|
Kovács Gellért Ha a Föld nevű bolygó érző-gondolkodó lényei úgy döntenek, hogy egyáltalán nincs kedvük szépeket érezni és gondolni, inkább egymást szeletelnék-szabdalnák, lőnék szét és robbantanák cafatokra – akkor bizony semmi és senki sem számít igazán. Legkevésbé a gyermekkor szentsége. Sokszor emlegetett, fájdalmas igazság: a felnőttek kiábrándító felelőtlensége, a háború szörnyűségeinek felfoghatatlansága a gyermekek könnyáztatta szemeiben tükröződik igazán. Nincs egyszerű dolguk a filmkészítőknek, ha a kiskorúakat ért háborús sérelmeket, illetve azok visszafordíthatatlan következményeit szeretnék a gyöngyvászonra festeni: jó ízlés, nagyfokú érzékenység, de mindenekelőtt kíméletlen őszinteség szükségeltetik ahhoz, hogy a nekirugaszkodás ne süllyedjen bele az öncélú, hamar feloldódó sokkolás vagy a giccs mocsarába. Az alábbiakban néhány feledhetetlen vagy legalábbis tanulságos kísérlet felidézése következik; szubjektív tabló a földi pokol tornácára kényszerült, épphogy elkezdődött életekből – jelentős rendezők vízióiból válogatva. Iván Szőke, vézna kölyök. Koszos usenykája keretezi meggyötört arcát. Reményvesztett, mégse érzi. Feladata van: szovjet „felderítő”. Németek által megszállt területekről szolgál információkkal a hadseregnek. Hol, mikor, mennyi. Mivel küldetés közben lehetetlenség „jegyzetelni”, az erdőben fellelhető termések segítségével jegyzi meg az adatokat. A katonák valahol legbelül tudják: nem helyes Iván életét kockáztatni. De háború van. Iván elszánt és bosszúszomjas. Szülei odavesztek. Édesanyjával már csak álmaiban találkozik. Ilyenkor látszik, hogy milyen szép gyerek. Vonásai kisimulnak, mosolyog, kacag. Biztonságban van. Valakinek fontos, valakinek a kisfia. Vizet hord, futkározik a napsütötte tengerparton. A valóság persze hamar jelentkezik: amíg él, addig nincs nyugodt álom, nincs játszadozás. Ez nem a mennyország. Tarkovszkij első játékfilmje, az Iván gyermekkora gyakorlatilag „akciómentes”. A következményekről mesél. Nem látunk ütközetet, csak a nyomait: házak helyett pernyével és sárral borított romokat, nyírfából ácsolt bunkereket. Nincsenek heroikus harcok, csak hullák vagy élőhalottak, domboldalba fúródott repülőgéproncsok, lyukas csónakban a túlpartra igyekvő, meggyötört hadviseltek. Közvetlen életveszély nélkül is a halál vigyorog mindenütt. Iván ezt szeretné megérteni. Hogy miért csak a végét látja mindennek. A katonák persze igyekeznek úgy tenni, mintha komolyan elhinnék: egyszer vége lesz. Az őrültekháza szépen megszűnik, kirügyeznek a fák, és lesz végre értelme udvarolni egy zubbonyba bújtatott elvtársnőnek. Lesz itt még világbéke! Iván nem reménykedik. Végzetet kreál magának. Ha nem lehet gondtalan gyerek, akkor „hős” lesz belőle. Áldozat. Egy karton a millióból. Flera Ez a mozi nem rejt el semmit. Sőt, egyenesen az arcunkba borítja történelmünk tűzforró kotyvalékát. Lemarja a bőrt? Na és? Kit érdekelnek a sérülések? Ezt főztétek, nesztek! Induljon a szovjet apokalipszis! Most! A Jöjj és lásd olyan kegyetlen látomás, amilyen egy film csak lehet. Minden határon átgázol, vért köpve, bömbölve. Nem válogat az eszközökben, esze ágában sincs mesterkélt eposzi megoldásokba csomagolni a sátáni valóságot. Olyannak mutatja a háborút, amilyen valójában: átláthatatlannak, kiszámíthatatlannak, de ami a legfontosabb, teljesen és kétségbeesetten értelmetlennek. Celluloidra adaptált lázálmot látunk – csillapítók és megtisztító ébredés nélkül. Térdig gázolunk az eszelős brutalitásban: fiatal főszereplőnk bárhol jár, csak eszüket vesztett, két lábon járó roncsokat, mocskot és halált talál. A zászlókra maszatolt ideákat már régen leáztatták a párolgó testnedvek. Klimov filmje – annak ellenére, hogy féktelenül dühös –, fegyelmezett és pontos. Kérlelhetetlenül következetes. A háború ellen beszélünk? Jó, akkor valóban tegyük azt! A néző meg csak kuporodjon össze embriópózba; húzza a fejére a takarót, ha nem bírja a kiképzést. Kit érdekel? Jöjj és