Forgács Iván
Filmeket olvasni, regényeket nézni
2006. április

A klasszikus elbeszélő műveket feldolgozó sorozatok vagy filmes adaptációk ugyanolyan népszerűek tudnak lenni, mint a szappanoperák. Ha hagynak elterpeszkedni, örömmel adjuk át magunkat az epikus szerkezetek folyamának, meg tudjuk szeretni a legösszetettebb hőst is, meg az írót. Igaz, a rendezők személye nemigen foglalkoztat bennünket, de ezeknek az alkotóknak általában nem is az a céljuk, hogy mindenáron előtérbe tolják magukat.

Tavaly a Pécsi Nemzetközi Filmszemlén volt egy kiállítás. Lencsó László kollégám rendezte Kemenes Fanny és Láng Rudolf jelmezterveiből, amelyek az eddigi legnézettebb magyar filmhez, az Egri csillagokhoz készültek. Érdekesek voltak az elkészült ruhák is. Szerettem volna megfogdosni őket. Aztán próbáltam beléjük képzelni magam, hogy én vagyok Dobó István, vagy éppen Jumurdzsák. A kiállítóterem végében volt egy monitor, amelyen csodálatos módon az Egri csillagok ment, szinte megállás nélkül. Odavetettem egy pillantást, kedves emlék ifjúkoromból. Olyannyira, hogy DVD-n is azonnal megvettem, de a ’bármikor elővehetem’ biztonságában azóta is ott pihen egy polcon. A fesztiválon néhány barát várt rám, 1-2 film, meg a záróünnepség. Ezúttal majdnem elkéstem. Néztem az élénken színes képeket, a monumentális jeleneteket, egykori kedvenc színészeimet. Néztem, egyre csak néztem, amit nézhettem, s majdnem végignéztem. Nagyot sóhajtva a teremőr felé fordultam, aki megértően visszamosolygott. – Ugye jó? Mire így válaszoltam: – Igen. Hát igen. Nagyon jó könyv.
Biztos nem egy szenilis ember nyelvbotlása volt. És nem is egy könyvmolyé.
Bevallom, elég sokáig nem szerettem olvasni, nem szerettem klasszikus zenét hallgatni, operába járni, fogalmam sem volt, hogyan tudnak emberek képeket, szobrokat bámulni nagy termekben. A nagy színtézist imádtam, a filmet. Ott mindent megnéztem, zenéstől, képestől, színházastól, regényestől. Behabzsoltam a tévéjátékokat is. Nem tudtam, mi a művészet. Amit láttam, átéltem. Izgultam, nevettem, megvadultam, elérzékenyültem. Biztos sokan mondták, hogy vigyázni kell, mert tévé- meg mozifüggő leszek, és kilúgozódik az agyam. Lehet, hogy ez meg is történt. Bár nekem végig úgy tűnt, hogy tanulok, és nem is olyan keveset. Untam az olvasást, a zenét, mindent untam. De élvezettel néztem végig a Hamletet, a négyrészes Háború és békét, a tévésorozatban feldolgozott Elveszett illúziókat, Odüsszeuszt meg miegymást. Igaz, a dán királyfi Maximilian Schell, Andrej herceg Vjacseszlav Tyihonov, a görög hős pedig Bekim Fehmiu képében rögződött bennem. Sok rendező nevét is megjegyeztem. De úgy éreztem, Tolsztojt, Balzacot, Homéroszt olvasom. És meggyőződtem róla, hogy nagy írók. Így aztán egyre közelebb kerültem az irodalomhoz. Ha nem kellett olvasni, csak nézni. Moziban vetettem bele magam Jókaiba, Mikszáthba, Krúdyba, Kosztolányiba és más kedves magyar íróimba is. Meg a történelembe.
