Tanner Gábor
Foci, mozi – focimozi?
2006. május

Július 9-én a házigazda német válogatott és Costa Rica együttesének összecsapásával megkezdődik a 2006-os foci-világbajnokság. A labdarúgás a világ egyik vezető szórakoztató iparága. A korábbi évekhez (évtizedekhez) képest feltűnően két új vonás határozza meg a mai focit. Egyrészt, hogy középpontjában egyre inkább maga a futball áll. A játék és a játékosok. Sztárból is elképesztően sok van, és lassan mit sem érnek önmagukban, az az érdekes, amit együtt nyújtani tudnak. Miként tudnak hatni egymásra különböző kombinációkban. (Persze kivételek ma is vannak, lásd korunk Peléjét, Ronaldinho-t.) Másrészt, hogy egyre kulturáltabbá válik a foci közege. Mindjobban kiszorul a stadionokból a futballhuliganizmus. Már a lelátókon is érződik, hogy drága és okos sporttá transzformálódik a foci.
A futball szinte feloldhatatlan ellentmondása, hogy ezt az alapvetően csapatjátékot focistaegyéniségek határozzák meg. És nem egy-ketten, mint annak idején. Jó néhány sztár játszik olyan kis csapatokban is, mint például az idei BL-kiírásban elődöntőig jutó Villareal (Forlan, Riquelme, Tacchinardi, José Marí). A dollármilliókat érő és kereső játékosok váltogatják a klubokat. A klubhűség fogalma átalakult. Egy-egy klubot már csak bizonyos szezonokra határoznak meg adott focisták. Elfogadott lett, hogy egy csapat húzóegyénisége évek múlva akár az „ősi” ellenfélnél rúgja a labdát (l. Ronaldo esetét, aki a Barcelona csatára volt, s most a Real Madridot erősíti). A nézők sem úgy ragaszkodnak kedvenceikhez, mint évtizedekkel ezelőtt. A szurkolói website-okon kívánságokat fogalmaznak meg, kit is látnának szívesen a csapatukban. Miközben a legtöbb csapat szurkolótábora nő, figyelembe kell venni, hogy már nem feltétlenül játékosok vonzanak egy-egy klubhoz szurkolókat, hanem a klubhoz köthető egyéb jellemzők. Ismét hangsúlyt kap a klubok körül réges-régen meghatározónak számító érzésvilág. A foci hőskorában (de ma ismét egyre gyakrabban) valamelyik csapat szurkolójának lenni egy bizonyos társadalmi osztályhoz való tartozást, ideológiai beállítottságot is jelent egyszersmind. (Persze egyszerűbb a helyzet, ha egy város csapatáról van szó, de gondoljuk csak meg, mi alapján választanak a szurkolók, mondjuk, a két /netán több/ torinói, madridi vagy éppen budapesti klub között!) Ezen a vonalon is visszakanyarodunk oda, hogy egyre fontosabb lesz a fociban maga a játék. Hatalmas pénzt költenek arra, hogy akkor is nézzük a meccseket, ha éppen nem a helyi aranylábú gyerekeink játszanak. Válasszunk kedvenceket egy-egy összecsapásra is. A sportcsatornák révén hétről hétre teljes meccseket nézhetünk végig az angol, német, francia, spanyol és újabban portugál, holland bajnokságokból. Jobban megismerhetjük az egyes klubcsapatokat, egyre több olyan „kapaszkodót” találhatunk, melyek alapján kedvenc együtteseket választhatunk. Megtetszhet például egy játékos, akit szimpátiánkkal mindig követhetünk ahhoz a klubhoz, ahol éppen játszik. (1996-ban egy dél-francia kempingben néztem a vébé egyik bolgár meccsét, a tévé elé összesereglett spanyol turisták a Barcelona sztárja, Sztojcskov miatt a bolgároknak szurkoltak.)
Azt gondolná az ember, ha valaminek nem kell széles kulturális felhajtás, az a labdarúgás, hiszen tökéletesen működik a marketingje. Éppen ezért meglepett a Goethe Intézet Foci és film-csomagja. Pedig érthető a hozzáállás: ne legyen a kultúrának-szórakoztatásnak egyetlen olyan szegmense se, ahova reklámot lehet elhelyezni, de mégis kimarad. Aztán rájöttem, hogy éppen nálunk szorul a foci rehabilitációra. És csupán azért, mert a magyar foci egyelőre képtelen a megújulásra, magát a játékot nem érdemes lesöpörni. Sőt érdemes újra legitimizálni a focit, segíteni kiemelni az „alja szórakoztatás” státusból. Mit keres a foci, ez a szotyizós, köpködős, csípőre tett kezű, bundázós sárdagasztás a szépen kárpitozott mozi szent terében? De ha van olyan művészeti ág, melynek sorsközösséget illik vállalnia a foci kulturális tisztára mosásában, az éppen a film és a mozi. Ugyanis a film szerelmeseinek tudniuk kell, milyen nehéz a kultúra perifériájáról „beljebb” lépni, milyen nehéz mondjuk az irodalommal szemben bizonyítani a film esztétikai státusát. Mindezek miatt úgy gondoltuk, hogy a német reklámcsomagot kiegészítjük más olyan filmekkel, melyek valamiképpen a focihoz kapcsolódnak.
