Oscar-díj és filmmúzeum
2006. április

Ha egy beszélgetésben a budapesti art-mozikra terelődik a szó, általában mindenkinek két példa jut az eszébe: Művész, Toldi. Akik kötik magukat, hogy szeretik a művészmozik miliőjét, azok talán még megemlítik a Szindbádot és a Corvint. Ha közbevágok, hogy no és hát az Örökmozgó, akkor sem csap senki a homlokára: jaj, hogy is felejthettem el! Bizonytalanul bólogatnak. Biztos ismerni kellene, de ki tudja, melyik az. Pedig fogadni mernék, sokan megfordultak már az Örökmozgóban a különböző filmheteink előadásain, vagy az archívumi állomány egy-egy vetítésén. Csak nem tudják, hogy az Örökmozgóban jártak. Vagyis az Örökmozgó mint brand nem kapcsolódik össze a hozzátartozó tartalommal. Korábban a mozi elődje, a Filmmúzeum kultikus hely volt. Bezárásának hátterében a filmkínálat tartalmában és intézményeiben bekövetkező rendszerváltás környéki átalakulás állt, ily módon megszűnése is jelképesnek tekinthető az adott helyzetben. A filmarchívum filmjeinek, illetve a felújított klasszikusoknak új vetítési helye az Örökmozgó lett.

Csakhogy hiába ment a 90-es évek elején például A sanghaji asszony gyönyörű kópián telt házzal az Örökmozgóban, a nézők jó része nem tudta, hogy az „új filmmúzeumban” üldögélt. Egy furcsa nevű körúti mozira emlékeztek csupán. Ráadásul a filmintézet kortárs filmeket is forgalmazott, melyek szintén az Örökmozgóban mentek javarészt. Ez önmagában véve rendben van, hiszen versenyben tartotta az Örökmozgót a többi művészmozival, de ugyanakkor homogenizálta is velük. Persze akkoriban sokan gondolták úgy, most minden újrakezdődik az országban. Mindent újratanulunk. Kár, hogy a kínálatában a klasszikus értékeket, a hagyományt is reprezentáló Örökmozgóban is így vélekedtek. Éppen akkor, amikor a fogyasztói kapitalizmus létrejöttével fontossá vált az imázs, az Örökmozgó filmmúzeumi mivoltára a legkisebb mértékben sem emlékeztető hidegfekete, skandináv enteriőrt kapott. Éppen akkor, amikor felgyorsult az élet, amikor sokunk élete apró mozaikokra hullott, az Örökmozgó is egy lett a kis lapocskák közül. Pedig rendelkezett hagyománnyal, amit vállalhatott volna. A múlttal való szakítást fejezte ki a Mátra név elvetése is. (Ma is, ha azt kérdezik, hol van az Örökmozgó, azt kell felelnünk, a Mátra mozi helyén.) Az Örökmozgó akkoriban az egyik legnehezebben megszerezhető értékétől fosztatott meg: a tradíciójától.