Szokatlan irodalmi felfedezés volt számomra a Tüskevár. Aki klasszikusokat olvas, azt miért érdekelné egy Fekete István. Tévében jelentkezett ifjúsági sorozatával. Két hétig ellenálltam neki, aztán ott találtam magam a berekben. Furcsa volt, mert sose kívánkoztam a berekbe. Meg erdőbe se, pusztába se, hegyre se, völgybe se. De Bánhidy László meggyőzött. Először is arról, hogy ő egy Matula nevű bácsi, aki mindent tud a természetről, és biztos kézzel irányítja a csónakokat, mert az evező „lapjával húz, az élivel kormányoz”. Legfőképp pedig arról, hogy az teremt számunkra otthont, amit ismerünk, és akkor szép az élet, ha sok benne a madár meg a vízinövény. Legalábbis ha egy tiszta szobában, tévéből nézem mindezt. Az ifjúsági regény élményét egy akciós DVD-példány őrzi. A tiszteletet pedig egy könyv.
Azért voltak persze fordított esetek is. Az egyik például épp az Egri csillagok. Alapregény egy kamasz számára, mondták, és film híján elolvastatták velem. Nem volt könnyű. Szerencsére az oldalszámok végig nyugtatgattak, hogy haladok. Segítségükkel túljutottam valahogy ezen a vázlaton, és nagyon megörültem, hogy készül a film, az igazi Gárdonyi. Nagyot csalódtam, mert meglepően felszínesnek találtam. De most, harmincvalahány év múlva kénytelen voltam rehabilitálni az írót.
A legnagyobb rejtély azonban mindmáig a Kincskereső kisködmön volt számomra. Nagyon szerettem Móra Ferencet. De hát hogyne szerettem volna, ha szüleim mesélték szépséges történeteit, tanítóim pedig könnyeiket rejtegetve néztek kifelé az ablakon, mikor róla beszéltek. Mindenki mondta, olvassam el a Kincskereső kisködmönt, az mind Móra. De minek erőlködjek, gondoltam, amikor én már teljesen otthon vagyok ebben a világban. Legyen kötelező olvasmány annak, aki még nem ismeri és nem szereti. Ez eddig rendben is van. Csak azt nem értem, hogy amikor a mű 1972-ben láthatóvá vált, nem néztem meg. És később se. Egészen mostanáig, amikor kiadták DVD-n, és megvettem leértékelve, mert írnom kellett róla.
Felnőttünk, úgyhogy most már ne keverjük a dolgokat. Furcsa élmény volt Szemes Mihály feldolgozása. Megláttam a bányánál dühöngő Küsmödit – idegesített. Belépett a képbe a kis Ferkó (Szücs Gábor) kedves élettelenséggel – elkedvetlenített. Nem érdekelt a falusi piac. Kicsit mosolyogtam, mikor megláttam Ferkó apját, és bosszankodtam, miért kell Haumann Pétert műhajjal idomítani a figurához. Ferkó anyjával nem volt semmi bajom, sokat néztem – volt rá időm –, amíg eszembe jutott, hogy ez Medgyesi Mária, és nem Pap Éva. Közönyösen figyeltem a kisfiú bizonytalan botorkálásait, vándorlásait ide-oda. Ha csinálnak neki ködmönt, csináljanak, ha nem, ne csináljanak. Ha kincset talál a ködmönnel, jó, ha nem, az is jó. A képi világ, amellyel én nem szoktam olyan sokat foglalkozni, zavaróan idejétmúlt volt. Akkoriban terjedt a színes film, divatban volt a közelítő-távolító gumiobjektív, amely a mai szép kocsizások idején különösen idegesítő, mert harsány funkcionalitása az eszközt tárja fel, és nem a képet komponálja. Mindegy, a lényeg az, hogy megijedtem: nem bírom végignézni ezt a könyvet, inkább elolvasom. Aztán mégis végignéztem, méghozzá minden különösebb szenvedés nélkül. Miért? Először úgy éreztem, Szirtes Ádám Messzi Gyurkája lökött át a holtponton, ahogy Ferkót is rendre ő tette helyre egy pásztor megnyugtató bölcsességével. Könnyű neki, hiszen még ma is örülök, ha látom mélyen emberi, odakacsintgató egyéniségét, és hallgathatom ritka ízes beszédét. Vagy inkább a tanító fogott volna meg, ifj. Kőmíves Sándor?
