Interjú Prokopp Dórával
2006. május

– A szerencsekerekes időszakában, még 1995-ben…
– Kérem, várjon egy kicsit! Nem szívesen nyilatkozom a múltamról. Három évvel ezelőtt lehúztam a rolót. Az újságírók folyton ugyanazokat a kérdéseket teszik fel: hogyan lettem mentőorvosból médiasztár, hogyan bírom négy gyerek mellett, mekkora a szerelem köztem meg a férjem között stb.? Az interjúkhoz a gyerekeimtől meg a munkámtól veszem el az időt. Betesznek a lapba, ezzel növelik az olvasóik számát, de az én dolgaim ettől nem mennek jobban. A Muszternek is csak azért nyilatkozom, mert fontos újságnak tartom. Keveset nézek tévét, mert idegesít az az erőszakosság, amivel rám tukmálják a különféle termékeket és információkat. Agresszíven próbálják teletömni a fejemet, miközben azon igyekeznek, hogy valamilyen irányba befolyásoljanak és manipuláljanak. Hónapok óta nem kapcsoltam be a készülékünket. A minap megpróbáltam egy filmet megnézni, de a tizenkét perces reklámblokknál feladtam. De tegye fel a kérdését, mert nem szeretném visszautasítani!

– Köszönöm. Szóval emlékszem egy 1995-ös Magyar Narancs-cikkre, melyben Bakács Tibor ezt írta önnel kapcsolatban: „Dóra emblematikus alakja hazánknak. Nem csak azért, mert sorsába sűríti a magyar értelmiség karriergyalázatát (mentőorvos-fotós-modell-háziasszony). Ő a társadalmi gyakorlat inverze. Tapsikolva örül más sikerének, s kudarc esetén széttárt karjával szocializálódik.” Mi a véleménye az idézett mondatokról?
– Igazat adok Bakács Tibornak. 1995-ben még másmilyen volt a világ. Akkor még csak az egy szál Magyar Televízió működött, és nem süllyedt egy bizonyos szint alá. Volt tartása. Itt futott a Szerencsekerék, amelyben szerepelt egy nő, aki mindig mosolygott. Vagy nagyon sajnálta a vesztest, vagy nagyon örült a szerencsésnek. Ezzel a karakterrel rengetegen tudtak azonosulni. Álomszerűen kedvező szerep volt. Ez a nő társadalmi üggyé vált – a személyemtől függetlenül. Mi volt benne a különleges? Éppen az, hogy sosem szólalt meg, minden megnyilvánulása két gesztusra és egy mosolygós tekintetre korlátozódott. Ez légiességet kölcsönzött neki, nem lehetett tudni róla semmit, bárki odaképzelhette magát a helyébe. Úgy érezhették az emberek, hogy a napi problémáikat vagy örömeiket személyesíti meg. Ön szerint manapság lehetne érdeklődést ébreszteni a nézőkben egy ilyen tévészereplő iránt? Pedig akkor nagyon szerettek. De a lényeg ennek a figurának a kikezdhetetlensége. Ma már csak olyan tévés személyiségek vannak, akiknek szinte lételemük, hogy minél nagyobb felhajtás legyen körülöttük. És ebben már nincsenek morális sarokpontok. Ilyenné vált a televíziós közélet. Személy szerint roppantul elszomorít a dolog. Jómagam a médiumok és az általuk befolyásolt közerkölcsiség megromlásáért a kereskedelmi televíziókat teszem felelőssé. Megjelenésükkor indultunk meg a lejtőn. Ma már nincsenek tiszta ügyek. Ha ma ott állna egy olyan nő, mint én voltam akkor, senkit nem érdekelne, mert egész egyszerűen nem hinnék el a nézők, hogy valóban örül, vagy hogy igazából szomorú, mert mindenki gyanakvó lett. Amit a televízióban látnak a nézők, azt automatikusan osztják tízzel, mert pontosan tudják, mennyi a hitelessége.

– Én a Bakács-idézetből azt éreztem, hogy önnel jelképezte az értelmiség elüzletiesedésének folyamatát. Nem csak a televízióra igaz ez. A filmkritika, az irodalom, de a tudomány is biznisszé vált.
– Pontosan erről beszéltem, hogy nincsenek tiszta ügyek, minden mögött felsejlik az üzlet, feldereng valakinek az érdekeltsége. Nem szeretném, ha a gyerekeim világát a televízió határozná meg. Jó lenne, ha maradna néminemű illúziójuk a világról.

