|
Sas Tamás Három kukta áll egymás mellett a tűzön. Kettőből a nyomás már kilőtte a szelepet, a harmadik rögvest robban. Nem ismerve a kereskedelmi adatok változásait, bizonyosak lehetünk afelől, hogy a digitális fényképezőgépek eladásai a világ szerencsésebbik felén néhány év alatt lekörözték a hagyományos filmes gépekét. Napi hír: a Nikon be is fejezte a normál filmes gépek gyártását, csak két professzionális modellnek kegyelmeztek. Van egy Nikonom. Néhány hónapja letört róla egy kis bütyök. Lehet használni, de azért meg akartam csináltatni. Addig halasztottam, míg már késő. Felteszem arra a polcra, ahol a régi gépeim múzeumi kollekciója porosodik. Elég hirtelen történt. Nyilván mindenki ismeri a technológiát, de azért a biztonság kedvéért leírom, miről is lenne szó. A hagyományosnak nevezhető képrögzítési eljárásban egy fényérzékeny vegyület a ráeső fotonok mértékében megváltoztatja kémiai tulajdonságait, és egy előhívás nevezetű kémiai folyamatban láthatóvá válik. Évszázadon át remekül működött az eljárás, csiszolgatták, tökéletesítették, de alapjaiban semmit nem változott. Néhány évtizeddel ezelőtt azonban találtak egy anyagot, melyen a fény nem kémiai, hanem elektronikus változásokat képes létrehozni. E változásokat azonban nem maga az anyag rögzítette, hanem elektromos jelek formájában le lehetett olvasni és elraktározni az arra szolgáló tárolóban. Ebből a fényérzékeny anyagból sűrű pontok hálózatát hozták létre. Minden egyes pont leolvasásakor létrejön egy jelsor, és ezt kezdetben néhány százezer pontról tudták megkapni, de ma már több millió ilyen pixelnek nevezett pont adatai dolgozhatók fel. Ha egyetlen kép leolvasását szeretnénk vagy tudnánk megtenni, akkor a szerkezetet nevezzük fényképezőgépnek. De ha a kiolvasás sebessége már akkora, hogy másodpercenként huszonötször végrehajtható, legyen a neve digitális videokamera. Ha már ezt az olvasási sebességet olyan nagyszámú pont adataival lehet megtenni, ami mondjuk egy 3-4 megapixeles digitális fényképezőgép teljesítményének felel meg, akkor eljött a Kánaán, mert akkor egy digitális „filmkamerát” tartunk a kezünkben. S ez a pillanat elérkezett. De hát akkor miért nem forgatnak ma már nyakra-főre digitális filmkamerával? A közhasznú (amatőr) digitális videokamerák sokkal kevesebb pixellel dolgoznak, de nem is ez a kulcskérdés, hanem az, hogy a jeleket milyen módon és mennyire tömörítik. Azért kell a jeleket tömöríteni, mert egyébként olyan hatalmas adatmennyiséget kellene szállítani és raktározni, ami ma még szinte megoldhatatlan. Tehát minél kisebb a tömörítés mértéke, illetve minél tökéletesebb az algoritmus, amivel ezt teszik, annál kisebb az adatveszteség, végső soron annál jobb minőségű a kép, amelyet visszaállítanak látható formában. Az amatőr kamerák nagy jelveszteséggel és viszonylag rossz minőséggel végzik ezt a feladatot. Valójában egy profi kamera attól az, hogy a lehető legnagyobb felbontással, a lehető legkisebb jelveszteséggel dolgozik. És akkor lássuk, miként működik ma a filmtechnológia ebben a tekintetben. Jó ideje létezik már digitális filmes jelkezelés és feldolgozás. Az 1993-ban készült Terminátor 2 már tele van digitális trükkökkel, a Mátrix pedig nem is nagyon láttat valódi tereket. A digitális virtualitás szisztematikusan lesöpri a valóságot a filmvászonról. (Persze a valóság definíciója mindig nagy kérdés.) De ettől ne essünk kétségbe. Valószínűnek tartom, hogy néhány