„Kapcsold ki a tévét és olvass!”
2006. április

Ezzel a mondattal fejeződött be az egyik versenyfilm a tizenkettő közül, amelyet A Nagy Könyv elnevezésű televíziós játék végén készítettek. Mi lenne, ha szót fogadnánk? Ha tényleg kikapcsolnánk a tévét, és olvasnánk? Nem láthatnánk, hogy a kellemes, szórakoztató műsor, a kedvenc könyvekről szóló viták maradandó hozadékaként új műfaj született. Nem tudnánk meg, hogy miképpen próbál tizenkét rövidfilm tizenkét regény elolvasására rábeszélni. Csak olvasnánk, és nem látnánk a tévében ezeket a filmeket.
Igaz, nemrég megjelentek DVD-n is.

„A Nagy Könyv-program elsődleges célja az volt, hogy visszavezesse a nézőket a könyvek világához. A közel egy éven keresztül tartó programban először egy magyar és egy külföldi regényre lehetett szavazni, ebből állt össze a százas lista. A következő fordulóban már arra a tizenkét regényre voksolhattak az olvasók, amit be akartak juttatni a döntőbe. A legtöbb szavazatot kapott tizenkét könyvhöz egy-egy versenyfilm is készült, amelyek alapvetően nem a regény történetét foglalják össze, hanem megpróbálják rávenni a nézőket arra, hogy olvassák el az adott művet” – áll a DVD-borítón a rövidfilmes sorozat létrejöttét magyarázó szöveg.
A filmek tehát a regények olyan értelmezését adják, olyan látószögből „fényképezik” őket, hogy egyben kedvcsinálók is legyenek – ne csak a filmhez, hanem legalább annyira az olvasáshoz is. Minden efféle adaptáció elsősorban interpretáció, és a feldolgozásnak ez az értelmező jellege rövidfilmekben, szkeccsekben – terjedelmük és kimondott feladatuk következtében – még erősebben érvényesül.
A játék versenyfilmjeinek azt az igen nehéz feladatot kellett megoldaniuk, hogy elmondják egy regényről, miért jó. Ahány regény és film, annyi megoldás, mondhatnánk, de igen érdekes, hogy lényeges vonásaikban milyen sok hasonlóságot mutatnak egymással ezek a produkciók. Talán a feltételek között szereplő legfőbb szerkezeti jellegzetességük, hogy minden esetben valaki bemutatja a könyvet. Ő az, aki közvetlenül hozzánk szól: ajánl, közvetít a regény és a néző között. A másik kötelezőnek tűnő elem, hogy az író életrajza valamilyen formában szerepeljen a filmben. Irodalomtörténeti és történelmi ismereteket is közvetítve. Az a szemlélet kap így hangsúlyt, amely szerint a szerző élete is magyarázza a művét, mert életének eseményei ihlet- és élményforrásul szolgálnak a műhöz. A filmek ilyen szerkezet- és szemléletalakításának hátterében nyilván elsősorban a személyesség húzódott, mint meggyőző erő. Egyrészt az író személye, amely – az interpretációk szerint a lehető legközvetlenebb módon – megmutatkozik a regényben, másrészt pedig az a személyesség, amelyet a könyvet ajánló neves személy közvetít. Mintha lenne egy konszenzus, hogy az ajánlás akkor ér célba, ha az író és művének kapcsolata, a neves olvasó és a mű viszonya közvetlenül rávetíthető a mi személyes életünkre.
