Boronyák Rita
Ideje a szembenézésnek
2006. március

Ötödik éve csaknem minden olyan alkotást látok, amely Magyarországon közönség elé kerül a különböző szemléken, s szerzője dokumentumfilmként határozza meg. Azt állítom, hiábavaló a felhalmozott tudás a filmekben, ha a közönséghez e tudásnak elenyésző töredéke jut el. A filmek nagy része nem látható, mert nem vetítik őket. A televízióban vagy moziban bemutatott filmeket pedig nagyon kevesen nézik, mert alig érdekli az embereket.

Miért nem érdekes a kortárs dokumentumfilm? Gondolatmenetemben csak érinteném a közhelyessé kopott panaszokat az anyagiakról. Meggyőződésem, hogy a pénzhiány fölötti borongás, bármennyire jogos is, bizonyos fokig kibúvó a nehézségek megoldása alól. Azokra a filmekre, amelyeket látok, valahogyan csak került némi pénz, elkészültek, s édeskevés közülük, amit nézőként kedvem támadna végigkövetni. Azt gondolom, nem az érdeklődésem hiánya miatt…

Vigyázat, piac!

A rendszerváltás után a magyar dokumentumfilm, éppúgy, mint a játékfilm, piaci helyzetbe került. És „asztalnál meghalt”. Úgy tűnik, tizenöt év alatt nem tudatosodott a dokumentumfilmes szakmában, hogy a film a nézőért van, s a filmesnek érdekében állna érdeklődést kelteni munkája iránt.

Kemény szavak, tudom. A környezet ismerete számos mentséget nyújthat. Nehéz anyagi bizonytalanságban érdemi munkát végezni. Pezsgés, műhelymunka csupán a Duna Televízióban és környékén (Dunatáj Alapítvány, Duna Műhely), vagy egy-egy kitartóbb stúdióvezető irányítása alatt folyik (Fórum Film Alapítvány, Inforg Stúdió, Krónika Filmalapítvány). Az alkotóközösségekben is meglehetősen sok a nem valós visszajelzés a teljesítményeket illetően, de az mégiscsak közösség, ahol számon tartják egymás munkáit, léteznek viták, szakmai diskurzusok. A legtöbben azonban egyedül vagy családi vállalkozásban próbálkoznak, bt.-ket, kft.-ket alakítottak. Ők magukra utaltságuk, az általános visszhangtalanság miatt talán könnyebben döntenek az egyszerűbb megoldások mellett.

A dokumentumfilmesek mindennapi mozgásterénél tágabb szakmai közélet sem nyújt elég kapaszkodót. A kritika, ha egyáltalán foglalkozik a dokumentumfilmekkel, a legtöbbször megelégszik tartalmi ismertetéssel. Kegyetlennek tűnhet formát, befogadást emlegetni, szakmai szempontokat előtérbe helyezni ebben a túlságosan hosszúra nyúlt hullámvölgyben. Mert igen, a filmek kompromisszumok sorozataként jönnek létre, valóban, az elkészült mű gyakran árnyéka sem annak, amit alkotója szeretett volna létrehozni – ám mindezek tudatában sem látom be, miért nem készülnek nagyobb műgonddal a filmek.

Közmegegyezés

Azt állítom, működő, valós dokumentumfilmes közélet akkor lesz, ha a dokumentumfilmes szakma felhagy az önsajnálattal, a sérelmek mantrázásával, s ami ebből sajnálatosan következik, egymás szisztematikus és személyeskedő nyírásával. A feladat: a lehető legnagyobb nyugalommal és odafigyeléssel szembenézni a külső körülményekkel, és elfogadni azt valóságnak. A dokumentumfilmesek többsége sivatagban bolyongóra emlékeztet, aki, noha nem tudja, pontosan mit is kéne tennie az adott körülmények között, ahogyan azt sem, mire kell képesnek lennie, hogy az oázisba jusson, egyfolytában a sivatag szörnyűségeit emlegeti föl. Fogy az erő, ő pedig körbe-körbe jár.