– Ezért nyilatkozta ön két-három évvel ezelőtt immár a Filmmúzeum csatorna vezérigazgatójaként, hogy kifejezetten örül neki, ha mindenféle buta show-műsor, valóságshow megy a kereskedelmi adókon…
– Igen, mert akkor annál többen kapcsolnak át a Filmmúzeumra.

– Mindazonáltal ön is része annak a tévékultúrának, amelyet az előbb ostorozott…
– Már nem szerepelek műsorban. Nincs újabb Aranykor-epizód az én műsorvezetésemmel. Még fut a csatornán az interjúsorozatom egy-egy darabja, de ezek már mind ismétlések. A műsort Galkó Balázs vette át

– Nem is feltétlenül személyes megjelenésre gondoltam. Mégiscsak három tévécsatornát (Filmmúzeum, TV Paprika, TV Deko) tulajdonol…
– Igen, de ez a három televízió külön szigetcsoportot képez, amire büszke vagyok. Nálunk nem szerepelnek giga- és megasztárok, viszont több olyan hiteles ember igen, aki akár a sarki fűszeres is lehetne vagy Józsi bácsi a szomszédból. Nálunk nem minősítenek senkit és semmit szuperlatívuszokban. A TV Paprikán egyszerűen odateszünk egy rakott krumplit a nézők elé, a TV Dekón egy összeeszkábált fadobozt vagy a Filmmúzeumon egy privát filmgyűjteményből származó negyedórás összeállítást. Mi ilyenek vagyunk. Más csatornák különböző show-iban lehet látni a legszebbeket, a legokosabbakat, a legnagyobbakat – mindenből a leget. Az ember nézi ezt a szupervilágot, ahova soha nem tartozhat, így vagy irigyli, vagy gyűlöli. De a lényeg, hogy nem tud azonosulni vele. Ebből a szempontból mondom, hogy a mi három csatornánk más világrész.

– Az önnel készített interjúkat olvasva az derült ki számomra, hogy mindhárom csatornájának egyetlen bevétele, amit a kábelszolgáltatóktól kap. Azok megmondják, hány háztartást érnek el, megszorozzák egy bizonyos összeggel, amit kifizetnek önöknek. Ezt költhetik műsorokra. Bármivel is töltsék ki a műsorukat, a pénzük adott. Ez egyfajta védettséget nyújt – például nincsenek kiszolgáltatva a reklámbevételeknek, nem kell a nézettségük emelése érdekében beszállniuk az őrületes kereskedelmi versenybe…
– Ez pontosan így van. Nekünk nem kell kiszolgálnunk a közízlést mindenáron. Persze a tévé hatása és a közízlés oda-vissza meghatározzák egymást. Azokat azért nem lehetett volna tíz évvel ezelőtt eladni az embereknek, amikkel ma szórakoztatják őket. De akárhogy is, bátran állíthatom, hogy mi nem kiszolgáljuk, hanem alakítjuk a közízlést. Mi próbálunk felmutatni egy másfajta értéket, határozottan tartunk egy bizonyos színvonalat. Tehát azért szerencsések a tematikus televíziók – amelyek közül nem egy nagyon sikeres is –, mert nem tömegeket akarnak elérni, csupán azt a bázist, akik a tematikájukra nyitottak. Ebből persze az is következik, hogy a bevételeinket össze sem lehet hasonlítani a nagy televíziókéval. A pontos szám üzleti titok, de csodálkoznának, hogy éves szinten mennyi pénzből hozunk ki egy tévét.

– Engem nem az anyagi része érdekel a dolognak – elvileg foglalkoztat az a rendszer, amelyben ön a csatornáit működteti. Ismeri azt a marketing-alaptételt, miszerint nem olyan terméket vagy szolgáltatást kell felkínálni a közönségnek, amilyet én szeretnék, hanem amilyenre a potenciális vevőimnek, felhasználóimnak szükségük van. Önnek ezzel az alapvetéssel nem kell számot vetnie, éppen a zárt bevételi szisztéma miatt. Lehetősége nyílik így arra, hogy a tartalom, amit közvetít, maximálisan olyan legyen, mint amilyet szeretne. Mennyire szól mondjuk a Filmmúzeum tartalma önről?
– Szigorú értelemben véve rólam, a vágyaimról nem szól egyik csatorna sem. Jó pár éve nem akarom már megváltani a világot. Ugyanakkor szeretnék ezekből a tévékből megélni, miközben büszke vagyok arra, hogy nem alacsony színvonalú műsorokat adunk. Persze nem vagyok abban biztos, ha arra kényszerülnék, hogy jelentősen csökkentsük a színvonalat, akkor határozottan nemet mondanék-e, ugyanis el kell tartani a gyerekeimet. Némiképpen misszió a Filmmúzeum, nem keresünk vele annyi pénzt, mint amennyit hozhatna, ha lejjebb adnánk a minőségből, de hál' istennek erre nincs szükség.

