Forgács Iván
Fehér cellák - Magyar játékfilmek a tévében
2006. március

Nyafogni vagy nem nyafogni? Az embernek ösztönösen az előbbihez lenne kedve, mert úgy érzi, hogy bár hazánkat szolgáljuk, saját termékeink, saját kultúránk iránt igencsak közömbösek vagyunk. Például, bár filmjeink állítólag még mindig be tudnak férkőzni nemzetközi fesztiválokra, műholdas tévécsatornáink érdeklődését mintha valahogy nehezebben tudnák kivívni. Hiába, itt is a piaci szempont, a nézettség a legfontosabb. Akkor pedig, hiába az állami támogatás, fütyülünk a hazára, gyakran még röhögünk is rajta. Az életünket azért így is odaadnánk érte – ha majd mindenben eléri az amerikai színvonalat.

Régi, meddő játék ez. Sokak szerint a magyar filmeknek elsősorban még mindig a moziforgalmazását kéne leginkább támogatni. Mások úgy gondolják, csak a gyakori televíziós bemutatókkal lehetne ismét beférkőzni a nézők szívébe. A kulturális vezetés meg türelmesen hallgat, mert amíg tart a morfondírozás, nem érdemes pénzt adni sem az egyik, sem a másik változatra. És a gyártásra sem, amely azért mégis mindennek az alapja. Nem mintha lenne pénz.

Mindegy, egyelőre próbáljunk meg nem nyafogni, inkább nézzük meg tárgyszerűen, hány magyar játékfilmet láthattunk február első három hetében műholdas csatornáink, illetve a hazai produkciók televíziós bemutatóira szakosodott Filmmúzeum műsorában.

táblázat>>

Azt hiszem, a „felmérés” értékeléséhez nem kell különösebb szakértelem. A táblázatban felkínált 420 lehetőségből 42-vel éltek a csatornák, ami néhány ismétlést levonva 38 magyar film sugárzását jelentette. Mielőtt azonban elkezdünk keseregni a sok fehér cellát látván, egy-két megjegyzést mindenképpen tennünk kell. Rossz beidegzésünket betartva, most is a játékfilmeket figyeltük. Ám el kell ismerni, hogy az MTV2-nek és a Duna TV-nek köszönhetően kb. 20, igényesen válogatott újabb dokumentumfilm került esti időpontban bemutatásra. Ne feledjük, hogy az egyetemes filmkultúra hol jobban, hol kevésbé ismert, de mindenképpen jelentős alkotásainak bemutatását is elvárjuk a televíziótól, amiben ma főleg a Duna TV vállal következetes szerepet. Be kell továbbá látni, hogy a csatornák profiljának megfelelően néhány műsorsávnak törvényszerűen ki kell esnie a magyar film terjesztéséből. Meg hát ostobaság lenne nem figyelembe venni, hogy február 10-én kezdődött a téli olimpia.

A hónap elején azonban éppen a Magyar Filmszemle zajlott. Mindhárom műholdas csatornánk kötelességének érezte, hogy a napi tudósításokon kívül néhány közelmúltban készült alkotással is tisztelegjen az esemény előtt. Az MTV 3 (Rengeteg, Kísértések, Boldog születésnapot!), a Duna TV 4 film sugárzását vállalta (Másnap, Dealer, Porcelánbaba, József és testvérei). Tematikus szerkesztés érvényesült ezen kívül a Duna Móricz a filmvásznon című sorozatában (Sári bíró, Forró mezők, Égi madár), illetve Sztankay Istvánnak és Bodor Ádámnak szentelt születésnapi „köszöntőiben” (Szentjános fejevétele, A részleg). Egyedi, „független” bemutató mindössze 2 volt (MTV: Hattyúdal; Duna: Egy éj Velencében).

Az összegzés mindenesetre elég megrázónak tűnik, különösen az MTV esetében. Az egyes csatornán 3, a kettesen 1 játékfilmet láthattunk, igaz, utóbbi számos dokumentumfilmet sugárzott. A Duna TV-n ennek több mint kétszerese, 10 film tűnt fel. Lehet magyarázgatni, arányokat számolgatni, de azt hiszem, közszolgálati tévék esetében 14 hazai produkció sugárzása meghökkentően kevésnek látszik, főleg ha ebből 9 egy hét alatt történik, két kivétellel egy ünnepi eseményhez kapcsolódva.

