|
Sziráki Barbara Ha szomorúak lennénk a tavasz elmaradása miatt, most jobbnál jobb filmek csábítanak a mozikba búfelejtőnek. Én is megengedtem magamnak a kedvtelésből nézett filmek luxusát. Átlépte a százezres nézőszámot Szabó István hosszú idő után végre itthon készült filmje, a Rokonok. Siker a moziban – mégis fanyalgó kritikák. Nézzük, mi állhat e kettősség hátterében! Rokonok A pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve – tanulja meg rövid, keserves karrierje során Kopjáss István, akiből a politikai szándék kisvárosi főügyészt csinál. Kopjáss jó embernek tudhatja magát, hiszen szereti a feleségét, gyerekeit, nem mulatós, és rendszeresen ad egy kis pénzt a sarki koldusnak. Meg aztán van néhány ideája a szegények segítéséről, iskolaépítésről, reformokról. Pozícióba kerülve hozzá is látna megvalósítani ezeket azon nyomban. De mi van, ha a hatalom gonosszá tesz? Ha bemocskolja, aki használja, vagy akár csak érintkezik vele? A friss főügyész hamar szembesül vele, hogy ő csupán eszköz, tisztességes nevét takaróul használják azok, akik nem finnyásak, s akik a hatalmat rutinosan gyakorolják már. Szabó István a klasszikus anyag formáját megtartva, örök aktualitását hangsúlyozza. Vajh, jöhet-e idő, amikor nem ezt az aktualitást érezzük?! Pesszimista vagyok. Más kérdés, hogy szórakoztat-e, ha ezzel szembesít valaki. A teremben ülő mozilátogatók többsége mindenesetre egyszerre nevet fel a kongó parlamenti ülésterem, a kisvárosi panamák, átjátszott megbízások láttán-hallatán. Szóval a poénok ülnek, biztosan. Ma még biztosan aktuálisak. Nem csak a film elején kiírt ajánlással tiszteleg a rendező a Máriássy Félix és az ő 1954-es adaptációja előtt. Időről időre visszaköszönnek mondatok, gesztusok, egy-egy boka-összecsattintás, felkapó hangsúly, amelyek váratlan erővel idézik fel részben Máriássy filmjét, részben pedig a 30-as évek elején készült filmek hangulatát, dzsentriábrázolásait, azaz a Móricz-életmű keletkezésének időszakát is. Ezek nagyon jó pillanatai a filmnek. A film másik erőssége az igényes aprólékossággal felépített tárgyi környezet, Khell Zsolt munkája. A konzervatív polgári kényelem részben szecessziós-magyaros, sőt egyes elemeiben még biedermeier világa áll szemben az új idők új divatjával: a Magdaléna körüli környezet jóval kozmopolitább, már a konstruktivizmust és a bauhaust idézi. A villa maga, a breuermarcelles csőbútorok, Magdaléna Tamara Lempicka képeit idéző aktja a falon (amelyre egyébként óvatosan sosem élesít rá a kamera), már mind az új idők új divatját idézik. Minden képkocka hangsúlyosan megkomponált, minden tárgynak jelentése van. A gyümölcsöstál, amelyből Oleg Tabakov a szőlőt csipegeti, a kalaptartó, minden apró elem észre akarja vetetni magát, megragadja a figyelmünket. A koldus lelkiismeretesen csörgeti poharát az első jelenetek egyikében, a kihalt utcán, hogy majd az utolsó pillanatban, amikor alakja keretbe foglalja a történetet, kimondhassa az utolsó mondatot. Ugyanilyen a vissza-visszatérő álomvonat-motívum – szinte előre érezzük, hogy Kopjáss a vonat utolsó felbukkanásakor lemarad róla. Minden jelenetben érződik ez a hangsúlyos kiszámítottság, rendezettség. Amire szükség van, hiszen súlyos morális dráma van végig kibontakozóban. Nevetünk a vicceken, tetszik nekünk a filmbeli világ szépsége, miközben Szabó István egy erkölcsi konfliktus felé „hajt” bennünket javarészt észrevétlenül, de következetesen, kérlelhetetlenül. Pedig mi annyira szeretünk nevetgélni, legyinteni, továbbmenni. Felszínesnek lenni. Szabó ezt nem engedi, miközben kokettál a mai filmbefogadási gyakorlatunkkal. A mai néző valószínűleg ezzel a kettősséggel és a végkifejlettel nem tud mit kezdeni. Minden aktuális maradhatott, sőt közhellyé kophatott az eltelt évtizedek folyamán, de az erkölcsi halál fogalmának a mai közgondolkodásban nincs helye. Látszólag ellentmondásos, valójában mégis nagyon is összefügg ezzel, hogy a vezeklés, megbánás, megbocsátás fogalomkörével is problémáink vannak. – De miért? – kérdezik döbbenten a kisváros korrupt dzsentri vezetői. Mikor már épp beleszokott volna! – De miért? – kérdezi a mai néző. Mikor olyan jól alakultak a dolgai! Csak el kellene söpörnie azt a néhány, a kiteljesülése útjában álló akadályt! Miután Kopjáss