|
Deák Dániel Az idei filmszemlén pezsgett az élet a Mammutban, ahol egyre otthonosabban mozog a szakma – önmagában is jelzésértékű, hogy a magyar film megtalálja helyét a szórakoztatás legújabb színterein, a plázákban. Ám egy ilyen rendezvény sokszor csalóka tükröt tart a szakma elé, az ünnepi hangulat könnyen túlzó következtetésekre csábít; tisztább képet kapunk, ha valamelyik hétköznap este hidege elől menekülünk be a kellemes klímájú vetítőterembe. Az ezredfordulót követő években rendre akadt egy-egy magyar film, amelynek sikerült több százezres nézőszámot produkálnia, ez még akkor is örömteli folyamat, ha esztétikai szempontból fenntartásaink lehetnek a művekkel kapcsolatban. Reménykedhetünk ugyanis, hogy a rendszerváltás utáni vákuum helyére végre némi friss levegő szivárog. Csak szex és más semmi Kellemes atmoszféra. Talán ez a legfontosabb követelmény egy szórakoztató filmmel kapcsolatban. A friss magyar mozgóképek közül e tekintetben a Csak szex, és más semmi nyeri a versenyt. A hangulati tényezők elsősorban a helyszínválasztástól függnek. A magyar filmeseknek pedig ez jó ideje gondot jelent. Mint mindenhol, itt is tetten érhető a Budapest-központúság, ami ellen sajnos hiába károgunk, hisz a szakma jó része a fővárosban él, mindent egyszerűbb ide szervezni. Talán valamikor majd lesz több kedv és energia a kitekintésre – és persze addig se feledkezzünk meg olyan üdítő kivételekről, mint a Hukkle vagy a Tamara. Budapest példátlanul heterogén várossá lett; vajon melyik a jellemző arca: a Ráday utca vagy a (majdhogynem szomszédos) józsefvárosi piac? A Liszt Ferenc tér vagy az Illatos út? Nem könnyű feladat rendet rakni ebben a rengetegben, mi több, még az itt játszódó filmekben sem; Goda Krisztinának sikerült, ráadásul egészen újszerű várost konstruált. Olyan Pestet, amit mindenki szeretne. Nagyon hasonlót a „valódihoz” (persze a Liszt Ferenc tér-féléhez), csak sterilebbet, kutyaszar és falfirka nélkül. Annak idején a Valami Amerika alkotói is egy hasonlóan napfényes, tiszta, csillogó Pestet raktak össze. A Csak szex és más semmi azért tetszett mégis jobban, mert sikerült letérnie a Vár–Parlament–Lánchíd – városnéző körútról, olyan kiaknázatlan, és mégis jellegzetes helyszínek kedvéért, mint például egy bérház lépcsőháza vagy a Gellért fürdő. Talán már túlzásokba esem, mégis megkockáztatom, a Csak szex és más semmi az utóbbi idők egyik legtudatosabban szerkesztett magyar filmje – és itt nem csupán a nagyközönséget megcélzó alkotásokra gondolok. Jóllehet vannak hibái, ám végre bizonyossá vált: egy sikerfilmet sem kell feltétlenül értelmiségi fanyalgásnak követnie. Nem süt le róla, hogy az alkotókat a „röhög a nép, mi meg sok pénzt keresünk” elve vezérelte. Sőt érezni, komolyan veszik a szórakozni vágyó nézőt. Így aztán mindenki mosollyal az arcán hagyja el a vetítőtermet, én is, miközben az jár a fejemben, az Amerikában tanult Goda Krisztina milyen külföldi mintákat épített be filmjébe. Már csak a cím miatt is kézenfekvő a Szex és New Yorkra gondolni, amelynek hangneme, fordulatai gyakran visszaköszönnek (bár a Csak szex és más semmi kevésbé alpári és közönséges). New York kapcsán jut eszembe A szerelem hálójában és rendezője Nora Ephron, aki szintén a metropolisz atmoszférájába helyezi romantikus vígjátékait. Közelebb áll Godához a kellemes nyáridélután-feeling jazz-aláfestéssel, mint a sorozatbeli szinglik éjszakai bárjai. Bizony, mikor kilépek a szürke, hideg utcára, akkor érzem csak igazán, milyen hatásos volt a Csak szex és más semmi nyári kalandtúrája. Tibor vagyok, de hódítani akarok Fonyó Gergely munkája, a Tibor vagyok, de hódítani akarok pedig egy balatoni nyaralással kecsegtet. A film a kamaszok problémáiból igyekszik vígjátékot gyúrni, megalkotván az Amerikai Pite és a Hangyák a gatyában magyar párját. A nevezett két produkció mára sorozattá bővült, az Amerikai Pite a harmadik folytatásán van túl, a német Hangyák a gatyában pedig a második részénél tart. A magyar