A Filmmúzeum mindehhez képest természetesen jóval kedvezőbb képet sejtet 28 adásban bemutatott 24 filmjével. (Ezen kívül koradélutánonként több napig ismerkedhettünk még főiskolás vizsgafilmekkel is, és állandóak a történelmi hétköznapokat dokumentáló „amatőrfilm”-összeállítások.) A számot azonban annak fényében kell értékelni, hogy ez a csatorna megalakulásakor kifejezetten a magyar filmkultúra terjesztésére szakosodott. Ám kezdeti célját illetően az utóbbi években igen sok engedményt kellett tennie. Műsorában afféle csomagokat fedezhetünk fel, amelyek főleg a hetvenes éveket reprezentálják. Mindez műfaji tarkaságával érdekes hátteret nyújthatna legjelentősebb filmjeink értelmezéséhez, csakhogy épp azokból láthatjuk itt a legkevesebbet. Nyilván nem a szerkesztői szakértelem hiányáról, hanem kusza jogi és anyagi feltételek kényszerítő erejéről van szó. Alighanem ezzel magyarázható az is, hogy a Filmmúzeum egyre több külföldi „csomagnak” enged teret. Az itthon valaha sikerrel játszott sorozatok esetében ez nem is baj. De a végtelenségig ismételt amerikai, olasz, csehszlovák sikerfilm-válogatások igen esetlegesek, így jelenlegi arányukkal zavaróan telepednek rá a csatorna valódi profiljára.

Két szempont szerint nézzük még meg a kínálatot. Az egyik a műsorsávok kihasználása. Minden bizonnyal ez teszi az összképet igazán szomorúvá. A kezdési időpontok alapján a Filmmúzeum délelőttre összpontosítja magyar programját (ezúttal 16 sugárzás), a legtöbb néző számára elérhető esti műsoridőben csupán 6 filmet vállalt. A Duna TV kínálata egyenletesen oszlott meg a koradélutáni, a korai és késő esti sávok között. Az MTV 4 filmjéből hármat utalt késő estére. A Duna beosztásával együtt ez például azt jelenti, hogy a Filmszemle alkalmából sugárzott 7 újabb filmből 6 este kilenc óra után kezdődött (Rengeteg: 23.40; Másnap: 22.40; Dealer: 22.45; Kísértések: 21.50; József és testvérei: 22.15; Boldog születésnapot!: 22.00).

Végül összesítsük, hogy keletkezésük szerint milyen korszakokat képviseltek a bemutatott művek.

1945-ig: 6 film (Filmmúzeum: 4; Duna: 2)
1945–1960: 2 film (Duna)
1961–1970: 5 film (Filmmúzeum: 3; Duna: 1; MTV1: 1)
1971–1980: 15 film (Filmmúzeum)
1981–1990: 2 film (Filmmúzeum)
1991–2000: 1 film (Duna)
2001–2005: 7 film (MTV1: 2; MTV2: 1; Duna: 4)

A Filmmúzeum sajátos helyzetéből adódóan kissé megtévesztő a 70-es években készült filmek dominanciája. Ha a többi számmal érdemes egyáltalán foglalkozni, az új magyar alkotások „kiemelkedő” aránya mellett figyelemre méltó az 1945 előtti munkák „erős” jelenléte, illetve a 60-as évek aranykorának „háttérbe szorulása”, amit talán az akkori remekművek teljes mellőzése magyarázhat.

Nyafogjunk vagy ne nyafogjunk? Természetesen igen, de azért próbáljunk meg egy kicsit nézők is lenni, és tegyük fel a ránk vonatkozó kérdést: Hány magyar filmet néznénk meg szívesen a tévében három hét alatt? 38-at? Kizárt. 20-at? Aligha. 10-et? Talán. 5-öt? Bizony, valószínűleg ennyit.

