Interjú Pataki Ágnessel
2006. március

Az Üvegtigris 2 tizenöt éve a legsikeresebb premiert tudhatja maga mögött a magyar filmek között (miután az első rész „szép lassan” kultfilmmé vált). A Fehér tenyér rendezői díjat és közönségdíjat nyert a filmszemlén és egyre-másra kapja a fesztiválmeghívásokat. Mindhárom gyártásában oroszlánrészt vállalt a Filmpartners. A cég egyik tulajdonosával és meghatározó „arcával”, Pataki Ágnessel beszélgettünk egy kialakulóban levő szakma, a produceri munka lehetőségeiről, nehézségeiről és arról a szerepről, amelyet egy független produkciós cég a magyar filmgyártásban betölthet.

– Az ön személye összekapcsolódik a marketingszemlélettel. Modellként még a szocializmusban lágy szépségével egyfajta nyugatias hangulatot varázsolt a Fabulon-termékek köré, most a filmkészítésben producerként képviseli az üzleti szemléletű magatartást.

– Nagyon más volt az akkori szerepem a maihoz képest. A Fabulon-reklám túlmutatott kora körülményein. De sikere nem az én érdemem volt, hanem azoké, akik döntési helyzetben voltak, és módjukban állt bizonyos dolgokat akár az árral szemben is keresztülvinni. Akkortájt a reklámszakmában dolgozók inkább választottak bögyös csajokat, mert ők jobban megfeleltek a közízlésnek, mint én. A Fabulon szakított ezzel a hagyománnyal, ahogy később más cégek is. Szerencsémre jókor voltam jó helyen. De csupán eszköze voltam egy elképzelésnek. A produceri munkának már aktív résztvevője vagyok.

– Persze, a nyugati feeling csupán érdekesség volt akkoriban, egy ritka dísz, de vajon a produceri munka nem hasonló-e ehhez egy kicsit? Jó, elmondhatjuk, hogy van már ilyen is, de mennyire meghatározó jelentőségű a filmgyártáson belül?

– Meghatározó. Egyrészt, gondolja meg, eddig csak az jutott szóhoz, aki állami támogatást kapott. Mi most az Üvegtigris 2-t egy fillér állami támogatás nélkül kezdtük el forgatni. Pályáztunk támogatásra, végül kaptunk is pénzt, de ekkor a produkció már előrehaladott állapotban volt. Az utolsó számlákat majd az állami támogatásból fizetjük ki, de a mi produceri tevékenységünk nélkül nem kezdődhettek volna meg a munkálatok. Az államnak sem rossz ez a struktúra. Mert így a közpénzt biztonságos helyen érezheti, hiszen amikor a támogatást megítéli, fix, hogy olyan filmre költ, ami el is készül. Ezen a ponton egyébként tökéletesíteni kellene a rendszert. Szerintem, ha egy produkció már rendelkezik a gyártási költségek 70-80 százalékával, akkor az államnak kötelező jelleggel kellene beletennie a hiányzó összeget. Ha van producer, aki egy film előállítási költségének nagy részét előteremti, akkor annak a filmnek el kell készülnie. Itt már nem volna szabad mérlegelni. Az Üvegtigris 2 forgatókönyvét a kuratórium nem tartotta megvalósításra érdemesnek. Ez nagy tévedés volt, de azt mondom, benne van a pakliban. Mi másképp gondoltuk, mint a kuratórium, összegründoltuk a film 70 százalékát. És amikor állami támogatást kértünk a film befejezésére, a kuratórium nehezen tudott átlépni a saját árnyékán. Ebben a stádiumban már félre kellene tenni, hogy mi a véleményük a forgatókönyvről. Teljesen más szempontból pedig azért fontos a producerek jelenléte a filmgyártásban, illetve az, hogy pénzt hozzanak a struktúrába, mert itt nem csak magukról a filmekről van szó, hanem egy szakmáról, amelynek egy része minden egyes működő projekttel munkához jut. Egy produkció eltartja egy időre a szakmának azt a részét, amelyik dolgozik benne. Nem szabad, hogy a munkájukat magas színvonalon végző emberek elhagyják a szakmát, mert nem tudnak belőle megélni. Csak úgy születhetnek kvalitásos alkotások, ha él a filmszakma, ha egy film beindulásakor hozzák a húsz-harminc-ötven éves tapasztalatukat a benne dolgozók.