Persze akár dicsérni is lehet ezt a kiállást: nincs szükség privilégiumra vagy pedigrére, az Örökmozgó is legyen egy a sok közül, induljon ugyanazokkal az esélyekkel, mint a többi frissen nyílt vagy átalakított-átnevezett művészmozi! Csakhogy új imázs kialakítására nem állt rendelkezésre megfelelő pénz. És bármilyen fájdalmas legyen is beismerni, tény, hogy a tartalom (mozi esetében a filmkínálat), vagyis maga a termék minősége önmagában már nem elég az arculat megteremtéséhez. Ahhoz médiafelületek kellenek. És óriásplakátok. Ha arról mesélek valahol, hogy az Örökmozgóban élő zongorakísérettel vetítünk némafilmeket, mindenkinek leesik az álla. De még ez a film- vagy mozitörténeti érdekesség sem válhat a mozi védjegyévé, mert nincs pénz egy erre épülő folyamatos kampányra. Így viszont elszigetelt jelenség marad. Egy kétmilliós lélekszámú városban nincs iránta akkora kereslet, hogy legalább nullszaldón életben tartson havi két ilyen előadást. És a kiemelhető példák sorát folytathatnám. Egy tematikusan vagy koncepcionálisan összeállított filmtörténeti sorozat nem jut el a nézőkhöz a maga egységében. Pedig jó ötletekben nincs hiány. Spielberg Münchenje kapcsán szerkesztett, a terrorizmus filmes ábrázolásait filmtörténeti mélységben áttekintő sorozatunkra minden kulturális ajánlóműsornál felkapták a fejüket. Aktuális, remek téma. Nyomták is az éterbe pár másodpercre összevágott kedvcsinálóikat délben meg éjszaka, amikor az ilyen típusú műsorok időt kapnak a műsorstruktúrákban. De persze ekkor már a dolog nem az Örökmozgóról, de még csak nem is annak egyik sorozatáról szól, hanem egy rádió- vagy tévéműsor meghatározott műsoridejének kitöltéséről. A műsorról szóló információ betagozódik egy folyamba, mozaiklapocskává válik. Vagy fogaskerékké egy immár teljesen más gépezetben. Mi meg nem tehetünk egyebet, mint nyugtatgatjuk magunkat, hogy azért hátha mégis felfigyel ránk valaki. Még mindig jobb ott lenni, mint nem. Álmodozni lehet, de a sorozat filmjei a heti filmkínálat rideg valóságában méretnek meg. Egyenként. Hajnal, rendezte Jancsó Miklós. Mi ez? Képzeljük el, mikor a heti műsort böngésző tekintete megakad rajta! 1986? Hogy kerül az ide? Az Eke és csillagok 1937-es, az ír függetlenségi törekvéseket családi aspektusból bemutató film. Nem volt harminc ember, de még húsz sem ebben a városban, akit érdekelt volna ez a Sean O'Casey színdarabjából készült John Ford-adaptáció. Nem szerezhető meg sem videón, sem DVD-n. De akkor, amikor mérlegre kerül, nem több, mint egy furcsa című régi film, amivel kapcsolatban előbb merül fel, hogy véletlenül nyomtatták a többi közé, mint hogy ez filmtörténetileg az Apám nevében, Az ördög maga vagy éppen a München társa. És hogy esetleg valami apropója van a műsorra kerülésének. Az Örökmozgó mint filmmúzeum egyik műsorszerkezeti alapja a frissen bemutatott filmhez való tematikus vagy valamelyik alkotóját kiemelő kapcsolódás, netán a különféle évfordulók nyomán aktuálissá tett filmtörténet. De hát a nézőt sem kárhoztathatjuk, hogy az apró morzsainformációkból nem áll össze a fejében a kép.

Az Örökmozgóval kapcsolatban már nincs meg a nézőkben az előtudás, amelynek révén A gonosz érintésében Quinlan felügyelő a színhelyből és a meggyilkolt személy életkörülményének néhány kirakós darabjából azonnal meglátja a képet: Sanchez a gyilkos. Persze Orson Welles filmje nem csupán az Örökmozgó-párhuzam miatt jutott az eszembe, hanem mert áprilisban a frissen Oscart nyert Ütközések kapcsán filmtörténeti sorozatot vetítünk a moziban olyan filmekből, melyben az előítélet (és nem feltétlenül csak a faji előítélet) fontos szerepet kap. Előtudást írtam, ami csak kicsit tér el az előítélettől. Ami a rosszul felhasznált előtudás. De maradjunk az Ütközéseknél, melyet április 30-án tűzünk műsorra!

Több helyen olvashatjuk, hogy a film a szereplők közötti konfliktusokat a rasszizmusra hegyezi ki. Ez szerencsére nem igaz. A filmbeli szereplők mentalitásuk szerint két csoportba oszthatók. Az egyikre az elfojtott indulatok, a lelküket valahonnan mélyről beárnyékoló félelem a jellemző, amely bármikor képes vad dühként előtörni. Ezek a szereplők vagy konkrétan fizikailag, vagy elvontan lelkileg magányosak. Talajvesztettek. (Ennek a metaforája, amikor az unatkozó, gazdag szépasszony lába alól valóban kicsúszik a talaj, és lezuhan a lépcsőn. Ez a baleset a fordulópont, amikor újradimenzionálódik az élete.)

