Tanner Gábor
Kojak a 70-es években és szeptember 11. után
2006. február

A Kojak azért volt régen a kedvenc krimisorozatom, mert lebilincselt az atmoszférája. A nagyváros sötét bugyra. Szerettem azt a fajta együtt érző szomorúságot vagy melankóliát, amely hatalmába kerített az epizódokat nézve. Ahogy a szegénynegyedekben élők egyensúlyoztak a morális tartás megőrzése és a bűn elkövetése között. Ahogy próbáltak kapaszkodni, megmaradni. Ahogy szétestek, összetörtek. A Kojakeken hosszú napokig merengtem magányosan bandukolva az iskolába. Találgattam azoknak az esélyeit, akik megúszták a kollapszust, hogy vajon ez ad-e elég erőt nekik ahhoz, hogy megvessék a lábukat. Csak rajtunk múlik-e, ha billegünk, és az, hogy merrefelé dőlünk? Nem abból fakad-e a bizonytalanságunk, hogy nem tudunk beletörődni a helyzetünkbe? De hát bele lehet törődni a peremlétbe, a kilátástalanságba, a szegénységbe? Maga Kojak hadnagy volt a válasz ezekre a kérdésekre. Olyan volt ő is, mint akik között sürgött-forgott. Nem állt felettük. De volt humora, és azt éreztem, képes arra, hogy ne vegye túl komolyan magát, ne süllyedjen bele a reménytelenségbe. Ugyanakkor kiemelkedni sem akart. Nem tört fel. Azt a könnyedséget szerettem, amellyel elfogadta, de mégis saját képére formálta némiképp a helyzetét. Azt hiszem, ezt a mentalitást keresem azóta is. Hogy az ember szeressen benne lenni az adott életkeretben, ne vágyódjon el folyton, ne jöjjön-menjen zaklatottan, ne akarjon legyőzni mindent állandóan osztályozva, szétválasztva a dolgokat. Hogy ne akarjuk többel uralni a dolgainkat, mint egy félmosollyal. Hogy megtanuljunk szemet hunyni. Cseppet sem korszerű ez a magatartás. Ezért kiváltképp vártam, hogy milyen lesz a 2005-ös, immár Ving Rhames alakította Kojak. A közeg itt is ugyanaz. És Rhames–Kojak is alulról jött figura. Egyszer egy kihallgatáson a fiatal dílernek és betörőnek a sebhelyeit mutogatja, melyeket még bűnözőként szedett össze. „Te nehéz fiú vagy, én is az voltam.” Ugyanebben az epizódban veti oda a kiemelkedően tanuló, és ezért állami ösztöndíjjal elitiskolába került, de mégis a gettóban élő afroamerikai kisfiúnak: „kiemeltek téged, és azt sulykolják beléd, hogy te más vagy, mint a többi. Mi vagyunk a többi.” De Rhames–Kojak nem része annak a körzetnek (gettónak), ahol dolgozik. Látványosan különbözik az ott élőktől. Különösen egzisztenciálisan. Egyszerűbben fogalmazva, Kojak jómódú, míg a környezetében leginkább szegények, lecsúszottak élnek. Az új Kojakben éles ez a szembeállítás. Mikor először találkozunk a felügyelővel, egy kihallgatásra érkezik. Kilép egy liftből. Közeliben csak a lábát látjuk. Fehér, krokodilbőr cipő. Ahogy megy a folyosón, szemügyre vehetjük a drága öltönyét. Amikor