– Akár az elkészült filmjeiket nézem, akár azt böngészem, milyen terveket dédelgetnek, feltűnő, hogy népszerű, jól ismert alkotókkal dolgoznak, és olyan, önöknél feldolgozásra váró témákról olvasni, melyek minden bizonnyal sokakat érdekelnek majd. Amikor egy terv beindításáról döntenek, mi a legfontosabb kritérium: az alkotók neve, vagy a téma?

– A meghatározó az alkotó. Ez nem jelenti azt, hogy ha egy ismeretlen kopogtat be hozzánk egy zseniális ötlettel, akkor azt nem karoljuk fel, de nagyon fontos, hogy olyan alkotók vegyenek részt a projektjeinkben, akikben hiszünk. Legyen szó rendezőről, forgatókönyvíróról, operatőrről stb.! Egy könyvről ugyanis nem dönthetjük el, mi producerek, hogy jó-e. Ha a rendezőink hisznek a könyvekben, amelyekből forgatnának, és állítják, hogy ezt vagy azt igenis meg szeretnék csinálni, mert szerintük jó, akkor mi ezt elfogadjuk, még ha aggályaink is vannak a könyvvel kapcsolatban. A kételyeinket természetesen elmondjuk, és ha nyitott a rendező, akkor figyelembe veszi a mi szempontjainkat is. Nehéz százalékban kifejezni, de az általános gyakorlat szerint 70-80 százalékot nyom a latban, hogy kik fémjeleznek egy tervet, és 20-30 százalékban érdekes, hogy miről szól az elkészítendő alkotás.

– Gondolom, a leendő befektetők is inkább húzónevekre adják a pénzüket…

– Persze, hát vegye figyelembe, hogy ismeretlen nevekkel még állami támogatást is szinte elképzelhetetlen szerezni! Ezért volt hatalmas jelentőségű, amit Simó Sándor csinált. Több, volt Simó-osztályos rendezővel dolgozunk együtt, akik óriási helyzeti előnyben vannak, mert már a főiskola alatt dolgozhattak produkciókban, végzéskor pedig egymás után jöttek ki első filmjeikkel. Így a szakma tudta róluk, hogy tehetséges, klassz emberek. Mindez annak volt köszönhető, hogy a Simó produceri munkát végzett mellettük.

– Egy Kovács Gáborral (férjével és üzlettársával) készített interjúban azt olvastam, hogy ő látja el a produceri feladatok szakmai részét (költségvetés, gyártási terv), ön pedig nekivág pénzt szerezni, amihez a kapcsolatrendszerét használja fel. Ezen kicsit csodálkoztam: itt is a kapcsolatokon múlnak a dolgok? Azt hittem, ez a kőkemény üzleti racionalitás világa…