nem tarthatja magát tisztességes embernek azok után, amik történtek, az énképén esett sérülést csak az öngyilkosság végletes módján tudja korrigálni. De mi ezt nem értjük. Nem tudjuk hova tenni. Szomorú. Kopjáss nem csak életével, de halálával sem tud kitörni. Flegmatikusan legyintünk. Nehogy gondolkodni, érezni kelljen, mert ezekhez nem vagyunk hozzászokva. Sophie Scholl – Aki szembeszállt Hitlerrel Ne hagyjuk el se a politikumot, se az egyéni felelősség kérdéskörét, és nézzük az utóbbi évek egyik legnagyobb német filmsikerét! Trend a német filmben a náci múlttal való szembenézés, ebbe illeszkedik a fiatalon kivégzett Sophie Schollnak emléket állító film. Oliver Hirschbiegel nagy port felvert, témája miatt érdemén felül túlreflektált A bukás – Hitler utolsó napjai című filmjének végén (az igazi) Traudl Junge nyilatkozatában azt mondja, hogy bár megdöbbent, amikor a háború után értesült a „szörnyűségekről”, de sokáig úgy gondolta, hogy ezért őt nem terheli semmilyen felelősség. Egy nap pedig elsétált Sophie Scholl emléktáblája előtt, és azt látta, hogy szinte pontosan egyidősek voltak. Sophie-t abban az évben végezték ki, amikor Traudl Junge Hitler titkárnője lett. (Megjegyzem, témája és kamarajellege folytán kínálja magát a Sophie Scholl-lal való összehasonlításra – inkább hozzánézésre – Szabó István Szembesítése.) 1943-ban Münchenben lebukik a Fehér Rózsa nevű, naivul romantikus ellenálló csoport. Tagjai egyetemi hallgatók, köztük Sophia Magdalena Scholl és a bátyja Hans, akik Harmadik Birodalom-ellenes röplapokat írnak, nyomtatnak és terjesztenek. Ennyi az egész, meg egy kis elővigyázatlanság, egy olyan korban, amikor a tiszta szívvel vállalt meggyőződés a vértanúságra determinál. Miért, hogyan látta meg ez a fiatal nő azt, amit mások nem láttak, mert nem akartak látni, akik a jólét ígéretéért, egy steril jövőért becsukták a szemüket és a fülüket, és önként lemondtak arról, ami sokkal fontosabb tulajdonuk volt? Hogyan látta mindezt a huszonkét éves Sophie, és honnan volt ereje egész életével nemet mondani? A filmbeli Sophie válasza a hite, keresztyén erkölcsisége, de az igazság még ennél is mélyebben van. Aki túl tud látni saját közvetlen érdekein, és megőrzi magában a részvét képességét, az megmenekült. Szerencsésebb korokban ez a megmenekülés nem a halálba visz. A film a lány és az őt kihallgató Gestapo-tiszt közti párbeszédekre koncentrál. Amíg van értelme a tagadásnak, Sophie tagad. Egyáltalán nem akar mindenáron meghalni, sőt éppen visszafogott gesztusokban megnyilvánuló szenvedélyes életszeretete adja meg a súlyát áldozatának. De amikor a tagadás értelmét veszti, emelt fővel vállalja a sorsát. Pedig az elbizonytalanodott Mohr már szeretné megmenteni! De meg tudná menteni ez a szürke hivatalnok a lányt? Valószínűleg nem. Sophie választása arra korlátozódik, hogy elárulja-e a bátyját, saját magát, és mindazt, amiben hisznek, mielőtt meghal, vagy sem. Ezt a lehetőségnek álcázott megalázást Sophia Magdalena már emelt fővel és habozás nélkül utasítja vissza. Sorsa nyílegyenesen, mint vasgolyó gurul a végkifejlet felé. A kis alagsori cella ablakos jelenete már Dreyer Szent Johannáját idézi fel. Julia Jentsch játékának egyszerűsége és szögletes szépsége nagyon közel hozza a nézőhöz a figurát, és megmenti a filmet a fenyegető pátosztól, attól a hibától, amibe recenzens mindjárt beleesik. Áldozatukkal ugyan egy perccel sem lett rövidebb a háború, talán egyetlen emberrel sem követelt kevesebb áldozatot, ők mégis a legtöbbet tették meg. Megmentették magukat azáltal, hogy elveszítették magukat. Bizonyítás Az utóbbi időkben mintha túltermelésbe kerültünk volna a matematikusfilmekkel, hogy csak a két legutóbbit említsem, Az egy csodálatos elme és a ? után most itt a Bizonyítás. De sebaj, ez most egy finomabbra sikerült darab. Hollywoodot, de úgy általában a filmkészítőket mindig komolyan foglalkoztatta annak a titokzatos dolognak a mibenléte, amit zsenialitásnak nevezünk. A zsenit az őrülttől csak egy hajszál választja el – ezt a romantika óta népszerű és lapos közhelyet variálgatják az utóbbi idők matematikusfilmjei, ami azon túl, hogy izgalmas, titkon megnyugtató is az átlagember számára. Legnagyobb hibájuk ezeknek a filmeknek, hogy noha az autista vagy