A legtöbb film szerkezete azt az elképzelést mutatja, hogy a könyvek és bemutatóik közötti intim viszony felmutatása erősíti a nézőben annak a lehetőségét, hogy ő is hasonló módon viszonyuljon a megfilmesített könyvhöz. Egy dologban nincs kivétel: minden egyes könyv feldolgozásának feltétlenül része, hogy a könyvet bemutató „hősök” valamilyen módon besétálnak a regény szereplői közé – esetleg főszereplők is lehetnek (mint Kovács Ákos az 1984-ben vagy Alföldi Róbert a Micimackóban), de általában észrevétlenek a regényhősök számára. Mindenképpen ott vannak, mintegy „belülről” értelmezik választott regényeiket, Az arany embert bemutató Kulka János egy pillanatra még Jókai Mór szerepét is eljátssza.Az olvasói kedv felszítására alkalmasnak tartott közvetlenséget erősíti az az igyekezet is, amellyel a filmek többsége a mához köti a regényeket. Olvasásra csábító legfőbb erőnek azt tartják, hogy a filmen megjelenített könyv minden áttétel nélkül, egyenesen hozzánk – sőt, rólunk – szól, azt igyekeznek megmutatni, hogy a regény tulajdonképpen itt és most játszódik. Sokszor túlságosan valószerűvé teszik a regényt, a vizualizáció és az azt kísérő, sokszor földhözragadt magyarázat révén kilúgozzák belőle a szöveg eredeti elvontságát. Előfordul az is, hogy a nagy aktualizálásban regényhez, irodalomhoz, olvasásélményhez már semmi köze sem lesz a filmnek. A Tüskevár (rendező: Elek Ottó) „hősnője”, Völgyesi Gabi – akiről annyit közöl a film, hogy a Unique énekesnője – amolyan „bevállalósan” kimegy egyedül a berekbe, bár eredetileg sem a könyv, sem a berek nem érdekelte. A táj lenyűgözi, arra is rájön, hogy Tutajos és Matula bácsi mindvégig ott mozgolódtak körülötte, és mindennek eredményeképpen – énekes lévén – szerez egy dalt a berekben a berekről, amelyet mindannyiunk nagy örömére a film végén el is énekel.
A filmes interpretációk többségében a regényt bemutató személy közvetlen módon elmondja, hogy mikor és milyen körülmények között olvasta a rajongott könyvet, milyen hatással volt rá, és miért tartja fontosnak, hogy minél többen ismerjék. Ahogy hosszasan mondják, győzködnek, majd végtelen egyszerűséggel kérnek, felszólítanak, hogy olvassuk el, arra gondolok, hogy hát nincs elég meggyőző ereje a filmjüknek? A képi megfogalmazás, az értelm e zés , a narráció, amelynek nem titkolt szándéka, hogy a néző érdeklődését és rokonszenvét a tárgyalt regény felé fordítsa – mindez nem elég? Miért szólítanak fel az olvasásra újból és újból kisiskolás módon?
A tizenkét megszavazott könyv a játék természetéből adódóan a magyar olvasói mitológia része. Közülük néhány regény ismertsége nem csupán olvasmányélményeket takar: mint mítoszokra rakódtak az olvasó- (és a csak valaha régen olvasó) közönség egyéb, a regényekkel valamilyen módon összefonódó élményei. A regények olvasottsága még a tizenkét könyvön belül is nagy különbségeket mutat. Az Egri csillagok vagy A Pál utcai fiúk esetében például nyilvánvalóan távolabbra lehet kerülni a regény történetétől, mint A Mester és Margarita vagy az 1984 versenyfilmjeiben. Az Egri csillagok és az Abigél esetében az olvasói élményt szinte biztosan befolyásolja egy filmélmény is. Seres Tamás mostani Egri csillagok-filmje egyaránt kihasználja a regény és a Várkonyi Zoltán rendezte film népszerűségét. Nem is annyira a régi filmre hivatkozik, mint inkább az abban szereplő Bárdy Györgyre, úgy gondolván, hogy Jumurdzsák figuráját mindenki csak az ő arcával látja maga előtt. Nehéz dolog megküzdeni a mítoszainkkal. Gárdonyi regénye önmagában is kevés közös irodalmi mítoszaink egyike – az elolvasására való buzdítás fölösleges - , a belőle készült film hatásával nem számolni pedig képtelenség. Az aktualizálás mértéke, a történetnek a mindennapjainkba való átültetése ebben a versenyfilmben a legnagyobb mértékű – és, megkockáztatom, a legkevésbé sikerült. A film készítői (köztük a török kort a kortárs irodalomban sikeresen megotthonosító, itt a forgatókönyvet író Háy János) tévéhíradókra, mai formájú tudósításokra igyekeznek felfűzni a történetet. Ennek érdekében a regény eseményei azonosítódnak a törökök ellen irányuló rasszizmustól kezdve a III/III-ason át a keresztapáig minden lehetséges, a regény cselekményével párhuzamba állítható mai jelenségekkel. A groteszk nyelvi humor csak egy-egy pillanatban „ül”, Gárdonyitól és regényétől végképp elszakadva önnön paródiájába fordul. (A filmek levetítése után számomra nem volt világos, hogy mire kellett szavaznunk: a filmek versenyeztek, vagy az ő támogatásukkal még mindig a könyvek. Ha a végül kialakult rangsort figyelem, akkor úgy gondolom, a regények a filmektől függetlenül kapták a szavazatokat.)