– Feltételezem, hogy a nézők igényeihez is rugalmasabban tudnak alkalmazkodni, mint egy nagyobb tévé. Mennyire veszik figyelembe a nézői véleményeket?
–Rengeteg levelet kapunk tele kérésekkel, és ha lehetőség van rá, hogy azokat teljesítsük, akkor megvesszük az adott filmet. De van az éremnek egy másik oldala is! Magyar betegség, hogy abban a pillanatban, ha valami iránt érdeklődsz, annak felmegy az ára. A tulajdonos azt gondolja, hogy mesebeli kincsen ül, hiszen érdeklődnek utána, tehát egyre srófolja fel az árat. Már több interjúban elmondtam, hogy ma a magyar tartalomnál nincs drágább. Persze ma már nem bosszant annyira a dolog, mert látom, hogy a nézők nyitottak a külföldi tartalmakra is. Szerencsére a nézők elfogadják az Alfa holdbázist Pirx pilóta kalandjai helyett. De azért tudnunk kell, hogy amikor az Alfa holdbázist adjuk, akkor Pirx pilóta kalandjai is mehetne éppen, mert arra is lenne nézői igény.

– Létrejött valamiféle rajongótábora vagy baráti köre a Filmmúzeum csatornának a Privát filmmúzeum című műsoruk révén?
– Persze. Ez a műsor a csatorna arculatának meghatározó eleme. Ráadásul olyasvalami, ami tökéletesen interaktív. Sokan számítanak a segítségünkre, hogy hozzáférjenek a régi anyagaikhoz. Előkerülnek a családból innen-onnan szuper 8-as vagy más technikával készült filmecskék, amit ma már nem tudnának megnézni, viszont elhozzák hozzánk, mi átírjuk nekik VHS-re, és még műsorra is tűzzük. Ezzel egyrészt örömet szerzünk – az emberek büszkék rá, hogy a családi filmfelvételeik mennek a tévében – , másrészt ezek az archív tartalmak aztán igazán kendőzetlenül mutatják a múltat. Belóg a képbe például egy Sokol rádió vagy valami olyasmi, amit nem akart belekomponálni a felvétel készítője, hiszen ő csak a katonafiát akarta megörökíteni, de azt a valamit mégis megőrizte a celluloid, ami így kiváló kordokumentum. Egy játékfilm sok mindent mesélhet a múltról, viszont úgy nem tudja tükrözni a régi időket, úgy nem tudja visszaadni annak az adott kornak a hangulatát, ahogy a mi privát filmjeink. És fantasztikus, hogy ennek a blokknak saját közönsége van. Olyanok, akik kimondottan ezeket a tartalmakat nézik. Rengeteg levelet kapunk az amatőr blokkjainkban futó filmek vagy a képek közben hallható zenék kapcsán fiataloktól is. Amikor elkezdtük létrehozni a privát gyűjteményt, nem is gondoltuk volna, hogy milyen komoly közönsége lesz. Hogy sokan, akár csak rágógumiként is, leülnek, és nézik az összeállításainkat.

– Arra van energiájuk és kapacitásuk, hogy archívumi szisztéma szerint, katalogizálva feldolgozzák ezeket a tartalmakat?
– Nagyon precízen vannak az anyagaink katalogizálva, sokszor digitalizálva és elmentve. Az adatbázisunkban címszó alapján lehet keresgélni. Többször megkerestek már önkormányzatok például, hogy van-e filmünk egy adott településről. De megfordulnak nálunk filmkészítők, rendezők is, akik nem feltétlenül csak jellemző tárgyakat keresnek a filmjeikhez, hanem ihletet is merítenek ezekből az anyagokból.

– Akkor önök megindultak az intézményesülés útján…
– Igen, csak tudja, borzasztóan elkeserít, hogy egy fillér állami támogatást nem kapunk ebben az intézményesülési folyamatban, ahogy maga fogalmazott. A kulturális minisztérium szóba sem áll velünk. Pedig az elmúlt hat évben letettünk pár dolgot a magyar kultúra asztalára.