– Várjon egy kicsit! Az én kapcsolatrendszerem az életem vetülete. Abból még nem lesz üzleti kapcsolat, hogy valakivel együtt vacsorázom, vagy összefutok vele egy rendezvényen. A kapcsolatrendszerem azokból áll, akik elismerik azt, amit eddig letettem az asztalra, akik számára az eddig elvégzett munkám garancia arra, hogy azt a projektet is végig tudom vinni, amire éppen pénzt kérek. Tehát a kapcsolatrendszerem a mögöttem álló harminc év szakmai sikereire épül. Ez jelenti a kreditemet. Efféle hitel nélkül nem működik semmiféle üzleti nexus. A producerség szakmai része megtanulható. De az, hogy tudom, miként kell pénzt felhasználni egy produkcióhoz (bár ez is nagyon fontos része a produceri teendőknek, amihez én nem is nagyon értek), még nem elég ahhoz, hogy az ember zsebébe tömjenek egy kis pénzt, hogy na, itt van, akkor csináld… A pénzszerzéshez fontos a kredit. És ha ügyes vagy, és kézben tartod a dolgaidat, akkor ez a kredit egyre jobban néz ki. Számunkra fontos, hogy a cég portfóliójában ne csak közönségsiker legyen. Az Üvegtigris remek film és üzleti vállalkozásként is jól működik, de önmagában ez nem lenne elég. Elengedhetetlen, hogy legyenek mellette olyan munkáink is, amelyek másfajta értéket képviselnek. Nem mintha az Üvegtigrisben csupán a pénzt látnám, hiszen ez nem egy klasszikus közönségfilm. Büszke is vagyok rá, de minden új produkció újabb lehetőség a hitel megszilárdítására. Ebből épül fel a kapcsolati tőke. Ez azt jelenti, hogy amit tegnap megígértem, azt betartom, vagy kicsit túlteljesítem, és akkor erre lehet alapozni a holnapot. Az üzleti kapcsolatot ne keverjük össze a személyes kapcsolattal!

– Hogyan lehet elérni azt, hogy egy producer jól érezze magát egy film elkészülte után? Hiszen a filmben elhelyezett reklámja vagy felirata nem mérhető azonnal forintban, mint egy reklámkampány hatása.

– Ez a legklasszikusabb produceri felelősség kérdése. Tisztában kell lenni azzal, hogy az ember mit vállal egy film érdekében, milyen szponzorokat keres meg, milyen szerződést köt velük, illetve hogy milyen módon működteti velük a kapcsolatát. Egy producernek fel kell mérnie egyrészt, hogy mit bír el az alkotó, másrészt, hogy mit tud ígérni a potenciális szponzornak. Akik pénzt tesznek a filmbe, azok mind komoly gazdasági szakemberek, hiszen éppen azért van módjuk pénzt adni, következésképpen nem lehet őket palira venni.

– Mi a különbség a szponzoráció és a mecenatúra között ma Magyarországon a filmgyártásban?

– Gyakorlatilag nem sok. Mivel kicsi a piac, nem számolható ki előre a befektető haszna, akármennyit tesz is bele egy produkcióba, és mi ezért cserébe akármit is adjunk neki. Szponzorációnak hívjuk, mert a kapott összegért nyújtunk valamit. Product placementet, vagy ehhez hasonlót, ami szerződés- meg produkciófüggő, de azért nem kevés mecenatúra-jellege is van a dolognak. Az Üvegtigris esetében tudok említeni olyan befektetőt, aki végül tökéletesen elégedett lehetett az invesztíciója megtérülésével. De nagyon ritka az olyan produkció, mint az Üvegtigris, amelynek nézettségét a tévésugárzások után már milliókban lehet mérni. Ma már egy szponzort nem csupán a nézőszám motiválhat befektetésre, hanem a várható tévénézettség is, meg a VHS- és DVD-eladások. Ezért alapvető jelentőségű, hogy van filmtörvényünk! Az Üvegtigris minden rétegben magasan pozícionált terméknek számított. Ugyanakkor a Fekete kefe esetében nem kaptak ilyen reprezentációt a befektetők. Minden bizonnyal a Fehér tenyérben sem fognak, de remélem, hogy ez a film viszont presztízsértéket fog biztosítani. Tehát szakmán belül tekintélyt ad majd, hogy ki vett részt ebben a produkcióban..