A „focifilmek” leggyakrabban a közösség és az egyén viszonyáról szólnak. A másik feltűnő jellegzetességük, hogy a focijelenetek elképesztően banálisak és hiteltelenek, amit olykor szándékos teatralitással próbálnak kiküszöbölni (Régi idők focija). De miért baj ez? Hiszen nyilván nem magáról a labdarúgásról szól még egy foci köré szerveződő történetű film sem! Egyszerűen azért, mert a cselekmény mozzanatai mégiscsak kapcsolódnak valamiképpen a focihoz, és ha a focijelenetek hiteltelenek, akkor az hitelteleníti magát a filmet is. Ezért van, hogy a focifilmek egy része groteszkbe hajlik, de a könnyedebb fajsúlyúak is inkább vígjátékok. Mintha nem lehetne a fociról komolyan beszélni a filmekben. Szerencsére ellenpélda is akad. Például John Huston Menekülés a győzelembe című filmje. A futballjeleneteket ugyan kiöregedett, de hatalmas sztárok tették hitelessé (köztük minden idők legnagyobb brazil csillaga, Pelé, az 1966-os angliai VB világbajnoka, Bobby Moore, aki csaknem egy étvizeden át viselte a csapatkapitányi karszalagot az angol válogatottban és az 1978-as argentin világbajnok, Osvaldo Ardiles) természetesen kisebb nevű, de profi focistákkal. Mindemellett nyilván gondosan alakították ki a focijelenetek dramaturgiáját is. Érdekes, hogy az amerikai film előzményéül szolgáló Két félidő a pokolban ugyan jóval drámaibb, bizonyos szempontból még hatását tekintve is effektívebb, focijelenetei viszont nevetségesek. Ennek a kettősségnek a feloldására kerülhetett a filmbe Garas Dezső, aki abszolút kétballábas, de mindenképpen szeretne életben maradni a munkatáborban. Mivel parancsnoka már a kőbányát is rárobbantotta, amit Garas csodával határos módon megúszott, érthető, hogy akár az anyja életére is megesküszik hamisan, hogy tud focizni, csak azért, hogy átkerüljön alakulatától a focimeccsre készülő rabokhoz. Persze minden fűcsomóban elbotlik, elrúg a labda alatt-felett. Garas némafilmsztárokat meghazudtoló akrobatikával játssza a béna „balszélsőt”, így csak önmagában nézve alakítása lenyűgöző, de a film egészét tekintve ezek a nyilván tragikomikusnak szánt jelenetek inkább elszomorítóak. Érdekes, hogy a focifilmekben a futballnak nem alakult ki olyan dramaturgiája, mint mondjuk a bokszfilmekben az ökölvívómeccseknek. Nem tudják visszaadni, tükrözni a küzdelem élességét. Éppen ezért nagyon érdekelt Hellmut Costard Gerard Bestről készített experimentális filmje, a Foci, mint még soha, amelyről már rengeteget hallottam. A filmnek az az érdekessége, hogy kimondottan Bestet fényképezték egy egész mérkőzésen át. Azt olvashattuk, hogy a film megmutatja, miként építi fel egy sztárfocista a játékát, miként bontakoznak ki egy játékos személyes kvalitásai, melyek amúgy feloldódnak a csapat összjátékában. De bármi volt is a céljuk a készítőknek, a film leginkább arról szól, hogy mennyire nem küzdősport a foci. Alig több, mint egy laza séta a Margitsziget nagy, zöld pázsitján. A „film” javarészében Best jön-megy a pályán, ide-oda kocog, csak néha gyorsít fel, és ad le egy-egy rövidebb sprintet. Amit viszont a kamera nem tud követni. A film annak ékes bizonyítéka, hogy a focit mint játékot nem lehet szétbontani egyénekre. Nem látjuk például Best mozgásában a taktikai meggondolásokat. Ilyen szempontból még a focijeleneteiben legsikerületlenebb fikciós film is jobb ennél a kísérletnél, hiszen azok csaknem mindegyikének fő konfliktusa abból fakad, hogy a játékosnak mi a szerepe a közösségen, a csapaton belül. Több szinten épül erre a kettősségre a Dugó, a csodacsatár című Bo Widerberg-mesefilm. Az irgalmatlan tehetségű Dugo hatéves korában bekerül a felnőtt svéd fociválogatottba, és meghatározó emberré válik. De rendkívül fáradt, folyton elalszik az iskolában, mígnem a tanárnője rájön, hogy az a probléma, hogy a meccseken Dugónak kell felvinnie a labdát a kapu előterébe. Ezért a kisfiú más posztra kéri magát. Így viszont már felborul a csapat szerkezete. De a gyerekközösségben is hasonló problémákkal kell szembenéznie. Mikor Dugó kiszáll a válogatottból és visszatér megszokott közegébe, a grundra, a többi srác nem akarja bevenni a fociba. A pálya szélén sírdogál. Egy arra járó bácsi megdorgálja a többieket, hogy miért közösítik ki. Ő túl jó hozzánk – védekeznek a fiúk. Miként lehet az egyéniséget összeegyeztetni a közösség elvárásaival és igényeivel? Menthetetlenül elmagányosodunk, ha nem vetünk számot a közeggel, amelyben jönnünk-mennünk kell.