Most kuszaság, rendetlenség, kiszámíthatatlanság van. Végig kéne vinni a végtelen vitákat, mert minél tovább húzzuk, annál kevésbé lesz kedvünk foglalkozni vele, annál nehezebb lesz. Perbeszédek, vádaskodások, parttalan sérelemsorolások helyett pozícionálni kellene, mi is a dokumentumfilm. Itt, most, a mai feltételek között mi a dolga, és abból mit tud megvalósítani. Ideális helyzet soha nem lesz a filmezésre, csak „rossz” és „még rosszabb”. Ki kell mondani, sőt el kell tudni fogadni azt is: a nehézségek arra valók, hogy legyőzze őket a hős... Árnyalatnyi cinizmussal fűzöm hozzá, hogy ez az átmeneti kor, ez a rendetlenség, kiszámíthatatlanság és kuszaság a filmesnek valóságos aranybánya kellene hogy legyen. A mindennapok tele vannak váratlan fordulatú filmes történetekkel.

A dokumentumfilmről alkotott közmegegyezés kialakításához, egy pragmatikusabb, maibb dokumentumfilm-definíció megfogalmazásához első lépésben le kell számolni a színtisztán „ügy”-es filmezéssel. A publicisztikai hevülettől „fejnehezek” a filmek. Több évtizedes hagyomány, hogy a mondanivaló az elsődleges a filmes kifejezésmód hátrányára.

A rendszerváltás után a dokumentumfilm világjavító-feltáró feladatát filmes oldalról a kereskedelmi televíziós bulvárműsorok (itt nem térnék ki arra, hogyan töltik be a feladatot), illetve irodalmi oldalon a lektűrök, pamfletek, az internetes portálok vették át. Mindkettő gyorsreagálású – ellentétben a lassúbb, figyelmesebb dokumentumfilmmel – tehát alkalmasabb is a feladatra. Itt az alkalom leszámolni a világjobbítással, hogy a dokumentumfilm végre az lehessen, aminek lennie kellene: műalkotás.

Pontosítok: a dokumentumfilmezés egyik alapja, hogy legyenek ügyei, de idézőjel nélkül, kisbetűsen, hétköznapian. Azzal az „ügy”-fogalommal volna jó leszámolni, amely a rendszerváltásig egybeesett egy szűk pozitív-negatív intervallumban picit el-elmozduló, ám mégiscsak kétpólusú világnézettel. Voltak jók és voltak rosszak, volt ellenségkép. Pedig alapjában véve a „megmondja a film, mi a jó, mi a rossz” szemlélet a műalkotásokban nem működik. Az egyértelmű igazságok, a fekete-fehér látásmód ideje lejárt. Romantikus valóságkép volt az alapja, melynek feszültségét a jó-rossz ellentét adta. Nem vitás, hogy kényelmesebb nézőnek lenni egy ügyközpontú, mint egy bonyolultabb film esetében. Az első pillanattól lehet tudni, kinek kell drukkolni, ahogyan azt is, ki, illetve mi(lyen intézmény, jelenség stb.) az ellenség. Az ügyközpontú filmezés könnyűsége az azonosulás egyszerűségén túl biztos cél meglétét is adja bónuszként a nézőnek. Megmondja, mit kell akarnia, a sikerélményt pedig az azonosulás garantálja. Kiskorú, pontosabban tinédzser viszonyulást kíván. Paradoxon, hogy a gondolkodtatni akart nézőt épp maga a mű szorította kényszerhelyzetbe, mert valami ellen akarta gondolkodtatni, s nem mehetett a saját feje után . Az a néző, aki erre a filmezési formára vevő volt, a kereskedelmi televíziók bulvárizgalmúvá kozmetikázott anyagait nézi ma, instant valóságot kap jókkal-rosszakkal, a saját szája íze szerint.