Nehéz választ találni, mert biztos, hogy rossz film ez a Kincskereső kisködmön. Azt is lehetne mondani, hogy igénytelen film. De azt is, hogy csupán szerény film. És ez már nem is olyan nagy baj. Sőt, egyáltalán nem baj. Mert legalább nincs benne görcsös hivalkodás. Egyszerűen elmeséli, ahogy tudja, a kiválasztott történeteket, amivel akarva, nem akarva egy idő után mégis belevezet Móra világába. Kicsit álmos a mesélő, de a mesék szépek. És ébren tartanak.
Érdekes, hogy milyen könnyen lehet filmet olvasni, vagy regényt nézni. Az epika nyugodt folyama áramlik szervesen egyikből a másikba. Feltéve, ha nem csinálnak nekik külön medreket. Sok filmes hajlamos például arra, hogy a drámait vagy a lírait keresse egy elbeszélő forrásműben. Látszólag igazuk van, mert így átláthatóbb, kezelhetőbb szerkezetekhez jutnak, és könnyebben sűríthetnek bele mindent a rendelkezésre álló időkeretbe. Csakhogy az epika ellenáll, és leleplezi az így keletkező teatralitást, vagy a formai mesterkéltséget. Kétségtelen, hogy a legszétfolyóbbnak látszó műnemről van szó, különösen, ha (nagy)regény formájában jelentkezik, amelyben a dolgok mintha csupán valahogy egymás mellé rendelődnének. Pedig valójában csak egy nehezebben megragadható, lappangó dramaturgiája van, amely viszont könnyen hajlandó fölfedni magát egy rátapadó film tér- és időkezelésében. Szertelennek tűnik, pedig éppen arra képes, hogy összefogja az elágazásokat, helyet teremtsen leírásoknak, gondolati és költői kitérőknek. Nem azonos a filmmel, de több szinten is képes érvényesülni benne. Ha hagyják. Ha készek, olykor szolgai módon, hozzárendelődni. És akkor már nagy baj nem lehet. Akarva-akaratlanul, de átjön az irodalmi világ néhány meghatározó rétege.
Mindehhez persze az is kell, hogy meglegyen az epikus szerkezetek kibontásához szükséges idő. Bizonyára ebből fakad a sorozatok népszerűsége. Nem vagyok benne biztos, hogy a nézőt feltétlenül önmagukban érdekelnék a szappanoperák történetei. Mert pihenni akar, nem kell használnia az agyát stb. Hanem mert végig tud nyújtózkodni a kényelmesre tágított időben. A végtelenül sokszor harminc-ötven perc alatt pontosan annyi történik, amibe bele tud helyezkedni. Lehet, hogy az egyik hős olyan, mint a másik. De van idő megismerkedni vele, van idő átélni a helyzeteit. Mert minden dolog befogadására rá kell egy kicsit hangolódni. Még egy ilyen butaságig naiv „művet” sem lehet főzés, vasalás, telefonálás közben nézni. De azok között már igen. Hálánkat éppen azzal vívja ki, hogy életritmusunkhoz alkalmazkodva segíti a ráhangolódást, a beleélést.
Arról azonban szó sincs, hogy mindez csupán igénytelen tömegtermeléssel érhető el. Jó bizonyíték rá, hogy a klasszikus elbeszélő műveket feldolgozó sorozatok ugyanolyan népszerűek tudnak lenni, mint a szappanoperák. Ha hagynak elterpeszkedni, örömmel adjuk át magunkat az epikus szerkezetek említett folyamának, meg tudjuk szeretni a legösszetettebb hőst is, meg az írót. Igaz, a rendezők személye nemigen foglalkoztat bennünket, de ezeknek az alkotóknak általában nem is az a céljuk, hogy mindenáron előtérbe tolják magukat. Nálunk talán Zsurzs Éva volt ennek a szakmának a legnépszerűbb mestere. De aki szeretett tévéjátékokat, -filmeket, -sorozatokat nézni, az biztos megjegyezte Horváth Ádám, Szőnyi G. Sándor, Esztergályos Károly és még sokak nevét.