De a legtöbb focifilm nem is a meccsek hangulatának kritikán aluli visszaadása miatt csapnivaló, hanem mert éppen azzal nem vetnek számot, hogy a foci nem lehet meg az egyén és a közösség harmóniája nélkül. A Felszabadított zónában azt akarják velünk elhitetni, hogy csupán egy színes bőrű játékos (no és egy bolgár edző) megvásárlásával a harmincöt ezres lakosú német kisváros, Sässlen csapata képes eljutni a kupadöntőig. A fekete Banjo fejeli és lövi a gólokat. Egy dolog biztos, hogy az efféle egy-sztárok kora (ha volt egyáltalában ilyen) lejárt. Mint már az elején is említettem, manapság a legnagyobb sztárok is percekre „eltűnnek” a csapatszerkezetben, ha a meccsen bizonyos taktikai megfontolások ezt megkövetelik tőlük. Nem ritka, amikor a csapat középcsatára rúgja ki a saját tizenhatosáról a labdát. A magyar foci (legnagyobb vagy egyetlen?) üdvöskéje, Gera Zoltán hosszan tudna mesélni arról, mennyire hazug Bajo története. Az angol bajnokságban is jó képességűnek számító Gera a West Bromwich egyetlen átlagon felüli játékosa. A csapatnál mind a vezetők, mind a játékosok, mind a közönség imádja a magyar csatárt. Azt is türelmesen várták, míg felépült a sérüléséből. És hatalmas ovációval fogadták újra a csapatban. De aki követte a „Westbro” idei kiírásban mutatott teljesítményét, annak nyílván feltűnt, hogy Gera nem tudja igazán kamatoztatni a képességeit. Hiszen nincsenek körülötte olyan játékosok, akiknek a teljesítményén mint fundamentumon kibontakozhatna az ő kvalitása. Akárhogy is, a fociban az egyik legszebb dolog, hogy arra tanít bennünket, hogy megfelelő közösség mint háttér hiányában nehéz az egyéni képességek kibontakoztatása.
Korda Zoltán A tizenegy ördög című némafilmje első látásra a korabeli sportfilmek dramaturgiáját követi. Egy külvárosi munkásokból verbuválódott szegény csapat középcsatárát megszédíti a gazdag klub, az International igazgatójának femme fatal külsejű lánya. Ezért kis híján átigazol a profi klubba. Erre a megkísértési motívumra épül például a Vérző aréna című Blasco Ibanez-adaptáció. Csakhogy mivel Fred Niblo munkája torreádorfilm, a Valentino játszotta bikaviador drámája személyes konfliktusként bontakozik ki. Ugyanakkor Korda filmjének dimenziója szélesebb. A Linda csapat focistája ugyanis nemcsak két nő (a régi naiva és az új vamp) között őrlődik, de azzal is számot kell vetnie, hogy mi lesz a csapatával. A helyzetet különösen kiélezi, hogy a csapatban csak tizenegyen vannak, így Tommy kiválásával gyakorlatilag nem tudnának kiállni a soron következő meccsre. Tommy széthullása (iszákos és arrogáns lesz) nem csupán a bűnös nőbe való beleszeretés következménye, hanem a lelkifurdalásé is, hogy elhagyta a barátait.
