthassa álmát, és elkészíthesse saját óriásmajom-sztoriját. És 2005-re beérett a nagy terv. A nézők akkorra már lassan, de biztosan elfelejtették a maga korában kultuszfilmnek számító Hullajót, és A Gyűrűk Ura-trilógián felnőtt nemzedéknek már csupán alig hihető unikum lesz, hogy a „blockbusterek” egyik újkori pápája, Peter Jackson egykor low budget mozik rendezésében lelte örömét. És bár egyesek szerint Jackson A Gyűrűk Ura kapcsán is régóta dédelgetett álmokról beszélt, tény, hogy amint előkészítette magának a terepet a Tolkien-trilógia megfilmesítésével, egyből nekilátott feldolgozni Kong történetét, ezzel triásszá kerekítve a Merian C. Cooper fejéből kipattant ötlet alapján készült filmek csapatát.

Mire azonban Jackson eljutott a megvalósításig, már nemcsak egy gyerekkori álmot kellett vászonra vinni, de felülmúlni vagy legalábbis megütni A Gyűrűk Ura-trilógia történetének és speciális effektusainak színvonalát. Ami a történetet illet, szinte nyilvánvaló volt, hogy a terv kudarcra van ítélve. Az eredeti történet akkor és ott működött leginkább, ahol és amikor kitalálták, vagyis 1933-ban. Ez a fajta régi típusú kalandfilm ma már sokkal inkább a tévébe való, mint a vászonra, s például A Gyűrűk Ura vagy a Harry Potter világához hasonlítva még a tanulság szintjén is meglehetősen vérszegény Kong története. Nehéz hát meghatározni, ki lehetett a célközönség, de én úgy érzem, leginkább a Jacksonhoz hasonló fanatikus King Kong-rajongók értékelték a meglehetősen költséges próbálkozást. Azért gondolom ezt, mert maga a kész film tulajdonképpen egy tisztelgés a korszak előtt, amelyben az 1933-as készült. És ez a retro-érzés szinte az egyetlen, ami élvezetessé teszi a mozit. A 2005-ös remake esetében tehát háttérbe szorult az eredeti film mondanivalója, vagyis konkrétan Kong története, és a 30-as évek atmoszférája kerül előtérbe. (Ezzel a Sky kapitány és a holnap világa által keltett nosztalgiahullámot is meglovagolják az alkotók.) Érdemes összehasonlítani a színészeket. Adrian Brody Jack Driscollja sem az eredeti kalandvágyó férfiszépségére, sem a 70-es évek tudóstípusára nem hasonlít. Sokkal inkább egy bágyadt tekintetű művészlélek. A Jack Black alakította erkölcstelen Denham pedig annyira közhelyes és karikaturisztikus gonosztípus, hogy nem vehető komolyan. Egyetlen tökös szereplő van a filmben, aki nem más, mint a Naomi Watts által (egyébként viszonylag színtelenül) játszott Ann Darrow. Az ő figurája az egyetlen, amely jelentősen változott a korábbi feldolgozásokhoz képest. A céltudatos és határozott erkölcsű Ann az, aki először ébred rá arra, hogy valójában milyen szörnyűséget is művelnek Konggal. Az eredeti verzió Annjével ellentétben ő szinte az első találkozástól kezdve szimpatizál az óriásmajommal, és őszintén törődik a sorsával. Eközben egy törékeny, igéző szépségű szőkeséggel van dolgunk, akit külső és belső tulajdonságait nézve legalább annyira tekinthetünk valóságosnak és természetesnek, mint Gwyneth Paltrow mindig rendezett csigákban leomló fürtjeit a Sky kapitányban. Végeredményben tehát a legújabb King Kong egy könnybe lábadt szemű nosztalgiázás a 30-as évek Amerikájáról és Hollywood aranykorának egyik legnagyobb filmes mítoszáról. Valahogy már az sem hat polgárpukkasztóan, hogy Ann igen határozottan viszonozza Kong szerelmét, és a „párocska” közös korcsolyázása hamisítatlan hollywoodi szerelmes jelenet. Itt már a mítosz túlpörgetéséről van szó, az eredeti történet végleges mesébe emeléséről, és ebben az értelemben a 2005-ös King Kong semmi másról nem szól, mint önmaga atmoszférájáról.

Ehhez viszont elképzelhetetlenül sok speciális effektusra, jelmezre és díszletre volt szükség, és Peter Jackson be is vetett mindent, hogy legalább a technika terén megközelítse eddigi filmjeit. Ahogy annak idején A Gyűrűk Ura Gollamját, Kongot is Andy Serkis mimikája és mozgása alapján modellezték. Ehhez a színész 132 érzékelőt viselt az arcán, amit később komputertechnikával az óriásmajom arcára animáltak, a lehető legéletszerűbb mimika érdekében. Andy egyébként hosszasan tanulmányozta az emberszabásúak viselkedését egy állatkertben, hogy minél majomszerűbben alakíthasson. A korabeli New York-i utcaképet szinte 90 százalékban ugyancsak számítógép segítségével hozták létre, ahogy Kongnak a több mint húsz percig tartó harcát is a hús-, illetve növényevő dinoszauruszokkal és a sziget elképesztően színes populációjának egyéb tagjaival. Így Peter Jackson King Kongja minden idők legtöbb – és persze a jelenleg legfejlettebb – számítógépes effektusát fölvonultató film. Ez viszont olykor annyira túlpörgetett, hogy a nézőnek nem marad tátva a szája a hihetetlenebbnél hihetetlenebb effektusokban és akciókban tobzódó képek láttán, hanem meglehetősen unatkozik, amikor a film közepén majd fél óráig a szigeten élő különös kreatúrák üldözik egymást és az embereket. A film túl sok és túl hosszú. Egy kicsit olyan érzetet kelt, mintha Jacksonnak kötelező lett volna elvernie a minden idők legdrágább filmes költségvetését jelentő 207 millió dollárt, és bemutatni, hol is tart 2005-ben a számítógépes animáció. Ugyanakkor vitathatatlan a tisztelet az eredeti mű iránt, amely olyan apróságokban is megnyilvánul, mint egyes eredeti díszletek használata vagy az óriáspókos jelenet szerepeltetése, amely az 1933-as verzióban eredetileg szerepelt, ám a tesztvetítések után kivágták a filmből, mert a nézők túl rémisztőnek találták. Az meg aztán végképp romantikus, hogy a Cooper által kitalált, visszafelé lejátszott oroszlán- és tigrisüvöltés-kombinációt kissé módosítva (visszafelé, lassítva lejátszott oroszlánüvöltés) Jacksonék is fölhasználták Kong üvöltéseként, ami – más hangeffektusokkal egyetemben – egy Oscart hozott a stábnak. Ahogyan a legjobb speciális effektusokért és a legjobb hangvágásért is megkapták a szobrocskát. Így a film mindenképpen dicsőséget hozott Jacksonéknak, de azért ne feledjük, hogy a nagy durranás elmaradt, és az új King Kong nem teremtett új mítoszt, csupán emlékeztet minket arra, hogy teremtettek egyet hetven éve.