A rendszerváltással lehetőséget kaptunk annak belátására, hogy egyedül üdvözítő igazság nincsen. Filmes ábrázolása legfeljebb propaganda lehet. A dokumentumfilm 15 éve lehetőséget kapott arra, hogy műalkotás legyen.

Filmezés

„Ügy”-es filmezés helyett jelző nélküli filmezés volna jó a dokumentumfilmek esetében is. Filmes eszközök használatával elmondani. Nem szájba rágni vagy kötelező érvénnyel sugallni, hanem mutatni, jellemezni, árnyalni és legfőképpen kétségeket ébreszteni. Gondolkodtatni, nem kész állásfoglalást képviselni és ránk tukmálni. Ahány ember, annyi megoldás – ezzel az alapállással kezdődhet a film.

A filmes tárgyához való viszonyulásának is meg kéne változnia. A megfellebbezhetetlen igazság kinyilatkoztatásához jól illett a személytelenség. Gondolkodtató film készítéséhez érzésem szerint a filmesnek saját magát volna jó adni. Bátran. Ne akarjon ipari kamera lenni, mert ki írja elő, hogy távolságtartónak kell lenni, ha a rendező nem az. Ismerje meg saját magát, nagyon pontosan tisztázza, hogyan viszonyul érzelmileg az anyagához, mit gondol róla, tervezze meg, mit akar közölni, s csak ha megfontolta részletekbe menően, hogyan tudja formailag közvetíteni, azután kezdjen dolgozni. A töltőtoll-kamera a szabadság illúzióját adja, valójában kevesek számára megoldás.

Talán a módszer és a viszonyulás változásával csökkenhet az olyan dokumentumfilmnek nevezett riportok ma még nagyon magas száma, amelyben nemhogy nem kérdezik meg a másik felet, fel sem merül, hogy a másik félnek is van meggyőződése, amelynek dinamikájában szerinte ő a pozitív hős. A többpólusú, személyes ábrázolás elkerülhetetlenül a hangsúlyok többszöri áthelyeződésével jár egy filmen belül. A néző hol ide, hol oda húz, viszonyulása nem egyértelmű egyik szereplőhöz sem. Mire gondolok? Egy példával illusztrálnám. A magyar dokumentumfilmes tematikában erősen túlreprezentált a hajléktalanság témája. A filmesek, még a követő filmesek is, általában a jelenséget, a hajléktalant mutatják. Csak azért, mert az utcára került, törvényszerű-e, hogy a filmben ő legyen a pozitív hős? Láttunk-e olyan filmet, amely az otthontalan iránt kötelezőnek tekinthető együttérzéskeltésen, az esetenként kincstári sajnálaton túl tágabb képet mutatott? Emberi tágasságra, nem szociohivatalosságra gondolok. Láthattuk-e például azt, milyen érzelmi hullámzásokon megy keresztül egy szociális munkás? Magyar n. Attila: Dzsumbuj Help című filmjében – villanásnyira. A hajléktalant nehéz filmezni, nehéz hozzá kontaktust találni, túl nagy a társadalmi és szellemi szakadék a filmes és közötte. Érzésem szerint emiatt sztereotipikus a megjelenítése. A szociális munkás viszont értelmiségi a tűzvonalban. Tudása van az okokról, mindennap meg kell küzdenie a reményért, hogy értelmes, amit csinál. Ők általában nem használnak nagy szavakat, nem kimondják, hanem teszik a „küzdj és bízva bízzál”-t, emiatt lehetnek filmen hitelesek. Vagy ki járt utána, mit gondol és érez a kilakoltató hivatalnok? Úgy tűnik, senkit nem érdekel, talán mert a „rossz” oldalon áll. Megkérdezik, persze, ül az íróasztal mögött, és mond sok mindent, csak abból soha nem lesz film... A filmesek, úgy tűnik, nehezen lépnek ki értelmiségi életformájukból, gondolati sémákhoz nézik hozzá a valóságot, s az nevetve elszelel mellettük. Tisztelet a kivételnek.