– Úgy vettem észre tudatosan nyitnak a fiatalok felé is például éppen a régi anyagok Superman-féle tálalásával…
– Tény, hogy elé mentünk a retrohullámnak. De még az is lehet, hogy nekünk is volt némi szerepünk a Tisza cipő iránti láz kialakulásában, vagy abban, hogy egyesek újra elkezdték gyűjteni a kártyanaptárokat. Nem azért indítottuk el a csatornát, mert láttuk, hogy külföldön menyire divatba jöttek a régi dolgok, egyszerűen így alakult. Aztán a divat felzárkózott mögénk. Ezért is lett egy időben a szlogenünk a „Divatba jöttünk”, mert úgy alakult, hogy visszajött a 60-as–70-es évek, ami addig ciki volt. Kézenfekvőnek tűnt, ha a retróra ilyen nyitottak a fiatalok, akkor az idősebb nézőink kiszolgálásán túl nyissunk a fiatalok felé is, valahogy hívjuk fel a figyelmüket, hogy érdemes a Filmmúzeumot nézniük. Most a retroanyagok és a régi filmek közösen adják a Filmmúzeum imázsát. Bár ehhez már nem szerencsés a név, és ma minden bizonnyal már nem is adnánk ezt a nevet. Nagyon jól cseng ugyan, de a csatornánk kínálatát tekintve már nem annyira múzeum vagyunk, mint inkább galéria. Ezért vágtunk bele az arculatfrissítésbe is. Tény, hogy sikerült megragadni olyan fiatalokat is, akiknek a mi tartalmunk nem nosztalgia, hanem újdonság. Viszont éppen ezért hozzájuk másképp is kell szólni. Mindazonáltal reklámozók nem lovagolják meg ezt a nagy divathullámot. Nem adják egymás kezébe a kilincsünket a szponzorok, bár van egy-két cég, például a Motorola, amelyek igenis büszkék a múltjukra, ezért megtalálnak nálunk olyan felületeket, ahol reklámozhatnak.

– A csatorna filmkínálatát nézve nem tudok rájönni a koncepcióra, azon a téren esetlegesnek érzem a válogatást (korábban néhány amerikai film bukkant fel, tavaly ősszel ment egy pár szovjet film, aztán jöttek a cseh vígjátékok, most megint magyar hullám van stb.), míg a csatorna egyéb kínálata jól követhetően trendi.
– Igen, nézze, ezt a két tartalmat nehéz összefésülni, és talán most még szokatlan, de bízom benne, hogy a nézőink mindkettőre fogékonyak. A Filmmúzeumot azért hoztuk létre, hogy régi filmeket tűzzünk műsorra, és amíg ez a csatorna létezik, vetíteni fogjuk a régi filmeket. Miért éppen cseh filmek? Mert ezeket nem vették elő más csatornák, viszont szerintünk nagyon jók. Mindazonáltal a filmszerkesztés ügyében Kertész Márta kolléganőm tud bővebb információkkal szolgálni.

