Kárpáti György
Tim Burton csodálatosan elborult világa
2006. február

Amikor azt olvasom valahol, hogy Hollywood legnagyobb mesélője Steven Spielberg, mindig elcsodálkozom: van olyan ember, aki ezt tényleg elhiszi? Mert igaz ugyan, hogy Spielberg nevéhez fűződnek a legnagyobb kasszasikerek, de rá a 80-as években volt elsősorban jellemző a meseszövés (E. T. – A földönkívüli, vagy az Indiana Jones-széria). A 90-es évek komolyabb filmjei (Ryan közlegény megmentése, Schindler listája, Amistad) – melyekből akadt a 80-as években is (A Nap birodalma, Bíborszín, Örökké) – mindennek nevezhetők, csak éppen mesének nem. De ha a szó klasszikus jelentését vizsgáljuk, akkor a Jurassic park-filmek, a Kapj el, ha tudsz, a Terminál és társai sem illeszthetők ebbe a kategóriába. Ugyanakkor van egy férfiember, aki két évtizedes munkássága alatt nem szakadt el a (felnőtt)meséktől: rémtörténetei, bizarr kísértethistóriái folyamatosan finomulva készülnek évről évre. Tim Burton csodálatos világa a gyermeki s általában az emberi képzelet legnagyszerűbb kétdimenziós élménye, mely Hollywoodban valaha született. Meséi egytől egyig magával ragadó, mással össze nem téveszthető stílusban készülnek, történetei hihetetlen látványorgiában tobzódnak, melyből két dolgot feltétlenül leszűrhetünk: az emberi képzelet – de különösképpen Tim Burtoné – valóban végtelen, a számítógépek pedig tényleg nem ismernek lehetetlent. Éppen emiatt is ütötte meg a fülemet Burton egyik kijelentése, miszerint soha nem emlékszik az álmaira – öt visszatérő képet leszámítva. Ezt az ötöt sem osztotta meg soha senkivel, csak annyit árult el, hogy az egyik tinédzserkorának szerelméről szól, a másikban pedig a szülők hálószobája játszik szerepet. Mit mondjak, mindkettőre van tippem, ám az előbbi kapcsán nyugodtan állíthatjuk, hogy az Ollókezű Edwardot is ihlethette.

Burton élete olyan, mint a filmjei: csodákkal, szerencsés véletlenekkel tarkított. Már kiskorában kitűnt a többiek közül. Egy hulladékszállító cég autói hordozták városszerte szemetelésellenes plakátját, melyet kisiskolásként rajzolt. De a kis Burton szerette a filmeket is. Horror-, trash- és exploitation-mozikon nevelkedett. Vincent Price horrorfilmjeit fogyasztotta. Innen származik hát vízióinak szürreáliája. S minő szerencse, hogy szárnypróbálgatásként a Disneyhez került, ahol mindjárt egy hatperces fekete-fehér animációs filmmel, a Vincenttel tisztelgett a gótikus horror doyenje, Vincent Price előtt, aki ráadásul a hangját is adta a munkához. A mesében egy kisgyerek arról álmodozik, hogy egyszer olyan lesz, mint Vincent Price. Ezt követően Frankensteinről készített sajátos horrormesét, amely már nem élhette meg a bemutatót, miután nem találták emészthetőnek a gyerekek számára. És ekkor vált nyilvánvalóvá, hogy a Disney nem a számára megfelelő közeg tehetsége kibontakoztatásához. Időben kiderült, hogy Burton mást szeretne. Másképp mesélne, másoknak, másokról.

Mitől más az ő mesevilága? Mitől mások a meséi, mint mondjuk a Grimm-testvérek, Andersen vagy Illyés Gyula történetei? Mert filmjeiben a képzelet sötét tónust kap, a fantázia árnyoldalait mutatja fel a direktor. A gótikus horrorfilmek díszletei ismerhetők fel számos filmjében, égbe törő tornyokkal, hosszú csigalépcsőkkel, hegycsúcson felépített kastélyokkal, pókhálós sarkokkal, dohos szekrényekkel. A tündérmesék antimesékké változnak: nála a főszerepet nem Piroska, hanem Piroska szelleme játssza, a boldog család meghal, és szellemként kísért volt házában, Pinokkió (vagy ahogy ő nevezi, Ollókezű Edward) testi fogyatékossággal veretett meg gazdája által, s került a társadalmon kívülre, fejetlen lovas riogatja a békés település lakosságát, s túlvilágival köt házasságot az evilági férfi. Burton olyan történeteket mond el meseszerűen, melyek egy másik zsánerbe, a horrorba illenének. Minden pillanatban a frászt hozzák ránk. Ahol a félelemkeltés, a borzongatás a legfontosabb, ennek van alárendelve minden eszköz, cél, küldetés. De Tim Burton számára túl egyszerű lenne hagyományos horrorfilmet készíteni, s miért is tenné, ha ördögi fantáziája egy gyermeki lelkületű férfi agyában lakozik, aki olyan senkiföldjén és olyan nehezen definiálható célközönség számára alkot, melyet senki nem tett előtte az Álomgyárban. Ezért sem vállalta el A légy remake-jének elkészítését, amelyből milyen tündérmesét lehetett volna készíteni? Elég morbidot – ám az már nem az ő világa.