paranoid skizofrén zseni igen fényérzékeny téma, a lényegéből mégis igen nehéz valamit visszaadni. Filmen „a tudomány”-ból a nagy heurisztikus pillanatokat szeretik megjeleníteni: Newton fejére esik az alma, Arkhimédész ugrál a fürdőkádjában, John Nash megpillant egy bombacsajt stb., és egyszer csak, varázsütésre összeáll a kép, a látszólag összefüggéstelen elemek kristályos rendbe szerveződnek, nagy lépés az emberiségnek… Biztos, hogy így fordul meg a világ sorsa? Szerencsére a Bizonyítás nem is annyira a prímszámok titkaiba akar beavatni bennünket, inkább egy bonyolult apa-lánya viszonyba enged betekintést. Catherine apja (Anthony Hopkins) egykor ragyogó matematikus volt, mára azonban – egy közelebbről nem részletezett – betegség lett úrrá rajta. Ennek következtében Robert részben fokozatosan leépült, részben pedig paranoid kényszerképzetei támadtak, például, hogy a földönkívüliek a könyvtári könyvek vonalkódjaival üzennek neki. E ponton eszünkbe juthat John Nash (Egy csodálatos elme), aki a McCarthy-korszak kollektív paranoiás légkörében a női magazinokban kereste a vörösök kódolt üzeneteit. Robert azonban őrülten is sokkal kedvesebb, szerethetőbb személyiség, még akkor is, ha jegyzeteit olyan magvas mondatokkal írja tele, mint Jack Torrance a Ragyogásban. Amikor Robert meghal, Catherine részben felszabadul, hiszen apja miatt lemondott a tanulásról, a saját életről, részben elveszíti azt az embert, aki a legközelebb állt hozzá. Azonkívül joggal szorong, hogy apjától nemcsak tehetségét örökölte, de pszichés labilitását vagy betegségét is. Ami miatt érdemes megnézni John Madden filmjét, az Catherine és Robert ambivalens, sokrétű, gazdag, és szentimentalizmustól mentes kapcsolata, valamint ez a hosszan kitartott lebegés. A rendező nem ajándékozza meg a nézőt a mindentudó külső szemlélő nézőpontjával, magunk is kétségek közt őrlődhetünk, mi lesz Catherine sorsa. A szavak titkos élete Ahogyan a Bizonyítás, A szavak titkos élete is értelmezhető egy gyászmunka történeteként. A szavak nélkülünk is élnek egy bezárt könyv lapjain – borgesi gondolat. De a szavak titkos élete bennünk is zajlik, láthatatlanul. Dolgoznak, alakítanak rajtunk. Sorsokat forgatnak a szavaink, bánjunk velük nagyon óvatosan. Szomorkás mesének indul Isabel Coixet filmje, hogy hirtelen alakuljon megrázó drámává. Nemrég láthattunk már filmet a rendezőnőtől Sarah Polley főszereplésével (Az élet nélkülem). Úgy tűnik, hasonló nyomvonalon haladnak tovább, de ez a film minden tekintetben erősebb. A gépként dolgozó, környezetével a lehető legkevesebbet kommunikáló Hannát egy hónap szabadságra küldik a gyárból. A főnöke javasolta pálmafák és beach helyett azonban elszegődik egy tengeri olajfúró toronyra, ahol nővérre van szükség egy égési sérüléseket szenvedett munkás ápolásához. Furcsa hely egy ilyen olajfúró torony, leginkább egy viharvert, kimustrált és újrahasznosított birodalmi lépegetőre emlékeztet. Furcsa a kis csapat is, amely biztosítja ennek a monstrumnak a működését. Simon, a szakács, aki a monoton élettel gasztronómiai tudományát szegezi szembe; Scott és Liam, akik mindketten családos emberek, de itt boldog meleg kapcsolatban élnek; Martin az oceanográfus, aki az építménynek csapódó hullámokat számolja (25 000 000) és Josef, aki összeégve fekszik az egyik kabinban… Látszik, hogy mindenkinek megvan a maga kis titka ebben a kis közösségben (a kabalaként hozott és elveszetten kóválygó libával együtt sincsenek tízen), és az is sejthető, hogy ezek fájdalmas titkok. De hogy Hanna-Cora titka ennyire fájdalmas lesz számunkra, nézők számára is, az váratlanul és felkészületlenül ér. Mivel friss moziról van szó, nem leplezem le a nagy fordulatot, elég annyi, hogy fontos szerepet kap még egy nálunk alig ismert remekmű, a Portugál levelek. Részben emiatt a furcsa lírai cím is. Ez a kis könyv egy 17. századi portugál apáca, Mariana Alcoforado sodró erejű, szenvedélyes szerelmi vallomása, szomorú szerelmesek generációi ismerhettek saját fájdalmukra a vékony kis kötet lapjain (magyarul is olvasható egyébként, Szabó Magda fordításában). Szavakkal oszthatunk halálos sebeket, ezt már tudja Josef, de vajon gyógyíthatunk is halálos sebeket? Mariana talán megtalálta a gyógyulást a szavak által. És Hanna?