változat késett ugyan öt-hat évet, de itt van, és nagy igyekezettel próbál nevettetni. A történet kötőanyaga a szexualitás, voltaképpen minden szituáció erre van kihegyezve, kivéve talán Tibor tóparti hányós jelenetét, amely egy másik fontos tinédzserfoglalatosság. Összevetve a külföldi példákkal, azt veszem észre, hogy a Tibor vagyok, de hódítani akarok sokkal kevesebb szereplőt vonultat fel, hiányzik a társaság, a banda, akikkel hőseink osztoznak a kalandokon, ettől egy kissé sivár lesz a sztori, a végére pedig egészen elveszíti erejét. Tibor szexualitásának tárgya Lexi (Gregor Bernadett). Sminkelésénél az alkotók nem próbálták tagadni, hogy alaposan benne jár már a harmadik X-ben. Szóval ő a tinivígjátékok toposza az elérhetetlen, érett femme fatale. Hősünk újra és újra megpróbálja megszerezni, egyre közelebb kerül, majd mindig valami beégés a dolog vége. A Tibor vagyok, de hódítani akarok sokkal nézhetőbb, mint az első magyar kamaszkomédia, a fél Európát körbeidétlenkedő Apám beájulna. Sosem gondoltam volna, hogy valaha tudok majd kacagni egy arany műpénisz köré szövődő helyzetkomikumon, de a formáját biztosan hozó Molnár Piroskának köszönhetően ezen is túl vagyok. (A filmet közvetlenül a Taxidermia után láttam, amelyben a színésznőnek még komolyabb dolga akad egy hormonjaival küzdő fiatalemberrel, vártam, hogy esetleg Tibor is hasonló helyzetbe kerül, de mindannyiunk megkönnyebbülésére ez elmaradt.) De sajnos nem sikerült balatoni atmoszférát a vászonra varázsolni, egymást követik a borús felvételek, a fürdőzős jeleneteken pedig látszik, hogy a színészek vacogtak a hidegtől, miközben szerepük szerint kedvtelve kellene pancsolniuk. Persze nem lehet mindent az időjárásra fogni, hiszen a helyszínek verőfényben sem taglóznának le vizuális erejükkel; unalmasan fényképezett strandok és szállodabelsők alkotják a képi világot. Az a legnagyobb bajom a Tibor vagyok, de hódítani akarok-kal, hogy nem találom semelyik összetevőjében azt a pluszt, amiért bele tudnék szeretni; a gyerekszínészek játékában sincs semmi kivetnivaló, de valahogy abból is hiányzik a spiritusz. Persze lehet mondani, hogy ez a profi filmezés, és örüljünk, hogy végre tudunk bizonyos konvenciók alapján műfaji filmeket készíteni. Rendben, csak közben ne feledjük: ahol ezeket a zsánereket kitalálták, ott a produkcióknak egészen más anyagi lehetőségeik vannak, így nekünk a költségvetésbeli hendikepet az ötleteinkkel kellene pótolnunk. Fonyóék becsületére válik, hogy próbálkozásukhoz az adófizetők pénzét nem vették igénybe, a Tibor vagyok, de hódítani akarok tisztán magántőkéből készült – örömteli jelenség, hiszen hosszú távon csak ez ébreszthet felelősségtudatot a magyar filmgyártásban. Üvegtigris 2 Tart még a nyár a moziban, ha beülünk az Üvegtigris 2-re. Az alkotók állandó küzdelmet folytattak az időjárással, a kép itt is borús, és meglehetősen furán hat, hogy a nyári hangulatot idéző filmben a szereplők kabátba és vastag pulóverekbe burkolóznak. Talán banálisnak tűnhet egy filmes esszében meteorológiai kérdésekkel foglalkozni, de a tavaly forgatott műveket nézve úgy tűnik, ilyen apróságok is eldönthetik egy film sorsát – kiszámíthatatlan a hazai filmkészítők dolga. Azonban nem csak emiatt gondolom, hogy az Üvegtigris 2 alulmúlja úgy az idei filmtermés, mint az első rész, az Üvegtigris színvonalát. Nem kedveltem már az „anyafilmet” sem. Bár most visszatekintve felértékelődött bennem: frissebb volt a verbális humora és Kapitány Iván enyhén torzított felvételei is emlékezetesek voltak. A film nélkülözte a koherens cselekményt – abszurd helyzetek összetákolt sorozatából állt –, ám még az egyes szituációk is kínosan erőtlenek voltak dramaturgiailag, minden a jellemkomikumra és a beszólásokra épült. A figurák pikareszk hősök, újra és újra ugyanazt teszik (Csuja Imre piál, Gáspár Sándor seftel, Reviczky Gábor csajozni próbál), s a színészek érezhetően nagy kedvvel játszanak. Az Üvegtigrisben ez lehetett az a bizonyos