Felnőttmese, mondhatnánk munkáira, de az egy Batman visszatért és talán az általa is majdnem megtagadott A majmok bolygója remake-et leszámítva miért ne nézhetné és érthetné meg bármely filmjét egy gyerek? A könnyelmű kijelentéssel ő maga száll szembe, amikor újra és újra kiruccan a bábfilm világába, abba a műfajba, amelybe a legkisebbeknek (három-négy éveseknek) szóló filmek tartoznak. Nos, akkor?

Tim Burton alkotásai olyan mesék, melyek egyszerre sötétek és mégis kedvesek, szinte szétfeszíti őket az ellentmondásosság. Olyanok, mint maga a direktor, aki hiába csinál szinte giccsbe hajló színpompás képeket a vásznon, maga szinte mindig feketében jár (igaz, azért, mert szerinte olyan nehéz a színeket megfelelően összeválogatni, hogy akkor már egyszerűbb tiszta feketébe öltözni). Még szerencse, hogy a filmjeivel hajlandó szöszmötölni, így nemcsak sötét, hanem éppenséggel csiricsáré színekben burjánzó alkotások egyaránt kikerülnek a keze alól. Ilyen szempontból kétfelé oszthatjuk a munkáit. Az ellentmondásosságra épülő Tim Burton-i világ ugyanis alapvetően fekete vagy színpompás. Végletszerűen persze.

A Batman – A denevérember, a Batman visszatér, Az Álmosvölgy legendája egyértelműen komor, apokaliptikus hangulatot árasztó filmek, s igaz ez még A majmok bolygójára is, mely némiképp kakukktojás Burton munkásságában. Ezekben a filmjeiben nincs kapaszkodó egy boldogabb világba. A mese sötét oldala dominál; a helyszínek ködös, sötét városok, melyeket a bűn, a fertő, a félelem ural, a napfény mutatóban sem tör át az ózonrétegen, az épületek sötétek, félelmetesek, esztétikai értelemben riasztóak. Film noir és fantasztikum keveredik a vásznon. Gyakran esik Burton filmjeiben az eső vagy a hó, melyek még közelebb viszik a filmjei atmoszféráját a 40-es évek bűnfilmjeihez. Nincs gyereknevetés, gyerekzsivaj az utcán, de hogy is lehetne, ha az éjszakában mindenki ablaka és függönye sötét zugából les ki bizalmatlanul a külvilágba. Mert ha az utcákon lófrál, könnyen bajba kerülhet. A Batman – A denevéremberben egy kisgyerek már a film elején elveszíti a szüleit. A trauma következményeként magányos, hasadt személyiségű felnőtté válik. A közvetlenség, nyitottság nehezen eljátszható szerep számára, a valóságban magának való, magányos, s végtelenül szomorú életet él. Olyat, melyből nincs kiút, melyet nem lehet csak úgy hátrahagyni. Akkor is korábbi munkája mellett marad (hitvány életek mentése a sötét éjszakában), amikor pedig már választhatna nőt és boldog életet is magának. A Batman – A denevérember folytatása már maga a komor alvilági depresszió. Hőse, a Pingvin szintén gyermekkorában elhagyott, szeretethiányos ember, s éppen az a trauma váltja ki belőle a világuralmi (de legalábbis a polgármesteri) törekvést. De nehezen definiálható karakter a Macskanő, aki egyrészt magányos, másrészt ártatlanul meggyilkolt hölgy, aki afféle Hollóként kap újabb lehetőséget az életre, s a film végéig nem nevezhetjük egyértelműen pozitív vagy negatív karakternek. (Nem véletlenül említettem a Hollót, mert a sötét Burton-mesék közel állnak Edgar Allen Poe bizarr történeteihez.)