Tétova tangó
Végül a sok karakteres, erős nőalak után ismét lássunk egy Kopjásshoz hasonló tétova férfit! A középkorú Jean-Claude apja kis végrehajtó cégét vette át. A munkájával járó mindennapi frusztráció ellen úgy próbál védekezni, hogy idegenként viselkedik, távolságot tart a munkájától, ezért azonban fásultsággal, belső elégedetlenséggel fizet. Így morzsolgatja szomorú hétköznapjait, amelyekben a változatosságot a mogorva, embergyűlölő apjánál tett vasárnapi látogatások jelentik. Az öreg, miután Jean-Claude kivételével egész családjával megszakította a kapcsolatot, most egy idősotthon személyzetének életét keseríti. Nem is kerekedne a dologból történet, ha egy nap orvosa nem figyelmeztetné Jean-Claudot: változtatnia kell az életmódján. A biciklizés praktikusnak tűnne, ám a férfi egy tőle meglepőnek tűnő merész elhatározással az irodájával szemközti tangókurzusra iratkozik be. Ez az ember még remél valamit az élettől, vannak energiatartalékai. Két kitűnő mellékszereplő is segíti Patrick Chesnais-t, hogy mélységet adjon Jean-Claude Delsart figurájának. Georges Wilson engesztelhetetlen profiljával és makacs hallgatásával járul hozzá az apák és fiúk közötti ambivalens viszonyok megjelenítéséhez, Cyril Couton pedig a harmadik generáció képviseletében olyan, mint egy René Goscinny-rajz, de imádott növényei között furcsa módon maga is valami vegetációra emlékeztet. Kapcsolataik sutasága, életidegensége maga a generációkon keresztül görgetett boldogtalanság. A harmincas évei derekán járó Françoise régóta együtt él vőlegényével, és mamájától támogatva lelkiismeretesen készül az esküvőre. Menyasszonyi ruha, meghívók, ültetési rend, ünnepi menü – mindez a buzgó mama jóvoltából –, a bökkenő csak az, hogy Françoise eközben beleszeretett öregecske táncpartnerébe. Anne Consigny egyébként Françoise szerepében egyesíti magában a francia nőről alkotott minden sztereotípiánkat. Kedves és bájos, korát meghazudtolóan szeleburdi, romantikus és törékeny, csodálatos zilált kontyokat tud kötni, a szexis kis szarkalábak pedig csak még vonzóbbá teszik. Sok szépség, bölcs emberismeret szorult Stéphane Brizé filmjébe, de sajnos hiába a szereplők önmagában véve nagyon szép alakítása, valahogy mégsem sikerül meggyőzővé tenni, hogy miért szeret bele ez a szexis, bájos fiatal nő a nála jó huszonöt évvel idősebb, csúnya, szürke, rezignált, mondhatni apatikusan egykedvűnek tűnő Jean-Claude-ba. Így nemcsak a főszereplő, de a film maga lesz kissé tétova. Az eredeti cím, Je ne suis pas la pour etre aimé (Nem azért vagyok itt, hogy szeressenek) mintha dacosan ellentmondani akarna, de csak azért, hogy rögtön meghazudtolják. Az évtizedek szívós munkájával összehordott kudarcot Jean-Claude-nak talán egyetlen gesztussal sikerül jóvátennie. Ezt a tündérmesét hatvan felé járó férfiak számára készítették.
|