lásd: az ember a legkegyetlenebb állat. Jim Ő akar. Okos kissrác. Folyton kérdez, de nem az igazságra hajt. Az még várhat. Információkat gyűjt, de legyen bármi is a válasz, nem ijed meg. Igazi angol. Diplomatacsemete. Sanghaj küszöbén már ott toporog a háború, csak pillanatok kérdése, és megérkezik a japán hadsereg. Mikor rárontanak a hatalmas országra, a család menekülni kényszerül. Jim a város kaotikus forgatagában elsodródik szüleitől. Fogolytáborba kerül. Elfogadja a szabályokat, alkalmazkodik. Az izgalmat keresi mindenütt és mindenben – látni akarja, ezért rá is talál. „Túlél.” Kitartásának forrása közvetlensége és lefegyverzően tiszta gyermeklelke. Mely úgy tűnik, kiapadhatatlan. Egészen az utolsó pillanatokig... J. G. Ballard szokatlan hangvételű regényének a könnyebbik végét ragadta meg Spielberg: a szentimentálist! Naná! Impozáns képekben és sodró dramaturgiával mesél, mintha nem lenne kérdéses: nincs az a borzalom, amelyet Jim fantáziája ne tudna hatástalanítani. A Nap birodalma csak a vége felé merészkedik odáig, hogy beismerje: jópofaság ide, bátorság oda, a kissrác hite (és ereje) sérülékeny. A halál közvetlen közelsége ugyanis a gyermek lelkéből is kiszipolyozza a reményt és a bizalmat. Háborúban a legábrándosabb kölyök is ráébred: azok viszik romlásba a világot, akikre addig felnézett. A „nagyoknak” nem kellenek a „kicsik”. Feleslegesek. Jól elvannak ők a saját hülyeségeikkel. Pán Péternek maradéktalanul igaza volt. Gyuri Jimmel ellentétben nem ösztönzi arisztokratikus becsvágy. Nincs honnan merítenie: Gyuri budapesti zsidó. Ha sárga csillagot kell hordania – hordja. Ha azt mondják neki, hogy szálljon le a buszról – leszáll. Ha menetelnie kell – fegyelmezetten menetel. Aztán a vagonban fagyoskodik. Majd megérkezik és dolgozik. Elfogadja a munkatábor szabályait, a moslék ételt, az ütéseket – az embertelen körülményeket. Egyszerűen nem gondol bele, hogy a parancsokat osztogató nácik a vesztét akarhatják. Vagy ha mégis, hát nem tulajdonít nagy jelentőséget a ténynek. Teste segélykiáltásait, majdnem végzetes leépülését is elfogadja. Ez van. Ez történik. És kész. Nem „érzi” a tragédiát. Átéli. A Sortalanság-film Köves Gyurija hidegebb, mint Kertész Imre regényének figurája. De ez így is van rendjén. Nem babát vártunk. A rendező, Koltai Lajos azért is mindent megtett, hogy a belső monológra épített történet személyességét a lehető legkarakteresebben adaptálja át a mozi nyelvére. Ezért a szereplők kevesebbet is beszélhetnének. Ha ilyen rettentően kifejezők a képek (márpedig azok), meg lehetett volna bízni az erejükben. Lackó Lackó keresztény. Valószínűleg (egy kis szerencsével) túléli a világháborút. Róza és Jób azonban biztosan nem. Pedig sokat szenvedtek, mire rátaláltak az árvaházban a kisfiúra. Nevelték is tisztességgel, hogy mindene meglegyen. Hosszú idő után ismét boldognak érezték magukat. Aztán... Aztán 1943-ban el kellett menniük fogadott gyermekük nélkül. Végleg. Ők nem voltak keresztények. A sors fintora, hogy felerészt annak a rendezőnek köszönhetjük a mai napig utolsó Oscar-jelölésünket, aki az utóbbi időben nagyrészt csak régi vígjátékok mérsékelten érdekes feldolgozásaira pazarolja tehetségét. Kabay Barna Gyöngyössy Imrével közösen írta és rendezte a Jób lázadását, mely a legnagyobbakat megidéző kifinomultsággal mutat példát arra, hogyan is kell hitelesen, visszafogottan, de mégis meghatóan elmesélni egy gyönyörű történetet szeretetről, önfeláldozásról. Manírok és mellébeszélés nélkül, csak a lényegre koncentrálva. Giosué Kicsinyke tündér. Megértjük a papát, aki szédületes hazugságok árán próbálja őt megóvni a koncentrációs tábor bestiális kegyetlenségétől. Ez egy játék! A fődíj egy tank! Egy igazi, óriási tank! Csak jól kell viselkedni, nem sírni a mama után, nem akaratoskodni. Pontokat kell gyűjteni, néha elbújni az ócska pléd alá. Szót fogadni, mindenáron. Aztán egyszer majd csak vége lesz... Roberto Benigni olyan életigenlő bohóctréfát faragott