spiritusz, amit a Tibor vagyok, de hódítani akarok-ból hiányoltam. Azonban egy második epizódhoz ez már kevés. A történet, de legalább az egyes szituációk dramaturgiai sűrítése elengedhetetlen lenne ahhoz, hogy a figurák ne maradjanak magukra, hogy továbbra is érdekes maradhasson a film – és ne idegesítsenek az unalomig ismert manírok. Valamiért azonban az Üvegtigris mégis kultuszfilmmé vált, aminek következtében a folytatást nemcsak hogy sokan megnézik, de hibáit is megbocsátják. Itt nem elsősorban külföldi trendek folytatását kell kutatnunk, a film sikere ugyanis meggyőződésem szerint a magyar filmtörténetből (is) következik. Egyrészt vígjátékaink mindig is a jellemkomikumra épültek, gondoljunk Kabosra, Latabárra vagy a legutóbbi időkből Koltai Róbertre. Az ő filmjeikben a karakter maga alá gyűri a történetet, senki nem a mesére figyel – talán mert olykor már nincs is mese. Másrészt az Üvegtigris képalkotása (kevés plánváltás, nagytotálok), a nihil közegként való megválasztása egészen más filmtörténeti vonulatot idéz fel bennem. A szociofilmezésből kialakult lumpen-filmek világa köszön vissza az Üvegtigris ütött-kopott pléhbüféjében. A pesszimista „nagy magyar valóság” kifordításaként keletkezett ez a vígjátéktípus. A hajdani, sötét kocsmában ücsörgő reménytelen hősökből bohócok lettek – akiket már nem keserít el sorsuk kilátástalansága. És itt mégiscsak meg kell említeni két külföldi példát, ugyanis az Üvegtigris-sorozat hasonlóképpen a nemzetkarakterológiával való játék, mint mondjuk a Macskajaj vagy az Underground. Persze ez expressis verbis szinte egyáltalán nem jelenik meg, ellentétben Kusturica alkotásaival – talán ez már magukból a nemzeti karakterekből következik –, ám a szerb komédiák éppúgy nyomorúságos helyzetek parafrázisaiként nevettetnek (háború, csóró bűnözők), egyfajta terápiáként hatva a nézőkre: lám még a mienknél is van rosszabb élethelyzet. Lala pléhbüféjének világa időtlen, már évek óta nem történik senkivel semmi. Az idő múlását egyedül a kacatok felhalmozódása jelzi, amiket Róka, Lala bátyja hord oda, újra és újra valami nagy üzletben reménykedve. Persze az ötletei teljesen piacképtelenek, mint ahogyan maga a büfé is az, vendég csak elvétve téved oda, s általában ahogy jött, úgy távozik is – üres hassal. Az alkotók a második részbe beépítették a vadkapitalista vállalkozó, Feri (Gesztesi Károly) figuráját, aki a lakókocsi helyére egy lakóparkot akar felhúzni – azonban őt sem kell félteni, neki sincs annyira helyén az esze, mint gondolnánk; megpróbáltatásai is orvosolják a rendszerváltás utáni Magyarország egyik komoly frusztrációját, a „megveszlek kilóra”-jelenséget – jól esik nevetni egy nálunk gazdagabb valaki szerencsétlenkedésein. Az Üvegtigris 2 a legüresebb képi világú film, amelyet mostanában láttam; az operatőr, Vecsernyés János felvételei már a Tibor vagyok, de hódítani akarok-ban sem kápráztattak el különösképpen, Rudolf Péter pedig a legnagyobb jóindulattal is csak másodállásban filmrendező, s így látszott, a cél sokszor nem volt más, mint minél kevesebb beállításban rögzíteni a szituációkat. Az előző produkcióban még részt vett társrendezőként és operatőrként Kapitány Iván, akinek a reklámfilmes rutinja pergőbbé, filmszerűbbé tette Laláék történetét. Talán Kapitány jelenléte javíthatott volna a halovány vígjátékon, ő azonban önálló vállalkozásba fogott, és elkészítette a Kútfejeket. Kútfejek Bevallom, vonakodva ültem be erre a filmre; kissé besokalltam már az idei magyar közönségfilm-dömpingtől, ráadásul a Kútfejek reklámkampánya sem volt meggyőző (elég kínos egy ritmustalan mozitrailer), úgyhogy rosszindulatú kritikusként terveztem végigülni a 105 percet. Nem is kezdődik jól a film, négy különböző szálon indul el a történet: az alkotói válságát kúrálni induló reklámfilmíróval; a féltékeny benzinkutassal, aki nyomozót fogad, hogy a szintén a töltőállomáson dolgozó barátnőjét figyeltesse; két szökött rabbal, akik össze vannak bilincselve, és egy vasúti