A Batman visszatér még egy fokkal mélyebbre süllyed a fertőben: jellemző helyszíne a kanális, mely Gotham City szinonimája. Ebben a részben már nincs meg ellenpólusként az a csillogás, melyet az első epizód úri köreiben tapasztalható flanc és nagyvilági partik nyújtottak. Nem véletlen, hogy a teljesen szabad kezet kapott rendező alaposan kiélte a vágyait, s meglehetősen nagy haragra gerjesztette a gyártó stúdiót, aki sokkal színesebb Batman-filmeket akart (ezért is szerződtették Joel Schumachert, aki aztán popmajmot csinált Batmanből, látványorgiái kiábrándították a Batman-rajongókat). Ezekhez a reménytelen pszichikai esetekhez hasonló Ichabod Crane, Az Álmosvölgy legendájának hőse is, aki két lábbal áll a földön, elvet minden természetfelettit, ám a fej nélküli lovas megjelenésekor addigi szilárd világa összezavarodik. A majmok bolygója pesszimista felütése is illik a sorba: az űrutazásból időutazás lesz, majd kiderül, hogy az űrhajótöröttek nem egy új bolygót fedeztek fel, hanem a jövőben már a majmok uralják a bolygónkat, a maroknyi túlélő ember pedig rabszolgaként tengeti életét. Mintha egy H. G. Wells-novellát lapozgatnánk. (H. G. Wellst tartom a Burton-univerzum másik pillérének.)

Ám a direktor nem mindig látja sötéten a világot – időnként kifejezetten csiricsárén. A meseszerű mesefilmjeiben (Ollókezű Edward, Nagy Hal, Charlie és a csokigyár) már a történetek is úgy kezdődnek, hogy egy mesélő (narrátor) rákezd: egyszer volt, hol nem volt. Esti meséket hallunk, lefekvés előtt, anyu, apu, nagyi előadásában. Ezúttal Burton az apu, aki anyuval ellentétben kicsit megnyomja a mondatvégi hangsúlyt, s ezért az ember a takaró alá bújik, de azért annyira nem fél, hogy befogja a fülét. Ezekben a filmekben mintha a népmesékből ismert legkisebb gyerek indulna neki a világnak – hamuban sült pogácsával szerencsét próbálni, világot látni. Ezért is él előszeretettel ezekben a történetekben a rendező a flash back-technikával, mely hatásosabban adja vissza a mesélés, a visszaemlékezés élményét. Az Ollókezű Edward például modernizált, a Szépség és a szörnyeteggel keresztezett Pinokkió-történet. Egy mese a zseniális feltalálóról, aki saját gyermek híján készít magának egyet, ám mielőtt befejezné élete főművét, meghal, hatalmas problémát hagyva maga mögött. S itt jelenik meg a rendezői zsenialitás, hiszen ki a csudának jutna eszébe, hogy a legnagyszerűbb „találmányának” és a legszeretettebb kincsének a kezei helyére átmeneti megoldásként ollókat tegyen? Csakis Tim Burtonnek, hiszen ezzel született meg a legnagyobb ellentmondása a filmnek, a senkinek ártani nem tudó, érző szívű Edward és félelmetes, madárijesztő külseje, Freddy Kruegeres ollókkal. Mintha Burton azt mondta volna a Rémálom az Elm utcábant nézve: ha akarom, még Freddyből is lehet mesehős, csak a történetet kell kicsit másképp végiggondolni. A látványvilág pedig önmagáért beszél: a film félelmetes kastélya bármely gótikus horrorfilmben megfelelne Drakula palotájának, s ezt ellenpontozza a fantasztikus kisváros csiricsáré házaival, mesekönyvbe illő színeivel (ezt a tömény giccset szépen ábrázolja számos más film és alkotó is, de csak Burton képes erőteljes dramaturgiai elemként használni a kertvárosi idill paródiáját). De ellentmondás az is, hogy a zord kastély zöld kertjében Edward gyönyörű zöldkölteményeket készít a bokrokból, mesefigurákat, izgalmas állatokat kinyírva a buja lombokból, melyek meleg szívű emberről árulkodnak – dacára a külsőnek. Mintha csak önmagáról mesélne a rendező.