A rasszizmus ugyanolyan felvett sztereotip viselkedés számukra, mint mondjuk a hatalmaskodás. Nézzük az előbb említett hölgyet! Úgy véli, férjének, Los Angeles kerületi ügyészének viszonya van az asszisztensnőjével. S habár csak egy szemvillantással is, de a film igazolja ezt a feltételezést. Természetes, hogy Jean dühös és agresszív. Az lenne akkor is, ha a szerető fehér lenne, de hát mit tesz isten (meg a forgatókönyvíró), most éppen afroamerikai. Ehhez még vegyük hozzá, hogy korábban az autójából kirángatta és földre taszította egy afroamerikai kölyök, aki társával ellopta a fekete Navigátorukat. Tehetetlen dühöt érez, megaláztatást, melyet bármelyikünk érezne, akármilyen bőrszínű és korú emberek követnének el velünk hasonló tettlegességet. Elkeseredésében „lebanditázza” a zárukat cserélő latin lakatost. De vegyük alaposabban szemügyre ezt a jelenetsort! Valóban azért banditázza le a mesterembert, mert latin külsejű? Nem azért, mert hasonlóan fiatal, mint a támadói? Vagy mert „kopasz” fejével, a „seggén lógó” gatyájával, tetkójával kihívóan környezetidegen a hófehér, gazdag, nett villában? Ha fehér bőrű lenne a lakatos, nem mordulna rá gonoszul? Dehogynem. Csakhogy ez a fekete-fehér ellentétre épülő sztereotípia régóta él bennünk. Stanley Kramer Megbilincseltek-jében (1958) az összeláncolva menekülő Noah és John közül a fehér asszony a fehér férfit próbálja rávenni, hogy hagyja cserben afroamerikai társát, és legyenek egymáséi. Ha kis léptékű is, de fehér összeesküvés ez egy szerencsétlen afroamerikai ellen…

És ezen a ponton nézzük, a rendező milyen játékot játszik velünk! Amikor Jean kifakad, hogy „ha egy fehér nő hátat fordít két, szembejövő fekete pasinak, akkor az már rasszista”, a gyorsan mozgó kamera hirtelen megtalálja a szomszéd szobában ülő afroamerikai asszisztensnőt. Amikor a latin lakatost banditázza le, a kamera a latin bejárónőre téved egész véletlenül. E filmes manipuláció (kép és szöveg összevillantása) révén érezzük úgy, hogy Jean rasszista kijelentésekre ragadtatja magát. Vagyis mi is egy sztereotípiát alkalmazunk Jean megítélésekor, ahelyett, hogy elgondolkodnánk a nem éppen szimpatikus, de nem is ellenszenves szépasszony viselkedésének okain. És akkor ugorjunk vissza e motívumsor elejére! Két gazdag fehér ember közeledik felénk. Egy nő és egy férfi. A nő már kissé feldúltan konstatálja, hogy ismét Karen hívja a férfit. A pasi csipetnyi önteltséggel kérdezi, hogy csak nem vagy féltékeny? Majd leereszkedően kiveszi az akkut a mobiljából, és a nőnek adja: ma már nem fogad több hívást. Ekkor a nő belékarol. A mozdulattal egy időben, de inkább utána, hidegen jobbra pillant. Két afroamerikai fiúra. Fázósan közelebb húzódik a férfihez. Ha többször megnézzük a jelenetet, egyértelmű, hogy nem azért karol a férfiba, mert önkéntelenül védelmet keresne nála a két „gyanús külsejű” afroamerikaival szemben, vagyis mintegy megretten tőlük, hanem mert eddig a pasi és közötte állt egy harmadik nő (Karen), de az akkumulátor átadásával megszűnt ez a viszonyrendszer, és a pár immár kettesben halad előre. Együtt vannak. Ezt demonstrálandó karol a nő a férfiba. Pár perccel később a két afroamerikai fiú rátámad a párra, és elrabolják a kocsijukat. Órák múlva otthon, amikor az idézett mondatra ragadtatja magát, az már nem ennek a támadásnak a kommentálása, hanem a másik szobában ülő Karennek, az afroamerikai szeretőnek szól (akire rá is megy a kamera). Most alázták meg Jeant, ő cserébe a beszólásával Karent alázza meg, hiszen az asszisztensnő az ő házában ugyanúgy nem mer visszaszólni, ahogy Jean sem tett semmit a pisztolyos fiúkkal szemben. Ha a szerető fehér lenne, akkor is beszólna neki, csak biztos másképp.

Mindezzel természetesen nem Jeant akarom mentegetni, hanem saját előítéletes, vagy nevezzük úgy, sztereotip gondolkodásunkra rávilágítani. Nézzük meg még röviden a hatalmaskodó (és természetesen rasszista) rendőrt! Az éjszakai járőrözésük során a társával megállítanak egy fekete Navigátort. A kocsiban utazó házaspár nem tagadja, hogy az enyhén spicces nő fellációt végzett a férfin vezetés közben. A rendőr kiparancsolja a kocsiból a férjet. Christine hepciáskodni kezd (amúgy már korábban is beszólt a rendőrnek). Őt is kiszállítják, és kezét a kocsi tetejére téve Ryan jó alaposan végigtaperolja. Bárki komolyan gondolja, hogy egy fölöslegesen kekeckedő fehér nővel nem ugyanezt tette volna? Gyorsan ítélkezünk: a rendőr rasszista. Ahelyett, hogy átadnánk magunkat a feszült jelenet pszichés sodrásának.