– Akkor Önnek teszem fel a kérdést, kedves Márta, hogy milyen koncepció mentén szerkesztik a csatorna filmkínálatát?
– A koncepciónk egyszerű: elsősorban magyar filmeket szeretnénk sugározni. Csakhogy magyar filmekhez elképesztően nehéz hozzáférni. Talán ha egyszer végre a filmtörvény végrehajtási utasítását is aláírják, és tényleg lesz egy olyan tulajdonosa a magyar filmeknek, aki kereskedhet is velük, és a filmarchívumhoz kapcsolódóan kiépül ennek az apparátusa, akkor végre talán lesz kitől filmet venni. Most őrületes káosz van. Ha mondjuk, nagy nehezen sikerül kialkudni egy árat egy stúdióvezetővel, a másik három stúdió fix, hogy nem adja annyiért a nála levő filmeket. A magyar stúdiók nem világpiaci árakban gondolkodnak. Itt állunk, szívesen vetítenénk a magyar filmeket, a nézők követelik is rajtunk, de egyszerűen képtelenek vagyunk megvenni őket. Viszont a Magyar Nemzeti Filmarchívummal harmonikus a kapcsolatunk, és ott szerencsére a jogi helyzet is tisztázott – tőlük vesszük a háború előtti magyar játékfilmeket. A külföldi filmek közül aszerint válogatunk, hogy melyek ébreszthetnek nosztalgiát valamilyen szempontból a nézőinkben. Olyan filmekre gondolunk elsősorban, melyeket valamikor régen moziban vagy tévében láthattak a nézőink, vagy a film ugyan ismeretlen, de a szereplői vagy az alkotói révén be tudják illeszteni saját élményanyagukba a filmet. Éppen ezért nem valószínű, hogy régi spanyol filmeket fogunk vetíteni, mert az senkiből semmilyen reakciót nem vált ki. Pedig most éppen jelentkezett nálam valaki, aki spanyol filmeket árul. A harmadik fő szempont pedig műfaji jellegű: elsősorban a vígjátékok után érdeklődünk. A szórakoztató jelleget és a színvonalasságot egyszerre próbáljuk érvényesíteni. Kifejezetten művészcsatornának ott van az Európa Európa. Meggyőződésem, hogy a 60-as évekbeli olasz, francia vígjátékokat mindenki szereti, nézhetőek is, és ugyanezt gondolom az elmúlt évtizedek angol vígjátékairól is. A negyedik szempont, hogy mivel televízió vagyunk, régi sorozatokat is vetítünk. Hihetetlen rajongótábora van az Alfa holdbázisnak, Az Orion űrhajó fantasztikus kalandjai-nak meg A buszon-nak. Honlapokat tartanak fenn a fanatikusok, egymásnak adják kölcsön a felvételeket stb. De őszintén szólva, a kínálatunkat nagyban meghatározza, hogy melyik forgalmazóval milyen a kapcsolatunk, mert vannak olyan francia forgalmazók, akiknek hiába írunk, nem válaszolnak.

– Két évvel ezelőtt láttam egy Spencer Tracy-filmet a Filmmúzeumon. Az egyik szempontnak sem felel meg, azok közül, amit felsorolt. Ráadásul igen gyatra volt a minősége…
– Amikor lejárt a tévéanyagaink sugárzási joga, a köztelevízió archívuma bezárta előttünk a kapuját (biztos emlékszik, ekkor volt az, hogy megvádoltak minket, hogy lopjuk az anyagot, holott mindent szépen kifizettünk). Muszáj volt filmet vetítenünk. Találtunk egy amerikai forgalmazót, akitől viszonylag olcsón lehetett nagy mennyiségű filmet vásárolni. Közel hatvan olyan alkotást válogattam ki, ahol vagy a rendező érdekes valamiért, vagy híres színész játszik benne stb. Ez volt a Spencer Tracy-s, hitchcockos, Lugosi Bélá-s időszakunk. Ezeket egy csomagban vettük. Mivel kevés pénzből gazdálkodunk, ha ilyen lehetőségre bukkanunk, azonnal le kell csapnunk rá. A gyakorlat szerint ilyenkor kétéves sugárzási időtartamra, ezen belül tíz vetítésre kapjuk a filmeket. A minőségre térve pedig szerintem nem jól emlékszik, mert A papa kedvence (ez volt a tracys film) rendben volt. De tény hogy futottunk már bele rossz minőségű filmbe. Az ember, aki túl sokat tudott például meglehetősen rossz volt. Ezzel szemben a cseh filmek tökéletesek. Húsz darabot vettünk egy csomagban. Amelyiket már tízszer leadtuk, az többet nem mehet.

– Hadd egészítsem ki a kolléganőmet – veszi át a szót ismét Prokopp Dóra. – Ha bármit meg akarunk vásárolni Magyarországon, a jogvédő rendszer emeli meg nagyon az árat. Méretjük magunkat az AGB-vel, hátha fel tudunk hajtani reklámpénzeket, hogy még értékesebb tartalmakat készíthessünk vagy vásárolhassunk, mert mi tényleg visszaforgatjuk a tartalomba a pénzt. Azt látjuk, hogy a Filmmúzeum nézettsége folyamatosan nő, most újítottuk meg a szerződéseinket a kábeles társadalommal, ami nekünk mindig neuralgikus pont. Ezek a szerződések három évre szólnak…

– Ilyenkor meg kell győzni a nagy kábelszolgáltatókat meg a kis vidékieket, hogy márpedig nekik a Filmmúzeumra és a másik két csatornájára szükségük van a csomagjaikban?
– Így van. Minden településen meg kellett harcolni az újraszerződésért. Most három évig nem vehetnek ki bennünket a csomagjaikból, tehát egy kicsit hátradőlhetünk. A mostani kör végeredménye, hogy ugyanannyi háztartásba viszik a Filmmúzeumot, mint eddig. Ez jól mutatja, hogy a nézőknek igenis kellünk. Nincsen ma már nagyon olyan kábeltársaság, ahol ne számolnának komolyan a Filmmúzeummal.