év, és ez a divat is elmúlik, vagy együtt fog élni a „normálisnak” tekinthető filmmel. Mindenesetre nézzük tovább, hogyan válik egy zöld függöny előtt lógó ember falon mászó csodabogárrá. (szintén Mátrix) A greenbox-technikával, amely a digitális képkezelés alapja, lényege, értelme. A greenbox előtt hadakozó színészt hagyományos filmkamerával rögzítik, majd az előhívott képet egy szkenner segítségével alakítják digitálisan kezelhető jelsorrá. De ezt nem valós idő szerint teszik, mert másodpercenként csak pár kockát tudnak szkennelni a 25-ből. Néhány év múlva bizonyára feleslegessé válik ez a metódus, mert lesz olyan kamera, amely azonnal képes lesz előállítani és rögzíteni a mozgó filmkép létrehozásához szükséges hatalmas adatmennyiséget. Az ábrákon két érdekes megoldás is feltűnik. Az egyik, hogy az ügynök több példányban is létezik. Egyfelől nagyon közönséges trükkről van szó, másfelől nagyon bonyolult a dolog. Egyszerű, mert a színészt lemozgatták néhányszor a zöld háttér előtt, majd digitálisan megsokszorozták a számítógépeinken is használható Ctrl c, Ctrl v módon. Ami nehezebb, az interakciók kezelése. A fizikai hitelesség, no meg a röpködő főhős megteremtése. Ő is egy zöld kárpit előtt, acéldróton függve kapálódzik, hatalmas ventilátorok által teremtett légörvényben. Elég röhejes egy ilyen forgatás. A hátterek nagyrészt komputergrafikák. Olykor lenyűgöző attrakciók ezek a képek, de Fellini látomásai sem rosszabbak, pedig abban csak asztalosok dolgoztak. A digitális mozgóképalkotás másik fontos eleméhez értünk, a 3D animációhoz, amely a kompozitálás segítségével hoz létre nem létező tárgyakat és élőlényeket nem létező terekben. A nem létezést abban az értelemben használom, hogy sosem volt tárgyak, élőlények képeit teremtik meg digitálisan, vagy éppen létező dolgok képeit reprodukálják, mert ezek bizonyos okokból könnyebben kezelhetőek, mintha reális tárgyakat alkalmaznának. Szándékosan hagytam a végére a digitális képalkotás harmadik felhasználási területét. Ez pedig a színkezelés. A szín talán a legérzékenyebb területe a digitális utómunkának. A komputer tette lehetővé, hogy a színekhez olyan módon nyúljanak a filmkészítők, mint soha azelőtt. A hagyományos fényelési technikák nagyon durva beavatkozást tettek csak lehetővé. Egy magyar fejlesztésű szoftver (Lustre) viszont olyan finomságokra képes, ami már szinte képzőművészeti szabadságot ad a filmképek színárnyalatainak beállítására. Bár az ember hajlamos iróniával kezelni az újfajta képalkotást, a filmalkotók számára ez is csak egy eszköz a sok közül. Ma még jó néhány film készül, amelyek forgatókönyvét úgy írják meg, hogy a digitális effektek (VFX) legyenek a főszereplők. Ám ha néhány éven belül lecsillapodnak a kedélyek, és helyükre kerülnek a dolgok, a virtuális valóság megteremtésének a lehetősége is annyi lesz csupán, mint egy jól sikerült smink, vagy egy pontos gépmozgás. Végezetül, ami talán mindnyájunkat érint. Ha otthon bekapcsoljuk a számítógépünket, letöltjük az aznap leforgatott jeleneteket miniDV kameránkról, majd megnyitjuk valamelyik vágóprogramot, ne felejtsük el, hogy tollat is kapni minden sarkon, mégis keveseknek adatik meg, hogy költők legyenek. Szóval, három kukta a tűzön. Az egyik a fotózás, ott már kilőtte a szelepet a nyomás. A filmes utómunkánál is kiengedett a gőz, és várjuk a harmadik robbanást, amikor a szilíciumlapkák örökre elsöprik a fényérzékeny emulzió kuktáját.
|