ajtót nyit, közeliben a méretes arany pecsétgyűrűjét. Megáll a nyitott ajtóban, az éles háttérfény miatt csak a sziluettjét látjuk. Olyan, mint egy heroikusan ábrázolt Don. Egy Coppola-féle jó maffiózó. Gazdag az otthona, kellemes jazzklubban vezeti le a feszültségét, gyönyörű, intelligens és legalább húsz évvel fiatalabb, latin kerületi ügyészhelyettessel tart fent szerelmi viszonyt. (Savalas–Kojak is öltönyös figura volt, öltözködésében tehát eltért a többi rendőrtől, de ruháinak barna-fekete-szürke színvilága tökéletesen igazodott a környezetéhez. Emlékezzünk csak a rendőrségi belső terek koszosbarnáira és piszkosszürkéire! A legkevésbé sem volt feltűnő vagy kitűnő, mindössze kicsit furcsa. Más.) Rhames–Kojak nem szociológiai szinten, nem társadalmilag azonosítódik a kisemberekkel, hanem lelkileg. Egykori utcakölyök mivoltánál lényegesen erőteljesebben exponálja a film azt, hogy apa nélkül nőtt fel. (Elmeséli, hogy apja jazz-zenész volt, egyik éjjel hazafelé tartott egy fellépéséről, útközben betért egy bárba inni, pár perccel később fegyveres rablók törtek be a bárba, és a zűrzavarban lelőtték.) Az egyik epizódban egy robbantásos gyilkost kell elkapnia. A végén a teljesen összezavarodott pszichopatát Kojak magához öleli. A minden porcikájában remegő, síró fiút hatalmas, nyugalmat árasztó testével vigasztalja. Ennek a résznek a végén mondja Kojak elmerengve, szentimentálisan, hogy „Hiányzol, apa!” Mintha csak az apa és mindenféle támasz nélkül felnőtt fiú, Willy mondaná. De a többi részben is beszél az apjáról, idéz tőle mondatokat, és apja jazzegyüttese, a Delphi Trio lemezét hallgatja. Mindez azért fontos, mert az új Kojakben a „másik oldalon állók” talajt és orientációt vesztett emberek. Hiányzik nekik, hogy valaki feloldja a görcseiket, elűzze a démonjaikat, kezet nyújtson feléjük, amikor megtántorodnak. Egy biztos pont kellene, egy apa. És ki ne érezné át ezt a helyzetet, ha nem Kojak. Ebből következik, hogy Kojak csaknem többet foglalkozik a nyomozás során megismert emberekkel, mint a bűntett felgöngyölésével. (Talán éppen ezért nyúlt Michael W. Watkins rendező Kojak figurájához, hiszen mint említettem már, a régi sorozat legtöbb epizódjában sem a nyomozás, hanem a közegábrázolás volt a hangsúlyos.) Illetve a gyilkosok elfogásában határozott és kemény, a körülöttük élő szerencsétlenekkel szigorú, de emberséges, sokszor ellágyuló. Olykor dörgedelmesen nyilatkoztatja ki „jó parancsolatait”. Nemritkán az apafigura isteni alakot ölt, s már-már úgy érezhetjük, az Úr beszél belőle. „Eljött a megbocsátás ideje!” – zúgja Rhames abban az epizódban, melyben a börtönből szabadult szülőanyának és a jómódú nevelőanyának kellene megegyeznie a kisgyerek további sorsáról.