töltésen heverésznek, mivel a vonatkereket tartják legmegfelelőbb eszköznek a lánc elvágására; és a megvezetett, emiatt bosszút forraló üzlettárssal, ő a lányával készül megrohamozni a kutat. A szálak kicsit zavarosan fonódnak, sok az életidegen elem a filmben: nem értem például, mi a baja a reklámfilmesnek, a magyar rabokat pedig a legritkább esetben szokták narancssárga ruhába öltöztetni. Ám amint a benzinkútnál, a történet fő helyszínén összejönnek a szereplők, kezdek megbocsátóbb lenni. A zárt térben jobban mozognak a színészek, az összjátékok is működnek (talán a színházi rutin miatt), de maguk az alkotók (négy forgatókönyvíró!) is leginkább a kamarajellegű részekre koncentrálhattak, olykor sikerült is megközelíteni a Guy Ritchie-filmek legjobb pillanatait, Kapitány pedig a steril környezetből gond nélkül alkot kellemesen trendi atmoszférát. Minden, ami ettől idegen (például az igencsak gyermeteg módon a történetbe /és a benzinkútba/ zuhant harci rakomány, és az azt kutató amerikai katonák zöldes felvételei, valamint Fenyő Iván narrátorként való szerepeltetése) sokat gyengít a filmen. Érdekes, hogy Fenyő is klasszisokkal jobb a benzinkutas jeleneteiben, mint amikor egyedül bolyong az utcán, és elképesztő hallucinációit osztja meg velünk a kamerába nézve. A film a jövőben játszódik, hiszen – miközben hőseink túszul ejtik egymást – folyik a 2006-os német–olasz vb-döntő. Ez az ötlet díjazandó, mivel így sikerült ebbe a műbe is nyári hangulatot csalni, valamint a szimultán focimeccs izgalmai előrejelzik a cselekmény fordulatait is, összefogva ezzel a széteső történetet. Ha összegyúrnánk a Kútfejeket és az Üvegtigrist, egészen jó tömegfilmet kapnánk. Ugyanis amíg a Kútfejek professzionálisan mesél, végig jól adagolva a fordulatokat, addig az Üvegtigrisben megvannak azok a jellegzetesen helyi figurák, akik minden néző számára rögtön ismerősek lehetnek. Pedig nem Ullmann Mónikán vagy Kálloy Molnár Péteren múlik a dolog, sőt, Gesztesi Károly a Kútfejekben sokkal viccesebb, mint bármelyik más szerepében (volt egy pár idén). Valamiért mégsem érdekelnek ezek az alakok, némelyikük azért, mert nem valóságos (Dörner György mint számítógépes zseni, esetleg a reklámguru Fenyő Iván), vagy azért, mert egyszerűen nem érdekesek (Ullmann Mónika a pult mögött, Kaszás Attila a tanksapkánál). Remélem, Kapitány Iván a következő munkájában szintézisre tudja hozni előző két filmjét. Ha sikerülne, abból valami igazán vicces kerekedhetne ki. Rokonok Szép, világos felvételek, reggelizik a Kopjáss család, mindenki nevetgél, a jelenetet a Hot Jazz Band zenéje festi alá. A film sokáig igyekszik a nyitó jelenethez hasonlóan könnyed lenni, jól szórakozunk, miközben azért várjuk a drámát. Szabó Istvánnál ez általában fordítva szokott történni: rögtön feszültséget teremt, nyilvánvalóvá teszi a film tartalmi mondanivalóját, majd érdekes ellenpontozásokkal elbizonytalanít benne, hogy az így keletkező árnyalásokkal még határozottabban jusson vissza hozzá. Így volt ez már az Apában, a Szerelmesfilmben és a Bizalomban is. Most Móricz Zsigmond regényének ihletésére lassú feszültségteremtésre készül, de a feszültség csak nem akar kialakulni. Kopjáss figurájáról már számtalan helyen olvastam, hogy lényegében ő is az identitáskereső Szabó-hősök sorába tartozik. Ezt egy kicsit erőltetett megállapításnak érzem. Kopjáss attól érdekes, hogy valójában „semmilyen”: nem szuggesztív és törekvő, mint Hendrik Höfgen, nem úgy akar asszimilálódni, mint a Sonnenschein-fiúk, és még csak nem is olyan érzékeny, mint Takó Bálint. Vívódó, de nem szándékos öngyilkosságra képes drámai hős. Ezért filmen még Csányi Sándor színészegyéniségébe bújva sem tudja igazán izgalmasan bevezetni a nézőt abba a korrupt magyar panama-világba, amelynek megváltoztathatatlanságáról szeretne szólni a rendező: hiába a múltat sejtető kosztümök, ez így lesz ezután is. Ez lenne az igazság – amit Kopjáss és mi, a zsarátnoki magyarok sehogy sem tudunk kimondani.
|