– Kicsit csodálkozom azon, amit mond. Hiszen a film meghatározó szegmense a tömegkommunikációnak. Minden évben tartanak filmszemlét, akkor egy hétig mindenki erről beszél, aztán eljut a film a mozikba, utána teljesen más rétegeket ér el, amikor tévében vetítik, és megint újabb és újabb rétegekhez jut el, amikor kijön kazettán és DVD-n. Ha nem is nézik vagy veszik meg a filmet, de ott virít a tévéújságokban, a szupermarketek polcain stb. Hatalmas „reklámfelületekről” beszélünk, amelyeknek akkor gyakorlatilag nincs profitot eredményező hatásuk?

– Csak nagyon ritkán. Nevezzük segítőnek a mecénást és a szponzort együtt! Pontosan az a lényeg, amire most rákérdezett. Tisztában kell lenni a realitásokkal! Tehát nem ígérhetem túl magam egy segítő előtt, viszont meg kell tudnom határozni azt a maximumot, amiért ő úgy érzi, hogy érdemes segítenie. Minden befektetésnél az ember előre számol, hogy mi fog abból kijönni. Akár kreditben, akár ismertségben, akár anyagilag vagy akár mindháromban együtt. Ez a legnehezebb dolog ebben a szakmában. Ezért nagyon kevés olyan producer van, aki igazán tud tőkét mozgatni. Mert mindegyik produkciónál jól be kell lőni azt az ígérethalmazt, amit teljesíteni tud az ember. Sokan hívják magukat producernek, pedig igazából gyártásvezetők. El tudnak költeni egy meghatározott mennyiségű állami pénzt egy filmre. Persze egyáltalán nem mindegy, hogy miként teszik ezt, tehát ez is nagy szakmai tudást igényel, csak nem nevezem producerségnek az efféle tevékenységet. Azt tartom producernek, aki többféle forrásból képes megteremteni egy film anyagi hátterét. A mi cégünk kapta eddig a legkevesebb állami támogatást a produkcióihoz, és ehhez képest mi mozgattuk meg a legnagyobb külső tőkét. Persze még egy minőségi közönségfilmet sem lehet csak külső forrásokból megfinanszírozni. Még egy ilyen film sem válhat nullszaldós vállalkozássá állami segítség nélkül, mert a magyar piac olyan kicsi, a filmgyártás pedig annyira drága, hogy a két oldal támogatás nélkül egyensúlyba hozhatatlan. Ezt legfeljebb egy kirobbanó sikerű low budget film tudná elérni, ami azért elég ritka. Ez a kiegészítő szisztéma jellemző egyébként még a nálunk nagyobb piaccal rendelkező országokban is. De az is fontos, hogy tudjuk, milyen típusú filmről beszélünk. Egy kifejezetten művészi ambíciókat tápláló filmet szinte teljes mértékben az államnak kell finanszíroznia. Ez esetben az érték- és a minőséggarancia a kuratórium felelőssége. (Valljuk meg, a kuratórium sokkal biztosabb kézzel is dönthetne, mint ahogy ez manapság történik! A mérlegelési szempontjaik sokszínűbbek lehetnének, s akkor kevesebb bosszantó tévedés csúszna be.) Aztán vannak az olyan filmek, amelyek csak a közönségnek készülnek. Amelyek alkotói előtt csupán az eladhatóság szempontja lebeg. Az ilyen munkákba nem lenne szabad állami pénzt tenni. Pedig manapság tesznek elég szépen különféle lobbitevékenységek eredményeként. És van jó néhány produkció a kettő között, melyet igényes közönségfilmnek neveznék. Itt szükség van produceri tevékenységre és állami támogatásra is. Mindazonáltal egy igazán minőségi film is el tud érni akár anyagi sikert is. Csak nem itthon. Ha kilépünk a nagyvilágba, akkor megváltozik a perspektíva, és ott már egy szerzői film is lehet gazdasági siker.