A 70-es évek elején induló Kojak jól illeszkedett a korabeli, dezillúziót árasztó amerikai filmek vonalába. Az első két rész, a sorozat pilotja 1973-ban készült Kojak és a Marcus-Nelson gyilkosságok címmel. Az Emmy-díjakban is megmutatkozó siker nyomán döntöttek a gyártók az epizódfüzér beindításáról. Csakhogy a pilot és a sorozat között két lényegi különbég van. Az egyik Kojak figurájában, a másik a környezetábrázolásban érhető tetten. Kojak a film narrátora, aki szomorúan, kiábrándultan kommentálja az eseményeket (egyszer-egyszer szarkasztikus önreflektív mondatokat is hallhatunk tőle /„azok a rámenős rendőrfiúk ott kint, mind előre akarnak jutni. Akárcsak én”/). Kojak rosszkedvű rendőr. Mintha foglalkozása miatt zilálódott volna szét a magánélete, miközben szakmai kielégülést sem nyújtott számára. („Először azt hittem, azért csinálom, hogy eltartsam a feleségemet, meg hogy fogszabályzót vegyek a gyerek fogára. Mostanra a fogszabályzó eltűnt, és vele együtt a feleség is. Talán megszokásból maradtam zsaru.”) A filmben egy szupermarketben belebotlik régi barátnőjébe, megpróbálnak ismét összejönni, de mikor végre együtt lehetnének, Kojaket egy bűnügyhöz hívják. Ruthie-nak ennyi elég. Egykori narkós-tolvaj védencéről pedig kiderül, ahelyett, hogy jó útra tért volna, brutális gyilkosságokat követett el. („Sok fickót láttam, aki megpróbálta megcsinálni a szerencséjét, de soha senkinek nem kívántam jobban, hogy sikerüljön, mint neked. De te elszúrtad, kölyök.”) Nem meglepő, hogy a keserű felügyelő egyetlen egyszer sem viccel. A sorozatbeli Kojak esetében nyoma sincs ennek az úttévesztésnek, kiábrándultságnak. Neki tartása van. Az egyik részben leteszi az óvadékot egy megtévedt narkós fiúért, mert az hajlandó elvonókúrára menni. Egy másikban hagyja elmenekülni azt a privát kopót, aki ugyan a saját szakállára segített neki két Rembrandt-grafika elrablásának ügyében, és inkább gátolta a nyomozást, mint segítette, de végül az ő közreműködésével sikerült elfogni a tettest. Ez a Kojak tehát magabiztos, határozott értékrendű. Szereti a munkáját. Rendet tesz maga körül – minden hivalkodás nélkül. Hétköznapi figura. Cselekedeteiben nincs semmi heroikus. Nem hint nagy igazságokat, csak lazán teszi a dolgát. Kellemes humora van: viccei, beszólásai sokszor helyzetfüggőek vagy jellegtelen, de mégis derűs beszólások. (Egy kollégáját például így biztatja: „Gondolkodj! Tudod, azt hogy kell? Az a valami a nyakadon, amin az orrod is van, na, azzal próbálj gondolkodni!” Vagy egy másik részben, egy idős autókereskedő hölgy ábrándos szemekkel arról beszél Kojaknek, hogy öregkorára érte el a valódi szerelem, mert most találkozott az igazi férfival. A kamera az ablakon keresztül az autótelep udvarát mutatja, ahova a hölgy és Kojak néznek: egy fehér cipős és zakós csenevész férfi két-három centivel a bokája felett lengő barna nadrágban burleszkszerű mozgással próbál egy kuncsaftot begyömködni egy autóba. „Róla beszél?” – kérdi döbbent szarkazmussal Kojak.). Magánéleti gondok sem gyötrik. Nincs felesége, amolyan kellemes agglegény típus. Ha a nyomozások során összeakad egy-egy valóban jó nővel, nem hezitál ágyba bújni velük (természetesen ezt csak sejteni lehet). A Kojak és a Marcus-Nelson gyilkosságokban a rendőröket nem az ügyek megoldása, hanem saját előmenetelük érdekli csupán. Egy szerencsétlen, lesoványodott, a kapualjakban melegedő, munkanélküli fiút elfognak, a kihallgatás során összeverik, és rákényszerítik, hogy vállalja el a gyilkosságokat. Hogy aztán mellükre