Ráadásul az Ollókezű Edwardban minden korábbinál nyilvánvalóbbá válik, hogy Burton nem a párbeszédekkel, hanem a képekkel éri el a legnagyobb hatást, a mese igazi meseszerűsége a vizualitásban rejlik. S lám, a dolog működik – de még hogy! S ugyanezt a következtetést tudjuk levonni a Nagy Hal és a Charlie és a csokigyár esetében is. Előbbi vélhetően Burton legkifinomultabb munkája, melyben egy férfi (ismét mintha csak maga a rendező lenne) egész életében képtelen történeteket mesél, ezáltal nem lehet tudni pontosan, hogy az elmondottakban mi a mese és mi a valóság. Amíg a hallgatóság áhítattal figyeli a történeteket, addig fia egyszerűen csak próbálja megismerni az apját – annak igazi énjét, igazi életét. Az atya halálos ágyán aztán utolsó kísérletet tesz arra, hogy megtudja: ki is az idősebb Edward Bloom valójában. Az alkotás olyan történetet jelenít meg, amelyet nekünk is meséltek gyerekkorunkban, mely tele vannak fantasztikummal, és melyről eddig azt hittük, csak a fantáziánkban létezhet. Burton következetesen álmodta vászonra az egytörzsű lányokat, a hatalmas halat, az óriást és a boszorkányt, úgy ahogy az a mesékben le van írva, ám itt fényfestéssel a szemünk elé tárul mindez. S hogy a rendező mennyire alapos, azt ez a film is mutatja: a munkálatok idejére hat utazó cirkuszt béreltek ki, a hozzájuk tartozó százötven állattal, lovakkal, tevékkel, zsiráfokkal, elefántokkal, oroszlánokkal és medvékkel együtt. Az egyik jelenethez több tízezer nárciszt használtak fel, ami már önmagában is lélegzetelállító látvány, hát még ha belegondolunk, hogy mindez nem a számítógép generálta virtuális valóság! A káprázatos látványvilág mellett a Nagy Halban egy komoly drámai szál is kibomlik, melyben egy fiú szembesül apja múltjával, pontosabban próbálja a vélt és valós részletekből megkeresni az igazságot. Eközben végigjárja azokat a helyszíneket, amelyeket az apja meséiben kiszínezett, és találkozik azokkal az emberekkel, akik léteznek ugyan, csak kissé hétköznapibbak, mint a történetekből hinni lehetett. És talán ez az egyetlen pillanat Tim Burton munkásságában, amikor a rendező fellebbenti a fátylat, mert a film végén az addig szereplő összes különleges figura megjelenik emberi mivoltában, s ezáltal kissé elszáll a mese valószerűtlensége – lám mindez tényleg csak mese volt! Igaz ezt az ötletet is egy meséből, méghozzá minden filmmesék alapjából vette a rendező. Hiszen az Óz, a csodák csodája végén a magához térő Dorothy is meglátja azokat az embereket, akiket álmában bádogembernek, oroszlánnak, madárijesztőnek nézett. Akkor pedig nem is olyan nagy bűn, ha a bűvész egyszer betekintést enged a cilinderébe.

A Charlie és a csokigyár maga a gyermekkori álom beteljesülése. Benne egy szegény sorsú kisgyerekkel, akit egy apró csoda segít élete álmához, a csokigyár meglátogatásához, ám mily megható, hogy ugyanez a vágya a gyermeki lelkületű nagyapának is. Sőt, talán a kisgyerek még megfontoltabb és komolyabb is, mint a nagyapja. A ház, melyben a szegény család éldegél, képeskönyvekből ugrott elő, nincsen benne egyetlen egyenes él sem, s a modern város közepén, mint valami anti-kacsalábonforgó kastély omladozik magában. De félelmetes a kastély is, mely ugyan a gyermekek legnagyobb örömét, a csokoládét gyártja, sötét külsejével, hatalmas árnyékával legalább olyan vészjóslón magasodik a település fölé, mint Todd Browning Drakulájában vagy Maurnau Nosferátujában a vámpír kastélya az erdélyi hegyekben. S ezzel áll tökéletes ellentétben a belső élet mesevilága, mely minden képzeletet felülmúlóan cukros, édes – szó szerint –, színes és giccses, nem beszélve a gyermeki lelkületű tulajdonosról. Itt éli ki igazán magát a rendező, olyan színpompás képeket teremtve, melyeket egyetlen korábbi filmjében sem láthattunk. A gyermeki fantázia szerinti mennyország bontakozik ki előttünk, amelyben minden ehető, s minden édességből van, de vigyázat, mint a Misi mókus kalandjaiban, itt is akad azért tanulság (elvégre meséről van szó): a mohóság bűn.