Igen, más az ideális közszolgálati feladat és a reális nézői igény. Én most kénytelen voltam túlteljesíteni az utóbbit, és bevallom, nem bántam meg. Nem maradtam kielégületlen. Rengeteg örömteli percet kaptam, régi emlékek elevenedtek föl, de ami a legfontosabb, a látott filmek mentén igen érzékletesen rajzolódtak ki az elmúlt 60-70 év meghatározó történelmi-művészeti folyamatai.

Kezdjük azért a pillanatnyi végállomással. Elismert, díjakat nyert mai alkotásokat láthattunk, megismerkedhettünk az utóbbi évek nagy felfedezettjének, Fliegauf Benedeknek mindkét művével. A Rengeteg és a Dealer önmagában is fölfedte korunk szerzői filmjeinek néhány meghatározó vonását és problémáját. A kétségbeesett kapaszkodást a kikísérletezhetően formabontó művészet erejébe egy elvont emelkedettség elérésének reményében. Ezt gyakran a rövidfilm teljes mellőzöttsége is motiválja. A Rengeteg kitűnő életreflexiók mozaikdarabjaiból állt össze egységes kompozícióvá. Ugyanakkor a Dealer mintha egyetlen gyorsan ható, bár kétségtelenül drámai témának (valóság és kábítószer kapcsolatának) kényszerű elnyújtása lenne. A rövidjátékfilm kereteinek egész estéssé tágítása teszi fájdalmassá a mozgást a Kísértések, a Másnap vagy éppen a könnyed hangvételű Boldog születésnapot művészi világában is. Megkérdezték tőlem, hogy a Kísértések miért váltogatja a fekete-fehér és a színes képeket. Sajnos tudtam válaszolni, mert Kamondi Zoltán tematikus toposzokból álló filmjének nézése közben is e harsány szerkezeti sajátosság megfejtésével foglalkoztam. Az eredmény: a történet kissé elidegenítő elmeséléséhez a rendező rendre statikus, fekete-fehér (szürke) félközeli beállításokat alkalmaz, ám a lélektani állapotok felszikrázásaikor színes, remegtetett közeliekre vált. Persze arról is szó lehet, hogy ezeket a filmeket lehet késő este a legnehezebben befogadni. Jeles András rendkívüli ráhangolódást, koncentrálást igénylő alkotását (József és testvérei) például képtelen voltam végignézni este tíz óra után. Akárhogy is, a tévés bemutatók közben ismét érezni lehetett, hogy ezek a filmek aligha válthatnak ki igazi visszhangot. Akik idegenkednek tőlük, egyszerűen legyintenek rájuk, „híveik” pedig megadó kényszerűséggel próbálják magasztalni őket.