tűzhessék a kitüntetéseket. Nem elég, hogy Kojaknek meg kell oldania az ügyet, de még a fiút is tisztáznia kell. A sorozatban nem látunk már efféle korrupciót. A rendőröket itt inkább magánéleti nehézségek terhelik. Az egyik nyomozó, Jeff Bredock szeretőt tart, a felesége pedig szép lassan becsavarodik otthon. Előbb egy Molotov-koktéllal felrobbantja a férje fejét elcsavaró nőt, majd lelövi Jeffet is. Egy másik rendőr annyira hosszú ideje próbál már egy gengsztert lefülelni, hogy az ügy megszállottjává válik, elveszti józanságát, és szép lassan széthullik. Hibát hibára halmoz. Közben a felesége is megcsalja. „Hiába élünk együtt, én mégis magányos vagyok. (…) Van valakim, aki legalább néha-néha kedves tud lenni velem” – magyarázkodik az asszony Kojaknek. A rendőrségen kívüli világ is kesze-kusza. Mintha nem értenék a zűrzavart maguk körül ez emberek. „Ugyan már, Johnny nem lehet narkós! Ő még csak gyerek!” – zokog a döbbent afroamerikai édesanya Kojak vállán. Még nem alakultak ki az egyes társadalmi szintekhez tartozó szerepek (elvárások és kötelességek). Még embrionális állapotánál tart a polgári öntudat kialakulása. Egy immár a középosztályba felkapaszkodott hölgy megpróbálja lebeszélni férjét arról, hogy tanúskodjon a bíróságon. „A bűn miatt aggódsz eben a városban?” Mire a férj: „Úgy beszélsz, mint egy utcagyerek.” „Mert onnan jövök, és te is, drágám!” A bűnözőkön kívül az emberek meglehetősen passzívak, mintegy elszenvedik a bűnös világban levést. A pilotban még élesen szembekerül a gazdagok és szegények világa (a meggyilkolt lányok a „középosztálybeli védett közösséghez” tartoztak, a vádlott fiú pedig a szegény Brownsville-hez), a faji előítéletek (Jake Weinhaus védőügyvéd ezzel vádolja meg az esküdteket – eredményesen) stb. A sorozatban ezek a konfliktusok enyhülnek, a legtöbb problémát már nem társadalmi dimenzióban exponálja, hanem családi vagy az egyén szintjén. A Kojak és a Marcus-Nelson gyilkosságokban a kamera hosszan pásztázik a szegénynegyedek hatalmas szeméttelepein, a hideg, nedves, mocsoktól ragacsos utcákon, a lepusztult házak sötét, mocskos, omladozó kapualjain. Ilyen képsorokat a sorozatban már nem láthattunk. Ezeket panorámafelvételekkel helyettesítették a város felhőkarcolóiról; forgalmas utcarészletek és egész képmezőt betöltő házfalak, egyforma ablakokkal, melyek közül az egyikre ráközelít a kamera, majd belsőre vált a kép. (Mindhárom képi megoldás a későbbi krimisorozatok vágóképsablonja lett.) Itt már nem nyomor van, csak egy hatalmas épületdzsungel. A házak falanszterszerűek, elrettentőek ebben a tömegben. Lent a tövükben mintegy „szükségképpen” (csupán árnyoldalként) fészkel a bűn. A Kojak és a Marcus-Nelson gyilkosságok, valamint az 1973-ban indult Kojak-sorozat szembeállításából kitűnik, hogy a pilotban még bűnös, mocskos nagyváros zavaros, sötét metropolisszá szelídült a sorozatra. Kojak egy kiábrándult detektívből a munkáját végző, a körülményeket elfogadó, vicces zsaruvá változott. Ezek a változások pregnáns példái annak, ahogy a kritikai attitűd (ami a pilotra még jellemző) miként tűnik át egy melegebb, megengedőbb szemléletmódba. Tudjuk, hogy baj van, nem is tudunk mindent azonnal orvosolni, de azért ne túlozzunk, hogy velejéig romlott a rendszer. A 70-es években a leghatékonyabb tömegmédium a televízió. A Kojak-sorozat tévére készült, így egyik legfontosabb funkciója nyilván az volt, hogy oldja azokat a görcsöket, melyeket a korszak amerikai mozifilmjei próbáltak előidézni (Piszkos Harry, Serpico, Bosszúvágy stb.).