Ellentétben a Batman-filmek csonka családjával, a Nagy Halban és a Charlie és a csokigyárban fontos szerepet kap a család. A család, úgy tűnik, komolyan foglalkoztatja a rendezőt, ám érdekes módon csak a legutolsó filmjében érik meg annyira, hogy egy családot helyezzen a történet középpontjába. Igaz, azt is gyermeki szemmel nézi, s egyúttal nem feledi el megemlíteni, hogy a felnőttek is képesek gyermeki szemmel nézni a világot, ha akarják. S itt megint feltűnik a rendező, aki a különc csokoládégyáros szerepében egyértelműen felismerhető, aki megértésre vágyik, s aki rájön, hogy a magányt nem pótolja a legfinomabb csokoládé sem, hiába tartjuk az édességet boldogságpótléknak.

Burton munkásságában több látszólagos kérdőjel található. Miért vállalta el az olyan ismert, s más által kitalált történet, mint a Batman megfilmesítését; miért készítette el A majmok bolygója remake-jét; miért csinált eleve biztos anyagi csődnek látszó életrajzi filmet Ed Woodról; s miért vállalkozott szatirikus, polgárpukkasztó filmre Jack Nicholsonnal? Persze mindenre van válasz. A Batman eredetileg képregényformában jelent meg, gyermekkori élménye lehetett a rendezőnek. Azt nem állíthatom biztosan, hogy a Batman a kis Timmy kedvenc képregénye volt, de az tuti, hogy mint minden amerikai kisgyerek, ő is falta a képregényeket, s nemritkán költhette uzsipénzét a legújabb füzetek megvásárlására. A Batman izgalmas alapanyag volt azok után, amilyen bugyis-Batman tévéváltozatok készültek belőle a múltban, inkább csak mosolyra fakasztva a nézőket, s melyeket Burton is láthatott fiatalkorában. De Burton törekedett a képregényvilág mozgóképen való visszaadására, a sötét-girbegurba formákkal, az identitászavarral küzdő Bruce Wayne-nel. A majmok bolygóját is azért vállalta el, mert a poros, kissé avítt előzményekhez újszerűen lehetett viszonyulni. A stúdió vélhetően ugyanazt a csodát várta, amit Burton a Batmannel már véghez vitt egyszer. Ehhez képest a stúdió mindenbe beleszólt, a rendező nem vihette keresztül az elképzeléseit, így születhetett meg a gyenge remake, melyből hiányzott az első rész katarzisa. Helyette nem találtak ki újat, sőt, még meg is toldották az ostoba epilógussal. Nem véletlenül nevezhető Burton egyetlen igazán középszerű filmjének A majmok bolygója, melyet majdnem megtagadott a rendező is.

Teljesen más a helyzet az Ed Wooddal, melynél véleményem szerint Burton egyetlen elpocsékolt dollárt sem sajnált. Nem is kellett, hiszen két nagy példaképének Vincent Price-t és a trash-király Ed Woodot nevezte meg, előbbiről pedig már megemlékezett, így egyértelmű volt, hogy utóbbinak is szán egy kis celluloidemléket. Ha igazán tökös lett volna, Burton Ed Wood jr.-hoz hasonlóan no budgetből tákolja össze munkáját, ám a rendező inkább nagy költségvetésből játszotta el a gagyit, de azt azért vállalta, hogy az erőteljesebb hatás kedvéért fekete-fehérre forgatja a filmjét. Az Ed Wood meglehetősen személyes, s nagyszerű memoir-film. Mégis hatalmasat bukott. Pedig a minden idők legrosszabb filmesének is megválasztott legenda élete és munkássága szinte ordít a megfilmesítésért, ezt mérte fel remekül Burton is, s ebből csinált fantasztikus és rendhagyó életrajzi filmet, melyben nemcsak a rendezőre legalább annyira jellemző marhaságok kerülnek ismét vászonra, hanem szép tisztelgést láthatunk Wood legnagyobb tettestársa, a mi Lugosi Bélánk előtt is (az ő megformálásáért kapott Oscart Martin Landau). A vicc az egészben az, hogy amit Wood madzagon lógatott ufókkal és bugyuta drakulajelmezzel röhejesen csinált, azt Burton kis kozmetikázással nagy sikerrel műveli. Azok a nüánsznyi különbségek!