És biztos, hogy nem a nő rántja bele a rendőrt az egyre végletesebb cselekvésekbe? Ezt a kételkedő kérdést húzza alá egy későbbi jelenet. Christine balesetet szenved. A felborult autóból a helyszínre legelőször kiérkezett Ryan igyekszik kiszabadítani. A küszködés során a kocsiból csöpögő benzin belobban, a rendőrök kirántják társukat a lángra kapó autóból, de Ryan visszaerőlteti magát, belekapaszkodik a nőbe, és hátraordít, hogy vele együtt húzzák ki. Könnyes szép jelenet, csóváljuk a fejünket, hogy a hatalmaskodó rasszista rendőr elnyerje a megbocsátást korábbi tettéért. De biztos, hogy igazunk van? Nem arról van szó, hogy Ryan megmutatja a nőnek, miként viselkedik akkor, amikor nem hergeli fel a beszólásával és a hisztijével egy szemtelen, gazadag szépasszony? Vagyis nem ez az igazi válasz arra a szégyenletes önmagából való kivetkőzésre, amire a nő miatt vetemedett meggondolatlanul? Nehéz szilárdan állni, ha nem tudjuk, milyen erők kénye-kedvének vagyunk kitéve, ha nincsenek kapaszkodóink. „Dühös vagyok minden percben, és nem tudom, miért” – panaszkodik a film vége felé Jean. Sidney Lumet 1976-os filmjének, a Hálózatnak egyik elhíresült mondata cseng a fülemben. Egy idős hírolvasó, Howard Beale nézettsége olyan alacsony, hogy a tévétársaság úgy dönt, elküldi a bemondót. Az addig csak a szakmájának élő férfi összeroppan. A teljes összeomlása és végül egyenes adásban elkövetett öngyilkossága előtt, pszichés megbomlásának első fázisában a nézők kegyeit dühös prófétaként hódítja vissza. A stúdióból felszólítja őket, menjenek az ablakhoz, és kiáltsák vele: „iszonyúan dühös vagyok, és egy perccel sem tűröm ezt tovább!” Azon az estén felháborodott, bősz kiáltások zúgtak Amerika nagyvárosaiban. Lumet a média működésére fókuszál, így nem tér ki arra, hogy vajon mi lehet annak a hátterében, hogy az emberek ily tömegesen kiáltják a semmibe dühüket. Az Ütközések rendezője, Paul Haggis viszont most megkísérli a folyamat bemutatását, Hanson nyomozó sorsán keresztül.