Új képek. Határsértések. Műfajfilmezés

A fiatalabb nemzedék legtöbbje (Hegedűs Péter, Szalay Péter, Szekeres Csaba, Papp Bojána, Szirmai Márton, Németh Gábor Péter, Lakatos Róbert, a teljesség igénye nélkül) általában „kivételesen” filmezik. Bizonyosat nem tudhatnak, a viszonyulásuk sokrétű, emiatt kételkednek sokat magukban, megoldásaikban. Akkor is izgalmasak, ha nem ért egyet velük a néző – mert nem kötelező egyetérteni. Az igazság kedvéért megemlítenék néhány nevet a középnemzedék alkotói közül is, hogy látsszon, mennyire nem (lehet) egynemű, amire gondolok. A kísérletezésre és bölcselkedésre hajló Kamondi Zoltán, a folytonosan útkereső Ferenczi Gábor, az intellektuális Balog Gábor, a természetes kamerakezelésű és elbeszélésmódú Zsigmond Dezső vagy a távolságtartó Salamon András – csupa eltérő megoldás, csupa önálló út. A nagy szakmai tudású, évek óta egyenletes teljesítményt nyújtó Forgács Péter pedig a professzionalizmus dokumentarista etalonja. Filmes világteremtő képessége, hatáskeltőeszköz-ismerete páratlan a magyar palettán. Talált magának egy magyar filmtörténeti előzményeket alig fölmutató (Tímár Péter, Bódy Gábor) sajátos műfajt, amelynek művelésével évek óta folyamatosan határt sért játékfilm és dokumentumfilm között. Az idősebb nemzedékből Gyarmathy Lívia játékfilm és dokumentumfilm határán egyensúlyt kereső munkáit (A mi gólyánk, Táncrend) említeném. Megoldásaik vitathatók, nézhetőségük, informatív és érdekes voltuk kétségtelen. Talán nem meglepő, ha a szerzői filmes megjelölést használom összefoglalóan mindannyiukra.

Az említettek sajnos nem működő filmgyártásból, nem jól megcsinált műfajfilmek nézhető és érdekes mezőnyéből emelkednek ki. A jól megcsináltság a középszer szinonimája a dokumentumfilmezésben. Hogy ez mennyire nincs így, arra Papp Gábor Zsigmond (Budapest retro, Göncz, A birodalom iskolája stb.) vagy Szederkényi Júlia (A Gresham) munkái a legjobb példák. Almási Tamás munkássága a követő dokumentumfilmezés magasiskolája. Finom, gesztusérzékeny, jó dramaturgiájú minden alkotása. A jól megcsinált kategóriába sorolnám Siklósi Szilveszter: Az igazi Mao című áldokumentumfilmjét is. Ismeretterjesztés magas fokon, a megtéveszthetőség bizonyítására.

A szerzői filmek és a kiemelkedően jó műfajfilmek háttere az, amit ma szokásosan dokumentumfilmnek hívunk – a középmezőny. „A” dokumentumfilm. A legtöbbjük riport, de akad stúdióbeszélgetés, portré, politikai műsor, úgyszólván egytől egyig televíziós munkák. Nem (dokumentum)filmek, hanem (pillanat)képek. Nincs bennük az idő, a kép, a dramaturgia, ami filmmé tehetné őket.