A Támad a Mars! például ugyanennek a vonalnak a folytatása: tisztelgés a 60-as évek trash-horrorjai, ostoba marslakós filmjei előtt, azok tökéletes paródiájának megteremtésével. Ed Wood szokott olyan ötletekkel előállni, hogy a földön kívüliekre nem hat az atombomba sem, ám végül egy pohár vízzel megsemmisíthetők. Erre Burton mit csinál? Példátlan módon elnökké emeli, s legalább a vásznon megkoronázza a színészkirályt, Jack Nicholsont, majd először a filmtörténelemben, könnyedén megöli az USA elnökét, s a számos harci eszköz bevetése után mellékesen odaböki, hogy Tom Jones énekhangjától pusztulnak el a vérszomjas, s a földet leigázni készülő marslakók. Zseniális felvetés, mely minden apró rezdülésével kifigurázza Hollywoodot, a műfajt, a jelen politikai helyzetet és általában a társadalmat. Mintha Orson Welles Világok harcának Tim Burton rendezte verziója peregne a szemünk előtt – káosz a köbön, ám a visítás a nevetéssel egyenlő. A Támad a Mars!-ban mindjárt az elején ügetnek a színes marslakók, akik hangos ak-ak-ak kiáltással lövik porrá a hívőket, rajongókat, s általában mindenkit, miközben fennhangon mondják, hogy ne féljenek, békés szándékkal érkeztünk. A 90-es évek legsikerültebb paródiájával, s megkockáztatom, szatírájával van dolgunk. Furcsa? Első hangzásra igen, de ha belegondolunk, ez a film is tökéletesen illeszkedik a rendezői életműbe.

S ha már az ellentmondásoknál és a kérdőjeleknél tartunk, muszáj megemlíteni Burton két bábfilmjét is: a Karácsonyi lidércnyomást és A halott menyasszonyt. Annak ellenére párfilmről van szó, hogy az előzőt rendezőként nem jegyzi Burton, s a kettő között logikai kapcsolat nincs. Két különböző történetről van szó: a Karácsonyi lidércnyomásban egy rémfigura újabb Halloweent szeretne a negédes karácsony helyett, A halott menyasszonyban pedig egy túlvilági némberrel köttetett frigy okoz riadalmat a házasodni készülő férfi családja körében. Mindkét filmben megjelennek a képzelet világának szülöttei: múmiák, csontvázak, Frankenstein-paródia, s előbbiben fontos az ellenpontként megjelenő karácsony és halloween. A két egymásnak inverz ünnep, a karácsony és a halottak napja kedvelt témája a rendezőnek, s ezúttal a mi lenne ha felvetésben az örök boldogtalanság eljövetelét vizionálja. Mindezt bábokkal, remek dramaturgiával, s természetesen happy enddel. Happy end A halott menyasszonyban is van, ám oda az út az alvilágon keresztül vezet. Nem éppen vidám, meseszerű világ, melyben csontvázak vedelnek a kocsmában, csontvázkutyák ugrálják körül az embert, másoknak meg kiesik a szemük a koponyájukból. S hogy miért bábfilmben fogalmazódnak meg ezek a rémtörténetek? Egyszerű: azért, mert élőben túl félelmetesek lettek volna. Mert Burton elmegy a végsőkig, de csak a józan ész és ízlés határain belül. Ezért is a legsötétebb filmje a Batman visszatér, melynek kanális-jelenetei, s általában a Pingvin halála már-már horrorisztikus, s több, mint amennyit a „rémes mese” fogalom lefed. Burton világa sötét, de nem akar halálra rémiszteni senkit, csak kicsit komorabb képet fest a komorról, mint ami a rózsaszín mesékben például a gonosz boszorkányról él bennünk. Azonban alvilági utazás kifordult belű emberekkel, kieső szemű, oszló hullákkal már túl bizarr lenne, még a megteremtett univerzumhoz képest is, de ha mindezt bábokkal látja az ember, az mindjárt más. S ne feledjük, ezek a filmek szinte még több energiát, odafigyelést s több kreativitást is kívánnak, mint a hagyományos élő szereplős produkciók, az összes trükkjükkel, számítógépes effektjükkel együtt. Nagyobb tehát a kihívás egy zseniális elme számára. A számítástechnika robbanásszerű fejlődésének valószínűleg kevés ember örül annyira, mint Tim Burton. Ez a különc zseni nem átall minden egyes filmjében még több és több trükköt alkalmazni, hogy az általa elképzelt univerzum egyre csak táguljon és táguljon, s minden egyes filmjével felülírja a korábbi kijelentéseket – ennél már tényleg nem lehet többet mutatni a moziban.