– Milyen esélyük van a magyar filmeknek, hogy jelentős mértékben külföldi koprodukcióban készülhessenek? Akkor a piac tekintetében sem lennének ide beszorítva…

– Erre komoly esélyt látok, sőt most már szép példa is van rá, a Taxidermia. Jó néhány külföldi produkciós partner dolgozott a filmben. Esélyük sem lett volna az alkotóknak, hogy ilyen minőségű filmet készítsenek, ha csak magyar pénzből kellett volna gazdálkodniuk. De önkritikusan említek egy negatív példát. Hajdú Szabolcs filmjére nem sikerült külföldi koproducert találnunk. Borzasztóan sajnálom, mert ha ebbe a filmbe több pénzt tudtunk volna beletenni, vagyis nagyobb hangsúlyt kapott volna benne a külföldi forgatás, a film nagyon is piacképes lett volna külföldön is. Így is elképzelhető, hogy nemzetközi karriert fut be, de valószínűleg csak fesztiválokon és nem a mozikban. Mert ez utóbbihoz hiányzik belőle még pénz. A saját produceri hibánknak tartom, hogy nem tudtunk szélesebb anyagi bázist teremteni Hajdú Szabolcs számára. De megjegyezem, hogy így is az állami támogatás dupláját hoztuk össze a filmre. A feladatunkat teljesítettük, mert kész a film, csak ebben az alkotásban talán nagyobb lehetőség rejlett volna.

– Miért nem sikerült külföldi partnereket bevonni? Nem volt ebben még elég tapasztalatuk, vagy a filmtervre nem haraptak rá a külföldi cégek?

– Nézze, ahhoz nevek kellenek, hogy kint pénzt lehessen szerezni egy filmre. Mai Szabó Istvánokat várnak tőlünk. Pálffy György a Hukkléval már egy olyan nemzetközi sikert aratott, amire alapozva könnyebb volt külföldi partnereket találni. Szerintem most a Fehér tenyér után – amennyiben ez begyűjt pár nagyobb fesztivál-elismerést – Hajdú Szabolcs következő filmjére sokkal könnyebb lesz koproducereket bevonni a munkába.

– Önök sokat dolgoznak azon, hogy egy film egyáltalán létre jöjjön, de a film sikere vagy sikertelensége aztán nagymértékben a forgalmazón múlik. Milyen a viszonyuk a forgalmazóikkal?

– Borzasztóan sok múlik a forgalmazón! De ezzel együtt a produceren is, mert ő választja ki a forgalmazót. Első filmünk az Üvegtigris volt, ami szép sikert ért el, de forgalmazói hibának tartom, hogy csak akkorát, amekkorát. Abban a filmben több lehetőség volt, mint amennyit a forgalmazó látott benne. Mi pedig kezdők voltunk, és bátortalanok ahhoz, hogy másik forgalmazóhoz vigyük a produkciónkat, vagy esetleg mi magunk vágjunk bele a forgalmazási munkába. Ma már ugyanazt nem lehetne velünk megcsinálni, amit megtettek velünk az Üvegtigris forgalmazásakor…