A filmkészítés nehézségei

A filmek többségét áthatja a „jólneveltség”. Ennek két okát látom. Egyfelől reflektálatlan, hivataloskodó a mai magyar közbeszéd. A képeken átsüt, milyen nehéz megszólaltatni a szereplőket. A megkérdezett haptákba vágja magát, és azt mondja, amit, úgy érzi, várnak tőle. Másfelől a filmes maga hivataloskodik gyakran – tapasztalatom az, hogy többnyire annak a filmesnek sikerül saját hangján megszólaltatnia szereplőjét, aki önmagát adja. Ez azt is jelentheti, hogy nem kötelező a személyesség, ha a rendező nem olyan alkat. Salamon András nagyon határozottan kijelentette, ő filmrendező, nem dolga személyesen részt venni a filmben. Munkái érvényes látleletek, azzal együtt azok, hogy játékfilmes eszközöket is bőven alkalmaz. Ízlés dolga a Városlakókhoz, a Huttyánhoz vagy a Jonuc és a koldusmaffiához való viszonyulás, azt mindenképpen el kell ismerni, hogy a hatáselemek alkalmazása jelentősen megkönnyíti a befogadást.

A filmes hivataloskodása megfeleléskényszer vagy érdektelenség. Nem lehet eldönteni, nem tud, vagy nem mer valóban kíváncsi lenni, mert jól nevelten viselkedik, kíváncsiskodni meg nem illik... Talán még mindig annak a szocialista kispolgárnak készít dokut, aki utoljára a 70-es években ült a magyar televízió előtt. Pedig nem működik már az a szemlélet, hogy fontos témákat akkor is végig kelljen lelkiismereti okokból nézni, ha a filmes feldolgozás nem méltó a téma jelentőségéhez... A néző néz, és nézni akar.

A filmes megfeleléskényszerének másik oka talán a pályázatokról döntő bizottságok gondolatának kitalálása. Hogy csak „fontos” témákra adnak pénzt. A súlyos, hivatalosan is vállalható, országos ügyek bemutatásának kényszere paradox módon nemhogy jelentékennyé tenné, éppen hogy elszürkíti a filmeket. A megfeleléskényszer rabjaként gyakran észre sem veszi a rendező, hogy elfilmez egy-egy gesztus, sokatmondó konfliktus, pillantás mellett. Igaz, nehéz úgy pályázatot fogalmazni, hogy „az ötvenhatos hős szemében látszó kétségeket szeretném megmutatni”... Marad az „ügy”-es filmezés, amely tompítja az éleket, egyes embereket a pozitív tartományban igyekszik mindenáron tartani, míg mások, ha szentek volnának, sem juthatnak ki a negatívból a kétpólusú dramaturgia miatt. Adott esetben az is informatív, hogy a pozitív hősnek mondjuk büdös a szája… A „nagy dolgok” nem egyneműek, a „nagy ügyek”-et is emberek képviselik, akik nem férnek be a nappaliba piedesztálostul.

A stábhoz való viszony örökzöld vitatéma a dokumentumfilmek kapcsán. Lehet-e úgy forgatni, mintha ott sem volna a stáb, eltüntetni a riportert, a belógó mikrofonokat, vagy épp ellenkezőleg, meg lehet-e oldani, hogy természetes legyen a jelenléte. Az első, az ipari kamerás változatra sok kísérlet történik a mai napig, de kevesen tudják jól kivágni magukat és eszközeiket a jelenetekből. Sokszor fordul elő, hogy a munkamódszer hevében a kérdést eltünteti a rendező, a válasz pedig lóg a levegőben.

A stáb belekomponálása a történetbe reflektáltságot, a filmezés kereteinek ujjal mutatását, relativizálását vagy ironikus távolítását eredményezi. Itt vagyunk a filmben, ezek vagyunk mi, ezt tudjuk, közünk van a témához, hiszen azért foglalkozunk vele. Jól sikerült példa erre Hegedűs Péter Örökség vagy Füredi Zoltán Hazatérés című filmje. Szereplő és stáb barátok, törődnek egymással, egyenrangúakként tartják a kapcsolatot, dacára annak, hogy példának okáért Füredi szülei villában laknak, a három hajléktalan pedig egy fakalyibában vadkempingezik a szomszéd telken. A filmes ebben az esetben nem mindenható, nem kívülről, láthatatlanul és érinthetetlenül szemlél, hanem élő ember, élő kapcsolata van a filmjében ábrázolt világgal. Az az ő világa is, nem vonja ki magát belőle. Nem kukkol, ellenkezőleg, elvállalja az oda-vissza átjárást. Ismét a téma és a rendező alkata parancsol, mennyire ildomos ott lennie, illetve mennyire képes részt vállalni.