Érdekes, és a regény olvasatáról önmagában is sokat mond, hogy a Harry Potter esetében a nagy sikerű filmre nem történik semmiféle hivatkozás. Szántó Dávid Harry Pottere (rendező: Silló Sándor) egy megszelídített, megmagyarított, érthetővé tett, mert bennünk, körülöttünk, a mi környezetünkben élő, a vágyait a varázsló Potternél hétköznapibb módon elérő fiú. A regény mágikus világát híven követő nagyszabású film talán még a fanatikus Potter-rajongó nézőnek sem jut eszébe: a rövidfilm Szántó Dávid szelíd mosolyán keresztül, minden tudálékosság nélkül elmondja, miért is szeretik ezt a regényt szerte a világon.
Az aktualizálás elve és mértéke persze minden filmes interpretációban más és más. Vannak olyanok, amelyekben az ábrázolt fizikai környezet és a narrátor szövege azt hivatott a tudomásunkra hozni, hogy a regény tényleg rólunk szól, a könyv világa a mi világunk, problémamentes az átjárás. De láthatunk árnyaltabb megoldásokat, finomabb olvasatokat is. Gothár Péter elkalauzolja a nézőt Kolumbiába, megmutatja a Száz év magány García Márquez-nek köszönhetően mitikussá vált helyszíneit, arcokat fényképez, a regény mitikus hangján szólal meg, „megláttat” valamit a regény hangulatából – mégsem tartja elképzelhetőnek, hogy bele lehessen lépni a regény valóságába, mivel azt a regényen kívül sehol sem fogjuk megtalálni. „Szeretnék visszamenni a regénybe!” – mondja sírva a könyvet többféle kötődésből származó, mély átéléssel bemutató Udvaros Dorottya. Ezt látva, hallva jobban értem, mi az, hogy olvasás-élmény. Világosabb számomra a könyv, az irodalom jelentősége, mint az a kísérlet, amikor közvetlenül rám vonatkoztatják egy regény cselekményét.
Kivétel nélkül mindegyik film kisebb vagy nagyobb mértékben magán hordoz egyfajta oktatófilmjelleget is. Az arany ember (rendező: Gárdos Péter) és az Abigél (rendező: Szederkényi Júlia) különösen. Utóbbit Schubert Éva különben is hangsúlyosan az ifjúságnak szánja, tanáros dikciója, a közvetlen hangú mondanivaló tárgyszerűsége jól illik a megcélzott közönség és az idős, személyes tapasztalatait is a filmbe építő művésznő viszonyához. Az arany ember vonzó, a regénynek megfelelően romantikus hangulatával jól párosul a némi iróniával kezelt, de érdekes és fontos ismeretanyagot közvetítő tudományos megközelítés. Jókai regényének nem annyira a közvetlenül az ittre és mostra tett hatásáról van szó, sokkal inkább a regény gondolatvilágának helyéről az európai kultúrában, közvetett módon tehát igenis a mai gondolkodásunkat befolyásoló világáról.
Sajátos helyzetben voltak a meseregényekről szóló „vizsgafilmek” készítői. A kis herceget önmagánál jobban aktualizálni képtelenség, hiszen a könyv tele van örök érvényűnek szánt kijelentésekkel. Ráadásul rajzaival megteremti önnön képi világát is. Marad tehát a kortársunkká öltöztetett hiú vagy iszákos, emellett persze a könyvet bemutató Gerlóczy Márton és a kis herceg, illetve a legendás Saint-Exupéry és hősének viszonya, a főhős szerepében egy nagyon helyes, rokonszenves kisfiú és egy képileg erős interpretáció: a róka is, a rózsa is ember, előbbit egy barnásvörös ruhát viselő fiatalember, a rózsát pedig egy tetőtől talpig vörösbe öltöztetett nő jeleníti meg (Balogh Zsolt rendezése).