A megfelelő közösség megválasztásnak problematikája árnyaltan feldolgozható lenne a futballtematikában. Játékosok örök kérdése, hogy vajon a megfelelő együttest választják-e, amikor átigazolnak. A közösség (sportvezetők és csapattársak), valamint az egyén egymásrautaltságának bonyolult szövedékét lehetne feltárni a filmeken. Ilyenkor mindig Fernando Morientes jut eszembe. Kétszer nyert BL-t a Real Madriddal. De a sztárokkal teletűzdelt csapatban sehogy sem tudott stabil játékossá válni. Különösen rossz volt a viszonya a Realból kirobbanthatatlan csatártársával Raúllal. A 2003–2004-es idényben kölcsönadták Morientest a Monacónak. Itt a BL döntőjéig rúgta a francia csapatot. Ebben a kiírásban a Real korábban elbukott, és „visszairigyelték” a gólvágójukat. De Morientes továbbra sem fért be a királyi gárdába. Végül az egyik nagy spanyol kedvencem úgy került leszálló ágba, hogy a képességeit nem tudta kiteljesíteni, noha végig Európa élvonalának krémjében focizott. Nyilván jó néhány Morienteséhez hasonló történetet lehetne említeni. Ezért számomra meglepő, hogy a filmkészítők mennyire érzéketlenek ezekre az emberi drámákra.
Mindazonáltal a közösség egyént feloldó ereje pozitív hatású is lehet, amennyiben az egyén negatív tulajdonságokkal rendelkezik. Ilyen aspektusból kap szerepet a foci a Nevem: Joe című filmben. Az alkoholizmusából üggyel-bajjal kigyógyult Joe futballcsapatot szervez Glasgow külvárosának nehézfiúiból, hogy a foci révén közösségi élményhez jutassa őket (ne érezzék magukat elveszettnek, magányosnak, a problémáikkal egyedül maradtaknak) és egyszersmind levezesse fölös energiáikat.
Hadas Miklós és Karády Viktor írták egy tanulmányukban, hogy „Európa keleti felén a futball államügy: az alárendeltségi és a marginalitási komplexusban szenvedő nyomorult kis államok ügye.” A berni csoda című film plasztikusan mutatja be, hogy ez a megállapítás Nyugat-Németországra is mennyire érvényes. Az 1954-es svájci labdarúgó-világbajnokság döntőjének ötvenéves évfordulójára készült német film azért különösen érdekes számunkra, mert a győztes oldaláról mutatja be azt a mérkőzést, amiről mi, magyar szurkolók nem is tudunk másképp gondolkozni, csak mint kataklizmaszerű vereségről. Már olyan végsőkig elkeseredett véleményt is hallottam, hogy az 56-os forradalom kirobbanásának egyik oka a berni kudarc volt. Ugyanakkor Nyugat-Németország számára éppen ennek a VB-nek a megnyerése volt a második világháború után a világba való visszailleszkedésük első lépcsőfoka. Megjegyzem, Fassbinder Maria Braun házassága című filmjének végén is a berni döntőt közvetítik a rádióban. Miközben a háború és az azt követő morális zűrzavar miatt egymástól (és önmaguktól is) elidegenedett házaspár némán tesz-vesz a hatalmas házban (arra készülődnek, hogy több mint tíz év után végre együtt töltsenek egy estét), a nyitva felejtett gáztűzhelyből észrevétlenül szivárog a gáz. A rádióból pedig a szpíker hangja. Már csak pár perc, és a férfi megpróbál rágyújtani egy cigarettára… Mintha Fassbinder is azt sugallná: a berni döntő robbanásszerűen elsöpört egy korszakot. A berni csoda minden múltidézése mellett arról is szól, hogy a kollektív siker nem feltétlenül válik az egyén sikerévé is. Sőt, ha valaki nem tudja feldolgozni a sikert (és nincs közösség, mely ebben segítségére lenne), az ugyanolyan pusztító erejű lehet a személyiségére nézve, mint egy hatalmas kudarc.
A foci társadalmi szintű jelentőségét mutatja Kósa Ferenc 1981-es filmje, A mérkőzés. Az Aranycsapat sikerei révén sajátos kapcsolat alakult ki a foci és a politika között. A Rákosi-, majd később a Kádár-rendszer legitimációjában fontos szerepet kapott a hatalmas tömegeket megmozgató a foci. Ezért Kósa számára a foci rendszermetafora. Csak éppen visszájára fordítva: a társdalom éppolyan velejéig rohadt és mocskos, mint amilyen a foci. Itt kényelmetlen haláleseteket lehet eltusolni, ott meg vállal be lehet lökni a labdát a kezében tartó kapust a hálóba, majd gólt kiabálni és ünnepelni a csapat bent maradását az NB II-ben. Jó lenne, ha a nem túl távoli jövőben megint készülne egy focifilm Magyarországon. Mondjuk, amelyben az új, európai minőségű kapitalizmus metaforája a futball. Lehetne a cselekmény helyszíne mindjárt a horvát–magyar közös rendezésű EB.