Műnembeli tisztázatlanságok

A dokumentumműfajban pillanatnyilag a legtöbb film „szerzői film”. Azért idézőjellel, mert nem a fentebb felsorolt, magas színvonalat képviselő művekre gondolok, hanem arra, hogy működő filmgyártás híján úgyszólván nincs derékhad, alig akadnak jól megcsinált mestermunkák. Mindenki a maga egyéni megoldásait alkalmazza filmkészítéskor is, ugyanúgy, ahogy a túlélésért folytatott harcban. Érthető, ha sajnálják az időt a (parttalan) vitákra, hiszen rohanni kell. Pedig kellene megegyezés a dokumentumműfajokról, hogy legyen becsületük a jól megcsinált filmeknek, és ne kelljen egyénieskednie annak, aki nem újító típus.

Manapság a nem újítók televíziós riportot készítenek, vagy stúdióbeszélgetést filmeznek le. Ennek ellenére nem tanácsos a dokumentumfilm kategóriából kizárni a hosszabb munkákat, vagy a „beszélő fejes” alkotásokat. Ehhez a formához nagyon erős téma kell, ami invenciózus dramaturgiával megszerkesztve köti csak le nézőjét. Őszintén szólva, Sára Sándor óta nem tudok átütő példát hozni, mégis mennyi beszélő fejet látunk...

Végezetül pedig a legfontosabb, a fentinek csak látszólag ellentmondó: vissza kell szereznie a dokumentumfilmnek a „film” utótag használatának engedélyét. Ne szégyellje a filmes a filmes eszközök használatát. Csak esetenként, indokolt helyzetben redukálja a képi hatáskeltést. Szerencsénk van, mert a fiatal(abb) generáció (Csáki László, Szirmai Márton, Szekeres Csaba, Papp Gábor Zsigmond stb.) tagjai számára természetes a képszeretet.

Összefoglalóan: akkor lesz könnyebb dolgunk a dokumentumfilmekkel, ha elméleti alapjai letisztulnak majd. Ha ugyanúgy, ahogyan a játékfilm esetében, léteznek majd műfaji kritériumok, viszonyítási normák. Ha évente számos műfajfilm készül majd tisztázott elvárásokkal, pontos célkitűzésekkel. Ha maguk a filmesek is fontosnak tartják a műfaj szabályait. Azt gondolom: ha a dokumentumfilmes (műfaj)termelés végre megindul, akkor lesz mihez viszonyítani, lehet majd mihez képest értékelni a rendhagyót, az eseti formaválasztást, a formabontást. A jelenlegi nagyon nagy számú szabályáthágás a bizonytalanságból, az esetlegességből adódik. Jó volna tudniuk a rendezőknek, mesteremberek-e, kiváló műfajismerettel és állandóan kész szakmai eszköztárral. Jó volna tudniuk, hogy nem kisebb tett kitölteni egy adott forma kereteit, mint folytonosan újítani akarni azt, ami most, sajnos, alapjában véve nincs is. Nagyon fontos tudniuk, hogy az adott témához formát kell-e bontani, vagy ellenkezőleg, pontosan kell követni a műfaj szabályait. Filmgyártás volna jó a dokumentumfilmes műfajban is.

Aztán, ha sok jó film készül, még egy lépést kellene tenni: eljutni a nézőhöz. Menedzselni kellene a filmeket. Az érdekes, nézhető, jó filmet is el kell tudni adni. Dokumentumfilmes mozi, dokumentumfilmes csatorna, dokumentumfilmes sáv a televízióműsorban – sok minden felmerült már. Legyen!