Hanson Ryan társa a már említett járőrben. Elborzadva nézi, amikor Ryan megalázza Christine-t és a férjét, Cameront. Elhatározza, átkéri magát egy másik kocsiba. Nyíltan a főnöke elé áll, és elmeséli neki a történteket, nem rejtve véka alá, hogy szerinte Ryan rasszista. Afroamerikai parancsnoka szabályosan elküldi a fenébe, mondván, mit gondol, milyen fényt vetne rá, hogy több mint tíz éven át megtűrt az egységében egy rasszistát. De felajánl Hansonnak egy önálló járőrkocsit, amennyiben aláír egy nyilatkozatot, hogy nem tud uralkodni a szélgörcsein, így nem alkalmas arra, hogy bárkivel egy autóban üljön. Hanson rááll a megalázó alkura. Ekkor inog meg vele először a talaj, olyannyira, hogy többé már nem is találja az egyensúlyát. A kollégái ugratni kezdik. Egyszer két másik rendőrautóval üldözőbe vesznek egy száguldozó, fekete Navigátort. Beszorítják egy zsákutcába. A kocsiban Cameron ül, akit percekkel ezelőtt támadott meg az a két afroamerikai fiú, akik előző este Jeannek és a férjének is nekimentek. De Cameronnál épp betelt a pohár (talán pont a Ryantől elszenvedett megaláztatás miatt, talán felesége hisztérikus önigazolása, saját hülyeségének másokra, többek között éppen Cameronra hárítása miatt), és verekedni kezd a fiúkkal. A rendőrkocsi felbukkanására az egyik srác elmenekül, a másik beszorul Cameronnal a dzsipbe. Most ott állnak egy kőkerítés előtt, hátuk mögött a rendőrök rájuk tartják a fegyvert. A férfi kiszáll, és könnyes szemmel ordítozni kezd velük. Hanson Cameron és a társai közé ugrik: ne lőjetek, ismerem a fickót! Engedjük el egy figyelmeztetéssel! Cserébe Cameron Hansonnal kiabál, éppen csak hogy neki nem ugrik. A fiatal rendőr döbbenten áll. Mikor este hazafelé megy, felvesz egy stoppos fiút. Kicsit összeszólalkoznak. Hanson felfigyel rá, hogy a srác ruháján és cipőjén friss szakadások vannak. Biztos, hogy nem a jégpályán csúszkált, ahogy állítja. A már összezavarodott Hansont idegesíti a fiú nevetése, aki a kocsi konzolján levő Szent Kristóf-szobron derül nagyokat. Benyúl a zsebébe, hogy mutasson valamit Hansonnak, a rendőr rákiált, hogy azonnal vegye ki onnan a kezét, a srác csak nevet. Hanson reflexszerűen előrántja a fegyverét, és lelövi a fiút. Akinek a kezében persze csak egy másik Szent Kristóf-szobor volt. Egy kihalt részen megszabadul a hullától, egy másik elhagyott helyen felgyújtja a kocsit. Hanson fehér, a srác afroamerikai volt. Hanson története mégsem a rasszizmusról szól, hanem arról, miként bizonytalanodik el egy jó szándékú ember. Miként válik annyira konfúzzá számára a világ, hogy már nem tudja, miként reagáljon, amikor egy szakadt és hazudozó fiú a képébe nevet, és egy fenyegetőnek tűnő mozdulatot tesz. A film szereplőinek másik csoportjába azok tartoznak, akik beletörődve élik az életüket. Lemondásuk, nyugalmuk valamiféle életbölcsességnek tűnik. Különösen a másik csoportba tatozók tükrében nézve. Csendes magabiztosságuk mögött nem egyfajta angyali mentalitás vagy nehezen megfogalmazható transzcendens erő áll, hanem egy nagyon is földhöz ragadt szerep: egy (vagy több) másik emberről való gondoskodás szükségessége. Ők mind aggódnak valakiért. Vagyis nincsenek egyedül. Ez jellemző arra a perzsa lányra, akinek boltos édesapja pisztolyt vásárol, hogy megvédje magát a betörőktől. A férfi összeszólalkozik a fegyverkereskedővel, ezt kihasználva a lány kituszkolja az apját, és vaktöltényeket vásárol a pisztolyba. Ezzel a nyugodt gondoskodással később megmenti egy kislány életét, és apja lelki üdvét. Hasonló a funkciója a filmben a latin lakatosnak. Némán tűri, amikor Jean lebanditázza. Felhívja a figyelmét a perzsa boltosnak, hogy nem csupán a zárral van gond, hanem az ajtóval is. Megint ordítást kap cserébe. És egy vádat, hogy biztos van valami épületasztalos ismerőse, azért handabandázik az ajtóról. A vita elmérgesedik. Végül a szerelő nemcsak a munkabért, de az új zár díját sem számítja fel, csak hadd szabaduljon már ebből a perpatvarból. Őt otthon a kislánya várja. De ebbe a csoportba tartozik Cameron is, aki azzal, hogy próbál rendesen, fegyelmezetten viselkedni a rendőrökkel, éppen a feleségét védené. A káoszból kivezető út tehát csak az előtt nyílik, akinek megadatott, hogy szeressen egy másik embert.

Voltaképpen ugyanezt állította Fritz Lang a Tébolyban (1936). Joe Wilson már egy éve eljegyezte a szerelmét, de azóta is külön városban élnek, és próbálnak minél több pénzt összegyűjteni a közös élethez. Végre Joe elindul Katherine-hez. Ám útközben egy kisvárosban feltartóztatják, és börtönbe vetik. Elraboltak ugyanis egy kislányt, és a zsaroló levélen mogyorófoltokat találtak. Joe zsebén is van mogyoró, világos hát a helyi rendőrök szemében, hogy az idegen az elkövető. Joe-t meghurcolják. Egy védőügyvéd ugyan bebizonyítja, hogy a kisváros közössége összefogott ellene, és hamisan vádolták meg, de a felheccelt tömeg Joe-ra gyújtja a börtönt. A férfi csaknem odavész a lángokban. És noha életben marad, úgy tesz, mintha meghalt volna, és boldogan várja, hogy támadóit a bíróság elítélje gyilkosságért. Katherine győzködi, hogy térjen észhez, ne engedje át magát a bosszúnak. Joe sokáig hezitál, míg végül úgy dönt, a legfontosabb számára a szerelme. Hiszen csak Katherine meghódításával szerezheti vissza az önbecsülését, a tartását. Őt a bosszú tébolyából vezette ki a szerelem. Az Igazából szerelem bevezető mondatai jutnak eszembe. Amelyeket mindenki ismer. Mert azokat ismerni kell.