Rhames–Kojak markánsabb egyéniség, mint a Savalas-féle. A Piszkos Harry-beli Calahan felügyelő mentalitása jellemző rá, azé a cinikus, könyörtelen és kőkemény zsarué, akinek ellenpontozására egykor életre hívták a sorozatbeli Savalas–Kojaket. Rhames–Kojak brutális fickó, könyörtelen, ha az igazság útjába áll valaki. Az első részben egy kihallgatásra behozott rosszember nyegléskedik, szórakozik a zsarukkal. Kojak kiveszi a pisztolytárból a lövedékeket (úgy tesz, mintha egyet benne hagyna), nekitámad a fickónak, lenyomja a fejét az asztalra, a halántékához szorítja a fegyverét és meghúzza a ravaszt. A mosdatlan „féreg”, aki azt hiszi, orosz rulettet játszik vele Kojak, azonnal elmondja, amit a rendőrök órákon át hiba próbáltak belőle kiszedni. Pár perccel később egy menekülő férfi túszul ejt egy kocsiban ülő nőt. Az ordító asszony nyakához szegezi a pisztolyát (a kocsiban hátul a nő kisgyereke sír). Kojak mindenre elszántan tartja a fickóra a pisztolyt, miközben azt sziszegi: „lődd le, és a jó anyád fej nélkül fog eltemetni”. A pasi persze látja, hogy Kojak nem viccel, és elengedi a nőt. És még egy példa – még mindig az első epizódból. Egy szemtanú nem akar belekeveredni az ügybe, ezért azt mondja, nem látott semmit. Kojak megragadja a nyakánál fogva, betuszkolja abba a szobába, ahol a brutálisan meggyilkolt áldozat fekszik, beleveri a fickó fejét a holttestbe, a fülébe üvölti, hogy milyen bestiálisan végzett vele a gyilkos. A lecke hatásos, mert a puha, potrohos fickó azonnal elmondja, mit látott. (Bár megfigyeltem, hogy valóban semmi érdemlegeset nem tud.) Kojakkel jobb nem ujjat húzni. Ráadásul Kojak világrendje oly szilárd, hogy időnként átveszi a bíróság szerepét. Van, akit futni hagy (mert bűnét nem ítéli súlyosnak), van, akivel szemben az önbíráskodásig elmegy. Egy ékszerrabló egyik akciója balul üt ki, „kénytelen” túszokat ejteni. Később kiderül, hogy a feleségét is túszként tartotta az, aki erre az akcióra rávette. Ráadásul Robert Mercher olyan jószívű, hogy az egyik túsznak még egy nagy értékű gyémántot is a tenyerébe rejt, mielőtt elengedi, és elnézést kér tőle. Ráadásul az epizód végén megmenti Kojak életét, aki így félrenéz, hogy Mercher eltűnhessen a feleségével. Az első két (egybefüggő) epizódban kiderül, hogy a prostituáltakat különös kegyetlenséggel halomra ölő pszichopata ártatlan April Barnett meggyilkolásában. A lány ugyanis Kojak egy rendőrtársának besúgója volt, de mivel April elit elvonókúrán akart részt venni, és ezért egyre többet nyaggatta a rendőrt, Danny Riggins úgy döntött, lemásolja a sorozatgyilkos módszerét, és kiiktatja a számára meglehetősen kellemetlenné váló lányt. Kojak elmegy a lány megtört apjához (aki korábban töredelmesen bevallotta a detektívnek, hogy bűnösnek érzi magát a lánya elkallódásában, mert több időt kellett volna szánnia rá). Áll a kertvárosi ház előtt éjszaka a zuhogó esőben. Könnyes a szeme. Majd kiszáll a kocsijából, és leteszi Barnett úr küszöbére a lánya aktáját, rajta a gyilkos rendőr fotójával és adataival. (A következő rész azzal kezdődik, hogy Rigginst agyonverve találják meg egy parkban.) A záró epizódban a kislányok kéjgyilkosa, Slawyer már rács mögött ül. Innen szervezi azok szeretteinek a megölését, akik a börtönbe juttatták. Kojak az új gyilkosságok ügyben nyomoz, de ennek során kiderül, hogy egy olyan kislánynak (és az édesanyjának) a halála is Slawyer számlájára írható, akinek az ügyét megoldatlan bűnesetként zárták le. Az apa, Szöges Jimmy szintén hűvösre került, mert azt hitte, az egyik rokona végzett a családjával, akit ezért agyon is vert. Most Kojak felkeresi a börtönben Jimmyt, elmondja neki, ki a lánya és felesége valódi gyilkosa. A férfi pedig nem sokat habozik, hogy végezzen Slawyerrel a börtönfolyosón. Kojak tehát igazságosztó is.