– De hát kultuszfilm lett belőle…

– Abszolút, csak ez nem a forgalmazó érdeme. Ez az alkotókat dicséri. Sajnos a forgalmazó a filmben levő értékekhez semmit nem tett hozzá. És mindez nem jelenti azt, hogy rosszindulatú lett volna irányunkban, csak hibát követett el. És vele együtt mi is, mert nem reagáltunk időben a bakikra. Az Üvegtigris 2-nél szorosabbra fontuk az együttműködést a forgalmazóval. Ennek a marketingjét már rutinosan készítettük el, ami mindent összevetve kiválóan sikerült. Nagy szerep hárul a filmek elkészítésében és marketingjében a kereskedelmi tévécsatornákra is. Nemcsak az a fontos, hogy beszállnak bizonyos filmek gyártásába koproducerként, hanem hogy a film körüli hírverésben miként vesznek részt. Nemcsak a tévében futó reklámszpotokra gondolok, mert azoknak van egy konkrét ára, hanem a filmet körülvevő egyéb eseményekre, amit a tévé tud biztosítani. Egyedülálló lehetőségei vannak a csatornáknak egy-egy film kontextusának megteremtésében. De visszatérek még az Üvegtigrisre. Itt nem túl nagy haszonnal ugyan, mégis pozitív mérleggel zártuk az ötéves forgalmazást. A hasznunk főleg a DVD-eladásokból származott. Ezért érintett minket annyira érzékenyen az Üvegtigris 2 kalózletöltése. Éppen az üzletileg legkényesebb ponton sebzett meg bennünket. Egy produkció elején az ember készít egy lehetséges bevételi forgatókönyvet. Ebben nem számoltunk azzal, hogy a film kijövetele előtt tele lesz vele a feketepiac. Szerencsénkre fergetegesen kezdett a mozikban. Utólag megkapjuk az állami támogatást is, igaz csak 20 százalékot, de rendben lesz a film anyagilag. Csak a szisztémának éppen az lenne a lényege, hogy bizonyos filmjeink nyereségét vissza tudjuk forgatni újabb filmek gyártásába. Van olyan produkció, ami nem hozza be a befektetett pénzt, de ezzel előre számolunk. Tehát ezeknek a veszteségét is a nyereségeseknek kellene finanszírozniuk. Ezért sújt minket borzasztóan, ha ilyen nagy mennyiségű pénzt vesznek ki a zsebünkből. A Montecarl o! című filmbe ötmillió forintot tettünk bele a saját pénzünkből, ami nem térült meg. Ez egy vállalható film minőségileg, egy értékes vígjáték, tehát a bukás financiális jellegű volt csupán. És ez nem gond feltétlenül, mert a hitelünket nem rontotta, csupán egy rossz üzleti befektetésnek számított. Olyan filmhez nem adnánk a nevünket, ami esetleg csúcsnézőszámot hoz, de óriási veszteséget jelentene kreditben. Mert mi az összes filmünket portfólióként kezeljük. Ebben vannak veszteséges munkák meg nyereségesek, de mindnek vállalhatónak kell lennie, mert akkor már nem lesz a vállalkozásunk nullszaldós – kreditben.

– A külföldre való kijutásban elég a filmdiplomáciát hivatalosan végző Filmunióra hagyatkozni, vagy itt is agilisabban kell egy producernek az érdekeit érvényesítenie?

– A külföldi szereplés tekintetében is ki kell lépniük a producereknek megszokott szerepükből. A Fehér tenyér esetében a két gyártó cég, a Filmpartners és a Katapult eladta a filmet egy világforgalmazó cégnek. Nem a legnagyobbnak, de egy jelentősnek. És ezzel nagyobbra nyitottuk a rést a film külföldi ismertsége előtt, mintha csak a Filmunióra vártunk volna.

– Úgy tudom, külföldön az a gyakorlat, hogy egy produkciós cég kitalál egy filmötletet, majd ennek megvalósításához keres alkotókat. Abból, amit elmondott, úgy tűnik, mintha nálunk fordítva működne a dolog. Az alkotók jelentkeznek önöknél az ötleteikkel. Nem okoz ez sok problémát, gondolok itt arra, hogy ha gyenge egy forgatókönyv, akkor nem könnyű meggyőzni azt, aki írta, hogy be kellene vonni még valakit a munkába stb.?

– De. A szisztéma pont fordítva működik. Ezen mi is szeretnénk változtatni. Nem azt mondom, hogy ki kell venni valakinek a kezéből a forgatókönyvet, de érdemes odaadni dialógusírónak, vagy olykor elkel egy társszerző is. Éppen azért, hogy csiszolódjanak az alkotások. Csak hát mi még nagyon fiatalok vagyunk a szakmában, hiszen öt éve kezdtük el a munkát. Lépésről lépésre haladunk. A reklámfilmszakmában régi motorosoknak számítunk, de az egy teljesen más terület. Persze ez a reklám-üzletágunk is fontos. Két okból. Egyrészt, mert ebből élünk, így a filmgyártásban nyugodtabban veszünk részt, hiszen ezen a területen nem vagyunk annyira haszonorientáltak. Másrészt a reklámfilm-gyártásban tudjuk foglalkoztatni azokat, akik körülöttünk vannak, nagyon tehetségesek, és akiknek van affinitásuk a reklámhoz. Így év közben is munkalehetőséghez jutnak, és mégiscsak a szakmán belül tevékenykedhetnek. A cégünkön belül prioritást élveznek a reklámkészítésben azok, akiknek a filmkészítéshez is közük van.