Természetesen nevetséges lenne, ha a többi film alapján közhelyes történelemórát tartanék, választ keresve a „hogyan jutottunk idáig?” drámai kérdésre. Csupán annyit mondanék hétköznapi jóérzéssel, hogy a kínálatban megelevenedő jelenségek lehetővé tették egy teljesebb folyamat átélhetőségét. Szembesülhettünk a háború előtti időszak konzervatív magabiztosságával, az államszocialista rendszerváltás magabiztos idealizmusával, a 60-as évek felszabadultan reménykedő megtorpanásával, a következő évtized szellemi toporgásával, a 80-as évek indulatos kitörésvágyával. És közben emlékek, ismerkedések és felismerések sokasága. Az ember megnézi harmincadszor is a Hattyúdalt, és ismét megdöbben, hogyan lehet egy korszak megszépítő ábrázolása közben hitelesen megragadni annak emberi hangulatát néhány kiváló színész (Páger Antal, Szirtes Ádám, Várkonyi Zoltán, Avar István, a fiatal Béres Ilona, Bodrogi Gyula és Sztankay István) alakításával, akiknek orgánuma már-már zenei élvezetet nyújt. Aztán váratlanul felbukkan Harlekin és szerelmese, Bujtor István és Sáfár Anikó üde vitorlázása a Balatonnál kissé mesterségesen csapkodó új hullámban. Megható a Szentjános fejevétele egy falura került tanárnő (Béres Ilona) küszködéséről a görcsös küldetéstudatával szembeni kihívásokkal. Szomorú mosolyt fakaszt a Szikrázó lányok konzervgyár-musicalje, Gálffy László zenés pályakezdése teherautók volánja mögött A kenguruban. Ismét kijózanító hatást keltenek Az ötödik pecsét és a Bizalom morális kérdésföltevései. Döbbenetes, hogy igazán ma aktuális az Elveszett illúziók toporzékoló, a film egységét is szétrobbantó társadalomkritikája, mert azt rögzíti, hogy mennyi kicsinyes, a gyávaság biztonságával karriert építő megalkuvás terheli a magát tudatos rendszerváltónak minősítő értelmiségünk múltját. Mindegy, nekem még ott van Fábri Zoltán ilyen-amolyan, de mindenképpen nagyszabású Déry-adaptációja, a 141 perc a Befejezetlen mondatból, amelynek női főszerepében Csomós Mari megformálta egyik szépségideálomat. Egy ilyen nő tudjon sejtető érzékiséggel mosolyogni, az érzelmesség tónusai csengjenek határozott mélységű hangjában, elfogyaszthatatlan testéből megtörni hagyott büszkeségének, eszének, műveltségének, szenvedélyességének önmarcangoló szépsége sugározzon. Legyen forradalmár, élvezze, ha anyáskodhat a világ fölött, szeresse a szabadságot, próbáljon tenni valamit az egyenlőségért, és ne ijedjen meg a küldetése körül lebegő depresszió támadásaitól.

Remélem, sokakat mozgat az irodalom felé a Duna TV Móricz-sorozata. Szinte az összes feldolgozás van olyan igényes, hogy megint fölfedeztesse velünk egyik legnagyobb írónkat. (Kifejezetten bosszantott, amikor az 1943-as filmváltozat megtekintése után nem találtam rá a polcomon a Sári bíróra.) Móricz prózájának adaptálása nagyon érdekes kérdéseket vet föl. Így aztán csak egy megzavarodott országban lehet hosszas beszédtéma, hogy a Rokonok új filmes feldolgozásának a filmszemlét megnyitó díszbemutatója idején (január 31-én) a Duna miért sugározza az 1954-es változatot. Mi bajunk lehet egy nemes Máriássy - Szabó vetélkedésből? Hogy beindul az agyunk, elolvassuk a regényt, aztán összehasonlításokat teszünk, és különböző megközelítések felől elemezzük a figurákat, a feltáruló társadalmi-lélektani jelenségeket? És olyan nagy baj, ha az író kerekedik felül? Móricz izgalmasan sodró szövege számtalan történet lehetőségét futtatja végig a hősök állandó mozgásban lévő gondolat- és lelkivilágának értelmező leírása közben. De az ebből kialakuló „igazi” történés, történet távolról sem olyan rafinált. A rendezők hiába lelkesülnek fel az irodalmi élménytől, az ő kezükben sosincs elég adaptálható anyag, külső drámaiság a regények mélyebb rétegeinek kifejezéséhez. Megoldhatatlan szakmai kihívásról van szó, de az esztétikum vonzerejében mégsem lehet kitérni előle. Nem baj. A mi kisvárosi Kopjáss István főügyészünk minden változatban megőriz annyi kétértelműséget, hogy megpróbáljuk megfejteni, ki is ő. Ma, két filmfeldolgozás megtekintése és a regény elolvasása után éppen azt mondom, hogy egy olyan ember, aki töretlenül morális döntéshelyzetekké fogalmazza életét, pedig már rég benne van korrupciók felé vezető „természetes” sodrásában. „Eleinte úgy látta, hogy hiszen ez egy ördögien tiszta helyzet, amibe belekerült. A panamának a legtávolabbi nyomait sem lelte hetekig, s most egyszerre mintha fekete szálakkal volna teleszőve az egész élet, s ő mint a légy a pók hálójában, máris vergődik, hogy beálljon-e póknak, s szíjjon, mint a többi, vagy az ő vérét szívják ki a végén…”