Problematikusabb a megítélése, amikor apaszerepet játszik. A már említett első két részben az egyik prostituált kisfia megtetszik neki. A húgával együtt kihozza a nevelőotthonból a gyereket, és elbohóckodik velük. Épp ekkor érkezik meg hozzá a szerelme, Carmen. Szigorúan rászól a hadnagyra: „Ne csináld, hogy pár hónapig foglalkozol velük, aztán eltűnsz!” Kojak elgondolkozik ezen, és elhatározza, kihozza a börtönből a gyerekek apját, egy piti autótolvajt. (Persze korábban elbeszélget vele, és a fickó megígéri, hogy jó útra tér.) Egy már említett részben a jó tanuló Lawrence-t próbálja megmenteni a gengszter Johnny Vice karmaiból. „Nem szeretném, hogy még egy fekete srác a gettóból hibát kövessen el!” – mondja Lawrence-nek. És miután ezt sikerül megakadályozni, az epizód végén Kojak bokszolni tanítja a kisfiút. „Ha valami feszültség van benned, ezt üssed” – mutat a bokszzsákra. Ennyit tudott tenni érte. Mindezek azért fontosak, mert Kojak lehet egy körzet apja, de konkrétan egyik gyereké sem. Az ő számukra mindig csak egy jópofa bácsi maradhat, mert a két szerep nem összeegyeztethető. Ha túl sokáig kísérletezne ezzel, akkor könnyen arra a sorsra juthatna, mint April Barnett apja. Miközben a munkájával (vagyis a keményzsaru-szerep eljátszásával) foglalatoskodik, nem tud a magánéletére koncentrálni. Viszont úgy tűnik, 2001. szeptember 11. után szükség van ilyen hősökre. Akik nem vonulnak vissza a magánszférába. Az utcákon ugyanis elképesztően sötét alakok szedik áldozataikat. (Az új Kojakben alig vannak valós utcaképek. Elmosódott, zaklatott felvételeket láthatunk a külső helyszínekről. Többször olyan vágóképet, melynek előterében elmosódott alakok állnak, miközben a háttér élesen kivehető. Minthogyha ez a város már nem is lenne megmutatható, csupán megéreztethető.) Ebben a New Yorkban már nem lehet olyan kedves derűvel jönni-menni, mint Salavas–Kojak tette azt annak idején. Ismét meg kell élni a westernhősök nagy konfliktusát. Meg kell védeniük valakiknek a poros falut, de azok nem azok, akik felnevelik a falubeli gyerekeket. A közösség védelmét vállaló ember immár nem „rejtőzhet el” a tömegben. És le kell számolni azzal az illúzióval, hogy ő is lehet egy a sok közül. Tökéletesen másfajta dezillúzió ez, mint ami a Kojak és a Marcus-Nelson gyilkosságok-beli felügyelőt jellemezte, hiszen Rhames–Kojaknek társadalmi „küldetése” van, miközben a pilotbeli Savalas–Kojaknek éppen e szerep kiüresedésével és pótlékokra váltásával (előmenetel-hajszolás stb.) kellett szembesülnie.

Ha előbb zavaros ecsetvonásokkal torz képet festünk egy adott társadalom (mondjuk, egy ország) állapotáról, s ezt hatalmas erővel sulykoljuk, akkor felébreszthetjük az emberekben a hősvárást is. Azét a hősét, aki szigorúan, de igazságosan számolja majd fel a káoszt. Azét a hősét, akire nyugodtan rábízhatjuk magunkat. Kreálhatunk kis, helyi, virtuális szeptember 11-éket, melyek nyomán helyi Rhames–Kojakek bukkannak elő. Kilépnek az ellenfényből. És mi végre megpihenhetünk hatalmas, ölelő karjukban.