A tizenkét film közül a hagyományostól leginkább eltérő olvasat a Micimackó versenyfilmjében jelenik meg (rendező: Alföldi Róbert). A narráció szerint a könyvért ma már rajongó Alföldi Róbert csak felnőtt korában olvasta Milne meséjét, és úgy találta, hogy az nem gyerekmese. Alföldi nem közvetlenül invitál olvasásra, hanem megmutatja a gyerekkori élményektől mentes, kizárólag felnőtt olvasatát: eszerint a Micimackó a magányról szól. És hol van ma az elképzelhető legnagyobb közösségi magány? Egy öregek otthonában. A főszerepet, az orvos Róbert Gida szerepét magára osztva, a legnagyobb idős színészeket összegyűjtve játszat el Alföldi jeleneteket a Micimackóból. Vannak a filmben túlzásba vitt, túljátszott képek, és ha létezik önkényes olvasat, akkor erre a filmre éppen ez áll. De az ötlet szép: egy valóban lehetséges magyarázatot ad arra, hogy miért nem felhőtlenül vidám könyv a Micimackó – gyerekszemmel sem –, s miközben a magányról beszél, a szeretet utáni sóvárgást is megtalálja a könyv lapjain.
Nem az a feldolgozás a leginkább irodalom- és olvasásbarát, amelyik mélyen a néző szemébe nézve esengő, búgó vagy baráti hangon kérlel és szólít fel a regény elolvasására, hanem az önmagukban jó filmek, amelyek azon túl is tudnak mondani valamit a bemutatott regényről, mint hogy nagyon jó, én szeretem, hanem amelyek bizonyos művészi és filmnyelvi áttétellel a fontos-nekem-mert-rólam-szól örökérvényűségnél többet, és ezáltal mélyebb értést mutatnak.
A Mester és Margarita interpretációja (rendező: Fekete Ibolya) – nálam ez a versenyfilm áll a dobogó legtetején – a maga összetettségében a regény összetettségére utal. Számos ötlete közül a legtalálóbb a helyszínválasztás. A filmet Moszkvában forgatták, amiben nincsen semmi különös. Egy-egy felvillanással részt vesz a játékban a mai Moszkva is, ebben sincs semmi különös: a mindenkori Moszkváról van szó a regényben is. De a stáb nem repül el Jeruzsálembe vagy más, bibliainak képzelhető tájra, ahol Pilátus és Jósua beszélgetnek, nem: Pilátus a moszkvai Ukrajna Szálló tetején fogadja alattvalóit. Ez egy hatalmas épület, amelynek a forgatásra kiválasztott része a római és így a mindenkori birodalmi építészetet idézi. Pilátus székét úgy helyezték el, hogy mögötte az épülethez tartozó, több ember nagyságnyi ötágú csillag látható, s alatta egy hatalmas metropolisz terül el. A környezet egyszerre a Mester és Pilátus környezete, közös tér, amit a film hív életre, és ad neki értelmet.
A Pál utcai fiúk (rendező: Török Ferenc) – nálam a dobogó második fokán áll – szintén kihasználja a filmben és más művészeti ágakban rejlő értelmezési lehetőségeket. A szereplők mozgatásával, a helyszínek kiválasztásával (e tekintetben kétségtelenül nincs különösen nehéz helyzetben) és legfőképpen a helyszínek (mai VIII. kerület) és a szereplők (rappelő gyerekek) összhangjával irányítja figyelmünket Molnár regényére. Nem azzal agitál, hogy nekünk szól és aktuális, hanem láthatóvá, hallhatóvá teszi, hogy mi minden fakadhat egy regényből, mitől válik mítosszá, miért került be a magyar olvasók legkedvesebb regényei közé. Mindezek mellett Geszti Péter kommentárjainak, gesztusainak egy igazán jó magyarórán is helyük lehetne.
Kevés az olyan rövidfilm a tizenkettő között – vagy talán nincs is –, amelynek a megnézése után az is el tudná mondani a megfilmesített regény tartalmát, aki nem ismeri a könyvet. De ez így is van rendjén: a versenyfilmek nem a 100 híres regény műfajának mozgóképes változatai. Az irodalmat alkalmazó film mindennapos tapasztalat. Így a programszerűen a könyvből kiinduló és a könyvre irányuló filmes interpretáció még a gyengébben sikerült rövidfilmek esetében sem hamvába holt kísérlet.