– Ez, amit most mondott, azt sugallja, hogy egyfajta új belterjesség van kibontakozóban. Azt gondolná az ember, hogy a független produkciós cégek erősítik az alternativitást a szakmán belül. De azt mondta, hogy önök is nagy neveket keresnek, olyanokat, akik már bizonyítottak, a bevált fiatalokat pedig próbálják magukhoz kötni. Lehet persze, hogy a szakma ilyen mértékben való „kinyitását” már nem önökön, producereken kell számon kérni, hiszen önök nem olyan tőkeerősek, hogy felkaroljanak nem piacképes tehetségeket…

– Igen, erre nincs anyagi erőforrásunk, se szellemi kapacitásunk. Most gondolja meg, nem vagyunk kis cég, de mindent mi csinálunk. És ez nekünk fontos is. Személyesen oda akarunk figyelni a produkcióinkra. Nálunk nem csak az fontos, hogy pörögjenek a dolgok. Aztán ott van az a probléma, hogy bármennyire is hisznek bennünk a támogatóink, nem tudunk számolatlanul pénzt mobilizálni. Van egy ésszerű produkciós szám, amit képesek vagyunk menedzselni. Szűk az a rés, ahol be tud férni egy idegen, vagy tőlünk távol álló. Ez nem jelenti azt, hogy mi személyesen nem vagyunk nyitottak az újdonságokra. Csak hát más az üzlet. De tudok azért ellenpéldát is mondani. Kaptunk egy szinopszist vadidegenektől, és annyira tetszett, hogy elkezdtünk vele foglalkozni. Minden bizonnyal megfinanszírozzuk, hogy megírják a könyvet. Mert látunk benne fantáziát.

– Önnek személy szerint mit jelent a mozi mint intézmény?

– Hát nem a plázákat! Nézek ott is filmet, mert közel van, kényelmes stb., nekem a mozi a Toldi, a Művész, a Corvin stb. Még ha ezekben nem is olyan kényelmes a szék és nem is olyan magas szintűek a vetítési körülmények. Másfajta időtöltés az, ha hagyományos moziba megyek, és mondjuk annak a kávézójában ülök le egy kicsit, és teljesen más az, amikor a plázában töltöm az időmet. Ez pont ugyanolyan, mint a belvárosi élet megszűnése. A belváros áttevődött a plázákba. De ahogy minden európai nagyváros kiheverte a pláza-sokkot, és újra megtelt élettel a belvárosa, reménykedem, hogy ez Budapesten is bekövetkezik majd. A régi mozik talán soha nem kelnek új életre. Itt ugyanis már egy kulturális átalakulással kell számolni. A mai fiatalok nem filmekre mennek, hanem ott lődörögnek a plázában, van egy kis idejük, és bemennek arra, amit éppen vetítenek. Mégis reménykedem, hogy azáltal, hogy jobban fogunk élni, attól, hogy emelkedik az életszínvonal és hogy felzárkózunk Európához, összeadódik ezekből valamiféle pozitív kulturális változás. Ismét emelkedik majd az általános műveltségi szint. Amikor én voltam fiatal, minden magyar filmet láttunk, mert ez belépőnek számított a társaságokba. Ez volt az alap. Persze ahhoz, hogy a magyar filmek hosszabb ideig elérhetőek legyenek a mozikban, nagyobb állami dotációra van szüksége a forgalmazásnak.

Szerkesztette: Tanner Gábor