– A Filmmúzeum kínálatát nézve azért megállapítható, hogy kevésbé fajsúlyos dolgok váltakoznak tényleg komoly tartalmakkal. Ezt a kettősséget érzem, ha mondjuk, egymás mellé tesszük az Angyal-sorozatot és a Griffith-összeállítást.
– Az elmúlt évek programszerkesztésének az volt a tapasztalata, hogy a kicsit szofisztikáltabb tartalmakat is megnézik az emberek, de ehhez valahogy a képernyő elé kell „ragasztanunk” őket. Ha kizárólag némafilmeket adnánk, arra is nyilván lenne kereslet, mert ilyesmit csak nagyon ritkán látni, de akkor kizárólag azokhoz jutnának el ezek a filmek, akik speciálisan a Griffith iránt érdeklődnek. Az Angyal-sorozat farvizén viszont több emberhez eljut. Szívesen válogatnánk a Magyar Televízió színházi felvételeiből is folyamatosan, ha lehetne. Nem is a televízió áraival van a gond, hanem az Artisjusszal, ami olyan percjogdíjat hagyatott jóvá, amitől a magyar film eszméletlenül drága.

– Miközben önt hallgatom, az jár a fejemben, hogy technikailag már lassan ott kellene tartanunk, hogy egy digitális archívumból hívhatnám le otthon a gépemre a különböző műsorokat, filmeket, bármiféle audiovizuális tartalmakat. Előbb lesz ez elképzelhető technikailag, minthogy kialakulna körülötte az intézményrendszer.
– Nyilván az internet-televíziózásé a jövő, amikor digitalizált tartalmakra keres az ember, de ma még nincsenek digitalizálva a nagy archívumok, Magyarországon különösen nem. Elfolyt erre már annyi pénz a NAVA kapcsán is, és még mindig kevés az eredmény. Kockás papíron és spirálfüzetekben válogatjuk a tartalmat – a magyar tartalmat. Hozzáteszem, ha egyszer televíziós archívumbirtokosaink kimennének egy filmes vásárra körülnézni, akkor elcsodálkoznának, hogy mondjuk, a bolgár televízió milyen standdal ül ott. A koreaiak pedig veszik a bolgár néptánc műsorokat, mert számukra az egy exkluzív, egzotikus tartalom.

– Szerintem egy archívumtól nem várható el az a szemlélet, amelyet ön képvisel. Ők gyűjtögetnek, katalogizálnak, restaurálnak, egy csomót veszkődnek az anyagaikkal, erre megjelenik maga, hogy gyerekek, amin ti itt éveken át dolgoztatok, azt én most a tévémen keresztül szétküldöm a világba. Érthető, ha kicsit furcsán néznek. Az archiválás, restaurálás egészen másféle munka, mint a terjesztés, a marketing. Ön is lehetne egy kicsit megértőbb…
– Nézze, én borzasztó megértő vagyok, de ami a józan észnek ellentmond, azzal nem tudok mit kezdeni. Éppen a TV Deko kapcsán tárgyaltam a magyar kortársművészetet rendkívüli módon ismerő hölggyel. Előadtam neki a tervünket, hogy szeretnénk a TV Dekón a magyar kortársművészeket bemutatni egy kvázi valóságshow keretében. Az embereket érdekli, hogy ki az, aki azokat a modern dolgokat létrehozza, amihez nagyon ambivalensen állnak hozzá az emberek. Miként telik a művészek egy napja. Ha egy művészettörténeti sorozatot készítünk, akkor azt senki sem nézi meg, de ha ebből egy valóságshow-t csinálunk, akkor a művészetekre kevésbé fogékony néző is leül a tévé elé. Na persze ettől a művészeknek feláll a hátán a szőr. Pedig, ha azt akarjuk, hogy a kortárs festők valóban rangjukon legyenek kezelve, a képeik eladhatóak legyenek, akkor meg kell azt a kompromisszumot kötniük, hogy megmutatják magukat. Erre viszont azt mondják, hogy nem. Szóval az is bolond, aki televíziót csinál Magyarországon. De mi éppen ezért szeretjük.