Engedjenek meg egy új orosz példát. Vlagyimir Bortko (van-e, ki e nevet hallotta?) rendezésében sorozat készült A Mester és Margaritából. Aki filmes remekművet várt, csalódott. Aki irodalmit, nem feltétlenül. Bortko igen kimunkáltan, de már-már érthetetlen rendezői alázattal, egyszerűen végigkövette Bulgakov regényét. A sorozat megteremtette hozzá a szükséges időt, és a vállalkozás nagyon hatásosan közvetíteni tudta Bulgakov művének szerkezetét és figuráinak sajátos vonásait, mert a rendezőnek volt mersze szinte egy pillanatig sem elszakadni az irodalmi műtől. Nem a saját olvasatát teremtette meg, hanem az olvasás illúzióját.
Természetesen nem baj, ha egy rendező maximálisan élni akar a képi kifejezés lehetőségeinek akár eredetiségre is törekvő alkalmazásával. Hogy Tarr Béla mit ért el ezzel Krasznohorkai László Sátántangójának feldolgozásánál, talán még ma is kérdéses. Abban viszont alighanem igaza volt, amikor egy nyolcórás adaptáció lehetőségét követelte ki magának. Ennyi időt kíván egy regény epikája. Még szerzői filmes interpretációnál is.
Mindenesetre nem véletlen, hogy a legtöbb népszerű ifjúsági filmünk irodalmi műből született.
Egyikük A Pál utcai fiúk. Érthető hát, ha viszonylag gyorsan hozzáférhető lett DVD-kiadásban. Úgy emlékszem, hogy annak idején, az Egri csillagokkal ellentétben, inkább féltünk a nagy mítoszregény adaptálásától, még Fábri Zoltán biztos kezei alatt is. Különösen az váltott ki kétségeket (és némi felháborodást), hogy a rendező amerikai fiúkat kért fel a főszerepekre. Lehet, hogy a koprodukcióban talán anyagi és diplomáciai szempontok is érvényesültek, de hát akkor is. Mi közük lehet amerikai gyerekeknek Nemecsekhez, Bokához, a VIII. kerülethez. Bizonyára kevés, és éppen ezért sok. Ma már persze könnyen okoskodom, de egy biztos: a választás nem volt helytelen, mert újabb szinten, egy látszólag idegen kultúra szerves beépítésével erősítette meg a regény egyetemes modell-jellegét. Gyerekek felnőttek szerepében játszanak. Ez egyrészt gyönyörű modellálása az életnek, ugyanakkor borzasztó fájdalmas is. Hiszen mit tudnak kitalálni maguknak? A harcot. A csapatok köré szerveződő szembenállást. Ezt kapják tőlünk, a környezetüktől. De talán még szomorúbb, ha úgy értelmezzük a dolgot, hogy az egymás elleni küzdelmet, a hierarchiákba tagolódást, a hűség, a kitartás mesterkélt emelkedettségét, a váltás, az átállás megvetését már a génjeinkben hordjuk. Eldönthetetlen, hogy a fiúk utánoznak-e minket, vagy ők fejlődnek tovább bennünk.
Ezzel együtt Nemecsek halálával sosem szerettem szembesülni, s egyenesen az olvasó kínzásának éreztem. Pedig nem az, csak a modell végigvitele. Mert a győzelem áldozatai nem győznek. Ezért minden erőszakos diadal valahol elveszti örömét. Hiába ünneplik dicsőségét. A hős ugyan mindenkit legyőz az akciófilmekben, csak közben az ártatlan rendőrök, katonák, civilek úgy hullanak, mint a legyek. De talán egy gyerekhős pusztulása rádöbbent minket néhány pillanatra, hogy mindez nem a halál, hanem a megszakadt élet.
Még egy DVD van a kezemben. A Légy jó mindhalálig 1960-as feldolgozása. Nyilas Misi hív ismét a debreceni kollégiumba gyötrődni és meghalni. Szeretem Móricz Zsigmond regényeit, nagyra tartom Ranódy Lászlót, az adaptálás mesterségének művészét. De most nem megyek. Akkor sem, ha Tóth Laci emlékezetes alakításában szól hozzám Misi. Nem megyek, nincs erőm hozzá. Talán tudok már annyit az életről, hogy ezt megengedhessem magamnak. Mára elég volt Nemecsek. Meg a kis bice-bóca.