a huszadik század legfájdalmasabb epizódjából, hogy a filmes szakma ítészei azt se tudták, köpjenek, vagy nyeljenek. Aztán elhalmozták díjakkal. A közönség meg nevetett és sírt. Nagyjából ebben a sorrendben. Az élet szép azonban kapott negatív kritikát is bőséggel. Ezek általában arról szóltak, hogy igen, persze, a határtalan gonoszság ellen a harsány jókedv nem rossz gyógyír, de vannak dolgok, melyekből nem illendő viccet csinálni... Van ebben igazság. Egy legyintéssel – még akkor is, ha jó szándékú és igaz, hiszen a nácik tényleg címeres ökrök voltak – nem lehet „elintézni” a népirtások emlékét. Sőt, szigorúan tilos. Persze azért az élet tényleg szép... is tud lenni. Tomi és Annamari Ha nincs más választásunk, akkor meg pláne. 1986-ban még csak szőrmentén lehetett 1956-ról filmet forgatni, Gárdos Péternek tehát valószínűleg vigyáznia kellett. Így a Szamárköhögés csak „majdnem” arról szól, hogy milyen lehetett nem sokkal a „nagy csinnadratta” után egy másik harci helyzetbe keveredni. Pontosabban egy családnak (két szülő két gyerek, egy nagymama) milyen nehéz lehetett Budapesten akkortájt. Tominak izgalmas. A suli bezárt, hurrá! Csak éppen az utcára nem lehet kimenni. Különben... Különben könnyen eltalálhat egy golyó. Pedig szép az ősz, még a hideg sem vészes. Sebaj, lehet pingpongozni, meg a csinos Szidi után leskelődni, amint éppen a forradalmár udvarlójával ölelkezik. De miért fél? Annamarinak vicces. A legkevésbé sem izgatja a sok ideges bácsi és néni: lehet a balhé bármekkora, ő bizony akkor pisil be, amikor akar! Ha úgy tartja kedve, akár még a padlásra is feltipeg, hogy a kis ablakot felnyitva kikiabáljon az utcára: Rá-ko-si-Má-tyás elv-társ-paj-tás! Rá-ko-si-Má-tyás-elv-társ-paj-tás! A felnőttek teljesen berezelnek ilyenkor. De mitől? Lucy, Susan, Peter és Edmund Bizony a felnőttek sokszor nem is akarják, hogy a gyerekek bármit is megértsenek. Csak hisztizzék ki a mozijegyre, meg a pattogatott kukoricára valót az ősöktől... A többit elintézik a pixelek. C. S. Lewis hiába írta tele mesekönyvsorozatának, a Narnia krónikáinak lapjait különböző érthető és (kicsomagolható) keresztény utalásokkal, szimbólumokkal. Az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrény című epizód filmváltozatában – bár kétségtelenül észrevehetőek – ezek nem többek divatos kellékeknél. Manapság úgyis menő a fantasy, nem tökmindegy, hogy mi az üzenet? Legyenek jók és rosszak, egy csomó édibédi lény, meg sok csúnya szerzet. És még mi? Hát harcjelenetek! És még? Már csak egy kis sírás-rívás kell. Kész. Irány a karácsonyi szezon meghódítása! Pedig a történet főszereplői nem véletlenül a II. világháború elől menekültek a csatározások sújtotta fantáziavilágba. A különböző teremtmények és azok motivációi kitűnően alkalmasak (lettek volna) a különböző világnézetek szemléltetésére. Így a lurkók legalább egy halvány képet, finom magyarázatot kaphattak volna arról, hogy miért is törnek ki időről időre háborúskodások társadalmaink között: szólhatott volna ez a mozi a kibékíthetetlen ellentétekről, az örök szellemi „vesszőparipákról” (a piszkos anyagiakon kívül), amelyek miatt sokan úgy érzik, hogy van joguk ölni. „Hosszú”, „a lány” és a többiek A legrégibb mozit hagytam a végére. A bégető nép persze nem hagyja magát könnyen, „csak úgy” megváltoztatni. A lincshangulat az lincshangulat. Új ellenségeket márpedig mindig lehet találni! Az otthontalan árvák például tökéletesen megfelelnek. Hajrá! Simon úr azonban nem dobja kis barátait az ostobák fegyverei elé. Ha kell, akár élete árán is megvédi pártfogoltjait... Radványi Géza optimista alkotása megszületése óta (1947) számos generációt repített már a moziélmény-katarzis felhői közé. Pedig a Valahol Európában végtelenül egyszerű dolgot állít: ha az emberiség tiszta levegőhöz jut, a legpusztítóbb erőszakbacilust is képes legyűrni a frissen elnyert immunitással. Hiába, „a zene az kell”. Csak ahhoz először meg kellene hallani a tiszta hangokat...
|